Tavaly, és azelőtt, és azelőtt, és azelőtt írtam pár sort a kedvenc új lemezeimről, amiket azokban az években hallottam. Most, hogy veszélyesen közel járunk az egész 2010-es évek végéhez, úgy döntöttem, nem fogok a 2019-es albumokkal bajlódni, hanem inkább egy valamivel hosszabb válogatást dobok össze azokból az albumokból, amiket 2010 és 2019 között hallottam, és amikhez még mindig visszatérek néha. Ezek a legjobbak egy mozgalmas és sokszínű évtizedből - a PC Music-tól a GOOD Music-ig, a vaporwave-től a blackgaze-ig, Kendrick Lamartól Tirzah-ig és Grimesig és Galcher Lustwerkig.
150-101
100. Lil Ugly Mane
Mista Thug Isolation
(Hundebiss; 2012)
Travis Miller, ez az egykori noise zenész egyszer csak eldöntötte, hogy belekóstol a hiphopba - feltűnt egy SpaceGhostPurrp mixtape-en, Shawn Kempként csatlakozott egy a Chocolate Milk Collective nevű rap-csapathoz, majd Lil Ugly Mane-ként kiadta az évtized egyik legnagyobb hatású underground hiphop-lemezét. A Mista Thug Isolation főleg a mocskos, belassult memphisi rapből merít - fő inspirálói látszólag a korai Three 6 Mafia-zenék - de ebbe némi modern cloud rap/witch house csavart visz. 2012-es megjelenése óta az album köré afféle kultusz épült, a "Twistin'" című dalon feltűnő Denzel Curry pedig az egyik meghatározó fiatal memphisi rapperré nőtte ki magát.
99. Weyes Blood
Titanic Rising
(Sub Pop; 2019)
A legutóbbi album Natalie Mering hetvenes évekbeli AM-rádiós rock-hangulatot árasztó projektjétől egyben a legjobb is - a Titanic Rising drámai és kifulladt konceptalbum, ami (mint jó néhány másik 2019-ből) többé-kevésbé a világvégéről szól. A borítón Mering egy vízzel teli szobából tekint ki ránk, és majdnem az összes dalra árnyékot vet a közelgő klímakatasztrófa - de a gazdag, barokkos hangszerelések bujasága legalább kellemes zenei kíséretet biztosít az apokalipszishez.
98. Kaitlyn Aurelia Smith
EARS
(Western Vinyl; 2016)
Ez a new age-zene legjobb lehetséges kimenetele - Kaitlyn Aurelia Smith 2016-os albuma egy mozgó és lélegző műalkotás, ami Buchla-szintetizátorok rejtélyes, nedves hangjaira alapozva épít fel egy teljes elképzelt élővilágot. A dalai mintha nem is különböző elektronikus eszközökből kicsalt hangokból, hanem furcsa, ismeretlen állatok és növények neszeiből épülne fel. Az EARS az a fajta album, amit nem annyira végighallgatni, mint inkább felfedezni lehet, mint egy idegen bolygó érintetlen őserdejét.
Kaitlyn Aurelia Smith - "Existence in the Unfurling"
97. Vince Staples
Summertime '06
(ARTium/Blacksmith/Def Jam; 2015)
Vince Staples 2013-tól kezdve egyedülálló sikersorozatot indított el - abban az évben kiadott egy közös mixtape-et Mac Millerrel és feltűnt Earl Sweatshirt Doris című lemezén, és onnantől kezdve minden évben előállt valami nagyszerű kiadvánnyal, melyek között EP-k (Hell Can Wait, Prima Donna) és rendes albumok (Big Fish Theory, FM!) is előfordultak. A remekműve azonban 2015-ös bemutatkozó nagylemeze, egy szikár és dermesztő remekmű a felnőtté válásról, melyen a történetek nyomasztók, a produkció és Staples előadásmódja pedig jéghideg és könyörtelen.
Vince Staples - "Jump Off the Roof" (feat. Snoh Aalegra)
96. Gang Gang Dance
Eye Contact
(4AD; 2011)
Mielőtt hét évre eltűnt volna az éterbe, a Gang Gang Dance - a 2000-es évek New York-i experimentális színterének egyik zászlóshajója - 2011-ben kiadta a magnum opusát, melyen a korai lemezeik absztrakt elektronikus stílusa kirobbanóan örömteli módon egyesült a 2008-as Saint Dymphna táncolhatóbb világzenei fúziójával. Az Eye Contactben is érezni lehetett a nyolcvanas évek-nosztalgiát, ami annyi mindent meghatározott ebben az évtizedben, de a Gang Gang Dance zenéje mégsem volt elcsépelt - ahhoz túlságosan frissítő módon kényszerítette a popzene keretei közé az avantgárd hangokat.
95. Angel Olsen
MY WOMAN
(Jagjaguwar; 2016)
Angel Olsen korai lemezei - a 2012-es Half Way Home és a 2014-es Burn Your Fire for No Witness, melyek amúgy nem sokkal maradnak el a népszerűbb folytatások minőségétől - még egyértelműen az alternatív country jegyében születtek. De a MY WOMAN hátrahagyta annak a műfajnak a korlátait, hogy a kortárs indie rock egyik jelentősebb hangjaként mutassa be az énekesnőt. A hetvenes évekbeli szoftrocktól a szintipopig és a grunge-ig mindent megidéző produkció itt tisztább és ambiciózusabb, Olsen pedig olyan erőteljes és magabiztos, mint azelőtt soha.
94. A$AP Rocky
LIVE.LOVE.A$AP
(szerzői kiadvány; 2011)
Nemrég jöttem rá, hogy A$AP Rocky pályaképét a popzene közelmúltjából leginkább a Strokeséhoz lehet hasonlítani: ahogy Julian Casablancas zenekara, úgy Rocky is New Yorkból származik, látszólag a semmiből, villámcsapás-szerűen tört be a mainstreambe, letisztult, stílusos esztétikát tudhat magáénak - és sosem tudta felülmúlni a legelső kiadványát. Ez a kiadvány Rocky esetében a LIVE.LOVE.A$AP című mixtape 2011-ből, egy ingyenes album, ami alapjaiban rengette meg a New York-i rapet a déli hiphop chopped and screwed-vonalát és (Clams Casino vagy SpaceGhostPurrp jóvoltából) az elszállt, ambientes cloud rapet idéző produkciójával - hogy Rocky karizmatikus előadásmódját ne is említsük.
93. Let's Eat Grandma
I'm All Ears
(Transgressive; 2018)
Amikor a Let's Eat Grandma - azaz Jenny Hollingworth és Rosa Walton, ez a két gyerekkori legjobb barát - először feltűnt a zenehallgató közeg radarán, mindenki elámulva nézte ezt a két tinédzsert, akik a legjobb értelemben gyermeki kísérletező popzenét csináltak. Aztán a második nagylemezzel ez a buta szóviccról elnevezett duó művészi értelemben végre felnőtté vált: az I'm All Ears a zongorás balladáktól a futurista diszkóig és az indusztriális elektropopig mindent elővesz. Legutóbb talán egy másik fiatal brit kívülállótól Kate Bush-tól hallottunk ilyen megdöbbentő, romantikus progresszív popot.
Let's Eat Grandma - "Donnie Darko"
92. Carly Rae Jepsen
E•MO•TION
(604/School Boy/Interscope; 2015)
Még mindig nem világos, hogy ez hogyan történt - hogy lett ebből a valamikori egyslágeres kanadai tinipopsztárból hirtelen a hipszeterek és a komoly kritikusok kedvence? Talán segített, hogy az E•MO•TION dalszerzői között olyan indie hírességek jelentek meg, mint a Haim-nővérek, Rostam a Vampire Weekendből, vagy Dev Hynes. De leginkább bizonyára csak annyiról van szó, hogy az E•MO•TION egy fantasztikus lemez csillogó, nyolcvanas évekbeli szintipop-produkcióval és vágyakozó, pofátlanul romantikus szövegekkel. Az album kereskedelmi bukásnak bizonyult, de kultikus előadót csinált Jepsenből, amolyan közös titkot a zenehallgatók egy különösen szenvedélyes rétege szemében.
Carly Rae Jepsen - "Run Away with Me"
91. Caribou
Our Love
(City Slang; 2014)
A kanadai Dan Snaith a 2000-es éveket azzal töltötte, hogy elektronikus zenei hatásokkal teli pszichedelikus poplemezeket adott ki először Manitoba, később Caribou néven. Aztán a következő évtized elején megjelent a Daphniként felvett Jiaolong című albuma, ami viszont elég egyértelműen a táncparkettnek szánt house-zene volt. Az Our Love - Snaith máig utolsó kiadványa Caribouként - összeköti ezt a két fonalat: az alapját a Jiaolongról ismert merev techno- és hiphop-ritmusok adják, de ezek itt a Swimről vagy az Andorráról ismert melankolikus, álmodozó dallamokkal egészülnek ki.
Caribou - "Can't Do Without You"
90. John Maus
We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves
(Ribbon Music; 2011)
A gyakori Ariel Pink-kollaborátor, lelkes R. Stevie Moore-követő és diplomás filozófus John Maus a 2000-es évek végén erőre kapó félálompop-mozgalom egyik vezető alakja volt, aki az internet korát megelőző technológia iránti elmosódott nosztalgiát énekelte meg lo-fi szintipopdalaiban, amiket mintha meghibásodott nyolcvanas évekbeli számítógépekkel vettek volna fel. A We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves kivehetetlen vokáljai és retró-rémálom hangszerelése megosztotta a kritikusokat, de kultfigurává tette Maust, miközben 2011 után fél évtizedre eltűnt a nyilvánosság elől.
89. Tirzah
Devotion
(Domino; 2018)
Tirzah először a 2013-as "I'm Not Dancing" című dallal hívta fel magára a brit zenei sajtó figyelmét, ami a mainstream dance-pop minimalista kifordítása volt Mica Levi csattogó produkciójával. Na most, Tirzah és a Micachu and the Shapes énekesnőjeként, illetve újabban filmzeneszerzőként is ismert Levi legjobb barátok, így nem is meglepő, hogy öt évvel később az első Tirzah-nagylemez producere szintén Mica Levi lett. Itt egy olyan dal sincs, mint az "I'm Not Dancing" - a Devotion inkább egy zeneileg visszafogott, de lélekkel teli és szokatlanul emberi album a szerelemről, a vágyakozásról és a veszteségről.
88. Lil B
God's Father
(BasedWorld; 2012)
A kultikus underground rapper Lil B ijesztő hosszúságú mixtape-ek végeérhetetlen sorát szabadította az internetre az elmúlt tíz évben - a 2013-as 05 Fuck Em 101 dalát például öt óra negyvenöt perc alatt lehet végighallgatni. Elvont és laza stílusa a new age-től a pop rockig és a videojáték-soundtrackekig mindent magába foglal, a 2012-es God's Father pedig a legjobb formájában örökíti meg a cloud rap legbizarrabb kívülállóját. Ezen a kétórás kiadványon a Toto-hangmintáktól az értelmetlenséghez közelítő, álfilozofikus rappelésig mindent megtalálunk - mint majdnem az összes Lil B-album, ez is egy jó szándékú káosz, amit nehéz komolyan venni, de utálni még nehezebb.
87. Dean Blunt
Black Metal
(Rough Trade; 2014)
Ahogy a másik híres album, ami a Black Metal címre hallgat (az, amit a Venom adott ki 1982-ben), úgy Dean Blunt 2014-es kiadványa sem kifejezetten black metal-lemez. De a Venom legalább hatással volt a black metalra, miközben a brit kísérletező zenész és egykori Hype Williams-tag "csak" a művészetben uralkodó fehér hatásoktól való elszakadás értelemében használta a címet. Amúgy a Black Metal a korábbi Blunt-projektekből ismerős avantgárd pop-hatásokat, dubos ritmusokat és pszichedelikus ambientet hozza vissza, bár a hiphop hatása itt erősebb, mint korábban bárhol - és még a Babyfather-lemezeket ismerve is ez talán az art pop-provokátor legszebb és legbonyolultabb pillanata.
86. Perfume Genius
Too Bright
(Matador; 2014)
A zenét Mike Hadreas harmadik albumán könnyen be lehetne skatulyázni "meleg pop"-ként, vagy valami ilyesmiként - és Mike Hadreas zenéje valóan meleg pop, de azért egy kicsit több is annál. A Too Bright, a legragyogóbb a négy Perfume Genius-album közül, egy dacos és erőteljes kiáltás, ami túlnő az indie rockon, hogy valami univerzálisabbat találjon - egy új, dühös himnusz mindazoknak, akik valaha kitaszítottnak vagy lenézettnek érezték magukat.
85. Nick Cave and the Bad Seeds
Skeleton Tree
(Bad Seed Ltd.; 2016)
Nick Cave zenéjében a kezdetektől fontos téma volt a halál: a Bad Seeds-dal, amit talán a legtöbben ismernek, például egy villamosszékben ülő gyilkos belső monológja. De a Skeleton Tree, a gótikus világvége-prédikátor és társai tizenhatodik nagylemeze még a régi Cave-rajongók számára is nehéz falatnak bizonyult. Az énekes tizenéves fiának tragikus halála rányomta a bélyegét az albumra és annak felvételeire (ezek a One More Time with Feeling című filmben vannak megörökítve), de a szokásosnál is sötétebb, gyászmisét idéző hangulat mellett az volt igazán lenyűgöző a Skeleton Tree-ben, hogy a zenekar működése negyedik évtizedében is képes volt egy újabb klasszikust teremteni.
Nick Cave and the Bad Seeds - "I Need You"
84. Death Grips
The Money Store
(Epic; 2012)
Máig nem tudom elhinni, hogy a Death Grips valahogy szerződést tudott kötni egy nagy kiadóval - itt volt ez az agresszív noise-rap trió, akik minden dalukat végigüvöltözték a kaotikus produkciók fölött, és akik a No Love Deep Web borítójára nemes egyszerűséggel Zach Hill hímtagját rakták (amire legalább segítőkészen filccel ráírták az album címét is). A The Money Store nem véletlenül lett ünnepelt album: zeneileg félúton volt a formátlan, indusztriális zaj és a klubzene keményebb vonulatai között (különösen az olyan felvételeken, mint a "Hustle Bones" vagy a "Hacker"), ehhez jön még MC Ride dühös, punkos vokálja, és kész is van az évtized egyik meghatározó nihilista avantgárd raplemeze.
Death Grips - "I've Seen Footage"
83. EMA
Past Life Martyred Saints
(Souterrain Transmissions; 2011)
Szóval én ott voltam EMA budapesti koncertjén 2017-ben - ahogy rajtam kívül még mondjuk húsz másik ember is, vagy az is lehet, hogy esetleg huszonöt. Kár, hogy ilyen kicsi Erika M. Anderson tábora, mert a portlandi noise-folk előadó eddig kivétel nélkül nagyszerű albumokat adott ki; még a legutóbbi, a 2017-es Exile in the Outer Ring is az (a "Blood and Chalk"-ot még mindig szoktam hallgatni néha). De a remekmű ebben a katalógusban nyilvánvalóan a Past Life Martyred Saints, egy viharos érzelmekkel és kegyetlen vallomásokkal teli rocklemez, melyen az Andreson által keltett, eltorzult zaj a fájdalmasan személyes dráma hátteréül szolgál.
82. Chief Keef
Back from the Dead
(Glory Boyz; 2012)
A Chicagóból származó drill a 2010-es évek gengszterrapjének veszélyesebb alműfajai közé tartozott. Lil Durköt, King Louie-t és társaikat hallgatva olyan érzésünk lehetett, hogy ezek az emberek nem a levegőbe beszélnek agresszív, sötét és nihilista dalaikban, melyeket a legvadabb trap-ritmusok hajtottak. A drill színtér meghatározó alakja, Chief Keef mindössze tizenhét évesen adta ki a Back from the Deadet, ami aztán hatalmas hatást fejtett ki magára a drillre, és a hiphopra úgy általában - az "I Don't Like"-ot maga Kanye remixelte Cruel Summer című válogatásán, és elég csak belehallgatni Young Thug, XXXTentacion vagy Bobby Shmurda zenéjébe, ha meg akarjuk találni a mixtape visszhangjait.
Chief Keef - "I Don't Like" (feat. Lil Reese)
81. Autre Ne Veut
Anxiety
(Software/Mexican Summer; 2013)
Elég nagy igazságtalanságnak tartom, hogy Arthur Ashin avantgárd R&B-projektje megmaradt viszonylag ismeretlennek, mert az Anxiety például jobb poplemez, mint annyi nagy kiadós, népszerűbb társa. A második rendes Autre Ne Veut-album társproducerei a Ford & Lopatin (azaz Oneohtrix Point Never szintipop-duója) volt, de ez nem "vaporwave", hanem inkább egy eposzi ambícióval, barokkos hangszerelésekkel, na meg furcsa fordulatokkal és páratlan csúcspontokkal bővelkedő, mesteri dalszerzéssel teli alternatív pop-remekmű, melyről több felvétel szó szerinti sláger lehetett volna egy párhuzamos univerzumban.
Autre Ne Veut - "Play by Play"
80. David Bowie
★
(ISO/Columbia/Sony; 2016)
Nincs még egy olyan album, mint a Blackstar, és talán nem is lesz soha. Egy végső szembenézés az elmúlással a popzene egyik félistenétől, aki több mint fél évszázadot felölelő pályafutása során számtalanszor meghalt, hogy aztán feltámadjon a hamvaiból, erősebben, mint valaha. Amikor Bowie két nappal az album megjelenése után valóban meghalt, az örökre átalakította a Blackstarról alkotott képünket - többé nem csak egy szokatlanul baljós és disszonáns, indusztriális jazz-album volt, hanem egy hatalmas bűvészmutatvány, David Bowie utolsó trükkje, amivel még egyszer lenyűgözte az egész világot. Ki ne akarna így távozni?
79. Future
DS2
(A1/Epic/Freebandz; 2015)
Karrierje csúcspontján Future, az atlantai trap meghatározó figuráinak egyike megszűnt popsztár lenni és újjászülettt a szörnyetegként. Miközben egy csúnya, nyilvános szakítás közepén volt Ciarával, kialakult róla egy bizonyos kép - a szupergonosz, az érzéketlen történetmesélő, a depressziós kiborg. A DS2-n legerősebb formájában halljuk ezt a Future-t, aki sivár, önmarcangoló kodein-bluest énekelt és az album egyik emlékezetes sorában kijelentette, "A legjobb dolog, amit valaha tettem, hogy kiszerettem belőled".
78. Tierra Whack
Whack World
(Interscope; 2018)
Tierra Whack első albuma mintha a jövőből származó furcsa műalkotás lenne, egy 15 perces, 15 dalból álló nagylemez, melyen, igen, minden dal csak egyetlen perces. A Whack World zenéje a végletekig lecsupaszított pop-rap, ahol minden felesleg eltűnik, hogy csak az ellenállhatatlan dallamok, a humoros szövegek és Whack személyisége maradjanak meg. A Whack World persze nem lenne ugyanaz az album, ha nem tartaná magát az egyperces szabályhoz - de basszus, mégis örülnék, ha létezne valahol ezeknek a daloknak az ötször olyan hosszú változata is.
77. Actress
Splazsh
(Honest Jon's; 2010)
A brit Darren Cunningham a kevés olyan előadó egyike ezen a listán, akinek bármelyik 2010-es évekbeli albuma elfoglalhatná ugyanezt a helyet. A 2012-es R.I.P. vagy az Actress projekt rövidre zárt "visszavonulását" követő 2017-es AZD is mestermunkának nevezhető, de a kedvencem tőle még mindig a Splazsh, ami kiterjesztette Cunningham ígéretes bemutatkozása, a Hazyville minimális glitch stílusát house, funk és R&B hatásokkal. A végeredmény még mindig nem evilági, töredezett tánczene volt, amiről nehéz volt elhinni, hogy egy ember készítette, és nem a világűrből sugározták.
76. Destroyer
Kaputt
(Merge/Dead Oceans; 2011)
Miután majdnem két évtizeden keresztül megbízhatóan gitárközpontú indie rockot játszott a Destroyer és a The New Pornographers keretein belül, Dan Bejar látszólag megunta az egészet és érdeklődni kezdett a hetvenes évekbeli jachtrock hedonista szintetizátorai, a nyolcvanas évekbeli smooth jazz kiüresedett liftzenéje és a szofisztipop filozofáló monológjai iránt. A Kaputt könnyen lehetett volna unalmas vagy giccses, de Bejar elég okos dalszerző volt ahhoz, hogy elkerülje ezt a veszélyt, és inkább egy enyhén ironikus, de közben melegszívű és csodálatos tisztelgést teremtett a popzene egy kifakult korszaka előtt, ami karrierje legjobb lemezének bizonyult.
75. Big Thief
U.F.O.F.
(4AD; 2019)
A Big Thief egyik arca az, amit a Masterpiece című bemutatkozásukról vagy a "Not" című legutóbbi kislemezükről ismerünk, az, ami a "folk rock"-nak inkább a második szavára helyezi a hangsúlyt. De hozzám közelebb áll a U.F.O.F.-en megjelenő Big Thief, ez a költői és spirituális, gyengéd és természetközeli pszichedelikus folkot játszó zenekar, ami Buck Meek finom gitárjátékának és Adrianne Lenker látomásos szövegeinek köszönhetően emelkedik fel a talajról. Ez a zene teljesen időtlen - a távoli múltból ugyanúgy származhatna, mint egy másik galaxisból valahol a jövőben.
74. FKA twigs
EP2
(Young Turks; 2013)
FKA twigs első cím nélküli EP-je 2012-ben jelent meg, amikor az "FKA" még nem is volt része a művésznevének (az csak egy hasonló nevű duó panaszai miatt került oda) és a brit énekesnő már azon a négy dalon is érzéki, fátyolos hangú R&B-kívülállóként mutatkozott be. De a 2013-ban érkező folytatást már senki sem keverhette össze egy másik trip hopos hatású előadóval: az EP2 producere és társszerzője Arca, a londoni experimentális színter egyik legizgalmasabb figurája volt, aki segített FKA twigsnek megtalálni a saját szürreális és idegenszerű, de mégis erős szexuális kisugárzású hangját, miközben Jesse Kanda - Arca megszokott alkotótársa néhány nehezen felejthető videóval járult hozzá a projekthez.
73. Lingua Ignota
CALIGULA
(Profound Lore; 2019)
Az elmúlt évek egyik legbrutálisabb lemeze, egy pokoli sikolyokkal és indusztriális zúzással teli kiáltás a világ összes nőgyülölője és erőszaktevője arcába, ami a Kristin Hayterként (Mennyire jó már ez a név amúgy?) született multiinstrumentalista saját tapasztalataira alapul a családon belüli erőszakot illetően. A CALIGULA - Hayter első olyan albuma, amit a Profound Lore adott ki - háttérzenészei a The Body, a Uniform és hasonló kemény zenét játszó formációk tagjai, akik az indusztriális metal és a noise rock hatásait adják Hayter Diamanda Galást idéző, operai vokáljához, hogy szinte elviselhetetlen, de a végén mégis kielégítő eposzokat építsenek a kínból és a rémületből.
Lingua Ignota - "DO YOU DOUBT ME TRAITOR"
72. Drake
If You're Reading This It's Too Late
(Cash Money/OVO Sound/Young Money; 2015)
Még mindig ő a világ első számú popsztárja, de az évtized végére Drake valamilyen szinten egy nagy nyilvános poénná vált, aminek mindenki ismeri a csattanóját: tudjuk, hogy szellemírókat használ, ismerjük az egész kálváriát az eltitkolt gyerekével, és tény, hogy egy ideje már csak túlméretezett, unalmas albumokat ad ki a kezei közül. Nehéz elhinni, hogy az If You're Reading This It's Too Late, ez a szikár és tökéletes mixtape csak négy évvel ezelőtt jelent meg - Drake itt magabiztos volt, agresszív és megállíthatatlan. Nem csak a legnagyobb, hanem az egyik legjobb is.
71. Swans
To Be Kind
(Young God; 2014)
A harmadik album Michael Gira újjáalakult experimentális rock-formációjától nem különbözött sokban az előző kettőtől - de miért is különbözött volna, ha a Swans egyszer olyan jól kitalálta magának ezt a hangzást. Ez a hangzás pedig egy zörgő kakofónia, egy apokaliptikus halálhörgés volt, amit a zenekar időnként félórás dalokká nyújtott, melyeken a mennydörgés-szerű dobok, a zajos gitárok és az egész sátáni nagyzenekaros hangszereléseket Gira világvégi utcai prédikátor-üvöltései fogták össze.
70. Jeremih
Late Nights with Jeremih
(Get Your Weight Up!; 2012)
Mielőtt a Late Nights with Jeremih megjelent, Jeremih Felton főként a "Birthday Sex" című meglepetés-slágeréről volt ismert, ami kissé kétes hírnévnek számított. De ez a mixtape sokak véleményét megváltoztatta az énekest illetően: a Late Nights izzadt, erotikus kilencvenes évekbeli R&B modern hiphop-produkcióval bevonva, melyen megtalálhatjuk Mike WiLL Made-It első valódi himnuszát és helyenként meglepően kísérletező, számtalan remixet inspiráló hangszereléseket (mint a "Fuck U All the Time"-on).
69. Andy Stott
Luxury Problems
(Modern Love; 2012)
2011-ben Andy Stott kitört az ismeretlenségből két kiváló EP-vel (We Stay Together és Passed Me By), és utána sem vesztegette az időt: a következő évben előállt a Luxury Problems című nagylemezzel, melyen már teljesen kiforrott volt a stílusa. Ezek a dalok a kilencvenes évek dub technójára alapoznak - például a Basic Channel vagy Porter Ricks munkáira - de sötétebbek és nyugtalanítóbbak, mint az elektronikus tánczenék többsége. Stott nyomasztó produkciójába a machesteri producer egykori zongoratanára, Alison Skidmore nehezen felfejthető, Cocteau Twinses vokálja visz némi levegőt a dalok többségén.
68. Danny Brown
XXX
(Fool's Gold; 2011)
Senki más - legfeljebb csak Kendrick Lamar - nem tudhatott magáénak olyan támadhatatlan albumsorozatot ebben az évtizedben, mint Danny Brown. A detroiti rapper kis túlzással csak remekműveket adott ki, melyek elég eklektikus pályaképet rajzoltak ki számára - legalábbis én nem tudok még egy zenészt, aki dolgozott Q-Tippel és Rustie-val is. Brown az XXX paranoiás drograpjével mutatkozott be a nagyközönségnek - bár alulértékelt első albuma, a The Hybrid is megérdemel egy hallgatást - ahol ideges, kaotikus flow-ja már a helyén volt, és a fura elektronikus produkció is (az album második fele nem marad el az Old kísérletezőbb pillanataitól). És innen csak felfelé vezetett az út.
67. Björk
Vulnicura
(One Little Indian; 2015)
2015 előtt volt egy tíz éves időszak, amikor Björk csak két albumot adott ki, és azok épp karrierje legrosszabb albumai voltak. De aztán az izlandi avantgárd pop-istennő átélt egy fájdalmas szakítást, ami inspirációt nyújtott a legjobb zenéjéhez a Medúlla, vagy akár a Vespertine óta. Segített az is, hogy a Vulnicura producerei olyan előremutató kísérletező elektronikában utazó underground figurák voltak, mint Arca vagy The Haxan Cloak, de a középpontba azért mégis Björk szabadon eresztett, pusztító érzelmei kerültek - elég erősek ahhoz, hogy egy rövid időre megidézzék az énekesnő emberfeletti tehetségének csúcsát.
66. Mica Levi
Under the Skin
(Milan/Rough Trade; 2014)
Ki látta előre, hogy a Micachu and the Shapes énekesnője, aki 2009-ben még ilyen dalokat adott ki a 2010-es években fogalkoztatott filmzeneszerzővé fog válni, aki ráadásul avantgárd, elektroakusztikus kompozícióiról lesz ismert? A felszín alatt, Jonathan Glazer kozmikus horrorba oltott kísérletező drámája egy férfiakra vadászó, vonzó földönkívüliről az egyik kedvenc filmem volt az utóbbi pár évből, de nem lett volna ugyanolyan Levi sötét és hipnotikus zenei kísérlete nélkül, amik tökéletes kíséretet biztosítottak Glazer vizuális nyomasztásához.
65. Mitski
Be the Cowboy
(Dead Oceans; 2018)
Van, hogy egy album egyszerűen tökéletes, csak mert egy nagyszerű művészt ereje teljében mutat meg. Ilyen a Be the Cowboy, ami felé Mitski Miyawaki az összes korábbi kiadványával építkezett. Az elődök lo-fi punk hangzását egy gazdagabb art pop-produkció váltja fel, ami helyenként magába tudja fogadni a diszkót és az emót is; a japán származású énekes-dalszerző pedig itt érezhetően magabiztosabb, beleéli magát a cowboy, talán a legfontosabb amerikai ikon szerepébe. Nehéz érzelmekkel teli, önvizsgáló szövegei még mindig lehúznak, de egy jól időzített robbanás a gitárok felől egy csapásra a magasba emel.
64. Kendrick Lamar
DAMN.
(Top Dawg/Aftermath/Interscope; 2017)
Kendrick Lamar legkevésbé jelentős remekműve még mindig erősebb, mint más rapperek karriercsúcspontjai. A DAMN. szakított a To Pimp a Butterfly funkos, free jazzes hangszereléseivel és társadalmi érzékenységgel megszórt, slam poetryt idéző szövegvilágával, hogy az áramvonalasabb mainstream hiphop-produkció szofisztikáltabb változatát fedezze fel. Ez a döntés gyümölcsözőnek bizonyult - a "HUMBLE." lett Kendrick eddigi legnagyobb slágere. De az, ahogy a rapper saját démonaival küzd ezeken az önmarcangoló trap-monológokon és megvizsgálja a hírnév következményeit és saját helyét a világban, eszünkbe juttatják, hogy még mindig az egyetlen Pulitzer-díjas rappert hallgatjuk.
63. Tim Hecker
Ravedeath, 1972
(Kranky; 2011)
A kanadai kísérletező zenész, Tim Hecker 2011-es ambient albumának borítófotóján néhány egyetemista lehajít egy zongorát egy kollégium tetejéről, az albumon szereplő egyik kétrészes szerzemény pedig a "Hatred of Music" címre hallgat. Ha ehhez még hozzáadjuk a Ravedeath, 1972 baljós kisugárzású címét, az az érzésünk támadhat, hogy az album - ami többnyire végtelenségig nyújtott, zúgó orgona-, gitár- és zongorahangokból épül fel - valahol a zene lassú pusztulásáról, vagy eltorzulásáról szól. Hecker összes albuma megérdemel legalább egy hallgatást ebből az évtizedből, de egyik sem olyan mélyen riasztó, mint a Ravedeath.
62. The War on Drugs
A Deeper Understanding
(Atlantic; 2017)
Ezt az albumot a nyolcvanas évekbeli, szintipop és heatland rock szelleme kísérti, de hiba lenne valami ötlettelen rock and roll-revivalistaként gondolni Adam Granducielre. Az A Deeper Understanding olyan, mint egy megszállott rajongó álma a rockzenéről, melyben Springsteen, Tom Petty, vagy Don Henley hatásai összemosódnak valami nosztalgikus, de mégis modern fantáziává a roppant amerikai vidékről. Ahogy a gitárszólók, a krautrockos ritmusok, a hosszú instrumentális szakaszok és Granduciel impresszionista szövegei egymásba olvadnak, annak sokkal több köze van az ambienthez, mint fő inspirálói stadionokat énekeltető refrénjeihez.
The War on Drugs - "In Chains"
61. The Caretaker
An Empty Bliss Beyond This World
(History Always Favours the Winners; 2011)
Az egész úgy kezdődött, hogy Leyland Kirby, ez a brit ambient zenész, aki vagy ötven különböző néven adott már ki albumokat, besétált egy brooklyni lemezboltba, és megvett egy rakás olcsó, használt big band-lemezt a harmincas évekből. Ezekből pedig felépítette magnum opusát, az An Empty Bliss Beyond This Worldöt, egy konceptalbumot a demenciáról, ami a rég feledésbe merült zenék darabokra hulló és a sötétségbe vesző maradványain át kalauzolt. Az album egyszerre megnyugtató és mélyen szomorú, egy emlékmű a rejtett zugokban rothadó múltunknak.
The Caretaker - "All you're going to want to do is get back here"
60. Chance the Rapper
Acid Rap
(szerzői kiadvány; 2013)
Így leírva nem hangzik valami jól, de tény, hogy Chance the Rapper szerethetőbb előadó volt, amikor még elszállt, paranoiás drograpet csinált. A Coloring Book enyhén édeskés keresztény hiphopja és a The Big Day hallgathatatlan házasélet-ódái előtt ott volt az Acid Rap, a mixtape, melynek LSD-tripet idéző borítójáról Chance zavarodottan nézett ki a világra. A dalok funk/acid jazz produkciója és Chance ideges, bőbeszédű rappelése ihletett párosításnak bizonyultak, a vendégek között pedig ott volt Chance szülővárosának legjava. Nem vagyok biztos benne, hogy a hívő családapa Chancelor Bennett képes lesz újra felidézni az Acid Rap-korszak felszabadultságát, de örülnék, ha sikerülne neki.
59. Jlin
Black Origami
(Planet Mu; 2017)
A néhai DJ Rashad tanítványai közül Jerrilynn Patton már a kezdetektől kiemelkedett; az indianai producer 2015-ös bemutatkozása, a Dark Energy a kilencvenes évekbeli Aphex Twin-lemezek visszhangjaival dobta fel a chicagói footwork nyaktörő ritmusait, de a Black Origami még ennél is tovább ment. Az alapot még mindig a footwork-ritmusok adják, ahogy a drill 'n' bass és IDM hatások is jelen vannak, de ezekhez Jlin itt hozzáadja a hiphop, a keleti zene, az afrikai törzsi dobok és az ambient bizonyos elemeit (ebben segít neki többek között William Basinski és Holly Herndon). De a Black Origamin Jlin igazából eltávolodik a konkrét műfajoktól, és amit csinál, az úgy hangzik, mint a jövő.
58. Rosalía
El mal querer
(Sony; 2018)
Rosalía 2018-ban a világ egyik vezető spanyol anyanyelvű popsztárja lett, amit annak köszönhetett, hogy első nagylemeze (a 2017-es Los ángeles) akusztikus hangszerelését megszokott zenésztársa, El Guincho segítségével egy vakmerőbb, előremutatóbb modern pop produkcióra cserélte. Az El mal querer - ami egy 13. századi regényre alapuló konceptalbum egy terhelt kapcsolatról - határokat figyelmen kívül hagyó sikerének titka abban rejlik, ahogy a flamenco hagyományait mindig szem előtt tartva is képes elmerülni a kortárs R&B és elektropop stílusjegyeiben. És persze Rosalía nem mindennapi hangjában, ami nélkül mégsem lenne ugyanolyan az egész.
Rosalía - "DE AQUÍ NO SALES (Cap.4: Disputa)"
57. LCD Soundsystem
This Is Happening
(DFA/Virgin; 2010)
A This Is Happeningre sokan már a megjelenése előtt az "utolsó LCD Soundsystem-album"-ként gondoltak, és amikor James Murphy kultikus dance-punk formációja 2011-ben valóban feloszlott, a többség egyetértett abban, hogy az album és a búcsúkoncert a Madison Square Gardenben méltó lezárás volt a 2000-es évekbeli underground rockzene egyik meghatározó zenekara számára. Murphy belerondított a képbe, amikor 2015-ben bejelentette, hogy az LCD mégis újra összeáll, de a This Is Happening, melyen a zenekar leborul minden egyes hőse előtt (David Bowie-tól a Velvet Undergroundig, a Talking Headsig és a Liquid Liquidig), ezután is csak keveset veszített az erejéből.
LCD Soundsystem - "Dance Yrself Clean"
56. Burial
Rival Dealer EP
(Hyperdub; 2013)
A rejtélyes brit producer, aki kiadta a 2000-es évek talán legjelentősebb elektronikus albumát (a 2007-es Untrue-t), úgy látszik, végső búcsút vett az albumformátumtól. 2010 óta csak kislemezeket és rövid EP-ket kaptunk tőle, de a Rival Dealer egymaga lealázza hosszabb kortársainak többségét. Ezt a három dalt ugyanazok a testetlen hangok és belassult poszt-dubstep ritmusok határozzák meg, mint a hírhedten visszahúzódó William Bevan kiadványainak többségét, de az érzelmek - a magány, a vágyakozás, a zavarodottság, a melankólia - erősebbek és közelibbek.
55. The Knife
Shaking the Habitual
(Rabid; 2013)
A Knife - a svéd Karin és Olof Dreijerból álló testvér-duó - utolsó albuma mintha 2006-os klasszikusuk, a Silent Shout kifordított változata lett volna. Ahol a Silent Shout fojtott volt, dermesztő és zárt, ott a Shaking the Habitual tágra nyitott, dühös és felszabadult politikai elektronikát adott. Ennek a duplalemeznek a sötét, nyugtalanító absztrakt techno-felvételei gyakran átlépték a tíz perces határt, és olyan témákat dolgoztak fel, mint a feminizmus, a queer elmélet és a jobboldal elleni mozgósítás (ezeket Karin még jobban kifejtette Plunge című szólóalbumán). A Shaking the Habitual és a hozzá kapcsolódó turné megosztották a rajongókat, de azt senki sem tagadhatja le, hogy a Knife egy valódi robbanással búcsúzott.
54. Sufjan Stevens
Carrie & Lowell
(Asthmatic Kitty; 2015)
A barokkos Illinois és az elektronikus The Age of Adz után Sufjan Stevens visszatért szóló akusztikus indie folk gyökereihez a Carrie & Lowell, egy csendesen gyászos album kedvéért. A szövegeket az énekes édesanyjának (ő a cím Carrie-je) halála inspirálta (Lowell amúgy Carrie második férje), a hangulat tehát nem éppen felemelő, de Stevens gyengéden költői sorai és visszafogott gitárpengetése valahogy mégis megnyugtatóvá teszik ezeket a siratódalokat. Mint Stevens esetében mindig, a vallásosság témája itt is sokszor belekúszik a zenébe, de csak azon a bizonytalan, önvizsgáló módon, amit megszokhattunk tőle. Mire az utolsó dal véget ér, szemek nem maradhatnak szárazon.
Sufjan Stevens - "Death with Dignity"
53. Earl Sweatshirt
Some Rap Songs
(Tan Cressida/Columbia; 2018)
Hihetetlen, hogy Thebe Kgositsile - vagy ismertebb nevén Earl Sweatshirt - még mindig csak 25 éves. Az ember kisugárzása olyan, mint egy viharvert veteráné, aki már mindent látott, amit csak látni lehet. Tény, hogy Earl már most figyelemreméltó életművet tudhat magáénak, amit jó néhány "nagy öreg" megirigyelhetne. A 16 éves Odd Future-tag Earl korai horrorcore-próbálkozásai és a Dorison megjelenő érettebb, depressziósabb Earl sivár balladái után a Some Rap Songs jelentette a kulminációt, egy sűrű és pszichedelikus hangszerelésű, lo-fi jazz rap-remekmű, melyen Thebe szembenézett apja halálával, miközben saját belső világát és az őt körülvevő alternatív hiphop-színteret vizsgálta.
Earl Sweatshirt - "December 24"
52. M83
Hurry Up, We're Dreaming
(Naïve; 2011)
Az első néhány lemezük a pszichedélia és a shoegaze között keresett kapcsolatot, mostanában pedig átnyergeltek a nyolcvanas évek legalját idéző giccspopra, de a kettő között Anthony Gonzalez elektronikus projektje kiadott három nagyszerű albumot tele eposzi stadion-szintipoppal, és a harmadik, a Hurry Up, We're Dreaming volt talán közöttük a legambiciózusabb. Ezen a duplalemezen a himnikus, nagyot ütő refrének és az ambient álomképek szabálytalanul váltogatják egymást, Gonzalez pedig megteremti az egyensúlyt az ismerős nyolcvanas évekbeli hatások és a modern produkció között - ugyanez a dolog már nem sikerült neki a 2016-os Junkon - és még Zola Jesusnak is jut egy kis mellékszerep.
51. Julia Holter
Loud City Song
(Domino; 2013)
Julia Holter albumainak inspiráló között találunk görög tragédiákat és libanoni versesköteteket, a Loud City Songot - az énekesnő egyik legsötétebb és legjobb munkáját - pedig a Gigi című 1958-as film ihlette. Holter egy éjszakai nagyváros zajairól és fényeiről énekel ezekben a rejtélyes és éteri ambient balladákban, és azt, ahogyan a nagyvárosokban élő emberek egymás számára idegenként járnak a saját útjaikon. A Loud City Song régimódi musicaleket idéző hangszerelései ellenére teljesen időtlen tudott lenni.
