Az Egyetlen Év Vége Lista, Ami Számít visszatér, avagy ideje belátnunk, hogy 2020 nem is volt olyan rossz év a zenében. A mai epizódban: sátánista francia black metal, angyali japán folk, klasszikus rock-cosplay svéd house producerektől, legalább egy Magnetic Fields-feldolgozás és szigorúan zéró Cyndi Lauper-feldolgozás - és persze Lady Gaga, ne feledkezzünk el Lady Gagáról. De ne is vesztegessük tovább az időt, kezdjünk is bele (link az előző részhez itt):
50. Sufjan Stevens
"America"
(Asthmatic Kitty)
Végül csak megtörtént: Sufjan Stevens legendás, két album után hátrahagyott "50 állam"-projektje megkapta a lezárást, amit érdemelt. Csak éppen nem Sufjantól: ezt az emberfeletti eredményt kétszáz, a többi 48 amerikai államot képviselő zenész összefogása hozta el. De valamilyen értelemben mindannyiunk kedvenc keresztény folkénekesétől is kaptunk folytatást a Michigan és az Illinois kettős pofonjához: Sufjan új albuma, a terjengős és egyenetlen The Ascension végén ott állt a tizenkét és fél perces "America", egy hasonlóan terjengős, de emelkedett elektropop-óda Amerika lelkéhez. Egy nappal július 4-e előtt, a George Floyd-tüntetések, a koronavírus és minden idők legfárasztóbb választási kampányának kellős közepén ez a tiszta, szenvedélyes, lebegő ima a megnyugvásért ("Ne tedd velem, amit Amerikával tettél") a lehető legjobbkor jött.
49. India Jordan
"For You"
(Local Action)
Nem kell agysebésznek lenni, hogy megértsük, miért működik ez a dal: egyészről ott van a kilencvenes évekbeli trance és rave-kultúra optimizmusát megidéző, feldobott és szikrázó szintetizátorokra épülő produkció, másrészről pedig a house-hangszerelést mindig tökéletesen kiegészítő poros R&B-vokál (ami ebben az esetben a Change és a Jimmy Jam/Terry Lewis-páros 1984-es "You Are My Melody"-jából származik). A "For You" pozitív kisugárzása nem a véletlen műve: a feltörekvő londoni producer India Jordan elmondása szerint a cím "You"-ja őt magát jelenti, és a zene saját hanguk és identitásunk megtalálásának felszabadító élményét hívatott ünnepelni.
48. Bob Dylan
"Key West (Philosopher Pirate)"
(Columbia)
Bob Dylan első eredeti szerzeményekből álló albuma a 2012-es Tempest óta az ikonikus dalszerző sokoldalú, és helyenként megdöbbentő visszatérése volt a csúcsra: az "I Contain Multitudes" nyitányán máris Anne Frankhoz és Indiana Joneshoz hasonlította magát, aztán a "False Prophet" vicsorgó blues rock-riffjei fölött pedig biztosított minket arról, hogy "Én vagyok az utolsó a legjobbak közül". De a Rough and Rowdy Ways legszebb pillanata az első lemezoldal végén, a "Key West (Philosopher Pirate)" lassú és merengő kilenc és fél perces balladájával érkezett. Ez Dylan nosztalgikus, sokrétű utalásokkal teletűzdelt floridai útirajza, mely egyben visszatekintés is a dalszerző fiatalkorának hőseire is (a beat-nemzedék költőitől a rock and roll-úttörőkig) - szóba kerül minden a kalózrádióktól az Óz, a nagy varázslóig és a vallásos hovatartozásig, és igen, az első versszakban még Budapest is kap egy említést.
47. Lady Gaga
"Stupid Love"
(Streamline/Interscope)
Egy élvezhetetlen boomer-pop kollaboráció (Cheek to Cheek), egy felvizezett country-pop kitérő (Joanne) és egy patetikus musical-melléktermék album (A Star Is Born) után Lady Gaga végre engedett rajongótábora könyörgésének, és visszatért természetes közegéhez, a dance-pophoz. És lehet, hogy a Chromatica elmaradt egy kicsit a The Fame Monster és a Born This Way magasságaitól, legalább minőségi, táncolható és fülbemászó popzene volt, egy vakító fényű képzeletbeli táncparkett-menedékhely a lehangoló valóságtól. Gaga pedig nem is jelenthette volna be visszatérést a dance-pophoz jobb dallal, mint a "Stupid Love" könnyeden sekélyes új szerelem-ódájával, egy eksztatikus utazással a tíz évvel ezelőtti pop-színtér verőfényes világába. Max Martin dalszerzése még mindig félelmetesen hatékony, ahogy BloodPop retrós kilencvenes évekbeli house-produkciója is - és Lady Gaga már megint sikeresen újjászületett.
46. Baba Stiltz
"Running to Chad"
(Cycle)
Lehet, hogy Baba Stiltz neve a többésg számára dallamos, de szikár deep house-produkciók és ugyanarra a stílusra építő DJ-szettek miatt ismerős, de a legjobb dalnak, amit valaha kiadott, nagyrészt még csak köze sincs az elektronikus tánczenéhez. Jó, a "Running to Chad" kislemezen - mely amúgy Stiltz saját kiadójának legelső megjelenése - helyet kapott DJ Python microhouse-remixe is, de a dal eredeti formájában leginkább valami elfelejtett, hetvenes évekbeli AM-rádiós kaliforniai szoftrock-dalra hasonlít - még egy gitárszóló is helyet kap benne. Az elektronikát itt csak néhány beúszó effekt és a dal gerincét jelentő ritmus képviseli, mely önmagában tartozhatna egy minimáltechno-felvételhez is. És Kaliforniát sem véletlenül említettük: a szövegben Stiltz San Diego tenterpartjáról álmodozik lazán ironizáló hangnemben.
45. Rico Nasty
"IPHONE"
(Sugar Trap)
Amikor először feltűnt a popzenei színtéren, Rico Nasty a kortárs trap és a nu-metal eredeti, kiborító vegyítésével hívta fel magára a figyelmet az olyan brutálisan energikus daltöredékeken, mint a "Smack a Bitch" vagy a "Rage". Ezek a Kenny Beats-produkciók egy frissítően másféle női rappert mutattak be a közönségnek, aki szexuális túlfűtöttség helyett afféle punkos Warped Tour-nosztalgiában utazott. Mára Rico stílusa szerteágazóbb lett - az idei "IPHONE" például egy színtiszta hiperpop-szerelmesdal az okostelefonok korából. A listán már többször is megjelenő Dylan Brady futurista, neonfényű elektronikája és lehengerlő, SOPHIE-t idéző rágógumitrap-basszusai ugyanolyan kiváló hátteret biztosítanak Rico hedonista szenvedélyjel teli, félig üvöltött rímeihez, mint korábban a torzított metal-gitárok.
44. Avalon Emerson
"Long-Forgotten Fairytale"
(!K7)
A Magnetic Fields roppant méretű és nevetséges 1999-es remekműve, a 69 Love Songs tele van felejthetetlen barokkos pop-gyöngyszemekkel, de a második lemez közepe táján elrejtett "Long-Forgotten Fairytale" több szempontból is kilóg társai közül. Egyrészt ez az album egyik olyan dala, amit nem a zenekar alapítója és központi dalszerzője, Stephin Merritt énekel, másrészt a hangzás inkább a 69 Love Songst megelőző Magnetic Fields-lemez, a Get Lost szintetizált twee popjához hasonlít. Az viszont nem meglepő, hogy Avalon Emerson épp ezt a felvételt dolgozta fel idei DJ-Kickséhez - végül is a "Long-Forgotten Fairytale"-t nem is olyan nehéz tech house-ként újragondolni. Emerson feldolgozása amúgy nagyrészt hű marad az eredetihez, ami azt jelenti, hogy a producer itt hátrahagyja a technót a súlytalan elektropop kedvéért, és immár több mint fél éviztedes karrierje során először énekhangját is megmutatja
43. Tame Impala
"Borderline"
(Modular)
A Tame Impala tíz év alatt ígéretes pszichedelikus rockzenekarból Kevin Parker egyszemélyes diszkóprojektjévé vált - de most őszintén, kit érdekel ez, ha a zene még mindig a produceri hozzáértés legmagasabb szintjét, na meg az audiofil-sznobizmus és a lelassított, depressziósan visszhangzó YouTube-mixekért rajongó tizenévesek ízlésvilágának találkozását képviseli. A "Borderline" eredetileg még tavaly áprilisban jelent meg a negyedik Tame Impala-album beharangozó kislemezeként, de nem sokkal azután Parker 2020 elejére halasztotta az album megjelenését (gyanítom, részben a dal nem éppen pozitív kritikai fogadtatása miatt). De ami 2019-ben még értetlenkedést és fanyalgást váltott ki, az újrahangszerelve, a The Slow Rush olvadt pszichedelikus diszkójának kontextusában már nagyon is működött: Parker itt egy olyan kényelmesen elszállt párhuzamos valóságot képzel el, ahol a Doobie Brothers LSD-ködbe burkolva felvett egy dalt Quincy Jonesszal.
42. Quelle Chris/Chris Keys
"Mirage" (ft. Earl Sweatshirt, Denmark Vessey, Merrill Garbus, Big Sen)
(Mello Music Group)
Az alternatív rap-kívülálló Quelle Chris és a producer Chris Keys második közös albumának vége felé érkezett a "Mirage" szociálisan érzékeny hétperces prédikációja, egy utolsó nagy nekifutás korunk súlyos kérdéseinek a tényleges befejezés előtt. Keys megtévesztően meleg és felfelé ívelő hátteret épített fel néhány lo-fi zongorafutamból és a tUnE-yArDs-énekes Merrill Garbus harmóniáiból, Chris, Earl és Denmark Vessey pedig lemondó verzékkel váltogatták egymást, elpanaszolva a világ barátságos délibáb-felszíne alatt rejtőző sötétséget. De egyikük sem tudott akkorát ütni, mint Big Sen, aki élő beszédben elküldte a fenébe a ragadozó kapitalizmust, miközben az egyre közelibbnek tűnő disztópikus jövőképek között sem vesztette el hitét a művészetben.
41. Bladee/Ecco2K
"Girls Just Want to Have Fun"
(YEAR0001)
A depressziós svéd rap legnagyobb értékű exportja, Yung Lean is kiadott idén egy új albumot (rajta volt Ariel Pink, meg minden), de az egykori beszívott, különc avantgárd-rap figurákból verbuválódott Drain Gang-kollektíva egy másik tagja, Bladee ezzel a dallal felülmúlta régi barátját. A "Girls Just Want to Have Fun" - ami nem Cyndi Lauper-feldolgozás - közelebb van a popzenéhez, mint bármi, amit ezek a folyamatosan elbaszott hangulatú, vézna fehér kölykök adtak a világnak, a bejáratott Drain Gang-producer Whitearmor hipnotikus, túlvilági trance-háttere előtt Bladee és Ecco2k vékony, androgün hangon előadott verzéi szinte szürreális szépséggel rendelkeznek - mintha a PC Music által felépített futurepop-esztétika és a chillwave lágy, kifakult nosztalgiája olvadna össze valami felfoghatatlan, magasabb szintű egységbe.
40. Jay Electronica
"Ghost of Soulja Slim"
(Roc Nation)
Igen, Jay Electronica és Jay-Z verzéi a "Ghost of Soulja Slim"-en egyaránt az erősebbek közé tartoznak a két középkorú rapper kvázi-közös nagylemezén - Electronica nem hiába azonosítja magát a Fekete Párduc királyával, tízéves távolléte alatt látszólag semmit sem veszített energiájából, és ebből az energiából még Jay-Z-nek is jut egy kevés, akiről itt már-már elhisszük, hogy nem egy karrierje leszállóágában lévő korosodó legendát hallgatunk. De a dal igazi sztárja nem a két rapper egyike - és nem is a harmadik, a 2003-ban meggyilkolt címszereplő Soulja Slim - hanem Electronica parádés produkciója, ami egy elfelejtett hatvanas évekbeli filmzenéből J Dillát idéző kísértetjárta, poros pszichedelikus soult épít.
39. Ulcerate
"Stare into Death and Be Still"
(Debemur Morti)
Új-Zéland vezető extrém metal-formácója mindig az avatatlan fülek számára elviselhetetlen kaotikus, a dalszerzés és a hangszerelés íratlan szabályait elegancia nélkül a szemétbe hajító zenét csinált. E küldetést nem adja fel az Ulcerate új albuma, a Stare into Death and Be Still, de itt a gyomorforgató technikás death metalt tökélyre fejlesztő Michael Hoggard gitáros és Jamie Saint Merat dobos egy tisztább és megnövekedett ambícióval teli, szinte progresszív irányba indulnak el. A címadó dal mintha egyenesen a 2020-as életérzésre reagálna (mármint a "szembenézni a halállal és egy helyben maradni" utasítás nem is tűnik olyan ismeretlennek) a zene viszont egyszerűen olyan, mint az Ulcerate - unortodox akkordok, felénk tornyosuló szörnyetegeket idéző riffek, disszonáns gitárok, viharos dobolás - csak talán még hangosabb és még precízebb.
38. Yves Tumor
"Gospel for a New Century"
(Warp)
Melyben Yves Tumor folytatja csodálatos utazását a formátlan avantgárd elektronika világából a bizarr posztindusztriális glam rock felé - és melynek enyhén szólva is furcsa videójában Tumor ördögszarvakat, táncosai pedig állatfejeket viselnek. Mintha a Sean Bowie-ként született előadó nagy névrokonát követné arra a helyre, ahol a rocksztár-pózolás és a polgárpukkasztó kívülálló-szerep találkoznak. A "Gospel for a New Century" esetében a zene még mindig szinte megfoghatatlan elegye a TV on the Radio harcias soulján átszűrt stadionrock-himnuszok ismerős eposzi szenvedélyességnek és az avantgárd hiphop-produkció összezavaró hangmintáinak és ideges ritmusainak, Tumor drámai, paranoiás éneke pedig apokaliptikus méretű konfliktussá növeli a szöveg tönkrement kapcsolatát.
37. The Killers
"My Own Soul's Warning"
(Island)
Egy sokadik eleme a váratlan 2020-as fordulatok listájának: a Killers kiadta a legjobb dalát a "Read My Mind", vagy, basszus, talán a "Mr. Brightside" óta. És ez nem lesz kevéssé igaz attól, hogy a "My Own Soul's Warning" tulajdonképpen nem több egy ügyes War on Drugs-cosplaynél - és lám csak, ha tüzetesebben megvizsgáljuk az Imploding the Mirage-on megjelenő zenészek névsorát, meg találunk is rajta egy bizonyos Adam Granducielt. Maga a dal egy szárnyaló, izmos heartland rock-kiáltás, mely kifordítja a WoD üveges, szétterülő nosztalgiáját és hamisítatlan, stadionméretű popzenét csinál belőle, melynek dobogó szívét Brandon Flowers még mindig utolérhetetlen hangja jelenti, az eposzi dob- és billentyűfutamok, na meg Jonathan Rado producer veleszületett tehetsége között a színpadias rock-fellángoláshoz.
36. Standing on the Corner
"Angel"
(XL)
A Standing on the Corner, Gio Escobar avantgárd jazzt és kísérlertező hiphopot vegyítő kollektívája talán akkor hívta fel magára először a nagyközönség figyelmét, amikor feltűntek Earl Sweatshirt 2018-as jazz rap-remekművén, a Some Rap Songson (azaz a 2010-es évek egyik legjobb albumán). De egy évvel korábban már maguk is kiadtak egy kiváló és alulértékelt nagylemezt (Red Burns) - és a folytatás remélhetőleg már nincs olyan messze. Az idén tavasszal megjelent "Angel", a Standing on the Corner első kislemeze a Red Burns óta legalábbis erre enged következtetni. A dal egy egzisztenciális reménytelenséget és űrbéli magányt árasztó pszichedelikus chopped and screwed-ballada, melyet hallgatva szinte orrunkban érezzük az Escobar letargikus hangjából és a síró szaxofonból áradó marihuánafüstöt. A videóban a blaxploitation-legenda Melvin Van Peebles egy magára hagyott asztronautaként jelenik meg, ami elég menő.
35. Earl Sweatshirt
"WHOLE WORLD" (ft. Maxo)
(Tan Cressida/Warner)
A régi bölcsesség, miszerint minden egyes új Earl Sweatshirt-projekt sötétebb hangot üt meg, mint az előző, továbbra sem dőlt meg. Earl legerősebb idei felvétele, a "WHOLE WORLD" - mely a tavalyi Feet of Clay EP kibővített bakelitkiadásán tűnt fel - tele van temetési menetek és csontokkal teli szekrények képeivel, ahogy az Odd Future egykori serdülő-géniusza halotti beszédet mond régi önmaga felett, megemlékezik 2018-ban elhunyt költő-aktivista apjáról és mélabús tekintetével körülnéz a darabjaira hulló világban. Earl és Maxo monoton reményvesztettséggel teli sorai alá a veterán alternatív hiphop-producer The Alchemist kínzó lassúsággal kúszó, vészjósló soul-alapot farag az argentin Sui Generis 1974-es "Tango en Segunda"-jából.
34. Bruce Springsteen
"Ghosts"
(Columbia)
Ez az utolsó két Springsteen-lemez - az idei Letter to You teljes zenekaros nekifutása és a magányosabb, szikár tavalyi Western Stars - talán az amerikai rock legendájának legszomorúbb kiadványai. Itt van például a "Ghosts", a Letter to You egyik felpörgöttebb rock and roll támadása, mely első hallásra talán nem is különbözik olyan sokban a Darkness on the Edge of Town vagy a The River stadionnyi tömegeket megmozgató közönségkedvenceitől - de a szöveg egy öregkori, melankolikus visszatekintés a zenészlét tovatűnő örömeire és az elveszített barátokra. A dalt Springsteen elsősorban talán legelső zenekara nemrég elhunyt társalapítója emlékének ajánlotta - "Hallom gitárod hangját/A misztikus távolból" - de más régi bajtársak (Danny Federici vagy Clarence Clemons, az E Street Band egykori oszlopos tagjai) vesztesége is ott rejtőzik e fájdalomban. Springsteen persze még mindig Springsteen, úgyhogy a refrén mégis az ellenállás és a harcias optimizmus kinyilatkoztatása: "Élek, érzem a vér reszketését csontjaimban".
33. Ichiko Aoba
"Porcelain"
(hermine)
Az Év Zenei Felfedezése számomra kétségkívül a japán folkénekes és dalszerző Ichiko Aoba, aki ugyan 2010-ben, mindössze húszévesen adta ki első albumát, de a nyugat csak 2018-ban, a kisebb internetes szenzációt okozó qp című lemeze után figyelt fel rá. Mostanra úgy néz ki, Aoba felkészült a valódi áttörésre szülőhazáján kívül - a 2020-as felvételein feltűnő gazdagabb barokk pop hangszerelések és angol címek legalábbis ebbe az irányba mutatnak. A "Porcelain", Aoba hetedik albumának beharangozó kislemeze is ezen az úton halad tovább, az éteri, törékeny énekhang és a finom gitárpengetés, ami az előadó korábbi munkáját meghatározta, még mindig jelen van, de a produkció teljesebb és ambiciózusabb, kiegészítve azokat az elemeket egy fúvósokat, basszusgitárt és vonósokat felvonultató, szinte nagyzenekari hangzással. Az összhatás azonban még mindig egyfajta rejtélyes és elvarázsolt, ismeretlen nyelven megszólaló fantasy-álmodozáséhoz hasonlít.
32. Rolling Blackouts Coastal Fever
"Cars in Space"
(Sub Pop)
2020 talán nem volt az ideális év a második Rolling Blackouts Coastal Fever-album megjelenéséhez - az ausztrál indie pop-formáció csilingelő, fülbemászó gitárzenéje gondtalanabb nyári napokhoz illik, nem pedig világjárványokhoz és növekvő politikai feszültséghez. Talán ezért feledkeztünk el olyan gyorsan a Sideways to New Italyról, miután megjelent, pedig a lemez központi felvétele, a "Cars in Space" ott van a zenekar legjobb dalai között. Nem tudom, hogy a címet Elon Musk ostoba űrkocsi-műsora ihlette, vagy sem, de ezen kívül a zenének nincs semmiféle kapcsolata megjelenése pillanatával, ami ebben az esetben pozitív körülmény. A napfényes, üdítő gitárjáték tele van a Byrds és a Big Star visszhangjaival, a Fran Keaney-Tom Russo-Joe White trió pedig hihetetlen mennyiségű remekül eltalált dallamot, riffet és szólót zsúfolnak ebbe az öt percbe.
31. Dua Lipa
"Physical"
(Warner)
Ez a dal - a legjobb Dua Lipa magas koncepciókkal dobálózó 2020-as albumának sorozatos kereskedelmi sikert arató kislemezei közül - címével és refrénjével egyaránt Olivia Newton-John 1981-as "Physical"-je előtt tiszteleg. De Newton-John felvétele komolyan vehetetlen nyolcvanas évekbeli pophulladék, ami megérdemelten tűnt el a régi idők slágereinek süllyesztőjében, Dua Lipa "Physical"-je pedig a "futurista nosztalgia" legmagasabb szintje, a Flashdance filmzene, Giorgio Moroder és a kétezres évekbeli Ed Banger-lemezek pulzáló éjféli elektronikáját árasztó újdiszkó-himnusz, vagy - ha így jobban tetszik - még mindig lelkesen a nyolcvanas évek produkcióját és stílusérzékét utánzó synthwave, amiben az álmos elvágyódást izmos táncparkett-jelenlét váltja fel.
30. Alexis Marshall
"Nature in Three Movements"
(Sargent House)
Két évvel ezelőtt Alexis Marshall feltámasztotta a Daughterst, az azelőtti éviztedet hibernációban töltő kultikus noise-zenekarát, és az újraalakulást követő nagylemez, a You Won't Get What You Want egy - ha mániákus, destruktív kisugárzásában nem is - dalszerzését és struktúráit tekintve teljesen megváltozott előadót mutatott be nekünk. Nagyrészt eltűntek a régi Daughters kétperces, zajos dühkitörései, és átadták helyüket a sokszor a hétperces hosszt túllépő, apokaliptikus indusztriális prédikációk, melyeken Marshall úgy kántált és üvöltött, mintha Nick Cave és Michael Gira szerelemgyereke volna. Első szólókislemeze, a "Nature in Three Movements" még tovább halad ezen az úton: érzéketlen, ipari püfölésen átszűrt törzsi ritmusokkal és Marshall paranoiás szavalásával kezdődik, majd fokozatosan tébolyult noise rock-káoszba és állatias, torokhangú hörgésekbe fordul. Mi mást mondhatnék - tökéletes háttérzene egy nyugodt hétköznapi estéhez.
29. Run the Jewels
"Yankee and the Brave (Ep. 4)"
(BMG)
El-P és Killer Mike tudják, hogyan kell elindítani egy albumot: Mike 2012-es R.A.P. Musicján ott volt a "Big Beast", az első három RTJ-kiadványon pedig a "Run the Jewels", a "Blockbuster Night Part 1" és a "Down", melyek mind hihetetlenül kemény és emlékezetes nyitányok voltak, és mellesleg a legjobb dalok azokon a lemezeken. És láss csodát, a sorozat az RTJ4-on is folytatódik: a "Yankee and the Brave" öblös, agresszív boom bap-ritmusa gyorsan egyértelművé teszi, hogy a Run the Jewelsszel még midnig nem lehet szórakozni, és a két rendíthetetlen alternatív rap-veterán továbbra is frenetikus, nyaktörő párbeszédes rímelgetése nemhogy megkopott volna közös karrierjük immár lassan egy teljes évtizede alatt, hanem élesebb, mint valaha. Partnerségüknek ezen a pontján Mike és El a mítoszteremtés küszöbén állnak, és a "Yankee and the Brave"-nél hatásosabb alapkövet elképzelni sem lehetne a születő RTJ-mitológiához.
28. The Weeknd
"After Hours"
(XO/Republic)
Miután évekig próbálkozott - sikertelenül - belebújni a jól szituált mainstream popsztár bőrébe, Abel Tesfaye 2020-ban végre megtalálta a saját hangját. Vagy pontosabban újra megtalálta: Tesfaye roppant kasszasikere, az After Hours tulajdonképpen egy nagyobb költségvetésű, fényesebb és táncolhatóbb visszatérés a korai The Weeknd mixtape-ek borús, mizantróp R&B-jéhez. A címadó dalt hallgatva először talán el is hinnénk, hogy az valami kiadatlan felvétel a House of Balloons-érából: a sötét, szintetizált alternatív R&B-produkció fölött Tesfaye ismerős életunt, hedonista hangvételével panaszolja el valami volt barátnő hiányát és a másik ember közelsége iránt hiába vágyakozó éjféli magányát. De a dal második felében egy pulzáló, hűvös future garage-ritmus kerül a középpontba, és rá kell jönnünk, hogy az "After Hours"-t csakis az "új" The Weeknd vehette fel - a régi rejtélyes, fenyegető melankólia még mindig kézzel tapintható, de a slágerlistás pop azonnal hatású dallamai sem hiányoznak.
27. Deftones
"Genesis"
(Reprise)
Amikor 2000 júniusában megjelent a Deftones White Pony című harmadik nagylemeze, Chino Moreno zenekara többé már nem volt csak egy másik nu metal-formáció. Azon az albumon a Deftones a shoegaze és a trip hop textúráival lágyította el és tette komplexebbé azelőtti fejjel a falnak-brutalitását, megnyitva az utat a maradandóbb, kísérletező hangzás felé, ami meghatározta munkásságukat az új évezredben. És ennek köszönhetően, míg a nu metal-színtér nagy része rég eltűnt a süllyesztőben, vagy önmaga paródiájává vált, Morenóék még mindig értékelhető, sőt, gyakran nagyszerű zenét adnak ki. Az idei Ohms is előrelépést jelent a viszonylag lapos 2016-os Gore után, és ez már az albumot nyitó eposzi és komoran ünnepélyes "Genesis"-nél egyértelművé válik, ahogy Moreno hörgő kiáltásával az újjászületésről beszél és szinte fenyegetésként szegezi nekünk: "Csak néz, mennyivel lehet még vadabb". Közben Stephen Carpenter zúgó gitárja hegyként magasodik fölénk, majd az egész sűrű wall of sound-káoszba hanyatlik. Talán a White Ponyt jegyző Terry Date producer visszatérésének is szerepe van ebben, de mindenestre jó látni, hogy a Deftones újra megtalálta az egyensúlyt az atmoszférikus posztmetal-grandiózum és a jeges, eltorzított dream pop-szépség között.
26. JPEGMAFIA
"BALD!"
(EQT)
Úgy néz ki, JPEGMAFIA megelégelte a viccelődést a kopaszodásáról a YouTube-kommentekben minden egyes új dala alatt. Úgyhogy előásott valahonnan egy obskúrus kilencvenes évekbeli videojáték-soundtracket, amiből összedobott egy éteri, futurisztikusan elszállt glitch-produkciót, és emondta, hogy kinek a hajritkulásán röhögjön a sok idióta. "Haver, az istennek se tudsz rímelni", üzeni a "BALD!"-on meg nem nevezett ellenlábasainak, "A hajszálvonalam bizonyítja, hogy Isten egyensúlyra törekszik". Persze mindez sosem működhetne, ha nem Peggytől, a rap ügyeletes abszurdt humoristájától érkezne, aki bármilyen nagyképűen szólal meg fülsértő, avantgárd ritmusai fölött, sosem tudja megállni, hogy önmagán is nevessen egy kicsit.
25. ESOCTRILIHUM
"Exh-Enî Söph (1st Passage - Exiled from Sanity)"
(I, Voidhanger)
Az extrém metal zenekarok hagyományos felállása nem hagy sok teret a komplex, szimfónikus hangszerelésnek, az ESOCTRILIHUM, a francia Asthâghul egyszemélyes projektje azonban szembemegy a műfaj konvencióival, hogy valami csodálatosabbat és borzasztóbbat teremtsen. Az "Exh-Enî Söph (1st Passage - Exiled from Sanity)", Asthâghul nyers, kozmikus rémülettel teli új lemezének nyitánya felvonultatja az ESOCTRILIHUM egyedi, egyszerre technikás és pokolian intenzív stílusának minden elemét: a dal túlterhelt, mennydörgő püföléssel és dühödt, parázsló riffekkel indul, de később fokozatosan belépnek a projekt védjegyének számító vonósok, zongorák és szintetizátorok, és a végeredmény minden okkult őrülete mellett is szinte már gyönyörű.
24. Christine and the Queens
"People, i've been sad"
(Because)
Megértjük, Héloïse Létissier, mi is voltunk már szomorúak. De komolyra fordítva a szót, a "People, i've been sad" talán a legjobb dal, amit a Christine and the Queens néven alkotó beskatulyázhatatlan francia énekesnő valaha írt, egy még tőle is szokatlan érzelmi nyíltságú, sebezhető és valahogy mégis hihetetlen menőséget árasztó vallomás a letargiáról, a kamaszkori bizonytalansgáról és a mentális egészségről úgy általában. A befelé forduló, merengő hangmen azonban nem nyomja rá a bélyegét a zenére: az még mindig meleg kisugárzással és lágyan lüktető szintifunk-ritmussal teli keserédes elektro-R&B. "Ismered az érzést", ismételgeti Létiesser a refrénben, mintha önmagát próbálna meggyőzni arról, hogy nincs egyedül a mélabúval. És a válasz az, hogy igen, még jó, hogy ismerjük.
23. Porridge Radio
"Sweet"
(Secretly Canadian)
Dana Margolin szövegei zenekara, a Porridge Radio második albumán talán önéletrajzi ihletésűek, de elkerülik a tradicionális "vallomásos" dalszerzés kliséit. A "Sweet"-en Margolin kap az édesanyjától egy ajándékot ("És anyukám adott nekem egy tollat, azt mondta, világít, ha megnyomod") és néhány aggodalmas megfigyelést ("Anyukám azt mondja, úgy nézek ki, mint egy idegroncs"), a dal többi részét pedig saját szétesett állapotára való, szinte fenyegető hangvételű reflektálással tölti ("Megkedvelsz majd, ha találkozunk", ismétli újra és újra egyre maróbb szarkazmussal). Bár könnyű lenne besorolni ezt a brightoni formációt is a brit posztpunk-hagymonány számos követőjének sorába, a "Sweet" nyers, garázsrockos produkciójában, valamint a fojtott, ideges verzék és a bombasztikus, zajongó refrének közötti váltakozásaiban a kilencvenes évekbeli grunge DNS-e is fellelhető.
22. Waxahatchee
"Lilacs"
(Merge)
Ritka és jóleső pillanat az, amikor meghallgatsz egy új dalt egy régi kedvenc előadótól, és rájössz, hogy az talán a legjobb dal, amit valaha hallottál tőle. E pillanatok egyike volt az, amikor először hallottam a "Lilacs"-et, a nagyszerű új Waxahatchee-albumán egyik kiemelkedő pillanatát. A Saint Cloud központi témája az énekes-dalszerző Katie Crutchfield elmondása szerint múltbéli küzedelmei az alkoholizmussal, és megtévesztően napfényes kvázi-country hangzása ellenére a "Lilacs" épp egy viszonylag sötét pillanatot örökít meg. Crutchfield itt valami ürességgel ébred, üldögél a zongorája mellett és céltalanul kóborol az erdőben, miközben visszatérnek múltja démonai egy rémálom vagy egy megfoghatatlan belső feszültség alakjában. De a dacosan optimista refrénben Crutchfield szembeszáll ezzel a sötétséggel, és magáévá teszi az éltető erőt, ahogy a cím orgonái szívják magukba a vizet. Egy dalszerzőtől, akit oly gyakran inkább a boldogtalanság és a veszteség foglalkoztat, a "Lilacs" vágyakozó boldogságkeresése szinte sokkoló.
21. Special Interest
"Street Pulse Beat"
(Thrilling Living)
Ez a dal a Special Interest második albumának mocskos, konfrontatív és agresszív, dobogó szíve, mely magában hordozza a punk rock örök lázadó és kívülálló mivoltát, és több évtizednyi harciasan underground zene lenyomatát. Az alapot talán a legendás No New York-válogatásalbum fülsértő, disszonanás no wave-je jelenti, de megtaláljuk itt a glam rock társadalmi normákat felforgató erotikáját és valahol a This Heat és hasonszőrű avantprog társai jeges, mechanikus lüktetésének visszhangjait is. A "Street Pulse Beat"-en Alli Logout soraiból szinte csöpög az állatias szexuális vágyakozás, és ha az önmagában nem lenne elég felháborító a karótnyelt konzervatív tömegeknek, az énekes a vége felé még ezt is odaveti: "Sok néven ismernek/Úgy mint/Úrnő/Istennő/Allah/Jahve/És Jézus Kibaszott Krisztus".
