Lehetséges volna...? Tényleg... december van? Kevesebb, mint egy hónap, és 2020 végre a hátunk mögött lesz. Ez a fárasztó, furcsa és annyi szempontból katasztrofális év a zenei életre is mért néhány kíméletlen csapást. A "koncertek" és "fesztiválok" koncepciójának nagyrészt búcsút mondhattunk, ahogy a kluboknak is, megbénítva az egész elektronikus zenei színteret. A rock-újságírás, mint olyan fél lábbal a sírban van, ahogy megannyi tehetséges előadó karrierje is, akit nem Ariana Grandénak hívnak - és miközben néhány nemzetközi popsztár ebben a pillanatban azért hisztizik a Twitteren, mert nem kapott elég Grammy-jelölést, kevésbé, hmm... milliárdos zenészek tömege küzd a puszta megélhetésért a nevetségesen alacsons streaming-gázsik korában. Egész turnék, és bizonyos esetben albumok tolódnak ki 2021-re, aztán meg, ki tudja, talán 2022-re. A COVID egyik legendát viszi el a másik után - idén búcsút kellet mondanunk többek között John Prine-nak, Adam Schlesingernek, Manu Dibangónak - nem is beszélve az olyan még tragikusabb történetekről, mint a Power Trip-frontember Riley Gale továbbra is érthetetlen, korai halála. Nem lett volna hát meglepő, ha 2020-ban egyszerűen nem jelenik meg száz nagyszerű dal - de a füstölgrő romok között az élet azért folytatódott. A művészileg nyughatatlanok egész karantén-albumokat vettek fel saját hálószobájukban, régi kedvecek tértek vissza bejelentés nélkül és új kedvencek találták meg saját hangjukat, a diszkó kisebb újjászületést élt át, a 100 gecs hatása pedig valahogy befolyásolni tudta az egész mainstream pop világát. Lássuk tehát, mit volt érdemes hallgatni 2020-ban, íme a legfényesebb hangok a sötétség évéből:
100. Bicep
"Apricots"
(Ninja Tune)
Lehet, hogy a Bicep második albumának beharangozó kislemeze olyan nosztalgikus hangokból építkezik, mint egy ötvenes években felvett malawi-, vagy a klasszikus Le Mystère des Voix Bulgares-albumon megörökített bolgár népdal töredékei, de mégsem lehet múltba révedezéssel vádolni. Az ír Andrew Ferguson és Matthew McBriar elektronikus duója 2017-es áttörést hozó bemutatkozó lemezével (és az olyan elsöprő klubhimnuszaival, mint a "Just" vagy a "Glue") szigoróan a hűvös, szögletesen futurista, de valahogy mégis érzékeny és dallamos deep house világába pozicionálta magát. Ugyanezeket a jelzőket el lehet sütni az "Apricots" esetében is, de itt mégis valami keserédes mellékíz keveredik az eufóriába - részben azért, mert a hallgató most tisztában van vele, hogy a dal a közeljövőben biztosan nem szólalhat meg természetes közegében.
99. Anna von Hausswolff
"Sacro Bosco"
(Southern Lord)
Ennek a dalnak a címe arra a bizarr olasz szoborparkra utal, amit Pier Francesco Orsini 16. századi mecénás építtetett halott felesége emlékhelyéül. A Sacro Bosco - melyet gyakran inkább Szörnyek Parkjának neveznek - azonban nem annyira szentséget, inkább ijesztő atmoszférát áraszt magából, mint egy eldugott Hollow Knight-pálya, mint valami rejtélyes, letűnt civilizáció kővé meredt lenyomata. Maga a zene eltávolodik Hausswolff utolsó lemezének éteri gótikus folkjától egy elnyúló, minimalista modern klasszikus orgona-kilélegzés kedvéért, ami legalább annyira elborult és sötét, mint a zeneszerző közelmúltbéli alkotótársa, Michael Gira apokaliptikus látomásai, és legalább annyira groteszk, mint a rémálomszerű faragványok, melyek ihlették.
98. Julianna Barwick
"Inspirit"
(Ninja Tune)
A másik végén annak a képzeletbeli skálának, melynek első véglete a "Sacro Bosco", ott van az "Inspirit", ez a végtelenül lágy, vallásos odaadással teli new age-álomkép. Julianna Barwick zenéje a kezdetektől a templomi kórusművek és a gyermekkori ártatlanság emlékeinek megnyugtató, gyógyító egyvelege volt - emlékezzünk csak vissza Barwick 2011-es remekművére, a The Magic Place-re, melyet a 2010-es évek egyik legjobb albumának neveztem. 2020-ban minden eddiginél nagyobb szükség volt ezekre a szótlan, éteri ambient-kipárolgásokra, és Barwick szerencsére segítségünkre is sietett a Healing Is a Miracle jólesően szárnyaló tónusaival.
97. Squid
"Sludge"
(Warp)
Úgy néz ki, a brit gitárzene legújabb generációja valahol a posztpunk, a jazz és a krautrock által behatárolt háromszögben találta meg az ideális hangzást. A black midi tavalyi és a Fontaines D.C. tavaly és idei albumai mindenképpen megérnek persze egy hallgatást, de az egyik személyes kedvenc dalom ettől a kaotikus fiatal rock-mozgalomtól az öttagú, brightoni Squid "Sludge" című kislemeze, mely megidézi az A Certain Ratio merev, funkos gitárait, és egy szinte progresszív noise-rock dühöngésbe építkezik, miközben a dobos-énekes Ollie Judge a YouTube-nyúlüregek magányáról és celebséfekről üvölt egyre összefüggéstelenebb sorokat a mikrofonba.
96. Anderson .Paak
"Lockdown"
(Aftermath)
A koronavírus és a karantén által inspirált dalok divatja rekordgyorsasággal vált kliséssé - néhány hét elszállt, és már mindenki a háta közepére kívánta a leereszkedő hangvételű "egy csónakban evezünk"-üzeneteket az önmaguktól elszállt sztárok hadától. (Ki emlékszik még a Gal Gadot-féle "Imagine"-fiaskóra? Az volt ám a vicces sztori...) Anderson .Paak "Lockdown"-ja baljós címe ellenére azonban nem a COVID-ot, hanem a 2020-ban új erőt kapó rendőri erőszak-elleni mozgalmat énekli meg. A dal június 19-én, az afroamerikai rabszolgák felszabadításának évfordulóján jelent meg, .Paak pedig mindent megtesz rajta, hogy felnőjön a nagy előd Kendrick Lamar protest song-műfajhoz való fél évtizeddel korábbi hozzájárulásához. És meglepő módon nagyrészt sikerül is neki: a Malibu és a "Bubblin" gondtalan mosolyú funk-sármőre itt komor és elgondolkodtató tud lenni úgy, hogy közben nem válik önmaga paródiájává.
95. Pallbearer
"Silver Wings"
(Nuclear Blast)
A Pallbearer legutóbbi lemeze, a 2017-es Heartless egy nagyszerű, de kissé kifáradt zenekart örökített meg, mely minden Sabbath-méretű ambíciója ellenére sem tudta megidézni a 2014-es Foundations of Burden pokoli grandiózumát. De Brett Campbell és társai idén visszavágtak a kételkedőknek: a Forgotten Days, melyjel otthagyják régi otthonokukat, a Profound Lore kiadót, egy újabb meggyőző doom metal-szörnyeteg. Az album középpontjában ott van a "Silver Wings", egy 12 perces eposz, melyen a zenekar és Randall Dunn producer mélyen beleásnak az olyan ismerős hatásokba, mint a hetvenes évekbeli doom baljós kúszása, a pszichedelikus rock sötét oldala és a progresszív rock elmeháborodott szimfóniái - a végeredmény a mitológia és az emlékezés elviselhetetlen súlyával nehezedik ránk, mint a többi a Pallbearer legjobb pillanatai közül.
94. Gorillaz
"Aries" (ft. Peter Hook, Georgia)
(Gorillaz Productions)
Damon Albarn virtuális zenekara az egész évet a Song Machine-projekt morzsáinak elszórásával töltötte, hónaponként kiadva egy-egy új felvételt, újabb és újabb meglepő vendégekkel rukkolva elő. Utóbbiak között megtaláltunk mindenkit a Cure-frontember Robert Smithtől a grime-rapper Octavianig, vagy a mali népzenét képviselő Fatoumata Diawaráig. Az egész tizenegy-dalos sorozat legszebb ékköve talán az "Aries", melyen Peter Hook, a Joy Division és a New Order egykori basszusgitárosa és a dobos/producer Georiga működnek közre (utóbbi amúgy maga is kiadott egy alulértékelt albumot még az év elején). A dal a három előadó tehetségeinek tökéletes egységét testesíti meg: Hook még mindig eltéveszthetetlen, fülbemászóan kígyózó basszusa és Georgia frissítő ritmusa a sokadik jólesően melankolikus szintipop-merengést festik alá Albarntól.
93. clipping.
"Pain Everyday"
(Sub Pop)
Az indusztriális zene mechanikus kattogása és a politiai töltetű rap mélyről jövő dühe mindig kissé kiborítóan keveredett a morbid, slasher-filmeket idéző szövegekkel a clipping. lemezein, úgyhogy a "Pain Everyday" egzaltált haláltánca senkit sem lepett meg, aki legalább valamennyire tisztában volt, mire számíthat tőle. A produkció állítólagos kísértet-hangfelvételekre épül, Daveed Diggs sorai pedig kényelmetlenül élénk képet festenek egy lincselés áldozatának túlvilági bosszúszomjáról. De ha a bevallottan kissé hatásvadász szöveg nem is jön be, még mindig ott van az összezavaróan szabálytalan ritmussal mozgó zene, mely nem lógna ki Venetian Snares agyzsibbasztó 2005-ös breakcore-remekművéről, a Rossz Csillag Alatt Születettről sem.
92. Axel Boman
"Eyes of My Mind"
(Studio Barnhus)
Axel Boman már több mint egy éviztede épp szükséges mennyiségű szentimentalitást kevert optimista deep house-himnuszaiba (lásd: "Purple Drank", "1979" , a rokonlélek John Talabottal közös "Loser's Hymn") , de talán sosem járt sikerrel olyan szinten, mint az "Eyes of My Mind"-on. Ez a kislemez továbbviszi a svéd producer tavalyi albumáról (Le New Life) ismerős nyáriasan hipnotikus hangulatot - és ha ez az év máshogy alakul, talán valódi nyári sláger is lehetett volna. Jelen állás szerint azonban az "Eyes of My Mind" inkább egy buja, pszichedelikus nyugalomtengerként működik, melyben elmerülhetünk egy rövid időre a külvilág zaja elől.
91. Annie
"The Streets Where I Belong"
(Annie Melody)
A norvég outsider-pop királynő Annie visszatérő lemeze, a 2009-es Don't Stopot követő Dark Hearts egyik marketingszövege úgy hangzott, hogy a dalokat az énekesnő egy állítólagosan kísértetjárta házban vette fel. Magát a zenét azonban egészen másfajta kísértetek népesítették be: a Dark Hearts befelé forduló, nosztalgikus hangvétele Annie kevésbé eufórikus, de még mindig ellenállhatatlan oldalát mutatta meg. A "The Streets Where I Belong" az énekesnő sokadik tisztelgése fiatalon elhunyt szerelme és zenésztársa, Tore Andreas Kroknes előtt, aki az 1999-es "Greatest Hit" producereként elindította Annie karrierjét. És az énekesnő itt képes univerzális halálraítélt-szerelem drámát faragni ebből a személyes tragédiából, mely belemélyeszti karmait minden hallgató lelkébe.
90. Destroyer
"The Raven"
(Merge)
A Have We Met talán csak a legújabb Dan Bejar világvégi hangulatú, cinikus bárénekes-lemezei közül, de ami január végi megjelenését követte, az valamiféle kozmikus igazolást adott ezeknek a sivár daloknak. A "Cue Synthesizer"-videó kísérteties, elhagyott utcái gyorsan valósággá váltak körülöttünk, a "The Raven"-t nyitó figyelmeztetést - "Nézz körül a világban/Ne, inkább ne tedd" - pedig mind magunkénak érezhettük. De a dal - Bejar karrierjének egyik legjobbja - valójában nagyon is személyes szerzemény volt: a recsegő digitális háttér előtt a kanadai dalszerző elsüt néhány szóviccet, visszatekint a háta mögött sorakozó évekre, és elmélkedik egy kicsit az öregedésről, mintha nagy elődje, Leonard Cohen szelleme kelt volna új életre benne.
89. Megan Thee Stallion
"Savage Remix" (ft. Beyoncé)
(1501 Certified/300)
A 2020-as amerikai slágerlistán lejátszódott egy kisebb "Battle of Britpop"-szerű pillanat, amikor egy hétig mindenki azt latolgatta, hogy melyik női hiphop-remix landol majd a Billboard-rangsor élén - Doja Cat és Nicki Minaj "Say So"-ja, vagy Megan Thee Stallion és Beyoncé "Savage"-e. Végül az előbbi lett a győztes - bár később a "Savage Remix" is bejelentkezett a slágerlista élére - ami sajnálatos, mert Meg és Bey összeborulása volt kétségkívül a maradandóbb. Ez a remix tulajdonképpen független Megan Thee Stallion szerényebb eredetijétől, mindössze a refrént tartja meg belőle, az üres teret pedig a rapper szerepébe kényelmesen elhelyezkedő Beyoncéval tölti be, aki szokás szerint tiszta izomerővel adja el nekünk sekélyes feminista szónoklatait, miközben megemlíti a 2020-as lét olyan megkerülhetetlen elemeit, mint az OnlyFans és a TikTok.
88. Porter Robinson
"Get Your Wish"
(Mom + Pop)
Az előző évtizedben dacosan érzékeny EDM-producerként szerzett magának nevet egy nagyhangú partiistenekkel teli színtéren, majd küzdelme a depresszióval évekig megakadályozta, hogy visszatérjen a zenéhez. De idén Porter Robinson végre újra életjelt adott, és tette azt egy beígért visszatérő album, egy sor titkos Twitch-stream és néhány kislemez segítségével. Az első ezek közül, a "Get Your Wish" talán eltávolodik Robinson eposzi, szárnyaló progresszív house-remekműve, a "Language" legyőzhetetlen energiájától, de nyíltabb és őszintébb előadóként mutatja be Robinsont, aki saját digitálisan felmagasított hangján vall a mentális egészség popzenei körökben még mindig tabunak számító valóságairól. Remélhetőleg a "Get Your Wish" egy termékeny új korszak nyitánya Robinson karrierjében.
87. Armand Hammer
"Bitter Cassava" (ft. Pink Siifu)
(Backwoodz Studioz)
Billy Woods és Elucid underground rap-duója a 2018-as Paraffin után idén egy újabb nagyot ütő, radikális politikai visszhangokkal teli albummal állt elő, mely "Bitter Cassava" című nyitányával egyértelművé tette, hogy a két New York-i veterán egyre kevésbé elégedett Amerika és a világ helyzetével. Ezekben a mélyen keserű hangvételű verzékben elpanaszolják a hírességek átlátszó jótékonykodását, a kapitalizmus fertőjét és a "Térjünk vissza a normalitáshoz!"-jelszavak veleszületett abszurditását. És ha ennyi nem lenne elég, ez a szűk három perces felvétel a kortárs alternatív hiphop néhány meghatározó hangjának találkozójaként is funkcionál: Woods és Elucid mellett a refrénen ott van Pink Siifu, a produceri székben pedig Earl Sweatshirt, akit már-már a "Bitter Cassava" első sorában megemlített RZA utódjának nevezhetünk.
86. Disclosure/Fatoumata Diawara
"Douha (Mali Mali)"
(Island)
Úgy érzem, ideje belátnunk: a Disclosure sosem fogja újra meghódítani bemutatkozó albuma, a Settle szédítő elektronikus tánczenei csúcsait. 2013-ban a brit testvérpár magáénak érezhette a pillanatot, ahogy egy sor slágergyanús, felemelő UK garage-himnusszal learatták egy egész nyüzsgő, életteli színtér babérjait. De Guy és Howard Lawrence azután képtelen volt megismételni az olyan klubslágerek átütő sikerét, mint az eksztatikus "Latch" vagy a melankolikus "Help Me Lose My Mind". Ez az idei Energyn sem jött össze, de azt nem mondhatjuk, hogy Lawrence-ék nem próbálkoztak. Meghívták például egy-egy verze erejéig a kortárs R&B és hip-house krémjét, na meg Common személyében egy nagy öreget, legjobb húzásuk azonban Fatoumata Diawara, a Gorillaz Song Machine-ján is feltűnő mali énekesnő szerepeltetése volt. A "Douha (Mali Mali)" Diawara tisztelgése szülővárosa és kultúrája előtt, mely a Disclosure-fivérek funk-house produkciójának hála magával ragadó visszatérő vendéggé vált 2020 megannyi virtuális partiján.
85. Pangaea
"Like This (Full Mix)"
(Hessle Audio)
Kevin McAuley és a nagy hatású brit független elektronikus zenei kiadó, a Hessle Audio legújabb találkozása a londoni producer talán legnagyszerűbb felvételét eredményezte. A "Like This" először Dan Snaith és Jamie xx DJ szettjeinek hála váltak népszerűvé a deep house-táborban, és ez nagyjából a dal egyetlen létjogosultsága is: hogy egy lemezlovas feltegye a megfelelő pillanatban valahol egy fesztiválon és leolvassza a párezer jelenlévő agyát (Leela James testetlen, hangintázott felszólítása legalábbis erre utasít jó néhányszor a dal hat perce alatt). Kár, hogy idén ez nem igazán valósulhatott meg, de a "Like This" szerencsére itt marad velünk, és benne a nyár és a gondtalanság emléke is.
84. Boldy James/Sterling Toles
"Got Flicked (the rebirth)" (ft. Louis P. Newton)
(Sector 7-G)
Itt van egy ember, akinek nem alakult annyira vacakul ez az év: Boldy James három albummal állt elő 2020-ban, és a detroiti rap undergroundból a műfaj kritikuskedvenc kultfigurái közé emelkedett. A legjobb az említett három nagylemezből kétségkívül a Manger on McNichols, egy kollaboráció a jazz-zenész Sterling Tolesszal, melyet a páros már több mint egy évtizede kezdett el megalkotni. Az albumot záró "Got Flicked (the rebirth)" egy nyolcperces avantgárd jazz-odüsszeia, mely James 10 évvel ezelőtti minimalista drograp-felvételét, a "Gettin' Flicked"-et bővíti ki terjengős, ambiciózus és életunt monológgá, jelezve a rapper művészi érettségét múltbéli önmagához képest.
83. Mr. Bungle
"Sudden Death"
(Ipecac)
Ez persze csak nagyon szűken fér bele a "2020-as dal" kategóriájába, de bassza meg, nem érdekel, a "Sudden Death" kurva nagyot üt, és kész. Manapság sokan talán csak az egész idióta Red Hot Chili Peppers-konfliktus miatt emlékeznek a Mr. Bungle-re, pedig Mike Patton zenekara felelős a kilencvenes évek egyik legjobb skizofrén avantpop lemezéért. Sajnos ez a lemez, az 1999-es California volt az utolsó a hírhedten eklektikus zenét játszó formációtól, amíg idén elő nem álltak zseniális című 1986-as demójuk, a The Raging Wrath of the Easter Bunny újrafelvett kiadásával. Akiknek csak a California szörfpszichedélia-kísérleteire terjednek ki az ismeretei Mr. Bungle-téren, azokat váratlanul érheti a "Sudden Death" tradicionális, vicc nélküli thrash metalja, de Dave Lombardo könyörtelen dobolása, a Slayeres riffelés és Dunn hörgő vokálja mindenki másnak jó értelemben vett nyolcvanas évekbeli nosztalgiázást ígérnek.
82. Blawan
"Rain"
(Ternesc)
Még a 2010-es évek elején Blawan, azaz a brit producer Jamie Roberts néhány felkavaró underground techno-slágerrel hívta fel magára a figyelmet, na meg egy remixszel a Radiohead TKOL RMX gyűjteményén. Azóta nem igazán tudta megismételni e korai kritikai- és közönségsikereit - sem számos EP-jével, sem 2018-as debütáló albumával (Wet Will Always Dry). De az idei "Rain" indusztriális zörejei, monoton techno-lüktetése és nyugtalanító, eltorzított hangmintái felidézik azt az azonos arányban ijedt és elragadtatott érzést, amit Blawan morbid 2012-es klasszikusa, a "Why They Hide Their Bodies Under My Garage" váltott ki annak idején. És néha ennyi pozitív asszociáció elég is - a "Rain" talán Roberts legjobb munkája az elmúlt nyolc évből.
81. The 1975
"If You're Too Shy (Let Me Know)"
(Dirty Hit/Polydor)
Az egyik utolsó nagy "COVID-előtti" album, a The 1975 Notes on a Conditional Formja mintha egy másik életben jelent volna meg. Mármint, elhiszi valaki, hogy az egész tizenöt perces online bohócparádé, amit az váltott ki, hogy Matty Healy beleírta egy dalba a Pinegrove-botrányt, az idén volt? Mindegy, lényegtelen, a tények mind arra mutatnak, hogy az "If You're Too Shy (Let Me Know)" 2020 áprilisában látott napvilágot, úgyhogy tessék, itt van a listán. Ez talán a Notes leglágyabb és romantikusabb pillanata, mentes a szájbarágós politikai utalásoktól, Healy inkább egy félénk szerelmi kapcsolatról énekel a nyolcvanas évek brit new wave-jét idéző szintik, gitárok és fúvósok között. Kis túlzással a The 1975 egész karrierje popzenei szerepjátékok végtelen sorának nevezhető, de a fiúk itt legalább érezhető átérzéssel bújnak a Tears for Fears bőrébe.
80. Jeff Rosenstock
"f a m e"
(Polyvinyl)
Jeff Rosenstock mind egymagában, mind az olyan zenekarokban, mint a Bomb the Music Industry! a DIY-punk etika szószólója és a nagy kiadók dögevő működésének ellenzője - akinek ráadásul istenadta tehetsége van a fülbemászó rock-dallamokhoz. 2016-os lemeze, a WORRY. - az egyik kedvencem abból az évből - még mindig időtálló remekmű, a Trump-korszak kezdetének idegsokkos és bombasztikus háttérzenéje, de lehet, hogy Rosenstock az idei NO DREAM-mel még felül is múlta. Csak hallgasd meg a "f a m e"-et, a Long Islandi zenész negyedik szólóanyagának egyik üvöltő csúcspontját, mely egyfajta kívülálló-csatakiáltás a mindet bekebelezni vágyó Rendszer ellen, és megérted. Ha ez a dal negyven évvel korábban jelenik meg, ma posztpunk-klasszikus lenne, Rosenstock utolsó kétségbeesett kántálását - "YOUWILLNOTCONTROL" - pedig fejből tudná minden rockrajongó. Ebben a valóságban azonban csak a diadalmasan fülbemászó központi darab egy kultikus punk-figura új albumán.
79. Hum
"Waves"
(Earth Analog)
Az agresszív poszthardcore és az elszállt space rock hangjait egyesítő Hum eredetileg 2000-ben oszlott fel egypár klasszikus album (az 1995-ös You'd Prefer an Astronaut és az 1998-as Downward Is Heavenward) és egy meglepetéssláger ("Stars") után, hogy aztán időről időre újra összeálljanak egy-egy klubkoncert vagy fesztivál kedvéért. De amikor idén, 22 év szünet után gyakorlatilag a semmiből előrukkoltak visszatérő lemezükkel, úgy érezhettük, valójában sosem mentek el. Ahogy megnyomtuk a "lejátszás" gombot, és a "Waves" sűrű, zajosan pszichedelikus shoegaze-gitárhullámai átcsaptak fejünk felett, azt tapasztalhattuk, semmi sem változott az eltelt két évtized alatt - leszámítva talán Matt Talbott elmélyült, önvizsgáló szövegeit, melyek váratlan érzelmi nyíltságot kölcsönöztek a zenének.
78. King Krule
"Alone, Omen 3"
(True Panther Sounds/XL)
Archy Marshall új albuma talán nem volt olyan lehengerlő, sötét mestermunka, mint elődje, a 2017-es The OOZ (a kedvenc albumom abból az évből), de megmutatta a mindig enervált brit kocsmapoéta egy új, megengedőbb oldalát. Itt van például az "Alone, Omen 3", ami első hallásra talán ugyanolyan elbaszott hangulatú félálom-rap felvételnek tűnik, amilyet a korábbi King Krule-lemezek bármelyikén hallhattunk, de a szöveg Marshalltól szinte sokkolóan optimista. "De ne feledd, nem vagy egyedül", ismétli újra és újra, és persze lehet, hogy egy szeretőt, vagy a közönségét célozza meg e sorokkal, de én mindig Archy Marshall újszülött lányához intézett szavaiként értelmeztem ezeket.
77. Grimes
"Delete Forever"
(4AD)
Méltó folytatást teremteni egy egész évtized legjobb albumához - nos, ez nem mindennapi kihívás. Grimes azért megpróbálta: összehordott egy nagy rakás maszlagot a klímaváltozás istennőiről, világuralomra törő mesterséges intelligenciákról és technokratikus disztópiákról, majd leöntötte mindezt a kilencvenes éveket idéző indusztriális grunge-gitárokkal. A Miss Anthropocene minden túlbonyolított problematikussága ellenére végeredményben erős album, olyan, amilyet csak Claire Boucher álmodhatott meg - de legszebb pillanata egyben a legtisztább és legszemélyesebb is. A "Delete Forever" a Nine Inch Nails és a Smashing Pumpkins helyett inkább egy 22. századi, űrbéli Dolly Parton hangján szólal meg, és Grimes itt borús sci-fi fantáziák helyett rezignált hangon emlékezik meg a drogfüggőség áldozatául esett barátokról. Ebben az évben nem egyszer érezhettük úgy, hogy Grimes végleg elszállt a milliárdos kapitalista burokba, ez a dal azonban épp azért ütött olyan nagyott, mert két lábban a földön állt.
76. Arab Strap
"The Turning of Our Bones"
(Rock Action)
Egy újabb kilencvenes évekbeli kultkedvenc többé-kevésbé váratlan 2020-as visszatérése: az Arab Strap, ez a meredek névválasztásáról ismert, alkoholbűzzel átitatott kisugárzással büszkélkedő skót posztfolk-duó, mely felelős minden idők egyik legnagyszerűbb daláért ("The First Big Weekend") 2006-os feloszlása óta idén adott ki először új zenét. Ez az új zene, a "The Turning of Our Bones" című kislemez pedig megjelenése pillanatához méltón morbid és baljós felvételnek bizonyult, tele felfúvódott hullákkal, bűnbeeséssel és rég letűnt szép napokkal. A dalhoz készült videó nem volt több régi, poros horrorfilmekből kölcsönzött jelenetek halmazánál, ami nagyjából tükrözte is ezt a groteszk hangulatot - mégis: az a vaskos, skót akcentus mindennél többet mondott. Aidan és Malcolm visszatértek.
75. SG Lewis/Robyn/Channel Tres
"Impact"
(PMR)
Robyn nem lassított a tempón nagy visszatérése, a 2018-as Honey óta - ha szólóanyagot nem is adott ki az elmúlt két évben, vendégként számos különböző előadó mellett találkozhattunk vele. Idén feltűnt például a Sigur Rós-frontember Jónsi oldalán, de emlékezni nem arra a dalra, hanem a londoni producer SG Lewis "Impact" című kislemezére fogunk. Ez a "nyár slágere"-hangulatú, kissé a kilencvenes évekbeli house-t idéző felvétel enyhén keserédes, mint minden jól eltalált tánczene abban az évben, amikor azokat leginkább csak a négy fal közé zárva élvezhettük. És igazából már azelőtt sincs sok probléma vele, hogy a svéd popkirálynő egyáltalán feltűnne: a formabontó house-rapper Channel Tres már magában képes lenne elvinni a vállán, de persze Robyn belépése fellövi az egészet egyenesen a sztratoszférába.
74. R.A.P. Ferreira
"Leaving Hell"
(Ruby Yacht)
Lehet, hogy Rory Allen Philip Ferreira maga mögött hagyta a Milo művésznevet, mely alatt olyan kortárs underground rap-klasszikusokat adott a világnak, mint a Who Told You to Think??!!?!?!?!, de mélyenszántó gondolatai nem apadtak el. Első albuma saját neve alatt, a Purple Moonlight Pages pedig talán karrierje eddigi csúcspontja. A "Leaving Hell"-en Ferreira a jazz elmélázó kakofóniájára támaszkodva filozofál saját pályafutásáról, a kapitalizmusról és a művészlétről úgy általában, bejelenti, hogy akkora költő akar lenni, mint Lorca, aztán megoszt velünk egy anekdotát egy Vonnegutot idéző falfirkáról valami benzinkúti vécéfülke falán, ami segített neki megtalálni az élet értelmét. Ferreira költészete mindig a gyakran sekélye rap fősodor hatásos ellenpontjaként szolgált, a "Leaving Hell" pedig az ironikus könnyedség új dimenzióját nyitotta meg számára.
73. Touché Amoré
"Limelight" (ft. Manchester Orchestra)
(Epitaph)
A Touché Amoré előző albumát - a 2016-os Stage Fourt - Jeremy Bolm énekes édesanyjának rákbetegsége és halála inspirálta, de az L.A.-i poszthardcore-formáció az idei Lamenten még tovább ment, elmerülve a gyász és az önreflexió témáiban, és felszínre hozva néhány kényelmetlen igazságot. Nem csak a szövegek sokrétűbbek itt: Ross Robinson producer, aki olyan zseniális lemezeken dolgozott, mint a Blood Brothers ...Burn, Piano Island, Burnje vagy az At the Drive-In Relationship of Commandje, ambiciózusabb, himnikusabb hangszerelést hoz a dalokhoz, a "Limelight" ötperces központi darabján pedig már-már átlép a progresszív rock világába. Bolm sorait kutyáinak halála és intimitás iránti vágya inspirálta, de erőteljes és fájdalmas hangja - Andy Hull jellegzetesen siránkozó gitárjával keveredve - gyönyörű és fenséges pillanatot csinálnak mindebből.
72. Fontaines D.C.
"A Hero's Death"
(Partisan)
"Az élet nem mindig üres!", ismétli el Grian Chatten vagy ötvenszer a Fontaines D.C. nagyszerű második albumának címadó dalán. A dal alapvetően hű marad a tavalyi, hasonlóan kiváló Dogrellel bemutatkozó dublini zenekar nyugtalanul tradicionalista posztpunkjához, de feltűnnek benne a magamutogató hetvenes évekbeli glam kiüresedett visszhangjai is. Chatten erős ír akcentusán keresztül is könnyű érezni az alig leplezett gúnyt, ahogy megidézi az óriásplakátok és a reklámfilmek ragadós, de semmitmondó szlogenjeit ("Tekints a fényesebb jövő felé!"). Az "A Hero's Death" a rock and roll egykori, mára rég kihalt kapitalizmus-ellenes lázadó szellemének sírfelirata, melyet átjár az ember arctalan termékké alacsonyulásától való félelem.
71. Imperial Triumphant
"Atomic Age"
(Century Media)
Az új Imperial Triumphant-album Jean-Luc Godard kultikus sci-fi noirjától, az 1965-ös Alphaville-től kölcsönözte a nevét, melyben Eddie Constantine ballonkabátos titkosügynöke egy disztópikus, high-tech metropoliszban találja magát. Persze futurisztikus díszletek helyett a filmbéli Alphaville jeleneteit Godard egész egyszerűen Párizs utcáin vette fel, azt üzenve, hogy a valóságban már ma a képernyőn megelevenedő disztópiában élünk. Az "Atomic Age"-ben a kiismerhetetlen experimentális metal-formáció is egy borús, kaotikus jövőképet épít fel, tele az avantgárd jazz szabálytalan ritmusaival, atomrobbanások lázálom-szerű képeivel és háttérvokálokkal, melyek mintha az elkárhozott lelkek üvöltései volnának.
70. Róisín Murphy
"Murphy's Law"
(Skint)
2020-ban nagyot ment a diszkó; a műfaj előtt fejet hajtó újgenerációs előadók - mint Dua Lipa vagy Lady Gaga - mellett néhány "nagy öreg" is visszatért a képzeletbeli táncparkettre. Kylie Minogue például nemes egyszerűséggel a DISCO címet adta új albumának, de a legjobb 2020-as diszkólemez egy másik veterán, az ír dance-pop istennő Róisín Murphy nagy visszatérése volt. A Róisín Machine talán tízéves munka eredménye, de mintha már a kezdetektől erre a pillanatra szánták volna, Murphy és Richard Barratt producer legerősebb felvétele, a "Murphy's Law" pedig az énekesnő karrierjének csúcspontjai közé sorolandó. A dal visszautasítja Murphy korábbi triphop-hangzását, fejest ugorva a hagyományos popdal-struktúrát elutasító, szédült és terjengős hetvenes évekbeli 12" mixek világába. Murphy a címet Cheri 1982-es kislemezétől, a ritmust pedig Donna Summer "Bad Girls"-éből kölcsönözte, de mégis teljesen egyedi, modern diszkó-remekművet teremtett - a nyolcperces kibővített verzió még mindig túl rövidnek tűnik.
69. JPEGMAFIA
"CUTIE PIE!"
(EQT)
Diadalmasan komolytalan tavalyi albuma, az All My Heroes Were Cornballs után JPEGMAFIA nem hogy lelassított volna, inkább sorozatban adta ki az újabb és újabb minőségi avantgárd rap-kislemezeket egész évben. És ha a "CUTIE PIE!" nem is annyira elvont és bizarr, mint Peggy hírhedtebb outsider-slágerei, annál szerethetőbb és fülbemászóbb. A "Baby I'm Bleeding"-hez hasonló korábbi felvételek reszelősebb indusztriális produkcióját itt egy már-már nyugodt, hátradőlős retró-boombap hangzás váltja fel, és a lágyan pszichedelikus gitárok, na meg a kígyózó, súlyos basszus fölött Peggy megtévesztően könnyedt hangnemben küldi el a fenébe sekélyes mainstream rapper-társait.
68. Ela Minus
"they told us it was hard, but they were wrong."
(Domino)
Ez a dal - az első kislemez a kolumbiai Ela Minus bemutatkozó albumáról - megtévesztően visszafogott house-popként kezdődik, ami meglepő egy olyan előadótól, aki az acts of rebellion címet adta annak a bizonyos debütálásnak. A "lázadás" a "they told us it was hard" utolsó percében bontakozik ki, ahol a fagyos, italo-beütésekkel teli produkció és Minus fátyolos hangon előadott, impresszionista sorai hirtelen kibontakoznak, és egy ragyogó, energikus szintetizátor-kitörésnek adják át a helyüket. Ez az év tökéletes, hipnotikus popzenei pillanatainak egyike.
67. Tennis
"Need Your Love"
(Mutually Detrimental)
Nem nehéz beleunni a retromániába - az ismerős, régi hangok örökké nem pótolhatják az ismeretlen iránti vágyat, és a Tennis kizárólagosan múltba révedező, illedelmes szintipopja sem tud túl sokáig lekötni. De a denveri házaspár-duó egy-egy dal erejéig képes nagyon is szerethető lenni. A "Need Your Love", Alaina Moore és Patrick Riley Swimmer című ötödik albumának ékköve is efféle, egy szégyentelenül ódivatú szoftrock-kislemez, mely abban a kényelmes és szinte puhány térben helyezkedik el, ahol a Doobie Brothers-féle jachtrock és a dzsentrifikált diszkó-ritmusok találkoznak. De az, ahogy a refrénnél a tempó hirtelen lelassul, józanító fordulatot visz az unásig ismételt hetvenes évekbeli elemekbe.
66. Blake Mills
"Vanishing Twin"
(Verve)
Az utóbbi néhány évben Blake Mills szépen lassan az indie-színtér egyik legbefolyásosabb producerévé és sessionzenészévé nőtte ki magát, és e folyamat csak idén teljesedett ki igazán. Mills feltűnt Perfume Genius és Bob Dylan nagyszerű új lemezein, ráadásul a Mutable Set című szólóalbumával saját maga is előállt egy afféle karrierösszegző munkával. Ezekben a dalokban azonban nyomát sem találjuk az említett előadók grandiózumának: a "Vanishing Twin" érzékeny, sebzett énekszólama leginkább az Elliott Smith-hez hasonló melankolikus énekes-dalszerzők világát idézi, de az igazi csoda Mills precíz, barokkos és a maga szerénységében is lenyűgöző hangszerelésében rejlik. Ha Mills úgy érzi, ideje hátat fordítani a hébe-hóba valami instrumentális EP-vel előálló háttérember szerepének, a "Vanishing Twin" azt jelzi, jó irányba halad.
65. Soul Glo
"(Quietly) Do the Right Thing"
(Secret Voice)
Míg a mainstream rap berkeiben egyre bajosabb őszinte politikai indulattal találkozni, a philadelphiai Soul Glo egyértelművé teszi a "Quietly"-n, új EP-jének vérengző nyitányán: "Ne érts félre/Ne baszakodj velem!". A fekete hardcore-négyes - bizonyára nem véletlenül - épp akkor állt elő a címével az ünnepelt Spike Lee-mozit idéző punk üvöltéssel, amikor az amerikai igazságszolgáltatás épp elbaltázta az egész Breonna Taylor-ügyet, tüntetések sorát inspirálva a zenekar szülővárosában, majd a Songs to Yeet at the Sun EP - bizonyára véletlenül - épp azokban a napokban jelent meg, amikor ugyanaz a város megadta a kegyelemdöfést egy bizonyos narancsszínű ember újraválasztási esélyeinek. Van ebben valami szép és szimbolikus, ahogy abban is, hogy a Touché Amoré-frontember Jeremy Bolm feltámasztotta évek óta szunnyadó lemezkiadóját, hogy megjelentesse az említett kiadványt. Magában a dalban azonban nem sok szépséget találunk - mármint, ez nyers és gonosz afroamerikai screamo, mit várnánk tőle?
64. 100 gecs
"ringtone (Remix)" (ft. Charli XCX, Rico Nasty, Kero Kero Bonito)
(Dog Show)
Tavaly a 100 gecs kiadta kaotikus és agyrohasztó korunk egyik meghatározó poplemezét, a 1000 gecst - a "stupid horse"-hoz hasonló dalok felgyorsított rágógumi trance-e és degenerált happy hardcore-ja olyan posztironikus szórakozást nyújtott a Z generációnak, amilyet a Trashmen klasszikus "Surfin' Bird"-je nyújthatott a hatvanas években mindenkinek, aki kívül esett a normie-szférán. Szerencsére a 100 gecs gyorsan megtalálta a saját közönségét, és rövid alatt rengeteg imádat és még több mém tárgya lett, a 1000 gecs and The Tree of Clues című idei remixalbumon pedig a nemzetközi pop underground megannyi oszlopos figurája beállt Dylan Brady és Laura Les mellé. A nagy online sláger erről a gyűjteményről természetesen a "ringtone" lett, melyen a 100 gecs játékos glitchpopja Charli XCX, Rico Nasty és Sarah Bonito agyon-AutoTune-olt verzéinek hátteréül szolgált. A dal egyfajta kései folytatása a Charli Pop 2-ján megelevenedő kollaboratív avantpop-mennyországnak, és már csak e pozitív asszociáció miatt megérdemli ezt a helyet.
63. MIKE
"nothin2say (Never Forget)"
(10k)
A mindig izgalmas New Yorki underground rap-színtér egyik ígéretes alakja, MIKE az utóbbi években sorban szállította a minőségi intellektuális hiphop-lemezeket. És tavaly a tears of joyjal a többek között Earl Sweatshirt oldalán is feltűnő előadó megalkotta karrierje mindmáig legerősebb dalgyűjteményét, egy absztrakt és sivár lo-fi rap mestermunkát, melynek befelé forduló szövegeit édesanyja halála ihlette. Az idei weight of the worldöt megelőző "nothin2say (Never Forget)" kislemez továbbviszi a gyász, a család és az önvizsgálás témáit, amiket MIKE a tears of joyon feldobott, de itt mindez valamivel letisztultabb, helyenként Kanye West régi chipmunk soulját idéző produkció fölött történik meg (ezt a dj blackpower álnév alatt maga MIKE szolgáltatja), és a sorok monoton, de energikus ritmikájában is van valami új erő, ami eddig nem volt jelen a rapper munkásságában.
62. Gupi/Fraxiom
"Thos Moser"
(Dog Show)
Itt is van a 100 gecs felbecsülhetetlen popzenei befolyásának egy újabb bizonyítéka: a "Thos Moser", Gupi és Fraxiom elmebeteg kollaborációja, melyet Dylan Brady saját kiadójánál jelentetett meg. Gupi - aki amúgy viccen kívül Tony Hawk fia - mániákus bubblegum bass-produkciója gyorsan agyára mehet a beavatatlan hallgatónak, de aki nagyjából tudja, mire számítson valakitől, aki jó haverja A. G. Cooknak, és aki Skrillex idegbeteg, korai dubstepjét hallgatva döntötte el, hogy zenei producer akar lenni, annak biztosan bejövős lehet a stílusa. És aztán persze ott van Fraxiom egyik Z generációs belső poénról a másikra ugráló, széles vigyorral szemtelenkedő kvázi-rappelt szövege: "Baszdmeg Notch, baszdmeg Musk, pisálok rád, Zedd".
61. Tkay Maidza
"Shook"
(4AD)
2020 egyik váratlan sikertörténete a zimbabwei származású ausztrál Tkay Maidza nevéhez kötődik, aki hazáján kívül szerény hírnevű rapperből a nagy múltú 4AD kiadó legújabb és talán legkülönösebb igazolása. És Maidza első 4AD-gondozásban megjelent gyűjteménye, a Last Year Was Weird Vol. 2 EP máris figyelemre méltó munkának bizonyult, egy sokoldalú fiatal előadó fantáziadús és a maga szétszórt, eklektikus módján izgalmas bemutatkozásának. Meg lehet itt találni mindenféle hatást a traptől a soulig és az indusztrális hiphopig, és mindent átitat az életvidámság és a magabiztosság érzete - például a "Shook"-ot is, melyen Maidza már kissé nagyképű módon Michael Jacksonhoz hasonlítja önmagát. A dal amúgy inkább olyan, mintha a pályakezdő, ereje teljében lévő Missy Elliott találkozna a 2020 körüli futurista elektropop-produkcióval. De ez igazából csak a kezdet Tkay számára - és az útja szó szerint bárhová vezethet.
60. Ka
"Solitude of Enoch"
(Iron Works)
A kevés igazán örömteli pillanat egyike ebben az évben számomra az volt, amikor pár nappal azután, hogy feltettem magamnak a kérdést: "Mikor ad már ki Ka új albumot?" - Ka kiadott egy új albumot. A melankolikus, introspektív szövegeiről és mitológiai párhuzamairól ismert rapper új szólólemeze az első a 2016-os Honor Killed the Samurai óta - bár a kettő között ott volt a Hermit and the Recluse név alatt megjelent Orpheus vs. the Sirens - és majdnem annyira erős is, mint elődje. A "Solitude of Enoch"-on Ka kiterjeszti az album címének bibliai utalását, a testvérgyilkossággal és Káin fia, Énokh sorsával példálózva emlékszik vissza fiatalkorára, az utcák erőszakos és anyagias mindennapjaira. A háttér belassult, enyhéz jazzes zongorája és fájdalmas gitárpengetése fölött Ka szimbólumai és történetmesélése épp olyan fényesek, amilyenek mindig voltak.
59. Romy
"Lifetime"
(Young Turks)
Akkor most már kimondhatjuk, hogy a The xx tagjai kizárólag akkor hajlandók hátat fordítani a mizantróp mélabúnak, amikor saját nevük alatt adnak ki zenét - 2015-ben ott volt Jamie xx ragyogó, keserédes remekműve, az In Colour, idén pedig a brit trió énekesnője, Romy Madley-Croft tévedt a tánczene területére első szóló-kislemezével. Jamie Smith említett albumának egyik fénypontján, a "Loud Places"-en szintén Romy énekelt, de az a dal egy magányos hazaút volt a klubból, és egy merengés egy múltbéli kapcsolat emlékein. Ezzel szemben a "Lifetime" színtiszta kilencvenes évekbeli house-ünneplés tele az új szerelem kirobbanó élményével, és a szédítő magasságok érzését, amit a "Loud Places"-ben elveszített, Romy itt végre újból megtalálja.
58. Fleet Foxes
"Sunblind"
(Anti-)
Az új Fleet Foxes-album megannyi sírnivalóan gyönyörű pillanatainak egyike, a "Sunblind" Robin Pecknold tisztelgése túl korán távozott zenei hősei és barátai előtt. Pecknold előző két albumának komplex, barokkos progresszív kísérleteit hátrahagyva itt megmarad a hatvanas évekbeli folk napsütötte harmóniáinál és dallamos akusztikus gitárjánál, ahogy megemlékezik a nagy zenészekről, akik árnyékát az énekes-dalszerző a feje fölött érzi. A Shore központi témája az emberi emlékezet és a halandósággal való szembenézés, de csak kevés olyan tökéletes pillanat van rajta, mint Pecknold főhajtása David Berman és Richard Swift, az elmúlt évek néhány legfájdalmasabb rockzenei vesztesége előtt. Nem nagy túlzás kijelenteni, hogy a "Sunblind" méltó emlékműve e kimagasló neveknek.
57. capoxxo
"perfect" (ft. oaf1, dreamcache)
(LIFE IS PAIN)
Mi a francért jöttek vissza 2020-ban a kétezres évek elejének zenei trendjei? Miért menő lett annyira menő a nu-metal, hogy Poppy, Rina Sawayama meg mindenki fejest ugrott bele? És mi a helyzet azzal a vérgiccs eurotrance-vonallal, amit hirtelen annyian meg akarnak lovagolni? És ki az ördög az a capoxxo? Válasz az utolsó kérdsére: egy SoundCloud-rapper, aki konkrétan még beszélni sem tudott az euro-hullám csúcspontjának idején - ez persze nem akadályozta meg, hogy összeálljon két hasonló bizarr noname-figurával, és felvegyen egy ódát a drogokhoz, a csajokhoz és a Dance Dance Revolutionhöz, mely gond nélkül olvasztotta össze a a Scooter-féle Hands Up félagysejtű, fülbemászó szintidallamait az emo-rap sebzett vágyakozásával. És tudjátok mit? A "perfect" pontosan az volt, aminek nevezte magát: tökéletes.
56. Adrianne Lenker
"anything"
(4AD)
Adrianne Lenker zenekara, a Big Thief tavaly szintet lépett - nem egy, hanem két kiváló albumot adtak ki a legmenőbb független kiadó gondozásában, és elfoglalták helyüket az indie élvonalában. Épp ezért nem nagyon számoltunk azzal, hogy bármit is kapunk Lenkertől idén, de egy érthető okok miatt lefújt turné és egy szakítás megadta a lökést a törékeny érzelmi nyíltságáról és rejtélyes természeti képeiről ismert dalszerzőnek, hogy megírjon még két albumot. Az "anything" tehát voltaképpen hálószobapop, melyről hiányzik teljes zenekaros elődei kristálytiszta produkciója, ahogy James Krivchenia mániákus dobolása is, de Lenker dalszerzői tehetsége talán még kihangsúlyozottabb, ahogy elhagyja a talányokban beszélést az elveszett szerelem siratása kedvéért: "Szeretnék aludni a kocsiban, míg vezetsz/Az öledbe feküdni, ha sírok".
55. Protomartyr
"Processed by the Boys"
(Domino)
Három évvel ezelőtt úgy nézett ki, a Protomartyr már nem igazán tud újat mutatni - a detroiti formáció 2017-es albuma, a Relatives of Descent tisztességes volt ugyan, de rajta egy látszólag elkényelmesedett zenekart hallottunk, akik hajlamosan voltak elszállt filozofálásba temetkezni. De a fiúk idén visszatörtek a harcias, politikai töltetű punk világába, és ezt a "Processed by the Boys", az első ízelítő Ultimate Success Today című ötödik albumukról azonnal egyértelművé tette. A Protomartyr és David Tolomei producer sűrű, zajos világvégi posztpunk-hangzást építettek föl, mely megidézte a Stooges Fun House-ának komoran kaotikus fúvósait, Joe Casey pedig olyan átható paranoiával énekelt a mindennapokba szivárgó militarista rendőri brutalitásról, hogy a végére a hallgató is magáénak érezte nyugtalanságát.
54. Cardi B
"WAP" (ft. Megan Thee Stallion)
(Atlantic)
Fel kell tennünk tehát a kérdést: "jó" dal a "WAP"? Nagyon egyszerű lenne rávágni, hogy nem az - a nagy múltú Baltimore club-stílusra alapuló produkció nem változtat azon, hogy mindkét előadójának vannak sokkal szerethetőbb dalai (jó, Cardinak nincs sok, de a "Get Up 10" azért csak számít valamit), és minden forradalmi kulturális jelentősége ellenére a polgárpukkasztóan szexuális tartalmú szöveget a valóságban nem sok választja el a mezei pornográfiától. Én csak egyszer hallgattam meg szándékosan a dalt, és nincs sok kedvem még egyszer megtenni. A következő kérdés tehát az, hogy akkor miért van rajta a "WAP" ezen a listán? Nos, egy dal, ami annyira feldühíti Ben Shapirót, hogy az ország-világ előtt bevallja, hogy nem képes kielégíteni a feleségét, élő adásban olvas fel olyan sorokat, mint az "Ugorj rám, meg akarlak lovagolni", és céltáblát csinál magából a mémvilág számára - ez, emberek, felbecsülhetetlen.
53. Dogleg
"Kawasaki Backflip"
(Triple Crown)
2020 legjobb rockzenei bemutatkozása kétségkívül a Dogleg, egy másik detroiti zenekar nevéhez fűződik - a tüzes, üvöltő, fiatalos energiát okádó Melee 35 percnyi hibátlan, himnikus poszthardcore, ami első nyaktörő riffjével kijelenti: a Dogleggel nem lehet baszakodni. Ez a riff a "Kawasaki Backflip"-hez, egy szűk két és fél perces, egyszerre brutális és dallamos gyöngyszemhez tartozik, ami épp azt az azonos arányban pusztító és felszabadító élményt testesíti meg, amit a dalhoz készült klipben érezhettek a zenekar tagjai, ahogy kalapácsot ragadtak és módszeresen elpusztították egy garázs berendezését. Az album megjelenése után a zenekar arról beszélt, hogy a "Kawasaki Backflip" csak hosszas belső viták után foglalta el helyét a Melee nyitányaként - és ahogy azelőtt jó párszor, a fiúk itt is jól döntöttek.
52. Shygirl
"Freak"
(Because)
Ha fognánk a 2000-es évekbeli R&B kifakult visszhangjait, leöntenénk a 2010-es évek végének posztindusztriális produkciójával és elfeledkeznénk a mainstream popzenét megbéklyózó cenzúráról, akkor valami olyat kapnánk, mint a "Freak". Blane Muise talán Shygirlnek nevezi magát, de a félénkséget hírből sem ismeri: akik úgy érezték, Cardi B túl messzire ment a "WAP"-en, azok bizonyára elalélnának Muise és Sega Bodega producer szégyentelenül mocskos hip house-támadásától - vagy talán már a 2018-as Cruel Practice EP borítójától is. A "Freak" egy büszkén magasba emelt középső ujj a konzervatív fanyalgók felé, és a londoni énekesnő áttörést hozó nimfomániás szónoklata: "Nem akarok találkozni anyáddal, de az apád számát elmentettem".
51. Fiona Apple
"I Want You to Love Me"
(Clean Slate/Epic)
Nem mintha számított volna, hogy Fiona Apple milyen irányba indul el új albumán - a Fetch the Bolt Cutterst megelőző nyolc ínséges év alatt olyan szintű türelmetlenség lett úrrá az artpop-lázadó rajongótáborán, hogy azok bármire kérdés nélkül ráharaptak volna. De az Apple nagy visszatérését nyitó "I Want You to Love Me" talán még így is meghökkentett egypár hallgatót: a dal továbbvitte az énekes-dalszerző 2012-es remekművét, a The Idler Wheelt záró "Hot Knife" ütemes jazz-kabaré idegbaját, Apple pedig a múltban is erőteljes és zavarba ejtő hangját teljesen szabadon eresztve úgy jajongott, ahogy Yoko Ono tette megosztó hetvenes évekbeli avantgárd lemezein. Az "I Want You to Love Me" dacos, fanyar humorú és folyamatos mozgásban lévő zene, mint az album, ami követ: "És azt akarom, használd, bömböltesd a zenét/Verd meg, harapd meg, sebezd meg!".
