53 évesen meghalt Brian McBride, a kultikus texasi drone duó, a Stars of the Lid egyik fele. Ez az a fajta ritka alkalom, amikor egy “híresség” halála szinte személyes veszteségnek érződik, csak mert a zene, amit McBride és Adam Wiltzie felvettek 1995-től kezdődő bő évtizedes közös működésük alatt, oly közelinek és meghitten melankolikusnak érződik, mint egy bár magányos és sokszor oly komor, de mégis kényelmes búvóhely, ahol néhány végtelen érződő órára el lehet rejtőzni a külvilágtól.
A Stars of the Lid időszaka, vagyis az ezredforduló környéke különösen termékeny időszaka volt a drone-zenének, amikor megannyi művész tálalta fel saját változatát erre a váratlanul sokszínű minimalista zörejre. Ott volt Christian Fennesz, aki 2001-es Endless Summer című remekművén mintha bedobta volna az egész Beach Boys-életművet egy faaprítóba, hogy aztán egy végtelenül romantikus és már-már szentimentális tisztelgést építsen a hátramaradt darabkákból a nyár fantáziája előtt. Vagy ott volt William Basinski Disintegration Loops-sorozata, melynek lassan szétfoszló szalagokról származó felvétlei a valós időben pusztuló hang hátborzongató képét tartalmazták. Pár évvel később The Caretaker eltorzult, beporosodott harmincas évekbeli báltermi lemezek kísérteties visszhangjaival kísérelte megragadni egy demenciás elme nyomasztó valóságát.
McBride és Wiltzie első nagylemeze, a Music for Nitrous Oxide főként gitárfeedbackből és vallásos rádióműsorok foszlányaiból építkezett, de 2001-es magnum opusuk, a The Tired Sounds of the Stars of the Lid idején már megtalálták helyüket a drone-színtéren belül. Az albumok hosszabbak és lassabbak lettek, immár két CD-n (vagy három bakelitlemezen) és több mint két órán keresztül terjeszkedtek, tele többtételes, eposzi méretű felvétellel. Miközben megannyi kortársuk a számítógépek és a töredezett, digitális zaj felé fordultak, ők inkább az ellenkező irányba mentek, és a nagy stúdiók lehetőségeit kihasználva gazdag, klasszikus hangszereléseket alkalmaztak. A zenéjüket elsősorban az a lassúság határozta meg, hangjaik a fáradtság és a melankólia végtelen türelemmel hömpölygő hangjai voltak. Ezeket a lemezeket az 1997-es The Ballasted Orchestrától egyenesen utolsó közös munkájukig, a 2007-es And Their Refinement of the Decline-ig - olyan érzés volt végighallgatni, mint fejest ugrani egy beláthatatlan mélységű medencébe, és érezni magunk felett a víz megmagyarázhatatlanul jóleső súlyát. Talán ők maguk is tisztában voltak azzal, milyen humortalanul komor a zene, amit csináltak, ezért adtak oly önirónikus felhangú címet a Tired Soundsnak, és ezért voltak hajlamosak olyan szándékosan bizarr címeket adni atmoszférikus, meditatív kompozícióiknak, mint a “December Hunting for Vegetarian Fuckface”.
A Stars of the Lid nevét azok a fehér foltok ihlették, amiket szemhéjunk belsején vélünk látni, ha lehunytuk a szemünket - McBride és Wiltzie ezzel azt próbálták kommunikálni, hogy a zenéjük az elképzelt filmek, az emberi képzeletben lejátszódó személyes történetek kísérőzenéje. Tehát nem véletlen, hogy felvételeikben oly gyakran találkozhatunk szinte álomszerű részletekkel valódi filmekből (a Tired Soundson például Tarkovszkij mágikus realista filozofikus sci-fi remekműve, a Sztalker vagy John Frankenheimer rémálomszerű plasztikai sebészet-disztópiája, a Második lehetőség néhány pillanatával), ahogy az sem, hogy néhány felvételük egyfajta alternatív filmzeneként működik egy másik nagy, rejtélyes amerikai művész, David Lynch alkotásaihoz (a “Music for Twin Peaks Episode #30” a Ballasted Orchestrán, a “Mulholland” a Tired Soundson). De egy Stars of the Lid album ezek nélkül is könnyen egy párhuzamos valóságbeli régi Hollywood valami elfeledett klasszikusának zenei kíséretét juttathatja eszünkbe.
Igazából csak egyetlen dalt ismerek, ami meg tudja ragadni ugyanazt az érzést, amit a Stars of the Lid is tudott - Ekkehard Ehlers “Plays John Cassavetes 2”-ja persze maga is egyfajta elképzelt filmzene, melyen a német tape loop-manipulátor a Fehér Album érzelgős utolsó felvételének egy rövid részletét végtelenül elismételve valami korábban nem látott mélységet tudott felfedezni. Arra a tíz percre megállt az idő, és nehezen leírható érzések ejtettek rabul - igen, szomorúság, de nem csak annyi, hanem valamiféle csodálat, egy magával ragadó, éteri hipnózis. Ugyanezt éreztük a “Requiem for Dying Mothers, Pt 2.”-t hallgatva - mintha egy gyönyörű napfelkeltét néznénk, míg egy örökkévalóság telik el.
