Tavaly, és azelőtt, és azelőtt, és azelőtt írtam pár sort a kedvenc új lemezeimről, amiket azokban az években hallottam. Most, hogy veszélyesen közel járunk az egész 2010-es évek végéhez, úgy döntöttem, nem fogok a 2019-es albumokkal bajlódni, hanem inkább egy valamivel hosszabb válogatást dobok össze azokból az albumokból, amiket 2010 és 2019 között hallottam, és amikhez még mindig visszatérek néha. Ezek a legjobbak egy mozgalmas és sokszínű évtizedből - a PC Music-tól a GOOD Music-ig, a vaporwave-től a blackgaze-ig, Kendrick Lamartól Tirzah-ig és Grimesig és Galcher Lustwerkig.
200. araabMUZIK
Electronic Dream
(Duke Productions; 2011)
Abraham Orellana egykori Dipset-kollaborátor gondol egyet, és szólólemezt ad ki tele kilencvenes évekbeli eurodance-kislemezekből merítő ragacsos, űrbéli instrumentális hiphoppal, megelőlegezve az évtized hátralevő részének trap-divatját. A legjobb dalát egy jogi probléma le kellett hagynia róla, de az Electronic Dream még így 2011 második legjobb instrumentális mixtape-je volt.
199. Daughn Gibson
All Hell
(White Denim; 2012)
Belassult, szemcsés, furcsa alternatív countryzene tele a műfaj múltjából ismerős témákkal (törvényenkívüli mesék, szerelmi bánat, veszteségek), de elég újszerű csavarral (poros hangminták, trip hop-ritmusok, kísértetiesen visszhangzó effektek) ahhoz, hogy a végeredmény izgalmasabb legyen, mint bármi, amit a Nashville-i gépezet kiköpött az elmúlt tíz évben. Egyszere Johnny Cash, Burial és J Dilla.
198. A Tribe Called Quest
We Got It from Here... Thank You 4 Your Service
(Epic; 2016)
Minden idők egyik legnagyobb hatású hiphop-csapata 2015-ben újra összeállt egy turné és egy utolsó nagylemez erejéig, ami legjobb formájában mutatta meg a művészi és intelligens szövegeiről és jazz-funkos hangszereléseiről ismert Tribe-ot. Phife Dawg 2016-os halála véget vetett ennek a rövid reneszánsznak, de a sürgető, politikai töltetű We Got It from Here a lehető legjobb búcsúalbum.
A Tribe Called Quest - "We the People..."
197. Purple Mountains
Purple Mountains
(Drag City; 2019)
David Berman, korunk egyik - ha nem a - legnagyobb dalszerzőjének tragikus halála már magában hatalmas csapás volt, de még fájdalmasabbá tette, hogy az egykori Silver Jews-frontember tíz évnyi távollét után 2019-ben úgy nézett ki, visszatérni készült a zenéhez. Utolsó albumán száraz, fekete humorral írt a depresszióról, hosszúra nyúlt visszavonulásáról, válásáról és anyja haláláról. A Purple Mountainst nem könnyű végighallgatni, de méltó hagyatéka az indie egyik támadhatatlan legendájának.
Purple Mountains - "Nights That Won't Happen"
196. Noname
Telefone
(szerzői kiadvány; 2016)
A bemutatkozó mixtape ettől a feltörekvő chicagói rappertől teljes egészéen a nosztalgiáról szól. A lazán melankolikus szövegekben Noname saját gyerekkorára emlékszik vissza szülővárosa legjobbjaival (Saba, Ravyn Lenae) közösen, a meleg kisugárzású, jazzes produkció pedig a kilencvenes évek neo soul és alternatív hiphop-hangzásait idézi fel. A 2018-as Room 25-on Noname még jobban kiterjesztette szövegvilágát, de a Telefone súlytalan, csillogó vibrálása még mindig egyedülálló.
Noname - "Diddy Bop" (feat. Raury, Cam O'bi)
195. How to Dress Well
Love Remains
(Lefse; 2010)
Ez az album a kortárs R&B, az indie és az ambient kereszteződéséből létrejött PBR&B talán kvintesszenciális dokumentuma. Tom Krell bemutatkozása lo-fi produkciójával, kivehetetlenül mormogó szövegeivel, kísértetjárta groove-jaival és a kilencvenes-kétezres évek popzenéje iránti kísértő, kifakult nosztalgiájával kiközvezte az utat The Weeknd vagy Frank Ocean hasonló stílusú korai munkái előtt.
How to Dress Well - "Decisions" (feat. Yüksel Arslan)
194. Waxahatchee
Ivy Tripp
(Merge; 2015)
Miután a 2013-as Cerulean Salt indie kedvencet csinált belőle, Katie Crutchfield egy évre elzárkózott a nagyvilágtól, hogy elkészítse a folytatást. Az Ivy Tripp, egy album a mai huszon- és harmincévesek látszólagos céltalanságáról a magabiztosabb előző genrációkhoz képest, már megint a kilencvenes évek lo-fi mozgalmából merít ihletet. A dalokat hallgatva szinte érezzük az őszi levegőt, az elszáradt leveleket a talajon és a késztetést a gondtalan csavargásra.
Waxahatchee - "Summer of Love"
193. Big Boi
Sir Lucious Left Foot: The Son of Chico Dusty
(Purple Ribbon/Def Jam; 2010)
Az OutKast kevésbé elszállt fele első szólólemezének megjelenése évekig kitolódott a rapper és a kiadó ellentéteinek köszönhetően, de amikor 2010-ben végre a boltokba került, kicsit sem hangzott idejétmúltnak. A produkció a régi OutKastes szokás szerint a hiphop, a funk, az R&B, az elektronika és a rock folyékony elegye, mindezek felett pedig Big Boi a maga virtuóz módján tolja a szövegeit.
Big Boi - "Shine Blockas" (feat. Gucci Mane)
192. Katy B
On a Mission
(Rinse/Columbia; 2011)
Ha érdekel, milyen volt a brit elektronikus tánczene előőrsének hangja a 2010-es évek elején, de kicsit ijesztőnek tartod az elvontabb zenéket, akkor Katy B első albumát neked találták ki. Katy-n kívül csak a Disclosure tudta ilyen mesterien egyesíteni a slágerlistás pop dallamait a futurista produkcióval. De Katy szövegei a szerelmi bánatról és az éjszakai életről ugyanolyan fontos elemei az albumonak, mint a pengeéles, UK garage- és dubstep-hátterek.
191. Emeralds
Does It Look Like I'm Here?
(Editions Mego; 2010)
Az Emeralds kezdeti éveiben még közelebb állt a noise színtérhez, de a Does It Look Like I'm Here? idejére inkább a hetvenes évekbeli krautrock és ambient úttörők nyomába szegődtek. Mint néhány kortársuk (például Daniel Lopatin), a trió fogta a Tangerine Dream, Klaus Schulze és a többi kosmische-sámán organikus, űrbéli elektronikáját, kibővítette a new age áhítatos ragyogásával és a chillwave elmosódott nosztalgiájával, megteremtve karrierjük legszebb és legkönnyebben befogadható lemezét.
190. 18+
FORE
(szerzői kiadvá1ny; 2016)
A kortárs R&B klasszikus formája - amit D'Angelo, Ginuwine és a többi fülledt balladákban utazó énekes talált fel - túlfűtötten erotikus, de a 2010-es években néhány internetes kívülálló kiharcolta, hogy egy új generáció nélkülözhesse belőle az érzelmek többségét. És nincs is jobb példa a PBR&B jellegtelen, hűvös liftzenét idéző oldalára, mint Justin Swinburne és Samia Mirza alulértékelt duója, akik a 2016-os FORE mixtape-en jutottak el csúcsra, ezen az ötvenperces, egyszerre csábító kiüresedett szerelmesdalon a Tinder és a "deconstructed club" korából.
18+ - "headinmyway (drone)"
189. Inter Arma
Paradise Gallows
(Relapse; 2016)
A 2010-es években az underground metal egyre érthetetlenebb alműfajok alig felfejthető hálózatává vált, de az Inter Arma felülemelkedett az egészen, azzal, hogy látszólag az összes létező stílust beleolvasztotta eklektikus hangzásába. A 2016-os Paradise Gallows valahogy egyszerre death metal, black metal, sludge metal, de posztrock és progresszív rock is - de mindez csak azért működik, mert az Inter Arma tagjai remek dalszerzők saját, könnyen felismerhető stílussal és külön tehetséggel a pokoli zajkeltés terén.
Inter Arma - "The Paradise Gallows"
188. Demdike Stare
Tryptych
(Modern Love; 2011)
2011-ben a levegőben volt az a kísérteties, belassult ambient/dub-produkció, ami meghatározza a Demdike Stare bő két és fél órás magnum opusát - ha nem hiszed el, hallgasd csak meg azokat a korai Andy Stott lemezeket. De a Tryptych, Sean Canty és Miles Whittaker 2010-es minialbumainak és EP-inek gyűjteménye egy másik, ijesztőbb és ambiciózusabb szintje a Modern Love kiadót meghatározó nyugtalanító, sötét technónak.
Demdike Stare - "Hashshashin Chant"
187. Infinite Body
Carve Out the Face of My God
(Post Present Medium; 2010)
Az Infinite Body projekt mögött álló Kyle Parker egykor állítólag harsh noise-t adott ki Gator Surprise néven (Kihívás: próbáld meg előásni azokat a zenéket valahonnan! Azt tudom, hogy nekem nem sikerült.), de 2010-re már eléggé lenyugodhatott, mert a Carve Out the Face of My God nem több egy gyönyörű, kifinomult drone-lemeznél, ami mindenféle hangfelvételek, szintetizátorokból származó daltöredékek és fehérzaj számítógéppel összehányt elegye.
186. Sandro Perri
In Another Life
(Constellation; 2018)
Sandro Perri zenéjét gyakran hasonlítják Arthur Russell kortárs klasszikus beütésű diszkólemezeihez, de igazából lehetetlen beskatulyázni a kanadai zenészt, aki látszólag egyszerre utazik technóban, posztrockban és hetvenes évekbeli szoftrockban. A két eposzi méretű felvételből álló 2018-as nagylemeze, az In Another Life egy tanulmány az ismétlődésekről és a végtelenségről, rövid pihenőt nyújtva a modern világ örökös rohanásának közepén.
Sandro Perri - "Everybody's Paris Pt III" (feat. Dan Bejar)
185. (Sandy) Alex G
House of Sugar
(Domino; 2019)
A "csináld magad" elv alapján dolgozó Alex Giannascoli szép lassan afféle sztárrá nőtte ki magát a BandCamp-undergroundban ragyogó dalszerzésnek köszönhetően, ami kiemelte számtalan lo-fi albumát a hasonló zenét játszó formációk tömegéből. A csúcsra talán legújabb nagylemezével jutott el: a House of Sugar nyughatatlan, eklektikus gyűjtemény, amelyen a countrytól az ambientig, a pszichedéliától az elektropopig mindent meg lehet találni.
(Sandy) Alex G - "Southern Sky"
184. Isaiah Rashad
Cilvia Demo EP
(Top Dawg; 2014)
A Top Dawg kiadó neve a legtöbb raphallgató számára egyet jelent Kendrick Lamaréval - de SZA, Jay Rock, Ab-Soul és ScHoolboy Q is mind ismertebbek, mint Isaiah Rashad, az egyik legjobb TDE-kiadvány alkotója. A Cilvia Demo elődjeit az említett előadók zenéivel ellentétben nem a nyugati parti, hanem a déli rapperek között kell keresni: Rashad jazz rap-önarcképével Scarface és az OutKast nyomdokaiba lép, miközben a felnőtté válás vagy az apaság témáit feszegeti.
Isaiah Rashad - "Heavenly Father"
183. Princess Nokia
1992
(szerzői kiadvány; 2016)
Manapság Princess Nokia leginkább azért híres, mert egyszer leöntött forró levessel egy vonaton üvöltöző rasszistát, pedig a 2016-os mixtape-je még mindig a kortárs New York-i rap egyik kiemlkedő pillanata, ami kilencvenes évekbeli utalásokat kever posztmodern trap-hátterekkel és agresszív, feminista szövegekkel. A 1992 afrocentrikus, erőteljes alternatív hiphopja friss lélegzet abban a világban, ahol Cardi B a legnépszerűbb női rapper.
182. Huerco S.
For Those of You Who Have Never (And Also Those Who Have)
(Proibito; 2016)
A zene Brian Leeds második Huerco S.-ként kiadott nagylemezén folyamatos ismétlésekre épülő, néhol jeges és nyugtalanító, máskor jólesően békés ambient. A dalok sokrétű, pszichedelikus elektronikája alatt azonban ott van a techno lüktetésének kísérteties lenyomata is, mintha Leeds egy klubból hazafelé menet álmodta volna meg az albumot, ahogy az agyába forrott ritmusokat lassan elfojtotta a világ monoton zaja.
Huerco S. - "Promises of Fertility"
181. Titus Andronicus
The Most Lamentable Tragedy
(Merge; 2015)
Patrick Stickles sokoldalú folk punk-zenekara a tüzes, amerikai polgárháborús rock and rolltól (The Monitor) a kifáradt heartland rock-balladákig (A Productive Cough) mindent kipróbált az elmúlt tíz évben - néhány kísérletük sikeresnek bizonyult, mások viszont csúfos kudarchoz vezettek. De a The Most Lamentable Tragedy gigantikus, ötfelvonásos rockoperája a bipoláris zavarról mindent összefoglal - és szerencsére tele van nagyszerű, himnikus rockzenével.
Titus Andronicus - "Dimed Out"
180. Cobalt
Slow Forever
(Profound Lore; 2016)
Ehhez nem is kell magyarázat: 83 percnyi brutális, súlyos black/sludge metal tele felejthetetlen riffekkel és hibátlan zenészi teljesítménnyel. A Slow Forevert hallgatva alig tudjuk elhinni, hogy az album felvételei közben a Cobalt alapító-frontemberét kirúgták a zenekarból, ami majdnem az egész formáció végét is jelentette, mert maga a zene annyira erőteljes, monumentális és kikezdethetetlen.
179. GFOTY
Secret Mix
(PC Music; 2014)
A számtalan bizarr és zseniális EP, kislemez és válogatás között, amiket a PC Music 2014-ben kiadott ott volt a Secret Mix, GFOTY (Polly-Louisa Salmon, azaz Girlfriend of the Year) alig tízperces DJ mix-szerű alkotása, ami egy-két perces, rágógumipopos és agresszívan fülbemászó daltöredékeivel mindent összefoglalt, ami érdekes az A. G. Cook alapította kiadó világában - és közben ironikus kommentár is volt a popzene és a fogyasztói társadalom helyzetéről.
178. Kamasi Washington
The Epic
(Brainfeeder; 2015)
Ha nem is ő az újjászületett John Coltrane, azt azért mégsem lehet letagadni, hogy Kamasi Washington nagyrészt egyedül felelős azért, hogy az évtized második felére olyan rétegek is érdeklődni kezdtek a jazz iránt, akiknek korábban az egész műfaj egyet jelentett néhány rég halott zenész ötven-hatvan éves albumaival. Ez a címének megfelelően eposzi 2015-ös triplalemez tiszteletreméltó módon idézi meg az Alice Coltrane/Pharoah Sanders-féle spirituális jazz hagyományait, közben némi modern politikai energiát is kölcsönözve nekik.
Kamasi Washington - "The Rhythm Changes"
177. Girls
Father, Son, Holy Ghost
(True Panther Sounds; 2011)
Pár percig mindenki azt hitte, hogy Christopher Owens zenekara lesz a következő nagy dolog az indie rockban, de aztán hirtelen feloszlottak és csak a zavarodottság enyhe érzése maradt utánuk, na meg három tökéletes rocklemez. Az utolsó, a 2011-es Father, Son, Holy Ghost örökölte elődei minimalizmusát - szövegei megtévesztően egyszerűek és főként elcseszett kapcsolatokról, ritkábban Owens anyjáról szólnak - de a hetvenes évek kokain-fűtötte szoftrockjából, a Beach Boysból és a soulból táplálkozó zene elég fordulatot tartogat ahhoz, a lemez mégis le tudja kötni hallgatóit ötven percre.
176. Galcher Lustwerk
100% Galcher
(Blowing Up the Workshop; 2013)
A 100% Galcher látszólag csak egy kiadatlan felvételekből összegányolt mix a White Material és később a Studio OST nevű formációkból ismert Galcher Lustwerktől, de valójában az évtized egyik legkönnyebben függőséget okozó mixtape-je. Lustwerk a jó öreg nyolcvanas évekbeli chicagói house groove-jaira épít a modern deep house, az ambient és saját furcsa, belassult lounge-rappelésének felhasználásával - és itt mindez összeolvad egyetlen, hatvan perces minimális klubzene-folyamba.
Galcher Lustwerk - 100% Galcher
175. Kero Kero Bonito
Bonito Generation
(Double Denim; 2016)
A Bonito Generationt hallgatni olyan, mint egy hűvös medencében lazulni egy kellemesen meleg - de nem kibírhatatlanul forró - nyári napon, mint maga a gondtalan, könnyen elillanó boldogság, ami bárcsak örökké tartana. Ez letisztult és feldobott rágógumipop-örömzene, ami a kilencvenes évek tévéreklámjainak dallamait, a japán hiphopot és a klasszikus videojáték-soundtrackeket azonos arányban idézi fel, miközben csordultig tele van felejthetetlen dallamokkal és imádnivalóan abszurd pillanatokkal.
174. Paramore
Paramore
(Fueled by Ramen; 2013)
2013-ra a nagy hatású korai Paramore-lemezek kamaszosan dühös punkját zenei értelemben kísérletezőbb és változatosabb, a szövegeket tekintve pedig érettebb alternatív rock-hangzás váltotta fel, de azt is érezni lehetett, hogy a zenekar a slágerlistákat is megcélozta cím nélküli lemezével, egy kiváló és alulértékelt dalgyűjteménnyel. A nyolcvanas évekbeli R&B-t és new wave-et idéző kislemezek mellett azonban a "régi" Paramore vadsága is visszatért az olyan dalokon, mint a "Fast in My Car" vagy az "Anklebiters".
173. Yaeji
Yaeji EP/EP2
(Godmode; 2017)
A koreai-amerikai Yaeji 2017-es EP-i kis túlzással forradalmasították a hip house műfajt - a lüktető house ritmusok egyértelműen a klubzene világába helyezik a produkciót, de ezeket a felvételeket mégsem lehet beskatulyázni egyetlen stílusnév alá. Az éjszakai életet megfigyelő, részben koreai, részben angol nyelven előadott szövegeket Yaeji néhol rappeli, máshol érzékien suttogja, mintha egy ASMR-videót próbálna felvenni. A két rövid EP sokszínűségét jelzi, hogy a “Passionfruit”, Drake 2017-es dancehallos lift-R&B kislemezének feldolgozása gond nélkül beleolvad a kettősségekkel teli ambient-house-rap hibridbe.
172. Peaking Lights
936
(Not Not Fun; 2011)
Aaron Coyes és Indra Dunis férj-feleség duója a lo-fi pszichedelikus színtér örökösen alulbecsült alakjai, akik szerethető (kvázi-)chillwave-et adnak ki apróbbnál apróbb független kiadók gondozásában, de sosem volt olyan mainstream pillanatuk, amilyen mondjuk a “Round and Round” volt Ariel Pinknek. A legjobb lemezük talán a 936, egy napfényes és elszállt visszaemlékezés valami kifakult nyárra, amit elmosódott dub-ritmusokból, részeges pszichedelikus rock-gitárokból és csillogó szintiszólamokból épít fel egy olyan kellemesen lassú és révedező félálom-pop hangzást, amiben mindig jó érzés elveszni.
Peaking Lights - "All the Sun That Shines"
171. Krallice
Go Be Forgotten
(Gilead Media; 2017)
A black metal a legmenőbb metal-alműfaj, ami ebben az esetben egyet jelent azzal, hogy a legsötétebb és a legijesztőbb - a gyökerei a nyolcvanas évekig és Skandináviáig nyúlnak vissza, ma pedig egy négytagú New Yorki formációban kell a stílus jövőjét keresni. A Krallice két lemezt is kiadott 2017-ben, ezek közül a Go Be Forgotten az atmoszférikusabb, nyugtalanítóbb anyag, itt a megszokott Krallice-hangzást (technikás gitárszólamok, komplex felépítésű és nagyon hosszú dalok) egy új elem, a gitáros Colin Marston szintetizátoros megszállottsága fűszerezi.
Krallice - "This Forest for Which We Have Killed"
170. Eartheater
RIP Chrysalis
(Hausu Mountain; 2015)
Alexandra Drewchin - a BandCamp-underground egyre népesedő táborának tagja - beskatulyázhatatlan avantgárd zenét játszik, ami az előző évtizedben népszerű “freak folk” alapjaira épít egyfajta posztmodern hangkollázst. A RIP Chrysalis - talán a legjobb Eartheater-kiadvány - az amerikai népzene visszhangjaiból, elektronikus zajokból és megsokszorozott, egyemberes kórusként újraértelmezett énekhangjából egy éteri és idegenszerű hangzást hoz létre, ami a hagyományos dalstruktúrákat megkerülve, tudatfolyamként elmélkedik a személyes változásokról.
169. Arctic Monkeys
AM
(Domino; 2013)
Nekem az AM mindig 2013 Hangja lesz; egy fájdalmas szakítás utáni, végigivott éjszaka utáni álmatlan kesergés a kanapén, a kínzó tépelődés azon az életbevágó kérdésen, hogy elküldjük-e azt a bizonyos üzenetet, vagy inkább ne - de az AM épp ugyanennyire az agyonzselézett hajú, menő rocksztárként pózoló Alex Turner albuma is, ami bebizonyította, hogy nem minden kortárs mainstream rockzenekarnak kell a Foo Fighters-féle joviális középszert képviselnie. Ha hiszed, ha nem: a rock and roll még a 2010-es években is lehet cool.
Arctic Monkeys - "Do I Wanna Know?"
168. Solange
When I Get Home
(Saint/Columbia; 2019)
Solange Knowles 2019-es lemeze egyrészt egy mélyről jövő szerelmesdal az énekesnő szülővárosához, másrészt pedig egy kísérletező, eklektikus és vakmerő alkotás, ami méreteiben talán kisebb, mint elődje, a sok publikáció által 2016 egyik legjobbjaként ünnepelt A Seat at the Table, de zeneileg ambiciózusabb és sokszínűbb. A When I Get Home talán az egyetlen album, amelynek Tyler, the Creator és Panda Bear egyaránt a producerei között van, a dalokban pedig a soultól és az R&B-től a new age-ig és a pszichedéliáig minden műfaj hatása megtalálható.
167. több előadó
Club Chai Vol. 1
(Club Chai; 2017)
Ha tudni akarod, hogy mi fán terem ez a “deconstructed club” kifejezés, amivel az underground zenehallgatók egy rétege szeret dobálózni mostanában, akkor hallgasd meg a 8ULENTINA és FOOZOOL által alapított Club Chai kiadó első válogatását. Ez a huszonegy dalos gyűjtemény dokumentálja a 2010-es második felét meghatározó töredezett posztindusztriális techno-hangzást, amiben ott bújkálnak a reggaeton és a latin popzene digitalizált sóhajai is, de radikálisan sokszínű mixtape is, tele a nyugati kultúra által sokszor elnyomott hangokkal.
166. Radiohead
A Moon Shaped Pool
(XL; 2016)
Mindenki, aki a King of Limbs után elkönyvelte, hogy a Radiohead már túl van a csúcson, pofára esett, amikor megjelent az A Moon Shaped Pool. Thom Yorke-ék kilencedik nagylemeze személyesebb, szomorúbb és letisztultabb, mint legtöbb elődje. A zenekar és Nigel Godrich - a PTA mellett edződött Jonny Greenwoodnak köszönhetően - filmszerű, nagyzenekari ambientje fölött Yorke a maga megszokott fájdalmas fejhangján énekel a 2010-es évek kaotikus politikai valóságáról és a pusztuló környezetről, valamint a szívfájdalomról és a megbánásról.
165. Forest Swords
Engravings
(Tri Angle; 2013)
Matthew Barnes első nagylemeze talán nem mutatott sok újat azoknak, akik hallották a brit producer 2010-es bemutatkozó EP-jét, a Dagger Paths-t, ami fogta a kilencvenes évekbeli R&B kísérteties visszhangjait, aztán dub-ritmusokból és ambient-zörejekből álló, éjféli atmoszférát árasztó alapokra illesztette őket. Ez az album csak egy újabb hipnotikus, pszichedelikus természetfeletti drone-dalgyűjtemény, egy szűk órányi mitikus alkonyat-downtempo - a hiányzó láncszem Lee Perry és The Haxan Cloak között, amire szükségünk volt, még ha nem is tudtunk róla.
Forest Swords - "The Weight of Gold"
164. Amnesia Scanner
AS EP
(Young Turks; 2016)
A Berlinben alapult Amnesia Scanner az elsők között ült fel az évtized közepe táján induló posztindusztriális tánczene-hullámra, és ez a duó máig az egyik legjelentősebb formációnak számít azok közül, akik fülsértően zajos, sűrű ritmusokkal és idegtépő futurista elektronikával bontották le a klubzene ismert formáit és sugározták egy nyugtalanító kor egyre sötétebb hangulatát. Az AS EP még azelőtt jelent meg, hogy az páros otthonra talált a PAN kiadónál, de hat nagyszerű felvétele máris összefoglalta, mire lehetett számítani tőlük a jövőben.
163. Bell Witch
Mirror Reaper
(Profound Lore; 2017)
A halál és a gyász visszatérő témák a doom metal-szövegekben, arról nem is beszélve, hogy a stílus zeneileg amúgy is egy temetési menet sebességét és feldobottságát idézi. A Bell Witch harmadik albuma pedig a végletekig elviszi a doom morbiditását: a Mirror Reaper egyetlen 83 perces felvételből álló tisztelgés a trió 2016-ban, a lemez felvételei közepén elhunyt dobosa, Adrian Guerra előtt, ami többek között a repetíció és a hangos/halk-dinamika eszközeivel kényszeríti a hallgatót arra, hogy a zenén keresztül szembenézzen saját halandóságával.
162. tUnE-yArDs
w h o k i l l
(4AD; 2011)
Merrill Garbus és Nate Brenner art pop-projektje, a tUnE-yArDs először a 2009 körüli lo-fi hullámmal sodródtak az aktuális indie-kedvencek közé, de a pályafutásuk csúcsát jelentő w h o k i l l sokoldalúbb és nyughatatlanabb lemez lett, mint bármi, amit addig kiadtak a kezeik közül. Ez az album a funktól a punkig, a jazzes hangszerelésektől az afrikai ritmusokig minden szembejövő hangzást magáévá tett, hogy egy szétszórt, de teljesen egyedi zenei világot hozzon létre, ami ma talán menthetetlenül egy bizonyos pillanathoz kötődőnek tűnik - de Garbus ragadós dallamai áthidalnak minden gátat, amit az eltelt idő épített.
161. My Bloody Valentine
m b v
(m b v; 2013)
Azt hiszed, hogy arra a Daft Punk lemezre, ami 2013-ban jelent meg sokat kellett várni? A My Bloody Valentine szintén 2013-as visszatérése huszonegy évvel elődje, a Loveless - azaz minden idők egyik legjobb albuma - után látott napvilágot. És az a helyzet, hogy az m b v nem is okozott csalódást, pedig tulajdonképpen lehetetlen elvárásoknak kellett mefelelnie: Kevin Shields és társai ugyanolyan áthatolhatatlanul sűrű, visszhangzó gitárerdőbe burkolták az emberi hangot, aztán alákevertek némi drum and bass-ritmust, újra bebizonyítva, hogy senki sem tud ugyanolyan elszállt, nem evilági rockzenét csinálni, mint ők.
My Bloody Valentine - "only tomorrow"
160. Smurphy
A Shapeless Pool of Lovely Pale Colours Suspended in the Darkness
(Leaving; 2015)
Jessica Smurphy 2015-ös albumának címe egy Pán Péter-idézet - ami elég meglepő, mert olyan háborzongatóan passzol a zenéhez. A mexikói producer élő, lélegző és ragyogó hangzásvilágot épített fel súlyos basszusokból, kaotikus ritmusokból és érthetetlenül mormolt szövegekből.
159. Pusha T
DAYTONA
(GOOD Music/Def Jam; 2018)
A "Wyoming Sessions" fantázianévre hallgató lemezek - vagyis az a hat minialbum, amiket Kanye West 2018-ban gyors egymásutánban adott ki - közül Pusha T, egykori Clipse-tag és GOOD Music-elnök DAYTONA című, minimalista remekműve bizonyult a leginkább maradandónak. West letisztult, atmoszferikus hátterei és Pusha erőszakos drogdíler-történetei nyerő kombinációnak bizonyultak - és az album az év leghangosabb rap-összetűzését is kirobbantotta Pusha és Drake között.
Pusha T - "If You Know You Know"
158. Kali Uchis
Isolation
(Rinse/Virgin EMI; 2018)
A bemutatkozó nagylemez ettől a kolumbiai-amerikai énekesnőtől nagyszerűen megmutatja a kései 2010-es évek popzenéjének olvasztótégely-szerű, nemzetközi felszabadultságát: mindent megtalálunk rajta az alternatív R&B-től a hiphopig, a reggeatontól a lo-fi indie popig, de az ízléses és áramvonalas produkció, na meg Kali Uchis erőt adó szövegei a bántalmazó kapcsolatok hátrahagyásáról összetarták a dalokat.
Kali Uchis - "In My Dreams" (feat. Gorillaz)
157. Jessy Lanza
Oh No
(Hyperdub; 2016)
Jessy Lanza 2016-os albuma - aminek a Junior Boysból ismert Jeremy Greenspan volt a producere - egyrészt tele volt ellenállhatatlan popzenével, ami a nyolcvanas évek R&B-jét és szintipopját egyesítette modern minimális technóval, másrészt az évtized közepének elektronikus tánczenei trendjeit is összefoglalta a maga könnyed, feldobott módján - a chicagói footworktől a UK bass-ig és a poszt-dubstepig.
Jessy Lanza - "It Means I Love You"
156. Octavian
SPACEMAN
(Black Butter Limited; 2018)
A grime legújabb generációja - az, aminek slowthai, Little Simz vagy Dave is a tagjai közé tartozik - talán végre meghozza a lassan két évtizede elhúzódó amerikai áttörést, amire a hiphop és a brit underground tánczene ötvözeteként létrejött stílus nagyjából Dizzee Rascal feltűnése vár. De ha az Atlanti-óceán másik oldalán nem is számít közkedveltnek a brit rap, mi azért értékelhetjük az olyan zenéket, mint az amúgy Franciaországban született Octavian bosszúszomjas, agresszív, futurista grime-felvételekkel teli 2018-as mixtape-je.
155. Cliff Martinez
Drive (Original Motion Picture Soundtrack)
(Lakeshore; 2011)
A Drive, Nicolas Windig Refn brutális és stílusos neo-noirja nem csak a sivár forgatókönyvének, mesteri fotózásának és Ryan Goslingnak köszönheti kultikusságát, hanem Cliff Martinez éteri, éjszakai nagyvárosokat idéző ambient zenei kíséretének is, amit néhány válogatott synthwave-klasszikus (Kavinsky "Nightcall"-je, College "Real Hero"-ja és néhány felvétel különböző Johnny Jewel-projektektől) jelenléte tett különösen emlékezetessé.
Kavinsky - "Nightcall" (feat. Lovefoxxx)
154. Jim O'Rourke
Simple Songs
(Drag City; 2015)
Jim O'Rourke - az underground rock élő legendáinak egyike - az évtized nagy részét nehezen megközelíthető avantgárd lemezek kiadásával töltötte, részben Steamroom nevű Bandcamp-oldala, részben pedig olyan kísérletező zenészek segítségével, mint Oren Ambarchi. De 2015-ben O'Rourke egy album erejéig visszatért a Drag City kiadóhoz és a popzenei dalformákhoz. A Simple Songs a hetvenes évek kaliforniai énekes-dalszerző stílusát keresztezi az egyszerre sötéten humoros és egyszerűen csak sötét szövegekhez, amikhez hozzászoktunk O'Rourke Drag City-katalógusában.
Jim O'Rourke - "Half Life Crisis"
153. Sleep
The Sciences
(Third Man; 2018)
Az utóbbi évek egyik nagy zenei visszatérése volt, amikor az OM-ból is ismert Al Cisneros és a High on Fire-frontember Matt Pike stoner metal-intézménye, a Sleep 15 év szünet után új nagylemezzel állt elő. A The Sciencesben sok újítást nem találtunk - a lassan mozgó, mélyen zúgó Sabbath-os riffek és a szövegek szürreális füves fantáziái sem változtak sokat a Sleep's Holy Mountain óta - de ez nem okozott csalódást, mert a tagok zenészi és dalszerzői ereje is a régi maradt.
152. Lindstrøm/Christabelle
Real Life Is No Cool
(Feedelity/Smalltown Supersound; 2010)
A space disco norvég úttörője és egy érzéki hangú, mauritiusi származású énekesnő összeállnak egy közös album kedvéért - a siker talán nem tűnt garantáltnak, de a végeredmény a maga fojtott módján egy igazi remekmű lett. A Real Life Is No Cool eltávolodik Hans-Peter Lindstrøm előző nagylemeze, a Where You Go I Go Too eposzi, űrbéli elektronikájától, hogy egy visszafogottabb, de kielégítóen fülledt és eklektikus diszkó-hangzást célozzon meg, melyet Christabelle suttogó, erotikus vokálja tesz igazán csábítóvá.
Lindstrøm/Christabelle - "Lovesick"
151. Sun Araw & M. Geddes Gengras Meet The Congos
Icon Give Thank
(RVNG Intl.; 2012)
A RVNG Intl. kiadó FRKWYS-sorozata a kísérletező zene régi és új arcait állítja párba - a legjobb "epizódok" közé tartozik például Kaitlyn Aurelia Smith és Suzanne Ciani Sunergy című new age ábrándozása; a csúcspont viszont egyértelműen az Icon Give Thank, a Sun Araw - Cameron Stallones régóta futó lo-fi pszichedelikus projektje - az ambient/noise producer M. Geddes Gengras és a jamaicai reggae nagy öregjei közé tartozó Congos napfényes, elszállt és hipnotikus, áhítattal teli dub remekműve.
Sun Araw & M. Geddes Gengras Meet The Congos - "Sunshine"
