2023 egy év volt, és most lassan véget ér. A legtöbb zenésznek - leszámítva mondjuk Taylor Swiftet - és tudatos zenehallgatónak nem volt ez különösen jó év: a Bandcampet, az egyik utolsó etikus terjesztő platformot a közelmúltban felvásárolta egy gyanús e-kereskedelmi vállalat, és rögtön ki is rúgta az alkalmazottak felét, miközben a Spotify szinte rajzfilmes gonoszsággal bejelentette, hogy ezentúl még kevesebbet szándékoznak fizetni a kevésbé népszerű előadóknak. Az elmúlt tizenkét hónapban nem egyszer támadt olyan érzésünk, hogy valaminek a végéhez közelítünk. De máskor egy fantasztikus új album elfeledtette velünk az apokaliptikus érzéseket - 2023-ban olyan sok jó album jelent meg, hogy ezt a listát nem is volt könnyű mindössze ötvenre leszűkíteni. Mielőtt tehát nekilátnánk, itt van még néhány kedvenc ebből az évből, ami most épp kimaradt: Skrillex: Quest for Fire, Horrendous: Ontological Mysterium, Klein: touched by an angel, MJ Lenderman: And the Wind (Live and Loose!), Tirzah: trip9love...????, Bill Orcutt: The Anxiety of Symmetry, Colin Stetson: When we were that what wept for the sea, Liv.e: Girl in the Half Pearl, Krallice: Porous Resonance Abyss, Dean Blunt: Give me a moment EP, Ryuichi Sakamoto: 12, Animal Collective: Isn't It Now?, Jam City: Jam City Presents EFM, Danny Brown: Quaranta, L'Rain: I Killed Your Dog, Bar Italia: Tracey Denim, Jessy Lanza: Love Hallucination, Blawan: Dismantled Into Juice EP és Sofia Kourtesis: Madres. De ennyi elég is volt.

 

50

Caroline Polachek: Desire, I Want to Turn Into You

(Sony Music/The Orchard/Perpetual Novice)

Az egykori Chairlift-énekes ugyan továbbra sem múlta felül a 2012-es Somethingot - ez egy népszerűtlen vélemény, aminek az ellenkezőjéről senki sem fog meggyőzni - idén szólókarrierje azért mégis új magasságokat ért el. A Desire, I Want to Turn Into You Polachek elmúlt néhány éves progresszív pop-termésének diadalmas összegzése, és legjobb dalain - a 2021-es "Bunny Is a Rider", a 2022-es "Billions" vagy az idei "Blood and Butter" - az énekes és Danny L Harle producer megtalálják az egyensúlyt a Björköt vagy a korai Grimest idéző különc avantpop és az egyszerű, de nem lapos tiszta pop között.

 

49

Blonde Redhead: Sit Down for Dinner

(Section1)

Az új Slowdive-album viszonylagos csalódását gyorsan elfeledtette velünk egy másik rég várt shoegaze-visszatérés, a Blonde Redhead elő új nagylemeze a 2014-es Barragán óta. Annak ellenére, hogy az énekesnő Kazu Makino állítása szerint a Sit Down for Dinnert a gyász és az elszigeteltség érzései ihlették, ezek a dalok visszahoznak némi érezhető energikusságot az utóbbi pár albumon kissé fáradtnak hangzó New York-i formáció világába - de elsősorban a "Snowman" magával ragadó nyitánya, melynek ott a helye a "23" mellett a meghatározó Blonde Redhead-felvételek között.

 

48

James Holden: Imagine This Is a High Dimensional Space of All Possibilities

(Border Community)

Tíz évvel legutóbbi szóló stúdióalbuma, az ünnepelt The Inheritors után James Holden, a veterán brit producer végre visszatért egy új, bő órás anyaggal, amit akár a legjobb munkájának is nevezhetünk. Holden itt mintha összegezné az Inheritors úta eltelt évtizedének spirituális jazz-kísérleteit, miközben máshol kitér a korai kislemezeinek progresszív trance-hangzása, és a hetvenes évek német kozmikus álmodozóit idéző progresszív elektronika felé. Egy ilyen messzire elszállt, talán túlságosan is ambiciózus gyűjteménynek elvben talán nem kéne működnie, de ki gondolta volna, ez az album mégis működik.

 

47

Panopticon: The Rime of Memory

(Bindrune)

Talán nincs is még egy olyan megbízható ember a kortárs zenében, mint Austin Lunn, a Panopticon név alatt dolgozó egyemberes black metal-zenekar - ha másra nem, arra biztosan számíthatunk, hogy Lunn pár évente elő fog állni egy új lehengerlő atmoszférikus posztmetál-monstrummal, és mi szeretni fogjuk. Az idei The Rime of Memory november legvégén jelent meg, ami talán a legjobb idő egy újabb könyörtelenül hosszú és barátságtalan jeges síkságokat idéző Panopticon-albumhoz. Ezek a dalok - melyek közül a legrövidebb is kis híján tíz perces - már megint belecsempésznek némi melankolikus folkot a kérlelhetetlenül zord zajtámadásba.

 

46

Blue Lake: Sun Arcs

(Total Union)

Az év egyik leginkább jóleső albuma Jason Dungantől, egy texasi származású, ám Dániában élő citerástól jött, aki az elmúlt pár évben jobbára ismeretlenül adta ki albumait a Blue Lake művésznév alatt. A Sun Arcs egyrészt az elmúlt pár év ambient jazz-hullámába sorolható, amit Floating Points és Pharoah Sanders mindmáig felülmúlatlan Promisese indított útjának, másrészt azonban egy furcsa, újszerű csavart visz az americanába. Dungan citerája, slide gitárja és fafúvósai ismerős, de mégis idegenszerű hangokat formálnak, egy ugyan elmosódó és alig kivehető, de mégis gyönyörű látomást a zenész szülőföldjéről.

 

45

Ichiko Aoba: Ichiko Aoba with 12 Ensemble (Live at Milton Court)

(hermine)

A világnak szüksége van egy új albumra Ichiko Aobától - igaz, hogy a japán folkénekesnő utolsó nagylemeze, a csodálatos Windswept Adan mindössze három éve jelent meg, de akkor is. Aoba az elmúlt pár évben azért kiadott pár túlvilágian szép kislemezt - "Asleep Among Endives", "Space Orphans" - és ezt a koncertfelvételt is, amit 2022-es nemzetközi turnéja közben vettek fel Londonban a 12 Ensmble, egy meglepő módon tizenkét tagú vonós együttes támogatásával. És annak ellenére, hogy legszebb munkái sokszor épp a szólóban rögzített, lecsupaszított zenék - mint az egész 0 album 2013-ból - a gazdag, nagyzenekari hangszerelés itt nem elvesz, inkább hozzáad egy izgalmas új réteget a dalokhoz. De a csendes pillanatok, például amikor csak Aoba hangját és zongoráját, valammint a közönség moraját halljuk az "Akatombo"-n, talán még hatásosabbak.

 

44

Armand Hammer: We Buy Diabetic Test Strips

(Fat Possum)

Ha van egy zenész, aki abszolút megnyerte a 2023-as évet, akkor billy woods az - a  már eleve figyelemreméltó életművet magáénak tudó New York-i rappernek egyrészt ott volt a producer Kenny Segallal közös karriercsúcs lemeze (amiről később lesz szó), másrészt pedig a We Buy Diabetic Test Strips, egy újabb nyerő Armand Hammer-lemez. Itt woods és társa, Elucid az underground rap megcsömörlött veteránjaiként tűnnek fel, akik enyhén életunt, de azért nem eltompult hangvétellel néznek szembe a modern civilizáció sötétségével. Útjukon olyan kortárs rap-lázadók támogatják őket, mint Moor Mother vagy JPEGMAFIA, de a legjobb dal - a "The Gods Must Be Crazy" - egy másik megbízható öreg motoros, El-P produkciója.

 

43

Kelela: Raven

(Warp)

Hat évvel első stúdióalbuma, az alternatív R&B-klasszikus Take Me Apart után Kelela végre visszatért egy talán váratlanul hűvös és minimalista dalgyűjteménnyel, melyet tavaly a "Washed Away" című ambient balladával előlegezett meg. A Raven azonban nem csak "atmoszférikus" és "éteri", hanem Kelela dalszerzésének egy új szintjét is jelképezi, a dalok érzéki és szívfájdalmas dolgok halálra ítélt kapcsolatokról és a magánybal rejlő erőről. És persze nem is lenne ez valódi Kelela album, ha a producerek között nem találnánk egy sor változatos és izgalmas nevet a futurista elektronika világából - lásd: Bambii, AceMo, LSDXOXO és régi barátunk, Kaytranada.

 

42

Avalon Emerson: & the Charm

(Another Dove/One House)

Avalon Emerson egykor mindössze egy minimáis techno-producer volt - Emlékszik még valaki a "The Frontier"-re? És a "One More Fluorescent Rush"-ra? Azok jó dalok voltak. - de amikor a San Franciscóban született, ám Berlinben élő zenész 2020-ban feldolgozta a Magnetic Fields "Long-Forgotten Fairytale"-ét, új korszak kezdődött. Az & the Charm ennek az új korszaknak a rég várt kiteljesedése, ahol a DJ még mindig ragaszkodik elektronikus tánczenei gyökereihez az olyan dalokon, de most először a klubon kívülre tekint inspirációt keresve. Az album társproducere Bullion, a barokkos lo-fi elektronika közkedvelt sample-mágusa, és e kollaboráció egy keserédes, befelé forduló, képlékeny dream pop-albumot eredményez, ami egyszerűen az év egyik legszebb zenei kiadványa.

 

41

Tim Hecker: No Highs

(Kranky)

Ez most épp nem az ambient zene legjobb időszaka - amikor végtelen és anonim chillout lejátszási listák árasztják el a streaming szolgáltatásokat, egy ambient zeneszerző munkája nyomban leértékelődik. És úgy néz ki, jó néhányan közülük - tavaly Huerco S., idén Tim Hecker - úgy reagálnak e kihívásra, hogy minden eddiginél komorabb és fagyosabb lemezekkel állnak elő. Hecker utóbbi pár munkája inkább kísérletező kedvű volt - gondoljunk a Love Streams kórusaira és a Konoyo japán klasszikus zenei hatásaira - de a No Highs dísztelen, baljós visszatérés a Ravedeath, 1972 szikár, hátborzongató drone-hangzásához, ezúttal valami szinte apokaliptikus hangulattal megfűszerezve. És aki ott volt a kanadai zeneszerző budapesti fellépésén tavasszal, az tudta, milyen letaglózó erejű ez az új anyag.

 

40

Water Damage: 2 Songs

(12XU)

A Water Damage - egy hattagos texasi noise-kollektíva - neve találó: ez a zene a lassú, de biztos pusztulás hangja. Felvételeikre nem dalként, hanem tekercsekként hivatkoznak, megidézve az orsós magnók monoton forgását, ami szintén találó, mert ez szinte agresszíven repetitív zene, amire akár meditálni is lehetne, ha nem lenne olyan brutálisan kemény és zajos. És persze 2023-as lemezük, a 2 Songs című is találó, hiszen valóban két dal szerepel rajta, az egyaránt körülbelül húsz perces "Fuck This: Reel 11" és "Fuck That: Reel 13". Idén kaptunk új albumot a Swanstól és a Neckstől egyaránt, de ennyi sem lenne elég a megrázó, pusztító erővel támadó, ámde gyönyörű zajból, akkor a 2 Songsot keresed - és nem csak azért, mert a Water Damage tagjai között ott van az egykori Swans-dobos Thor Harris.

 

39

Liturgy: 93696

(Thrill Jockey)

Amikor a Liturgy először magára vonta az extrém zene rajongóinak figyelmét, a gyakori kritika Haela Hunt-Hendrix "transzcendentális black metal" zenekarával szemben hasonlított a Deafheaven-szkeptikusok szólamaira - azaz, hogy ez csak egy amolyan műkedvelő hipszter formáció, amit legfeljebb a metal esztétikája foglalkoztat. Most, egy bő évtizeddel később azonban eljutottunk odáig, hogy a Liturgy kivívta sok egykori kételkedő tiszteletét, és a Steve Albini producerrel felvett 93696 a zenekar eddigi karrierjének összegző munkája, egy elutasíthatatlanul kimerítő, eposzi progresszív metal-remekmű. Az album visszatér a Liturgy minden korábbi kísérletező kitéréséhez - az Aesthethica math rockjától a H.A.Q.Q. avantgárján keresztül az Origin of the Alimonies kortárs klasszikusáig - és a végeredmény egy majdnem másfél órás odüsszeia, ami látomásos tetőpontján mutatja meg az egyik legtalálékonyabb kortárs zenekart.

 

38

Anthony Naples: orbs

(ANS)

A New York-i Anthony Naplest outsider house producerként ismertük meg 2015 környékén, amikor első kislemeze, a "Mad Disrespect" nagyot ment a klubszíntéren. Ezt követő kiadványai azonban egyre messzebb sodorták Naplest a tánczenétől, ahogy a DJ és kiadótulaj az ambient, a dub és a pszichedélia felé tett kitérőket. Ez a tendencia folytatódik az idei orbson, Naples ötödik stúdióalbumán - a dalok némelyike, mint a szinte slágeres "Strobe" még mindig visszatekintenek a deep house felé, de többnyire a kilencvenes évek chillout- és ambient dub-stílusait fedezik fel. Az album címe akár utalhatna a The Orbra, az Alex Paterson és Jimmy Cauty által alapított ambient house-formációra, akik mondjuk az Air Moon Safarija mellett az album előképei közé sorolandók.

 

37

Water from Your Eyes: Everyone's Crushed

(Matador)

Erre a végtelenül szórakoztató posztindusztriális pop-duóra 2021-ben figyeltünk fel először, amikor megjelent nevetségesen jó kislemezük, a 2000-es évek fura pszichedelikus indie-jét idéző ""Quotations"". Az idei Everyone's Crushedon Nate Amos és Rachel Brown hasonló absztrakt és nehezen megmagyarázható módon fülbemászó popzenét játszanak, mely nyugtalanító disszonanciából, monoton énekből és összezavaró ritmusokból építkezik. Ez pléhpofával előadott abszurdista zene, ami a Water from Your Eyes no wave-es előképeihez hasonlóan elvárja a hallgatótól, hogy az megértse sajátos humorát - de egy olyan dal, mint a "14" szerintem azért mégis univerzális.

 

36

Earl Sweatshirt/The Alchemist: VOIR DIRE

(Tan Cressida/ALC/Gala/Warner)

2018-as absztrakt csúcsműve, a Some Rap Songs után Earl Sweatshirt egyre mélyebben elmerült a szabad improvizációs pszichedelikus jazz produkciókban és a kivehetetlen, rejtett jelentésű szövegekben, és egy idő után a valamikori Odd Future-sztár, akinek a művészetébe annyi különc tinédzser beleszeretett, szinte felismerhetetlenné vált. Ezét volt szinte sokkoló a VOIR DIRE, Earl és az ünnepelt underground rap-producer The Alchemist közös lemeze, mely jóleső visszatérést jelentett a még mindig elvont és letargikus, de mégis könnyen megközelíthető zenéhez. Egy olyan dalt, mint a "The Caliphate" Vince Staples-kollaborációja első hallásra könnyű lehet összekeverni valamivel a Dorisról, Earl 2013-as albumáról - de ez nem regresszió, inkább szívesen látott visszatérés egy hangzáshoz, amit titokban mind hiányoltunk.

 

35

Sufjan Stevens: Javelin

(Asthmatic Kitty)

Igaz, hogy több órányi új zenét kaptunk Sufjan Stevenstől a Carrie & Lowell után - például öt albumot, egy koncertalbumot, egy mixtape-et, kísérőzenét filmekhez és balettekhez... - de a Javelin sokak szemében mégis Sufjan első "igazi" albuma az említett 2015-ös klasszikus óta. Az énekes-dalszerző itt végre újból visszatér a törékeny indie folkhoz, megidézve az Illinois barokkos hangszerelését, az All Delighted People vokális harmóniáit és a The Age of Adz elektronikáját, a dalszerzés pedig pont olyan nyílt és szívfájdító, mint emlékeinkben. Ezek a dalok elméletben ugyanúgy lehetnek romantikus és vallásos kinyilatkoztatások, mint Judee Sill hasonló hangvételű dalai ötven évvel ezelőtt, és számomra a "Will Anybody Ever Love Me?" vagy a "Shit Talk" pont olyan megindító, mint a "Jesus Was a Crossmaker" vagy a "The Donor".

 

34

Yo La Tengo: This Stupid World

(Matador)

Nem minden nap látunk olyat, hogy egy rockzenekar tizenhetedik stúdióalbuma ott van a legjobbjai között, de a Yo La Tengo nem is átlagos rockzenekar. És az Ira Kaplan/Georgia Hubley házaspár vezetésével immár negyven éve töretlenül működő indie legendák még mindig tudnak újat mutatni: tudtad például, hogy a This Stupid World az első olyan lemezük, aminek van címadó dala? De természetesen nem ezért figyelemreméltó ez az album - hallgasd csak meg a "Sinatra Drive Breakdown" hét és fél perces nyitányát, és máris egyértelművé válik. Itt azt a zenekart halljuk, ami a kilencvenes években olyan remekműveket adott nekünk, mint a Painful vagy az Electr-O-Pura, de tele valami új, modern nyugtalansággal, messze az "Autumn Sweater" őszi kávézókat és könyvtárakat idéző romantikájától.

 

33

Jessie Ware: That! Feels! Good!

(EMI)

Igen, a That! Feels! Good! voltaképp csak a B-oldal a 2020-as What's Your Pleasure? káprázatos A-oldalához, még egy retrós és áramvonalas diszkó díva-válogatás Jessie Ware-től, de hát mit csináljunk, a zene ugyanolyan jó. Az angol énekesnő fordulata az első három albumát meghatározó szofisztipop-hangzását a hasonlóan múltba révedő, de nagyságrendekkel táncolhatóbb posztdiszkó felé még mindig az évtized egyik legszerencsésebb popzenei irányváltása. Mármint, a világ vitathatatlanul rosszabb hely lenne, ha nem léteznének az olyan már most klasszikusnak érződő kislemezek, mint a "Free Yourself", a "Pearls" vagy a "Begin Again", melyeken Ware modern dance-popos csavart visz a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját idéző magával ragadó, buja éjszakai funkba.

 

32

ANOHNI and the Johnsons: My Back Was a Bridge for You to Cross

(Secretly Canadian)

Tizenhárom éve jelent meg ANOHNI és kísérőzenekara utolsó valódi stúdióalbuma - Swanlights, 2010 - ezt követően az egykori Lou Reed-kollaborátor szólókarriert kezdett. A 2016-os HOPELESSNESS elhagyta a Johnsons kamarapopját és a futurista elektronika felé fordult Oneohtrix Point Never és Hudson Mohawke produceri közreműködésével, de 2023-ban ANOHNI végre feltámasztotta régi projektjét egy újabb temetési pompával, Marvin Gaye What's Going Onját idéző barokkos hangszereléssel és szenvedélyes politikai sirámokkal teli albumért. A My Back Was a Bridge for You to Cross inspirálói közt találjuk a zenekar névadóját, a borítón feltűnő Marsha P. Johnson transz aktivistát, a HOPELESSNESS után visszatérő környezetvédelmi aktivizmus-témát, és magát Lou Reedet - a "Sliver of Ice"-t ANOHNI és a néhai Velvet Underground-alapító utolsó találkozása ihlette. A végeredmény egy gyönyörű és fájdalmas opus, ami néhanapján elvitatja a meghatározó ANOHNI-album címét az I Am a Bird Nowtól.

 

31

Mandy, Indiana: I've seen a way

(Fire Talk)

Ennek a manchesteri noise rock-formációnak a zenéjét leginkább egy jóleső pánikrohamként lehetne definiálni. Bemutatkozó lemezük, az I've seen a way pusztítóan agresszív gitárzajból, jeges szintetizátorokból, különös helyekről (kriptákból, barlangokból, plázákból) származó hangmintákból és az énekesnő Valentine Caulfield egykedvű és alig felfejthető, francia nyelvű kántálásából építi fel a nyolcvanas évekbeli indusztriális zene kortárs, sürgető és harci modorú verzióját. De bármilyen nyíltan embergyűlölő zene ez az olyan dühösen odacsapó felvételeken, mint a "Peach Fuzz" vagy a "Pinking Shears", nem hiányoznak innen a letisztultabb szépség pillanatai sem - gondoljunk csak a sokatmondó "(ノ>ω<)ノ :。・:*:・゚’★,。・:*:♪・゚’☆ (Crystal Aura Redux)" címre hallgató dalra.

 

30

The Clientele: I Am Not There Anymore

(Merge)

Volt egy időszak, amikor nem lehettünk biztosak abban, hogy kapunk még valaha egy új albumot a Clientele-től. Alasdair MacLean kultkedvenc indie pop-formációja 2011-ben csendben feloszlott, hogy aztán hét évvel később megint összeálljanak egy kellemes, de legjobb munkáik szintjét el nem érő album (Music for the Age of Miracles) kedvéért. Ezt újabb csendes időszak követte, de most újra itt vannak egy duplalemezzel, mely újból kalandos kedvében találja MacLeant: az I Am Not There Anymore bő órájába beleférnek kísérletek jazzes és elektronikus hangszerelésekkel, vonósnégyesekkel és eposzi méretű, nyolc és fél perces dalokkal. Ha ez az eklektikusság el is távolodik a közönségkedvenc Suburban Light lo-fi gitárjaitól, MacLean őszi sétákat és félig elfelejtett álmokat idéző dalszerzése azért a régi maradt.

 

29

Being Dead: When Horses Would Run

(Bayonet)

A Being Dead egy frissítően komolytalan rockzenekar, amit két texasi legjobb barát, Falcon Bitch és Gumball (igen, így hívják magukat) alapított, akik állításuk szerint 18. századi kéményseprőkként ismerték meg egymást egy előző életben. Bár szülővárosukban, Austinban már kultikus rajongótábort tudhatnak magukénak, első nagylemezükön azért találunk egy bemutatkozó dalt - "Mi vagyunka a Being Dead/És jól érezzük magunkat/Reméljük, ti is jól érzitek magatokat". És igen, amíg a When Horses Would Run szól, addig nehéz rosszkedvűnek lenni - ez játékosan szürrealista pszichedelikus garázsrockzene tele hatvanas évekbeli szörfgitárral és furcsa, fűszagú hippi mesékkel két szerethető különctől. Csak tedd fel a "Daydream"-et, és nyisd meg magad előtte.

 

28

Nourished by Time: Erotic Probiotic 2

(Scenic Route)

Az év egyik váratlan felfedezése Marcus Brown, azaz Nourished by Time debütálása egy szó szerinti garázspop gyöngyszem volt - igen, Brown szó szerint szülei garázsában, nulla forintért vette fel az albumot. Az Erotic Probiotic 2 zenéje imádnivalóan olcsó hangzású, keserédes és önvizsgáló, és nagyjából azt csinálja az R&B-vel, amit a chillwave/félálompop-hullám csinált a hetvenes évekbeli AM-rádiós szoftrockkal egy bő évtizeddel ezelőtt. Ezek az antikapitalista kritikával és romantikus vágyódással egyaránt foglalkozó dalok nosztalgikusan tekintenek vissza a régi idők freestyle-jára, de közben nem hasonlítanak semmire a múltból, inkább csak halványan emlékeztetnek egy megfoghatatlan, de kellemes emlékre.

 

27

Greg Mendez: Greg Mendez

(Devil Town Tapes/Forged Artifacts)

Könnyű lenne egy újabb Alex G-követőként leírni Greg Mendezt, de az igazság az, hogy a philadelphiai énekes-dalszerző már vagy tizenöt éve tölti fel a BandCampre szemcsés, lo-fi folkzenéjét, így inkább kortársa az immár indie szupersztár-státusba emelkedett, szintén Mendez szülővárosából származó Giannascolinak. Mendez új, cím nélküli lemeze egy nyers DIY-mestermunka, mely több helyen Elliott Smith-t juttatja eszünkbe - és nem csak azért, mert a függőség a "Maria"-hoz hasonló, keserűen vallomásos dalok egyik központi témája, hanem azért is, mert Mendeznek érezhető affinitása van a tömör, de többrétegű és néhol sötéten humoros önvizsgáló dalszerzéshez.

 

26

Julie Byrne: The Greater Wings

(Ghostly International)

Julie Byrne harmadik albumának munkálatai tragikus fordulatot vettek, amikor a producer Eric Littman - aki Byrne előző lemezén, a 2017-es Not Even Happinessen is dolgozott - meghalt a felvételek közben. A gyász arra ösztönözte a gyengéd, new age-es pszichedelikus folkjáról ismert énekes-dalszerzőt, hogy elhalassza a The Greater Wings megjelenését, és írjon egy sor új, kozmikusan költői dalt a veszteségről. A végeredmény nem csak Byrne eddigi legjobb albuma, hanem egy új tagja annak a meditatív barokk folk-panteonnak, ahová Vashti Bunyan, Karen Dalton, Judee Sill vagy Nick Drake hetvenes évekbeli remekműveit soroljuk.

 

25

Matana Roberts: Coin Coin Chapter Five: In the Garden...

(Constellation)

Coin Coin albumain a free jazz szaxofonista Matana Roberts afroamerikai örökségének különböző oldalait vizsgálja dühös, megrázó és komplex szabad improvizációs spirituálék formájában. A sorozat előző darabja, a kiváló 2019-es Memphis egy Ku Klux Klan-gyilkosság történetét mesélte el, az idei In the Garden... narratívája azonban még inkább aktualizált. Az albumon Roberts egy illegális abortusz következtében elhunyt előd életét eleveníti fel régi népdalok és versek absztrakt, disszonáns előadású változatain keresztül, reagálva ezzel a modern Amerika társadalmi bomlására.

 

24

Lil Ugly Mane: Singles Collection 2022

(Fashionable Death)

Ezen a ponton már szinte lehetetlen összeegyeztetni Lil Ugly Mane-t azzal az előadóval, aki felvette a Mista Thug Isolationt, a 2012-es félig szarkasztikus, félig mélyen mizantróp chopped and screwed-klasszikust, ami online kultfigurává tette Travis Millert - de ez nem is annyira rossz dolog. Egy időben úgy tűnt, Miller végleg maga mögött hagyta a Lil Ugly Mane nevet - úgy volt, hogy a 2015-ös Oblivion Access lesz az utolsó LUM-album - de aztán pár éve derült égből villámcsapásként visszatért egy új albummal, és azóta sincs megállás. 2022-ben például Miller kiadott egy sor fantasztikus kislemezt, melyeken elmerült a zajos, érzékeny hálószobapopban. Most ezek a depressziós, befelé forduló slacker-költemények végre együtt is megtalálhatók a Singles Collection 2022 című kazettán, így újra megtapasztalhatjuk a "Low Tide at the Drying Out Facility" szomorú cowboy-balladáját vagy az "Easy Prey" váratlanul grunge-os, mennyei zajongását.

 

23

Hannah Diamond: Perfect Picture

(PC Music)

2023 júniusában a PC Music bejelentette, hogy egy évtizedes működés után az idei lesz az utolsó év, amikor az A. G. Cook által alapított kiadó új zenét jelentet meg. Ez egyrészt persze egy korszak vége, másrészt a PC Music visszhangjait kétségkívül sokáig fogjuk még hallani a popzenében. A kiadó producerei - Cook, Danny L Harle, EASYFUN - most már olyan valódi popsztárokkal dolgoznak, mint Dua Lipa, Charli XCX vagy Caroline Polachek, és a PC Music-stílus követői - lásd: yeule, Magdalena Bay, 100 gecs és az egész hiperpop-hullám - sem fognak hamar eltűnni. De ha Hannah Diamond Perfect Picture-je lesz az utolsó album, amit a PC Music valaha megjelentet, akkor ez méltó búcsú.

Diamond 2013-ban A. G. Cook saját házi majdnem-popsztárjaként kezdte karrierjét, és kislemezei - mint a "Pink and Blue" vagy az "Every Night" - jobbak voltak, mint bármi a valós slágerlistákon. A Perfect Picture dalain - melyek társproducere, David Gamson a Scritti Politti emelkedett nyolcvanas évekbeli szofisztipop-klasszikusain is közreműködött - Diamond szembegy a projekt szinte személytelen, művi vizuális megalkotottságával, és megnyerően őszinte hangon vall a hírnév, a modern digitális valóság, és a popsztárokkal szembeni lehetetlen elvárások nehézségeiről. És annak ellenére, hogy ezek a dalok továbbra sem fogják meghódítani az eladási listákat, egy olyan kislemez, mint a "Poster Girl" mégis egy elutasíthatatlan tiszta pop remekmű.

 

22

Lana Del Rey: Did you know that there's a tunnel under Ocean Blvd

(Interscope/Polydor)

Nem hiszem, hogy ez az album bárkit meg fog győzni arról, hogy Lana Del Rey a világ egyik legnagyobb élő dalszerzője, ha nem nem volt már azelőtt is ez a véleménye, hogy meghallgatta. De a Del Rey-hívőknek a Did you know that there's a tunner under Oceal Blvd újabb előrelépést jelképezhet a tragikus americana-királynő művészetében - a kényelmesen, 77 percen át elnyújtózó album bejárja az énekesnő kedvenc, eldugott Los Angeles-i helyszíneit és mélyebben belemegy magánéletének vizsgálatába (az első dal, a "The Grants" természetesen Del Rey valódi családnevére utal). A dalok között a Norman Fucking Rockwell!-ről ismerős lusta, pszichedelikus hetvenes évekbeli kaliforniai rockkal ugyanúgy találkozunk, mint rapbetétekkel, továbbá egy tisztelgéssel Wim Wenders Párizs, Texasa előtt, ami talán a legjobb film, amit egy nem amerikai rendező valaha készített Amerikáról, és a végén még a "Venice Bitch" egy eddig kiadatlan demóváltozatával is. Köszönjük, Lana.

 

21

Aesop Rock: Integrated Tech Solutions

(Rhymesayers)

Most már kezd egy kicsit idegesíteni, hogy helyet kell találnom Aesop Rock minden új albumának az év végi listáimon, de a zene egyszerűen túl jó ahhoz, hogy ne tegyem. Mármint, ennek a veterán underground rappernek, aki még a 2000-es évek hajnalán tűnt fel először a Def Jux-érában, nincs semmi joga ahhoz, hogy folyamatosan ilyen magas minőségű lemezekkel álljon elő - és az Integrated Tech Solutions talán a legjobb mindegyik közül? Aesop Rock kilencedik szólólemeze hivatalosan egy szatirikus konceptalbum arról, hogyan formálja a technológia és a fogyasztói kultúra a modern társadalmat, de a rapper - aki ezúttal az album egyedüli producereként a néhol pszichedelikus funk- vagy trip hop-beütésű boom bap-hangszerelésekért is felelős - ismerős személyes történetmesélése is jelen van. Az album legemlékezetesebb dalain Aes a nagyanyjára emlékszik, vagy egy gyerekkori találkozásra egy híreséggel. És azt persze senkinek sem kell bebizonyítani, hogy ért a rímekhez és a ritmushoz, de Aesop Rock a ritka rapper, aki még vagy negyed évszázados karriert maga mögött tudva is képes meglepni néha.

 

20

파란노을 [Parannoul]: After the Magic

(Topshelf)

Parannoul, az internet kedvenc anonim dél-koreai indie rockere idén újból adott nekünk hatvan percnyi csillámló, keserédes depresszió-zenét a magányos önsajnálathoz. Az After the Magic csak annyiban más, mint az előadó 2021-es, áttörést hozó To See the Next Part of the Dream című albuma, hogy a viszonylagos lo-fi produkciót itt polírozott, szélesvásznú stúdiórockra cserélte. De nincs is ezzel semmi gond, ha az emo keserű önmarcangolását a shoegaze introvertált gitárzúgásával és a dream pop szentimentalitásával kombináló zene mindvégig levesz a lábunkról. Az, hogy egy szót sem értünk Parannoul szövegeiből, nem is számíthatna kevésbé.

 

19

Magdalena Bay: mini mix vol. 3

(Luminelle)

Azt hiszem, senki sem csinál most olyan innovatív és szórakoztató popzenét, mint a Magdalena Bay, ez a hóbortos páros Los Angelesből. A 2021-es Mercurial World még mindig az egyik kedvenc albumom a '20-as évekből, de Mica Tannenbaum és Matthew Levin talán még inkább elemükben vannak mini mix-sorozatukon, ahol számos kínzóan fülbemászó daltöredéket fűznek össze tíz-tizenöt perces kiadványokba. Az idei mini mix vol. 3 - ami kapott egy néhol kilencvenes évekbeli internet-grafikát, máshol csak valami pszichedelikus látomást idéző videoklipet is - egy eklektikus, negyedórás mikroalbum, amin több furcsa és ellenállhatatlan ötletet találunk, mint szinte bármelyik háromszor ilyen hosszú poplemezen. A "Wandering Eyes" kis túlzással bárki másnak a legjobb szerzeménye lehetne, de a Magdalena Baynek csak egy szinte félredobott dalkezdemény, elrejtve egy súlytalan nyári chillwave mixtape végén.

 

18

Róisín Murphy: Hit Parade

(Ninja Tune)

Igen, egy új Róisín Murphy-albumban sokszor az a leginkább érdekes, hogy az ír énekesnő most épp milyen producerrel dolgozik - gondoljunk csak Mark Brydonra a Molokós időkből, Matthew Herbertre a kimagaslóan elvont Ruby Blue-ról, vagy épp DJ Kozéra, akivel Murphy az idei Hit Parade-et felvette. Murphy nem ezeken a dalokon kollaborált először a német techno-fenegyerekkel, hiszen a hangját többször is hallhattuk Koze 2018-as nyáresti pszichedelikus remekművén, a Knock Knockon, és a Hit Parade számomra annak az albumnak egy nem hivatalos kiegészítéseként működik. A dalok játékos, formátlan szürrealista outsider house-slágerek egy párhuzamos univerzumból és azt üzenik, hogy egy popénekesnőnek nem muszáj méltósággal visszavonulnia egy bizonyos kor után - a Hit Parade nem csak Róisín Murphy egyik legjobb albuma, de az egyik legvakmerőbben kísérletező munkája is.

 

17

100 gecs: 10,000 gecs

(Dog Show/Atlantic)

Dylan Brady és Laura Les, a rossz ízlés védőszentjei idén végre visszatértek többször elhalasztott második nagylemezükkel. És ha te egyike vagy azoknak, akik nemtetsző fintorgással fogadták a 1000 gecs degenerált, nightcore-roncsolta, kőbuta rapverzékkel teletűzdelt rágógumipopját, akkor biztos nem a 10,000 gecs fogja megszerettetni veled ezt a párost. Hisz a cím mindent elárul: ez az album mindössze egy újabb hatványra emeli a vidám elkorcsosulást. A 10,000 gecsen minden megvetendő bűnös zenei élvezet az elmúlt nagyjából harminc évből - a Pinkerton utáni Weezer-lemezek, a harmadik hullámos ska, a giccses pop punk, a lejárt szavatosságú nu metal - bekerül egy robotgépbe, és ami a végén kijön, az olyan, mint valami alja proli valóságshow, amiről sosem fogod mások előtt elismerni, hogy szórakoztatónak találod.

 

16

Yves Tumor: Praise a Lord Who Chews but Which Does Not Consume; (Or Simply, Hot Between Worlds)

(Warp)

Lehet, hogy az új Yves Tumor egy hajszálnyival kevésbé nyűgözött le, mint az előző kettő - a Safe in the Hands of Love posztindusztriális éberálma és a Heaven to a Tortured Mind távoli jövőből sugárzott arénarockja - de még mindig nincs más zenész, aki olyan hangokat képes előcsalni az éterből, mint Sean Lee Bowie. A Praise a Lord dalaiban van valami letisztult dallamosság, mintha egy újjászületett, posztmodern Prince-t hallanánk - ez az újonnan jött megközelíthetőség talán Noah Goldstein produceri közreműködésének köszönhető, akire Kanye West monumentális popklasszikusáról, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyről emlékezhetünk. És mint Kanye karrierje szédítő csúcsán, úgy most Yves Tumor is szinte egy másik dimenzióból érkezett lény, akinek a hétköznapi halandó számára felfoghatatlan valóságsíkokba van belátása.

 

15

Sprain: The Lamb as Effigy or Three Hundred and Fifty XOXOXOS for a Spark Union With My Darling Divine

(The Flenser)

A Sprain második és utolsó albuma egy gyakorlott hallgatónak is ritka kihívást jelentő noise rock-monolit, egy másfél órás, mélyen embergyűlölő támadás a jó közérzet ellen. Alex Kent és April Gerloff úgy játszottak ezeken a lankadatlanul agresszív, többször a húsz perces hosszt is meghaladó felvételeken, mint a Big Black, ha Glenn Branca vezényelte volna őket. Úgy tűnik, ez az elnyomó, brutalista magnum opus nem csak a közönséget, de a zenekar sem kímélte - másfél hónappal a The Lamb as Effigy megjelenése után a Sprain bármilyen előjel vagy magyarázat nélkül feloszlott. De azt biztosan tudták, hogy itt elmentek a végső határig, és minden későbbi próbálkozás ennek az albumnak a felülmúlására szükségszerűen kudarccal járt volna.

 

14

Eartheater: Powders

(Chemical X/Mad Decent)

Alexandra Drewchin, azaz Trinity Vigorsky, azaz Eartheater új albuma egy újabb idegenszerű formákat öltő felfedezése a folk és az elektronika összemosódásának, de miközben a 2020-as Phoenix: Flames Are Dew Upon My Skin vagy a 2015-ös RIP Chrysalis nehezen kibogozható, megterhelő hallgatási élményt nyújtanak, a Powders már-már popzenének nevezhető. A gótikus elektropop űrbéli királynője a dallamos elektronikus tánczene mellett ezúttal belekóstol a melankolikus balladaszerzésbe és a trip hopba, de az albumon helyet kap a System of a Down "Chop Suey!"-jának váratlanul jól eltalált, éteri szépségű feldolgozása is - ez az a fajta dolog, amit korábban nem tudtunk volna komolyan venni, de a végeredmény hallva mindent a helyére kerül.

 

13

MIKE: Burning Desire

(10k)

Immár majdnem egy teljes évtizedet felölelő pályafutása alatt MIKE a New York-i rap underground meghatározó figurájává nőtte ki magát, és ambiciózus új albuma, a Burning Desire új távlatokat nyit meg a szűk, de odaadó rajongótáborral övezett előadó előtt. A Weight of the World és a Disco! önvizsgáló melankóliája nem tűnik el teljesen, de MIKE itt valamelyest mégis felenged, amire jó példa egy olyan dal, mint a "Sixteens" diadalmas funkja. A másik oldalon ott van a lassú, komor nagyzenekari loopra építő "plz don't cut my wings", MIKE és Earl Sweatshirt sokadik közös felvétele - az album vendégei között amúgy megtaláljuk még Kleint (aki majdnem felkerült erre a listára a touched by an angellel) és Liv.e-et (akitől a Girl in the Half Pearl szintúgy szerepelhetne itt). A produkcióért szinte minden dalon maga MIKE felelős a DJ Blackpower álnév alatt, a kivételek egyike az egyenesen eszement "African Sex Freak Fantasy" Gawdtól, ami megérdemel egy külön érintést.

 

12

Tomb Mold: The Enduring Spirit

(20 Buck Spin)

A jelenlegi death metal-újjáéledés éllovasai közül kiemelkedik a Tomb Mold, a Max Klebanoff és Derrick Vella által alapított kanadai formáció, de a 2019-es Planetary Clairvoyance-t követően a gitáron és basszuson játszó Vella inkább másik projektjére, az atmoszférikus doom felé közelítő Dream Unendingre koncentrált. A Tomb Mold idei visszatérése szintén magán viseli az utóbbi zenekar hatását: a The Enduring Spirit progresszívabb és pszichedelikusabb, mint elődei, néhány instrumentális szekciója egyenesen felemelő, kozmikus szépséggel rendelkező dolog. Persze nem az egész album nevezhető napfényes álmodozásnak - egy olyan dal, mint a gyors és dühös "Angelic Fabrications" bizonyítja, hogy a Tomb Mold még mindig képes csúnya zenét csinálni - de esélyesebb, hogy a "Will of the Whispers" lesz a felvétel, amihez újra és újra visszatérünk majd, melyen a zenekar hidat ver a death metal, a jazz és a dream pop között.

 

11

Laurel Halo: Atlas

(Awe)

Laurel Halo új ambient albuma tovább halad az úton, amit elődje, a történelem előtti időnek érződő 2018-ban megjelent Raw Silk Uncut Wood kijelölt. Ez a hideg, téli éjszakákhoz illő fojtott, meditatív és leheletnyien baljós gyűjtemény három év elektroakusztikus kutatómunkájának eredménye, mely a zongora középpontba kerüléséhez és a jazzes hatások felerősödéséhez vezette a zeneszerzőt. A másik döntő különbség az Atlas és a Raw Silk Uncut Wood között az, hogy míg utóbbin Halo mellett csak két zenészt (Oliver Coates csellón, Eli Keszler dobon) hallhattunk, az idei albumon egy kibővített együttes szerepel - köztük a brit avantgárd rapper Coby Sey vagy a norvég minimalista jazzszaxofonos Bendik Giske.

 

10

Swans: The Beggar

(Young God)

A legújabb maratoni, kétórás Swans-album egyike a számtalan olyan műalkotásnak az elmúlt pár évből, amit a világjárvány inspirált. Miután a zenekar arra kényszerült, hogy lefújja a 2019-es Leaving Meaninget támogató turnéját, Michael Gira jobb híján írt egy új, kiemelkedően borúlátó lemezt, melyen minden eddiginél egyenesebben szembenézett saját halandóságával és az apokalipszissel. A The Beggar nem tartogat túl sok meglepetést azok számára, akik bensőségesen ismerik a 2010-ben feltámasztott, legendás underground rock-kollektíva későbbi időszakát - ez az album egy valamivel visszafogottabb, egzisztenciális töprengéssel terhelt variáció a The Seer és a To Be Kind drone/noise/posztrock fúziójára, egy csipetnyivel a Leaving Meaning gótikus countryjából. De Gira dalszerzésében találjuk az album igazi erősségét, aki itt most nem valami félőrült utcai prédikátorként szólalt meg, hanem minden teátrálisságot elhagyva mérlegelte a lehetőséget, hogy talán ezek az utolsó dalai.

 

9

DJ Sabrina the Teenage DJ: Destiny

(Spells on the Telly)

Lehet, hogy nincs élő ember, aki egy nekifutásra végighallgatta DJ Sabrina the Teenage DJ, az anonim brit online szenzáció négyórás albumát, de a Destiny ettől még kétségkívül megérdemli ezt a helyet. Ha másért nem is, hát azért, mert ezen a nevetséges outsider house-opuson találunk egy nagy rakást az év legélvezetesebb nosztalgikus popzenéjéből. Mint egy Z generációs csavar az Avalanches plunderphonics-koncepciójára, ez az album több száz ismerős, de beazonosíthatatlan forrásból zsákmányolt daltöredékből épít valami kényelmes, enyhén szentimentális, de mégsem csöpögős visszatekintést régi, elfakult emlékekre hosszú nyári éjszakákról. Ne próbáld meg az elejétől a végéig lejátszani, csak válassz ki egy véletlenszerű kiindulópontot, és vessz el a zenében.

 

8

yeule: softscars

(Ninja Tune)

Nat Ćmiel, ez a nagyon online szingapúri posztpop-jelenség volt felelős az egyik legjobb 2022-es albumért, az idei softscarson azonban yeule maga mögött hagyja a Glitch Princessen játszott android karakterét egy nagyságrendekkel emberibb hangvételért. Míg az előző albumot elsősorban Danny L Harle karakteresen elidegenedett produkciója határozta meg, itt yeule és alkotótársai (köztük Mura Masa, aki a Glitch Princess a mainstream popzenéhez legközelebb lévő daláért is felelős volt) az ezredforduló slágerlistás rockjához fordulnak, majd klasszikus yeule-stílusban elfedik azt több réteg digitális zajjal. De amit nem tudnak elfedni az a dalok még mindig egyértelmű tiszta pop vonzereje - a "dazies" himnikus grunge-ától a "sulky baby" melankolikus dream popjáig ezek mind lehetséges slágerek egy másik dimenzióból.

 

7

Youth Lagoon: Heaven Is a Junkyard

(Fat Possum)

Ha egy bizonyos életkorban találkoztál a The Year of Hibernationnel, Trevor Powers első Youth Lagoon-albumával, akkor esélyes, hogy azok a gyermeki ártatlanságot és felnőtt szorongást összemosó dalok jelentettek valamit, talán mélyebb dolgot, mint egy jó hallgatási élményt. Powers törékeny énekhangja és bájos lo-fi produkciója az olyan felvételeken, mint a felnőtté válást megéneklő, a kamaszkor oly napfényesnek és gondtalannak tűnő emlékeibe kapaszkodó "17" még annyi évvel később is nehezen leírható érzéseket kelt bennem. Powers még két albumot adott ki Youth Lagoon néven a The Year of Hibernation után, melyek szintén kiváló álmodozó noise pop-lemezek voltak, még ha hiányzott is belőlük elődjük sajátos mágiája. 2016-ban aztán Powers csendben véget vetett a Youth Lagoon projektnek, hogy saját neve alatt adjon ki pár szintén szép albumot, amiket nem sokan hallgattak meg.

Lehet, hogy csupán anyagi okokból tért végül mégis vissza régi művésznevéhez, de sokan mégis örömmel fogadták, amikor Powers tavaly bejelentette a Heaven Is a Junkyard című negyedik Youth Lagoon-albumot - olyan érzés volt, mint viszontlátni egy régi barátot, aki felől már évek óta nem hallottunk. És ami még jobb, az album nem okozott csalódást: Powers vékony, remegő hangja kísértetként járja be az album magányos amerikai tájait, miközben mögötte ismerős hálószobapopját halványan countryzenére emlékeztető vonások árnyalják. Legjobb dalai még mindig önvizsgáló, miniatűr remekművek, mint a "Trapeze Artist", ahol Powers egy bénító egészségi problémára reflektál, aminek következtében majdnem elveszítette beszédképességét, vagy a "Prizefighter", ahol egy fiatalon eltávozott barátra emlékezik.

 

6

billy woods/Kenny Segal: Maps

(Backwoodz Studioz)

A Mapset hallgatva úgy érezzük, az underground rap legfontosabb kortárs előadójának kiteljesedésével van dolgunk - ez az album egy figyelemreméltó életmű megkoronázása, és az olyan albumok, mint a szintén Kenny Segallal közös Hiding Places, az Aethiopes és az egész Armand Hammer-katalógus mintha csak lépcsőfokok lettek volna billy woods ide vezető útjában. Segal néhol lágy, máshol kaotikus produkciója felett woods hiperrealista költészettel írja le egy aktívan turnézó zenész hontalan és gyakran örömtelen, a folyamatos mozgás által meghatározott létezését. Ez életunt, magányos nihilista zene egy veterántól, aki mintha mindent látott volna már, amit egy ember láthat, és aki szenvtelenül előadott, szinte tapinthatóan élénk költői képeivel mégis mágnesként vonzza hallgatói figyelmünket.

 

5

Kali Malone: Does Spring Hide Its Joy

(Ideologic Organ)

A tavaly megjelent, mindössze harminchárom perces Living Torch ideális belépési pontot ajánlott a beavatatlanoknak Kali Malone, e Svédországban élő drone zeneszerző munkásságába. Idén azonban Malone visszatért a hallgatói kitartását tesztelő, nagyméretű kompozíciókhoz a Does Spring Hide Its Joyon, ami a címadó minimalista mű három, egyenként egyórás variációját tartalmazza. Ezt a zenét Malone még 2020-ban, a koronavírus-járvány korai hónapjaiban írta, amikor a hirtelen bizonytalanná vált jövőjel szembenézve úgy próbálta megtartani épelméjűségét, hogy nap nap után, újra és újra eljátszotta ezt a lehetetlen lassúsággal hömpölygő mikrotonális monstrumot oszcillátorán. Az itt hallható felvételeken még két zenész támogatja Malone-t, a csellista Lucy Railton (akit amúgy Laurel Halo a listán szintén szereplő Atlasán is hallhatunk) és a Sunn O))) gitáros és drone metal-titán Stephen O'Malley, aki mellesleg Malone férje is. A három zenész összjátéka sajátos, a sodródó kontinensek sebességével mozgó, hipnotizáló ritmust ad a zenének. A Does Spring Hide Its Joy az a fajta dolog, amihez muszáj lelassulnak, ha valóban értékelni akarjuk - és már csak ezért korunk egy kiemelkedő művészeti alkotása.

 

4

Wednesday: Rat Saw God

(Dead Oceans)

Tudod, mi a központi problémája most az indie zenének? Az, hogy a nagy része dögletesen unalmas. A boygenius, ez a körülrajongott supergroup valahogy kevesebb, mint részeinek összege, és idén képesek voltak felvenni egy olyan albumot, amit lehetetlen ébren maradva végighallgatni. De még gyakrabban találkozunk a Slow Pulp-féle zenekarokkal, akik nagy buzgón próbálnak tisztelegni a Pavement, a Breeders és a többi kilencvenes évekbeli slacker-hős előtt, csak közben elfelejtenek olyan dallamokat írni, amikre a hallgató esetleg még emlékezni is fog később. De a nagy indie unalomnak van ellenszere, és úgy hívják, hogy Wednesday. Itt van egy zenekar, aminek van személyisége - ki hallott már ilyenről? Az Észak-Karolinából származó formáció középpontját a két énekes-gitáros, Karly Hartzman és MJ Lenderman művészi és romantikus partnersége jelenti, és ők ketten együtt felelősek az elmúlt pár év jó rockzenéjének egy nem elvetendő százalékáért. Igen, a Wednesday zenéjében is megtaláljuk a Breeders, a Sonic Youth meg a többi régi ismerős hatását, de a Rat Saw Godon a grunge, az emo, a shoegaze és a Drive-By Truckerst idéző country rock karakteres és egyedi ötvözetét halljuk. Hartzman szókimondó szövegei a kamaszos frusztrációt, az alkoholizmust, az önutálatot és az eseménytelen kisvárosi létet dokumentálják olyan, egymástól merően eltérő dalokon, mint a "Chosen to Deserve" összetört szívű country-balladája és a nyolc és fél perces "Bull Believer" üvöltő zajrockja.

 

3

Lankum: False Lankum

(Rough Trade)

Nem mintha új koncepció lenne, hogy egy kortárs zenekar felvegye régi népdalok borongós változatait - még a Nick Cave and the Bad Seeds is belekóstolt a műfajba a Murder Balladson, és aztán ott van az egész Richard Dawson-életmű. De a False Lankum, e roppant méretű és lehengerlő végzet-hangulattal teli album a dublini Lankumtól felülmúl minden korábbi próbálkozót. Elég, ha meghallgatod a "Go Dig My Grave" kis híján kilencperces nyitányát: ez a gótikus öngyilkos ballada Radie Peat magányos énekhangjával indul, zenei kíséret nélkül, de amire a végéhez érünk, a dal már kibontakozott egy szinte a Swanst is megszégyenítő világvégi drone-doom püföléssé. Az ezt követő órában ugyan lesz részünk néhány nyugodtabb pillanatban - lásd mondjuk az akusztikus "Newcastle" finomabb szépségét - de az album túlnyomó részét az utolsó néhány Scott Walker-szólólemezt idéző, temetési hangulatú morbid apokaliptikus folk-felvételek jelentik. A zenekar "The Turn" című saját szerzeményével zárja negyedik nagylemezét, melynek formátlan zúgásba hanyatló tizenhárom perce még egy utolsó erőpróbát állít a hallgató elé. És amikor a záródal végéhez érünk, az az eltéveszthetetlen érzésünk támad, hogy egy abszolút önazonos formáció karrierjének tetőpontját tapasztaltuk meg, egy albumot, ami hibátlanul megtestesíti azt, ami lenne akar.

 

2

Chuquimamani-Condori: DJ E

(szerzői kiadvány)

Van néhány zenész - a kiváltságos kevesek - akiről alkotói karrierje egy pontján túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megtestesítik a jövő hangját. Ez volt a mondjuk a Velvet Underground és Nico 1967-ban, vagy Donna Summer tíz évvel később. De a lenyűgöző dolog Elysia Chuquimia Paula Cramptonban az, hogy minden, amit valaha kiadott a kezei közül, az úgy hangzott, mint a jövő. A "The Totaled Angelica", amit 2011-ben még E+E néven jelentett meg, a 2015-ös American Drift, az első albuma Elysia Cramptonként és idén a DJ E, amit immár a Chuquimamani-Condori művésznevet használva, különösebb hírverés nélkül töltött fel a Bandcampre, mind úgy hangzanak, mintha egy felfoghatatlanul távoli jövőből sugároznák őket vissza hozzánk. De azt hiszem, ez a legújabb album - az első, amit több évnyi csend után Cramptontól kaptunk - a valódi remekmű. A DJ E párbeszéded teremt a jövő és a múlt között - ezek a dalok ősi, mágikus gondolkodású emberek spirituális szertartásait idézik meg, miközben olyan idegenszerű rezgéseket keltenek a levegőben, amiket azelőtt talán senki és semmi más. Egy szó, mint száz, ez olyan zene, amihez hasonlót sosem hallottunk még, de tényleg nem, olyan zene, ami áttöri az észlelés kapuit.

 

1

Reverend Kristin Michael Hayter: SAVED!

(Perpetual Flame Ministries)

Hogy őszinte legyek, nem úgy terveztem, hogy Kristin Hayter új albuma kapja meg az első helyet ezen a listán - az első négy helyezett közül valójában bármelyik lehetne most itt, és el is játszottam a gondolattal, hogy mégis a DJ E, a False Lankum vagy a Rat Saw God volt-e 2023 valódi "legjobb" albuma. De a sorrend, és igazából ez az egész persze jelentéktelen, tetszőleges marhaság, abban viszont biztos vagyok, hogy egy album sem volt fontosabb számomra az elmúlt nagyjából tizenkét hónapban, mint ez. Hayter előző projektje, a Lingua Ignota a szörnyű fizikai és szexuális erőszakból táplálkozott, amit az énekes átélt, és a zene brutális, önsanyargató indusztriális üvöltés volt - ha meghallgattuk, úgy éreztük magunkat, mint valami bűneiért vezeklő középkori szerzetes. Amikor Hayter bejelentette, hogy véget vet a Lingua Ignotának, részben talán gyászoltunk, de részben beláttuk, hogy a folytatás nem csak önismétlő, de egyenesen káros lett volna.

Hayter első albuma saját neve alatt elhagyja a Lingua Ignota-lemezek rezzenéstelen tekintettel kifejezett borzalmas traumáit, és a feloldozás útjára lép az által, hogy elmerül a tradicionális keresztény himnuszokban. A SAVED! a pünkösdi szentségmozgalom tanítására koncentrál, mely különös figyelmet szentel a transzcendentális tapasztalatnak, így a nyelveken szólásnak, mely az album egyik többször visszatérő eszköze. A felvételek némelyike - mint a hátborzongató "I Will Be With You Always" - eredeti szerzemény, de Hayter előadásában ezek összemosódnak az olyan több száz éves vallásos énekekkel, mint az albumot záró, magányos zongorával és szótlan szent mormolással kísért "How Can I Keep from Singing?", egy tizenkilencedik századi himnusz. Hayter és a producer Seth Manchester a már eleve zörejes lo-fi minőségű négysávos felvételeket addig roncsolták és torzították, míg azok tökéletesen időtlenné váltak, mint valami poros láda mélyén megtalált szalagok a huszadik század első feléből. Engem a SAVED! leginkább a Carter Family "Can the Circle Be Unbroken"-jére emlékeztet, erre az 1927-ben rögzített temetési sirámra, mely ma szinte kísértetiesnek hat. A SAVED! személyes ördögűzés, eksztatikus vallásos élmény és útirajz egy elfelejtett Amerikáról - és igen, 2023 legjobb albuma.