Tavaly, és azelőtt, és azelőtt, és azelőtt írtam pár sort a kedvenc új lemezeimről, amiket azokban az években hallottam. Most, hogy veszélyesen közel járunk az egész 2010-es évek végéhez, úgy döntöttem, nem fogok a 2019-es albumokkal bajlódni, hanem inkább egy valamivel hosszabb válogatást dobok össze azokból az albumokból, amiket 2010 és 2019 között hallottam, és amikhez még mindig visszatérek néha. Ezek a legjobbak egy mozgalmas és sokszínű évtizedből - a PC Music-tól a GOOD Music-ig, a vaporwave-től a blackgaze-ig, Kendrick Lamartól Tirzah-ig és Grimesig és Galcher Lustwerkig.
200-151
150. Julianna Barwick
The Magic Place
(Asthmatic Kitty; 2011)
A vallásos zene áhítatos kórusműveit és az ambient éteri minimalizmusát ugyanolyan mértékben felhasználó Julianna Barwick első rendes nagylemeze igencsak ritka madár: egy new age album, ami kicsit sem giccses. Barwick a gyermekkori emlékeinek szenteli ezeket a melankolikus, vágyakozó felvételeket - az album címe egy öreg fára utal, ami egykor Barwick családi farmján állt - melyek a műfajra jellemző csöpögős, "egzotikus" hangulat helyett egyszerre rejtélyesek és megnyugtatók.
Julianna Barwick - "White Flag"
149. Car Seat Headrest
Twin Fantasy
(szerzői kiadvány; 2011)
Ha hihetünk a rateyourmusic.com lelkes szavazóinak, 2011 tíz legjobb lemezének egyike egy akkor még teljesen ismeretlen, röhejesen béna nevű Bandcampes zenekar hatodik független lo-fi kiadványa volt - ami jelenleg hét hellyel megelőzi az a túlértékelt Disney-rock St. Vincent-albumot, és ennek nagyon örülök. Később, amikor a CSH "befutott", Will Toledo újra felvette az egész Twin Fantasyt egy valódi stúdióban, de az eredeti változat hálószobapopos emo-szívfájdalma verhetetlen.
Car Seat Headrest - "Nervous Young Inhumans"
148. SpaceGhostPurrp
God of Black Volume 1
(szerzői kiadvány; 2012)
Ez a 2012-es mixtape a rapper-producer SpaceGhostPurrptől egy betekintés a cloud rap korai napjaiba - SGP hangszereléseibe még erősen beleivódnak a déli hiphop múltjának súlyos funk-hatásai, de a meglepő helyekről érkező hangminták és a dalok szétolvadt, éjszakai kisugárzása (na meg Lil Ugly Mane vendégszerepe) már egy másfajta, ködösebb és bizonytalanabb hangzás feltűnését jelezték.
SpaceGhostPurrp - "Low MF Key" (feat. Amber London)
147. Mac DeMarco
Salad Days
(Captured Tracks; 2014)
Kis túlzással Mac DeMarco egymaga volt felelős az évtizedeken át megvetett jachtrock megítélésének néhány évvel ezelőtti drámai javulásáért. DeMarco, aki az évtited közepén az indie színtér legnagyobb sztárjává vált, nagyjából az egész zenei személyiségét a hetvenes évekbeli, hedonista szoftrock visszhangjra építette, és hangzása sosem volt teljesebb, mint a Salad Daysen, ami címének megfelelően egy rövid, megtévesztően örömteli korszak hangja volt, amit rég magunk mögött hagytunk.
Mac DeMarco - "Chamber of Reflection"
146. Crystal Castles
Crystal Castles (II)
(Fiction/Lies/Last Gang; 2010)
Most már tudjuk, honnan jött az a rengeteg sötétség és szenvedés, amit Alice Glass árasztott magából azokban az években, amikor még a Crystal Castles énekesnője volt. A gótikus elektropop-duó második albuma pedig azt is bebizonyítja, hogy a Crystal Castles kezdeti sikerének Glass jelenléte volt a valódi oka. A (II) zenéje zajos, okkult elektronika, aminek legalább annyi köze van a witch house-hoz, mint az electroclash-hez - és mellesleg az évtized legjobb Cure-dala is rajta van.
145. Playboi Carti
Playboi Carti
(AWGE/Interscope; 2017)
Igaz, Lil Uzi Vert kislemezei jobbak, de ha csak az albumok minőségét nézzük, akkor Playboi Carti továbbra is magasan a legjobb dolog, amit a SoundCloud-rap kitermelt. Carti 2018-as "kereskedelmi" bemutatkozása, a Die Lit máris szinte kultikus kiadvánnyá vált a rajprajongók egy bizonyos táborában, de a cím nélküli mixtape már egy évvel korábban tudta ugyanazt: Pi'erre Bourne és társai szétcsúszott lo-fi hátterei és Carti beszívott motyogása egy jó adag cloud rappel mosták össze a mainstream trap-produkciót.
144. Elysia Crampton
American Drift
(Blueberry; 2015)
A korábban E+E művésznéven alkotó Elysia Crampton első olyan albuma, amit saját neve alatt adott ki, tökéletes egyensúlyt teremtett a dél-amerikai zene múltja és a futurista elektronika között. Az American Drift house-t, crunkot, new age-et és cumbiát összemosó dalai ennek ellenére egyértelműen a mához szóltak, radikális sokszínűségükkel lebontották a népek és az egyes emberek között húzódó, fojtogató határokat.
Elysia Crampton - "Wing" (feat. Money Allah)
143. Le1f
Dark York
(Greedhead/Camp & Street; 2012)
Bármilyen elfogadók lettünk mi, zenehallgatók a 2010-es évek végére, a "queer rap" közönsége még mindig minimális. A rap persze igen férfias, agresszív műfaj, ami részben megmagyarázza, miért nem tudott tartósan sikeres maradni egyetlen meleg rapper sem a kevésből, akik legalább valamilyen szinten befutottak egy ideig - Le1f is így járt, de nem ezt érdemelte. A New York-i előadó 2012-ben nagyot dobott a "Wut" című, egyszerre avantgárd és ellenállhatatlanul fülbemászó dalával, ami a furcsa fordulatokkal teli, felszabadítóan experimentális Dark York mixtape-en jelent meg.
142. SZA
Ctrl
(Top Dawg/RCA; 2017)
Solána Rowe első nagylemeze egy kifogástalan modern R&B-kollekció, ami a kilencvenes évekből eredő neo soul-hatásokat kotárs trap-produkcióval és helyenként rockos beütésekkel hozza közelebb a mához. De a Ctrl művészi sikerének valódi oka SZA őszinte, vallomásos hangvételében rejlik, ahogy szinte naplószerűen tárja fel saját szerelmi életének felemelő és kevésbé felemelő részleteit ezekben a dalokban.
141. Cities Aviv
Digital Lows
(Fat Sandwich; 2011)
Ez a mixtape nagyrészt csak egy elfelejtett kuriózum a cloud rap-érából, de túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy kimaradjon ebből a listából. A memphisi Cities Aviv a legutolsó pillanatban ült fel a kifutóban lévő chillwave-hullámra, hogy egy álmodozó, lustán pszichedelikus háttereket és agresszívabb déli hiphop-hatásokat vegyítő hangzást építsen fel, ami Gil Scott-Heront ugyanolyan könnyedén nyúlta le, mint egy Blackbird Blackbird-féle Modest Mouse-feldolgozást.
140. James Ferraro
Far Side Virtual
(Hippos in Tanks; 2011)
Nem könnyű válaszolni arra, hogy ki találta fel a vaporwave-et, de James Ferraro 2011-es lemeze talán a legjobb kiindulópont. A Far Side Virtualon a megosztó producer kilencvenes évekbeli tévéreklám-hangmintákból és kiüresedett digitális zajokból építette fel disztopikus látomását a pusztuló posztindusztriális fogyasztói társadalomról - ez az album az apokalipszis dühítően személytelen liftzenéje.
James Ferraro - "Global Lunch"
139. BROCKHAMPTON
SATURATION II
(Question Everything; 2017)
A BROCKHAMPTON nagy pillanata nem tartott sokáig: 2018-ban a texasi hiphop-kollektíva és "az internet első fiúbandája" Ameer Vann személyében kirúgta legtehetségesebb rapperét és elkezdett széteső, hallgathatatlan albumokat készíteni, de a 2017-es albumtrilógiának még mindig nehéz ellenállni. A második rész hihetetlenül túl van zsúfolva folyékony dallamokkal és műfajokat összemosó produkcióval. Lehet, Kevin Abstract és társai már itt sem alkottak kifejezetten egységes csapatot, de a dalok a SATURATION II-n túl nagyszerűek voltak ahhoz, hogy ezt észre is vegyük.
138. Jai Paul
Leak 04-13 (Bait Ones)
(XL; 2019)
Jai Paul, ez a rejtélyes brit énekes-producer a 2010-es évek elején kiadott néhány izgalmas, előremutató kislemezt, amik az R&B és az elektronika találkozásának új útjait fedezték fel. Aztán 2013-ban valaki ellopta félkész első albumának demófelvételeit, majd feltöltötte azok az internetre - Paul számára olyan nagy trauma volt az eset, hogy hat évre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. 2019-ben azonban végre hivatalosan is megjelentette a befejezetlen albumot, ami kissé érdes produkciója ellenére is érezhetően egy popzenei látnok munkája, ami elérhetetlen, de gyönyörű jövőképet tár elénk.
137. Tribulation
The Children of the Night
(Century Media; 2015)
Kevés extrém metal-zenekar törekszik populizmusra, de a svéd Tribulation épp ezt tette 2015-ös albumán - és sikerrel járt. A The Children of the Night hátrahagyta két elődjének egyenesebb death metalját, hogy egy egyszerre brutális és himnikus új hangzást teremtsen, ami ugyanannyit köszönhet a Mercyful Fate korai black metaljának, mint az album címét inspiráló Kiss fülbemászó stadionrockjának.
Tribulation - "Strange Gateways Beckon"
136. HAIM
Days Are Gone
(Polydor; 2013)
2013 óta csak hat év telt el, de mégis olyan érzés, mintha a Days Are Gone egy évszázaddal ezelőtt jelent volna meg. Azt hiszem, az album címe mára második jelentést kapott - azok a napok tényleg kurvára elmúltak. De én mégis örökre nosztalgiával fogok visszaemlékezni a Haim-nővérek debütálására, ami persze maga sem volt több háromnegyed órányi nyolcvanas évek-nosztalgiánál, de napsütötte, szellős popzenéje és játékos optimizmusa attól még ugyanolyan imádnivaló.
135. Erykah Badu
New Amerykah Part Two (Return of the Ankh)
(Universal Motown; 2010)
Tehát csak egy új Erykah Badu-albumot kaptunk ebben az évtizedben - leszámítva azt a 2015-ös mixtape-et a "Hotline Bling"-feldolgozással - de az az egy legalább a neo soul első papnőjének klasszikus formáját mutatta (legalábbis nem azt, amikor Hitler festményeiről áradozott). A Return of the Ankh kötetlenebb lemez volt, mint elődje, a 4th World War, és kevésbé kísérletező is - de klasszikus R&B-s dalszerzése, eklektikus hangmintái és kommunális eksztázisa kárpótolnak a harciasságért.
134. Against All Logic
2012-2017
(Other People; 2018)
Nicolas Jaar elismert DJ és producer, a kultikus Darkside-duó egyik fele és az Other People kiadó alapítója, ami olyan - a listámról épphogy lemaradt - kísérletező zenészek munkáit jelentette meg, mint William Basinski vagy Lucrecia Dalt. A 2012-2017, amit az Against All Logic művésznév alatt adott ki meglepetésszerűen 2018 februárjában kis túlzással egy sima pop-house dalgyűjtemény egy sokszor szokatlanabb utakat kereső elektronikus mágustól, de a legkönnyebben befogadható és a legfülbemászóbb munkája is.
Against All Logic - "City Fade"
133. Shabazz Palaces
Black Up
(Sub Pop; 2011)
Az alternatív hiphop régi iskoláját képviselő, de ugyanakkor absztrakt és experimentális Shabazz Palaces egyik fele Ishmael Butler, aki egykor "Butterfly" néven a Digable Planets nevű, nagy hatású jazz-rap formáció tagja volt. A Shabazz első nagylemeze, a Black Up pedig abban az értelemben továbbviszi ezt az örökséget, hogy furcsa, sokszor töredezett afrikai ritmusokra épülő hangszerelései és sci-fi látomásai fényévekre voltak 2011 összes többi raplemezétől.
132. iLoveMakonnen
iLoveMakonnen EP
(szerzői kiadvány; 2014)
A Makonnen Sheranként született iLoveMakonnen a Drake-féle érzelmes éneklő rappelés iskolájának képviselője - nem meglepő, hogy maga Drake is felfigyelt az L.A.-i előadó 2014-es EP-jére, amit aztán megjelentetett az OVO Soundnál és egy (őszintén egész zseniális) remixszel is megdobott. De Makonnen nem csak olcsó Drake-utánzat volt, hanem az utána jövő SoundCloud-rap színtér egyik első igazi sztárja is, aki találékonyan ötvözte a hiphopot, az house-t és az R&B-t.
iLoveMakonnen - "Club Goin' Up on a Tuesday"
131. Kelela
Take Me Apart
(Warp; 2017)
Ez az album FKA twigs néhány évvel korábbi bemutatkozásához hasonlóan a formabontó alternatív R&B és a kortárs brit elektronikus tánczene izgalmas fúziójára épül. Kelela vokáljai gyakran megidézik mondjuk Janet Jackson érzékibb pillanatait, de Jam City, Arca, ADR és társaik produkciója ezeken a dalokon szembefordul a műfajok közötti éles határokkal, és egy részben afrofuturista, részben a UK garage-hagyományokat idéző avant-soul hangzást épít fel, ami csak kevés helyen válik nehézkessé.
130. Lolina
The Smoke
(szerzői kiadvány; 2018)
Az orosz származású, Londonban élő Alina Astrova egykor Inga Copelandként a Hype Williams nevű experimentális pop-formáció tagja volt, kiadott egy közös albumot Dean Blunttal és néhányat szólóban - de csak akkor találta meg igazán saját hangját, amikor felvette a Lolina nevet. A The Smoke - az első rendes Lolina-nagylemez - megidézi a producer korábbi munkáinak ideges, minimalista elektronikáját, de több teret ad az énekhangnak és a nyugtalanító, absztrakt szövegeknek.
129. Kurt Vile
Smoke Ring for My Halo
(Matador; 2011)
Kurt Vile a War on Drugs alapító tagja volt - ma ez már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hiszen Adam Granduciel zenekarának álomszerű, motorik-ritmusokra épülő americanája és Vile jókedvű, beszívott indie gitárzenéje mintha két különböző univerzumból származnának. Pedig így volt - a Smoke Ring for My Halo, az album, ami lo-fi underground figurából bevett indie rock-kedvenccé tette Kurt Vile-t, tele van Granduciel gitárjátékával, az egyik dalt pedig ő is írta. De ez mégis egyértelműen Vile lemeze, egy sebzett és sóvárgó tisztelgés az amerikai rockzene múltja előtt.
128. Thundercat
The Beyond / Where the Giants Roam EP
(Brainfeeder; 2015)
A multiinstrumentalista producer Stephen "Thundercat" Bruner egyrészt a kortárs jazz haladóbb figuráinak egyike, másrészt foglalkoztatott session-zenész, aki feltűnt Flying Lotus, Kendrick Lamar és Kamasi Washington lemezein. Szólóban a legjobb munkája ez a komor, tizenhat perces EP 2015-ből, amelyen a dalok éjféli elektrofunk fantasy-látomások a halálról és a túlvilágról. FlyLo hasonló démonokkal nézett szembe a 2014-es You're Dead!-en, de miközben az a lemez paranoiás, kaotikus elektronikával támadt a hallgatóra, Thundercat részben improvizált R&B-je itt elmélyültebb és kísértőbb.
127. Moses Sumney
Aromanticism
(Jagjaguwar; 2017)
Moses Sumneyt gyakran jellemzik tévesen R&B-énekesként - elvégre az L.A.-i énekes afroamerikai és van egy dala, ami a rendőri brutalitás ellen tiltakozik (a "Rank & File"). Az mondjuk árulkodó lehet, hogy Sumney első albumát a Jagjaguwar - azaz a Bon Iver vagy Angel Olsen lemezeinek otthona - adta ki, ahogy az is, hogy korábban a Dirty Projectors vagy Sufjan Stevens turnéin volt előzenekar. Az Aromanticism maga egy csenddel és magánnyal teli, keserédes art pop-konceptalbum, ami közelebb van Arthur Russell World of Echo-jához, mint bármihez mondjuk Migueltől.
126. Panda Bear
Tomboy
(Paw Tracks; 2011)
A Merriweather Post Pavilion megismételhetetlen művészi csúcspontja után az Animal Collective mintha nem nagyon tudta volna, mi legyen a következő lépés - de néhány remek AnCo-szólólemezt azért kaptunk az MPP óta eltelt tíz évben. Ezek többségét Noah Lennox készítette - és lehet, hogy a jövőben majd a Buoysra fognak mutogatni a hipszterek, mint az "alulértékelt" albumra a 2010-es évekbeli Panda Bear-katalógusból, de a legjobb egyértelműen a pszichedelikus szörfös hálószobapop-himnuszokkal teli Tomboy (és ezt maga Lennox is aláírja).
125. Converge
All We Love We Leave Behind
(Epitaph; 2012)
A Jacob Bannon és Kurt Ballou által alapított metalcore-intézmény nyolcadik albuma az addigi legnyersebb és legfájdalmasabb volt az addigi Converge-életműben. A számos vendégzenésszel kiegészített, progresszív beütésű Axe to Fall után a zenekar itt visszatért a gyökereihez egy többé-kevésbé élő fellépéseket idéző, dühös és lecsupaszított hangzáshoz, a szövegek pedig a tagok személyes érzéseit és emlékeit bontják ki - a címadó dal például Bannon kutyájának haláláról szól.
124. Bill Callahan
Apocalypse
(Drag City; 2011)
Most, hogy David Berman már nincs köztünk, a legnagyobb élő dalszerző talán épp Bill Callahan. Callahan már hosszú évtizedek óta az indie rock első számú történetmesélője, aki néhány rövid sorral többet tud modani, mint mások végtelennek tűnő verzékkel - hallgasd csak meg a 2011-es Apocalypse-t, melyen Callahan végleg finom americanára cserélte korai Smog-lemezeinek lo-fi produkcióját, miközben élete néhány legjobb, csendes és önvizsgáló dalát énekelte.
Bill Callahan - "Riding for the Feeling"
123. Charli XCX
Vroom Vroom EP
(Vroom Vroom; 2016)
Itt kezdődött Charli XCX és a PC Music együttműködése, ami a 2010-es évek második felében jó néhány kiváló future pop-lemezhez vezetett, csak sajnos egyetlen igazi slágerhez sem. Gondolom a mainstream popkultúrát fogyasztó tömegek még nincsenek felkészülve A. G. Cook és SOPHIE perverz sci-fi klubzenéjéhez, ami az azóta underground klasszikussá vált "Vroom Vroom" stílusosan ronda produkciójában tűnt fel először egy valódi popsztár neve mellett. Az EP a megosztóbb kiadványik egyike ezen a listán, de a igazán vakmerő újítók gyakran részesülnek ilyen fogadtatásban.
Charli XCX - "Paradise" (feat. Hannah Diamond)
122. The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die
Harmlessness
(Epitaph; 2015)
Az emo revival a 2010-es évek egyik vitatottabb zenei mozgalma, főleg azért, mert ezen a színtéren látszólag gyakrabban lehet találkozni szexuális zaklatással, mint jó lemezekkel. Persze vannak kivételek: a Hotelier csinált néhány erős albumot, ahogy az Oso Oso, a Touché Amoré vagy a Modern Baseball (R.I.P.) is, de az egyetlen emo revival album, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz a Harmlessness az egész műfaj legnevetségesebb névre hallgató zenekarától. De a The World Is... nem viccelődik: az érzések itt mélyek és a dalszerzés komplex és ha meghallgattad, talán hálás leszel érte.
The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die - "I Can Be Afraid of Anything"
121. Clams Casino
Instrumentals
(szerzői kiadvány; 2011)
Clams Casino első mixtape-jének címébe talán nem ment sok gondolat, de ez a valóban teljesen instrumentális ingyenes kiadvány az évtized elejének egyik foglalkoztatottabb alternatív hiphop-producerétől több egy mezei beat tape-nél. Az Instrumentals olyan produkciókat gyűjt össze, amiket Clams Casino eredetileg Lil B-nek, Soulja Boynak vagy a Main Attrakionznek készített, és ahogy az első A$AP Rocky-albumhoz összerakott hátterei, ezek is mind a cloud rap korai fejlődésének fontos építőkövei.
120. ANOHNI
HOPELESSNESS
(Rough Trade; 2016)
Az Antony and the Johnsons énekesének első szólólemeze radikálisan eltávolodott annak a zenekarnak a barokkos, soulos popzenéjétől: a zongorákat és a vonósokat itt agresszív és drámai elektronikus produkció váltotta fel Oneohtrix Point Never és Hudson Mohawke jóvoltából, de ANOHNI fájdalmas vokálja és tragikus történetmesélése a régi maradt - csak a 2010-es évek mindennapi valóságában új, tüzes politikai támaválasztásokkal bővült.
119. Chelsea Wolfe
Abyss
(Sargent House; 2015)
A koncert, amit Chelsea Wolfe az A38-on adott 2015-ben ott van mondjuk a három legjobb koncert között, amit ebben az évtizedben láttam. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy Wolfe-nak igen erős a színpadi jelenléte - olyan, mint egy sötét kisugárzású, gótikus próféta, aki gitárt ragadva terjeszti baljós igéjét. Az is segített persze, hogy abban az évben jelent meg legjobb albuma, az Abyss, ez a doom metalt és neofolkot vegyítő, fülsiketítő gitártorzítással és indusztriális veretéssel teli, lehengerlő remekmű.
Chelsea Wolfe - "Carrion Flowers"
118. Rustie
Glass Swords
(Warp; 2011)
Ez az olyan albumok egyike, ahol a borító tökéletesen vizuális megfelelője a zenének: Russel Whyte túlméretezett big room-hangokkal, mély dubstepes basszussal és instrumentális hiphop-ritmusokkal teli bemutatkozása monolitikus és kikezdhetetlen, egyszerre az elfelejtett, ősrégi múltat és a távoli jövő sci-fi látomásait idéző, ragyogó és időtlen - pont mint Jonathan Zawada illusztrációja. És persze, az a kép tényleg olyan, mintha két hatalmas, merev péniszt ábrárzolna - mert a Glass Swords mindezeken túl egy kirobbanóan nevetséges, bombasztikus marhaság is.
117. Dirty Beaches
Badlands
(Zoo Music; 2011)
Alex Zhang Hungtai 2011-es albuma nagyrészt a nosztalgiáról szólt - az ötvenes évek rockabillyje éledt fel benne a nyolcvanas évek no wave-jén átszűrve, Link Wray, a Ronettes, Françoise Hardy és mindenek felett Roy Orbison visszhangjai egy Glenn Branca lemez zajos disszonanciáján átszűrve. Néhányan David Lynch stílusához hasonlították a Badlands régimódi rock and roll/experimentális pop-elegyét - és ki gondolta volna, pár évvel később Hungtai fel is tűnt a Twin Peaksben.
116. Amen Dunes
Freedom
(Sacred Bones; 2018)
Elhagyva a korábbi Amen Dunes-lemezek elvont pszichedelikus folkját, Damon McMahon egy letisztult indie rock-hangzást célzott meg a 2018 előtti Beach House-lemezekről ismert Chris Coady producer segítségével. A Freedomon a szövegek is egyenesebbek és személyesebbek lettek - McMahon itt számos létező és kitalált karakter (köztük egy legendás és megosztó, magyar származású szörfös) segítségével vizsgálta saját gyerekkorát, szüleivel való kapcsolatát és korunk egyik legveszélyesebb témáját, a férfiasságot.
115. TNGHT
TNGHT EP
(Warp/LuckyMe; 2012)
Néhány nappal e sorok írása előtt a TNGHT - Hudson Mohawke és Lunice producer-duója - hat év távollét után új dallal állt elő, és újra eszembe jutott ez az EP 2012-ből, ami akkor úgy hangzott, mint a jövő. Ma persze a TNGHT inkább úgy hangzik mint 2012 - tizenhat perc brutális trap/future garage/wonky támadás a jó ízlés ellen, ami természetesen egyidős Baauer "Harlem Shake"-jével. De ezek a dalok még mindig nagyon kemények és vakmerők - nem meglepő, hogy a Yeezustól SOPHIE-ig olyan sok helyen találkozhattunk a hatásával.
114. Aphex Twin
Syro
(Warp; 2014)
2013-ban a Daft Punk és a Boards of Canada nyolc- és hét év szünet után tértek vissza új nagylemezekkel - és 2014-ben a harmadik régóta hallgató elektronikus zenei titán, Richard D. James is leporolta végre a vegyes fogadtatásban részesült 2001-es Drukqs óta háttérbe szorult Aphex Twin művésznevet. Elárulok egy titkot: a Drukqs igazából jó album. Persze, kicsit egyenetlen és túlságosan hosszú, de ott van rajta a 21. század egyik legszebb zeneműve - és a Drukqshoz hasonlóan a Syro is jó album. Túl sok újdonságot nem találunk rajta - csak az ismerős elektrofunkot, drill 'n' basst és IDM-et, amik végigkísérték az Aphex Twin-életművet. De egyvalamit nem lehet ráfogni erre az albumra: hogy unalmas.
Aphex Twin - "minipops 67 [120.2][source field mix]"
113. serpentwithfeet
blisters EP
(Tri Angle; 2016)
A legtöbb "műfaj nélküli" album számomra nem több unalmas, jellegtelen masszánál - a kivétel, ami erősíti a szabályt ebben az esetben Josiah Wise első serpentwithfeet EP-je, ami valahol a neo soul, a gospel, az alternatív R&B és a formátlan, kísérletező elektronikus zene metszetében helyezkedik el. Wise énekhangja álomszép és kifejező, dallamai pedig vallásos imádatról árulkodnak, de The Haxan Cloak produkciója némi Tri Angle-féle feketemágiával borítja be a dalokat.
serpentwithfeet - "flickering"
112. Sons of Kemet
Your Queen Is a Reptile
(Impulse!; 2018)
A harmadik Sons of Kemet-album már a címével hadat üzen a Brit Birodalomnak, aztán Shabaka Hutchings avantgárd formációja kilenc harcias, kultúrákon és országhatárokon átívelő jazz-szerzeményben tisztelegnek a fekete nők előtt, akiket fontosnak tartanak (na jó, az egyik "csak" Hutchingson dédnagyanyja). A Your Queen Is a Reptile dalai magukba olvasztják többek között Sun Ra, a reggae és az afrobeat hatásait, de közben vitathatatlanul a mának intézik jelszavaikat.
Sons of Kemet - "My Queen Is Harriet Tubman"
111. Ryuichi Sakamoto
async
(Commons; 2017)
Ebben az évtizedben a popzene néhány félisten-státusú előadója kiadta a saját "szembenézés az elmúlással"-albumát. David Bowie Blackstarjára gondolok, vagy Leonard Cohen You Want It Darkerjére - mindkét előadó rövid idővel utolsó nagylemezük megjelenése után távozott az élők sorából. Kevesebben beszélnek azonban az async-ről, Bowie közeli barátja, a japán elektronikus zenei legenda, Ryuichi Sakamoto 2017-es remekművéről, melyet részben a torokrákból való felgyógyulása ihletett. Sakamoto ismerős dallamait itt széteső, kaotikus hangszerelések és a Tükörből, Andrej Tarkovszkij hasonlóan töredezett szerkezetű művészfilmjéből származó hangminták váltják fel.
110. Arcade Fire
The Suburbs
(Merge/Sonovox; 2010)
Íme az Arcade Fire disztopikus konceptalbuma a kertvárosi felnőtté válásról, ami visszavett a Neon Bible túlméretezett, barátságtalan produkciójából egy Neil Young- és Bruce Springsteen-féle gitárközpontú heartland rockot jó adag nyolcvanas évekbeli szintipoppal és posztpunkkal feldobó hangzás kedvéért. A The Suburbs néhol olyan volt a "The River", máskor pedig olyan, mint a "Heart of Glass", de az oda nem tartozás és a múló fiatalság bénító érzése, a kísértő emlékek és a száguldó autók mégis összekötötték ezeket a szívük mélyén keserű, de itt-ott mégis üdítően reményteli dalokat.
109. Chromatics
Kill for Love
(Italians Do It Better; 2012)
Az időnek ebben a pillanatában már komolyan ideje lenne beletörődnünk, hogy a Chromatics Dear Tommyja soha a büdös életben nem fog megjelenni. Még jó, hogy létezik a Kill for Love, Johnny Jewel művészetének eddigi kulminációja; Jewel, aki több filmzenét is összerakott ebben az évtizeden, ezen az albumon is inkább rendezőként működik, mint dalszerzőként. A Kill for Love romantikus éjféli utazás a távoli jövő egy metropoliszában, melyen a szintetizátorok úgy ragyognak, mint a neonfények és Ruth Radelet hangja kitaszított karakterek sorát kelti életre.
108. Tyler, the Creator
Flower Boy
(Columbia; 2017)
Az Odd Future-alapító Tyler, the Creator az évtized első felében a homofób és nőgyűlölő rajzfilmes főgonosz szerepét játszotta négy vitatott pillanatokkal teli lemezen, de 2017-ben a pályafutása 180°-os fordulatot vett. A Flower Boy zeneileg egy gazdag, szinte barokkos jazz rap-album, ami visszatekint a hetvenes évekbeli soulra és a kilencvenes évekbeli alternatív hiphopra, Tyler szövegei pedig váratlanul nyitottak és együttérzők múltbéli jéghideg, ellenséges megszólalásához képest.
Tyler, the Creator - "911 / Mr. Lonely" (feat. Frank Ocean, Steve Lacy)
107. több előadó
mono no aware
(PAN; 2017)
A berlini PAN kiadó manapság a kísérletező zene fellegvárainak egyike, ez a 2017-es válogatás, amit a PAN-alapító Bill Kouligas állított össze a lemezcéghez kapcsolódó előadók ambient felvételeiből, egy lehetséges körképet ad a kortárs avantgárd egy virágzó szeletéről. A mono no aware-en megjelenő előadók egy része (Yves Tumor, Helm) otthonosan mozog a műfajban, de még az amúgy posztindusztriális tánczenéjéről ismert M.E.S.H. sem lóg ki erről a pozitív érzéseket közvetítő gyűjteményről.
106. Daft Punk
Random Access Memories
(Daft Life/Columbia; 2013)
A Daft Punk visszatérő lemeze tudatosan eltávolodott a 2010-es évek elejét meghatározó EDM vad modernségétől - amit amúgy részben maga a francia duó inspirált az Alive 2006/2007 turnéjával. A Random Access Memoriesen Thomas és Guy-Man elmerültek a hetvenes évek buja, nagyzenekari hangszerelésekkel és vocoder-betétekkel teli diszkójában a műfaj olyan hőseivel kiegészülve, mint Nile Rodgers vagy Giorgio Moroder. Az albumban újításból nem volt sok, de meleg, élő hangzásában és organikus funk-eposzaiban elmerülni mégis felülmúlhatatlan érzés volt.
Daft Punk - "Doin' It Right" (feat. Panda Bear)
105. Japandroids
Celebration Rock
(Polyvinyl; 2012)
Több generációnyi depressziós, tragikus és rövid életű rocksztár - a világ Ian Curtisei és Kurt Cobainjei - meggyőzték a zenehallgatókat arról, hogy a rocknak alapvetően elbaszott hangulatú dolognak kell lennie. De időről időre feltűnik egy zenekar, ami szembemegy ezzel a gondolkozással - a 2010-es években a Japandroids vállalta magára ezt a szerepet. A kanadai duó második albuma tele volt pofátlanul fülbemászó, himnikus emóval és életigenlő garázspunkkal - ahogy a címe ígéri, a Celebration Rock visszacsempészi a rockzenébe a szenvedő indie-típusok által kiírtott örömöt.
Japandroids - "The House That Heaven Built"
104. Bon Iver
Bon Iver
(Jagjaguwar; 2011)
Ha 2009-ben valaki feltette volna a kérdést, hogy tíz év múlva melyik feltörekvő indie-kedvenc fog fesztiválokat szervezni és Kanye Westtel haverkodni, bizonyára kevesen tippeltek volna arra a szakállas, idegesítő fejhangon éneklő alakra, aki egy erdei kunyhóban vette fel az első albumát valahol Wisconsinban. De Justin Vernon nem törődött az elvárásokkal - erről tanúskodik a második Bon Iver-nagylemez is, ami elhagyja elődje szóló/akusztikus önsajnálását, hogy egy ambiciózusabb barokk pop-hangzást célozzon meg és közben álomszerű térképet rajzoljon Amerikáról.
103. Disclosure
Settle
(PMR/Island; 2013)
Guy és Howard Lawrence fogtak minden stílust, ami meghatározta a brit underground elektronikus színtért az évtized elején - a UK funkytól a deep house-ig, a dubsteptől a future garage-ig - és áramvonalas popzenét csinált belőle. A Disclosure később nagyon gyorsan unalmassá vált, de a Settle megtalálta a tökéletes egyensúlyt a rádióbarát dallamok és az előremutató produkció között. Az is segített persze, hogy majdnem az összes dal úgy hangzott, mint egy lehetséges sláger.
Disclosure - "Help Me Lose My Mind" (feat. London Grammar)
102. Colin Stetson
New History Warfare Vol. 2: Judges
(Constellation; 2011)
Csak az őszinte sajnálatomat tudom kifejezni azok iránt, akik nem voltak ott Colin Stetson 2018-as budapesti koncertjén - végignézni, ahogy Stetson felemeli embertelen méretű fúvós hangszereit és disszonáns, könyörtelen zajt kényszerít ki belőlük tényleg páratlan élmény. De azoknak, akik lemaradtak róla, még mindig itt van a Judges, az évtized egyik legerőteljesebb avantgárd jazz-albuma, melyen minden egyes hangjegy súlyos volt, és lehengerlően lendületes.
101. Four Tet
There Is Love in You
(Domino; 2010)
A There Is Love in You zenéje mintha Kieran Hebden két fő érdeklődési területének metszetében helyezkedne el: ott van rajta a 2000-es évekbeli Four Tet-albumok jazzes-folkos, pszichedelikus elektronikája, de helyenként már a brit producer 2010-es évekbeli kislemezeinek szigorűbb és hidegebb technója felé mutat. És a There Is Love in You mindkét világból csak a legjobbat adja a hallgatónak - indie elektronikus és egyenes klubzenei albumnak egyaránt nagyszerű.
