Amikor Christopher Nolanről írtam egy hasonló cikket tavaly, a bevezető szövegben amellett érveltem, hogy Nolan az egyik olyan kortárs rendező, aki megcáfolja az oly népszerű "ma már nem csinálnak olyan jó filmeket, mint régen"-véleményeket. Paul Thomas Andersonra ez hatványozottan igaz: az amerikai író-rendező munkásságát vizsgálva muszáj úgy éreznünk, hogy egy nagybetűs Fontos alkotóval van dolgunk, hogy ez az ember egy modern Orson Welles vagy Stanley Kubrick, vagy valami hasonló. Kubrickhoz hasonlóan ő sem iskolában tanulta ki a rendezői mesterséget: mindössze két napot töltött egy filmiskolában, aztán úgy döntött, hogy inkább egyszerűen filmnézésből, illetve készítésből fog tapasztalatokat gyűjteni. A korai munkái közé tartozott a The Dirk Diggler Story, egy pornósztárról szóló áldokumentumfilm (ebből lett később a Boogie Nights) és az 1993-as Cigarettes & Coffee (ami természetesen nem azonos a hasonló című Jim Jarmusch-antológiával) - utóbbi hívta fel a szakma figyelmét Andersonra, aki a következő évben bekerült a Sundance Feature Film Programba és nemsokára megrendezhette az első nagyjátékfilmjét. A szerencse zsoldosait 1996-ban mutatták be és elég pozitív kritikát kapott (többek között Roger Eberttől) ahhoz, hogy Anderson támogatást kapjon második filmjéhez, a Boogie Nightshoz is, ami meghozta számára az áttörést. Az 1999-es Magnóliához teljes művészi szabadságot kapott a New Line Cinemától, a végeredményt Ingmar Bergman az amerikai mozi erősségének bizonyítékaként emlegette, maga Anderson pedig úgy nyilatkozott, hogy a Magnólia "a legjobb film, amit valaha készíteni fogok".

A kritikai elismerés és a folyamatos Oscar-jelölések a következő évtizedekben sem kerülték el Andersont: Adam Sandlerrel készült romantikus vígjátéka (Kótyagos szerelem) ugyanúgy részesült ezekben, mint eposzi történelmi drámája (Vérző olaj), a vallási szekták belső világát kutató The Master, vagy legutóbbi filmje, az ötvenes évek londoni divatházaiba kalauzoló Fantomszál. Paul Thomas Anderson életműve két nagyjából egyenlő részre osztható - az elsőbe a hagyományosabb cselekményre épülő munkák tartoznak (mint A szerencse zsoldosai, a Boogie Nights vagy a Vérző olaj), a másodikba pedig az enigmatikusabb, absztraktabb projektek (a Magnólia, a Kótyagos szerelem vagy a The Master). Mint Kubrick, úgy ő is szinte minden filmjével egy másik műfajjal vagy korszakkal vagy témával kísérletezik, de valami - talán a komor hangulat, az alapvetően pesszimista hangvétel, a bibliai utalások, a lélegzetelállító hosszú beállítások, a zene emlékezetes használata vagy az amerikai múlt és jelen nagy kérdéseinek bogozása - mindig azonnal egyértelművé teszi, hogy egy Paul Thomas Anderson-filmet nézünk. És ahogy Stanley Kubrick, úgy Anderson sem nagyon csinált rossz filmeket - az itt következő rangsor csak egy a sokféle lehetséges variáció közül. A listában csak a rendező nyolc nagyjátékfilmje szerepel, úgyhogy a korai rövidfilmek, a Junun című dokumentumfilm és Anderson számos zenei videoklipje mind kimaradtak (pedig az utóbbiak között is van néhány egészen zseniális, például ez, ami egykori barátnője, Fiona Apple Beatles-feldolgozásához készült, vagy ez a 2016-os Radiohead-klip). Szóval itt vannak Paul Thomas Anderson filmjei a legkevésbé tökéletestől a leginkább tökéletesig:

8. A szerencse zsoldosai (1996)

Paul Thomas Anderson első mozifilmje elég pozitív kritikát kapott különféle jó nevű lapoktól ahhoz, hogy a rendező egy évvel a bemutatása után elkészíthesse a Boogie Nightsot, de őszintén megmondom, nem tudom miért. A szerencse zsoldosai persze nyilvánvalóan egy bemutatkozó mozi, Anderson pedig itt még nem kapott akkora művészi szabadságot, mint később (például ő eredetileg a Sydney címet adta volna a filmnek, de a stúdió ezt Hard Eightre változtatta), de attól még tény, hogy a forgatókönyv, a karakterek és a kivitelezés mind kirívóan gyengék. A cselekmény Anderson egy korábbi rövidfilmjére (Cigarettes & Coffee) épül, de igazából nehéz itt valódi cselekményről beszélni, mert a dolgok A szerencse zsoldosaiban csak úgy... megtörténnek vagy kiderülnek, a végén pedig elég nehéz eldönteni, hogy akkor most miről is szólt a film. Az első néhány jelenet Martin Scorsese pályafutásának egyik mélypontját, A pénz színét idézi: Sydney, a dörzsölt öreg szerencsejátékos látszólag véletlenszerűen leszólítja egy büfé mellett a fiatalabb Johnt, aztán maga mellé veszi, hogy megtanítsa pénzt keresni. Ezt követően két évet előreugrunk az időben és a következő fél órában semmi sem történik azon kívül, hogy unalmas jelenetek követik egymást és megismerünk néhány sablonos karaktert, köztük a Samuel L. Jackson által alakított nagyszájú biztonsági főnököt és Clementine-t, a prostituáltként is dolgozó pincérnőt. Ahogy ezt letudtuk, a film a semmiből hirtelen egy elég ügyetlenül kivitelezett túszdrámává válik és megtudjuk, hogy John és Clementine összeházasodtak (bár eddig az sem derült ki, hogy együtt vannak). Amint ez a helyzet megoldódik, megtudjuk, hogy igazából Sydney ölte meg John apját (bár eddig az sem derült ki, hogy megölték az apját). Samuel L. Jackson megzsarolja Sydneyt, aki viszont lelövi, aztán vége a filmnek. De akkor mi volt a mondanivaló? Mit kéne éreznünk? Mert ha Anderson azt akarta megmutatni, hogy a világ olyan hely, ahol a sötét bűnügyekre sosem derül fény, akkor talán nem az utolsó húsz percre kellett volna hagynia a nagy revelációt John apjáról. Igazából elég nehéz valami pozitív dolgot kitalálnom A szerencse zsoldosairól - a rosszul felépített cselekmény mellett a hasonlóan elrontott ütemezés sem segíti a filmet, ami csak száz perces, de a jelenetek többsége annyira lassú és unalmas, hogy két órásnak érződik. Bár Roger Ebert "érdekfeszítő"-nek tartotta a karaktereket, szerintem senkiről sem tudunk meg eleget ahhoz, hogy együtt érezzünk velük. A kamerakezelés és a zene csak átlagos, főleg ahhoz képest, hogy ezek mennyire lenyűgözőek Anderson későbbi filmjeinek többségében. Még a színészek sem igazán tesznek ki magukért: a Sydneyt alkító Philip Baker Hall végig csak könnyes szemekkel bámul a semmibe, mint aki érti, hogy milyen mocskos a világ, Samuel L. Jackson pedig a szokásos csúnyán beszélő, pisztollyal hadonászó laza csávót adja, mintha egy Quentin Tarantino-filmből ugrott volna át kissé kifáradva. Egyedül a minden egyes szerepében ragyogóan teljesítő Philip Seymour Hoffman mutat valami emlékezetest, de az ő rövid jelenete teljesen lényegtelen a cselekmény szempontjából, mintha Anderson csak azért írta volna bele, hogy adjon valami szerepet egy ismerősének. De az legalább már itt is látszott, hogy a még mindig tanulási folyamatában lévő Andersonnak van tehetsége a legjobb karakterszínészek kiválasztásához.

7. Beépített hiba (2014)

A Beépített hiba egy Thomas Pynchon-adaptáció - méghozzá az egyetlen Thomas Pynchon-adaptáció, hiszen az amerikai posztmodern irodalom rejtőzködő géniusza egyedül Paul Thomas Andersonnak engedte meg, hogy filmet forgasson valamelyik írásából. Ez az írás pedig nem más, mint Pynchon azonos című 2009-es könyve, egy abszurdista dekektívregény, ami a hatvanas évek idealizmusa felől a hetvenes évek cinizmusa felé tartó, marihuánafüstbe burkolózó Kaliforniában játszódik. Aki valaha olvasott akármit Pynchontól, az tudja, hogy az írásaiban az élvezet felét az intertextualitásoktól hemzsegő szövegei jelentik, melyekben találhatunk utalásokat mindenre a magas tudományoktól a régi tévéreklámokig, a pszichedelikus zenétől a képregényekig. A maradék élvezet pedig a különc karakterekből és a sokszor szinte követhetetlenül bonyolult cselekményekből származik. Már ebből is látszik, hogy miért lehet baromi nehéz filmet forgatni Pynchon regényeiből - és annyit Paul Thomas Anderson javára írhatunk, hogy a Beépített hiba ehhez képest egészen jól sikerült.

Leginkább Robert Altman A hosszú búcsújához, egy másik neo noir-detektívtörténetbe oltott füves komédiához tudom hasonlítani ezt a filmet; ahogy Elliott Gould Philip Marlowe-ja, úgy Joaquin Phoenix "Doki" Sportellója is egy különc magánnyomozó, aki egy személyes vonatkozásokkal teli ügybe bonyolódik. A 2012-es The Master után másodszor is főszerepet kapó Phoenix alakítása kiváló a hetvenes évek gyorsan változó kultúrájában tébláboló hippiként, de nem csak ő érdemli meg a dicséretet a rengeteg nagy nevet felvonultató szereposztásból. Josh Brolin "reneszánsz zsaruja", Joanna Newsom néha narrátorként is funkcionáló álmodozó hippije és Katherine Waterston részben femme fatale-, részben veszélyeztetett szerető-karaktere is emlékezetes. Anderson és szokásos alkotótársai hiteles és izgalmas képet mutatnak 1970 aktivistákkal, politikusokkal, szektákkal, bűnözőkkel és rengeteg LSD-vel teli Los Angeleséről; ezt főleg Robert Elswitt operatőr lágy fényekkel megfestett felvételeinek és Jonny Greenwood kifogástalan, Neil Youngot és a "Vitamin C"-t is felhasználó zenéjének köszönhetjük.

De a Beépített hiba azért nem hibátlan (haha) alkotás: a rengeteg karaktert mozgató, nyakatekert cselekmény biztos elég nehezen megközelíthető azoknak, akik nem olvasták a könyvet (és ez is volt az egyik leggyakrabban megfogalmazott kritika a filmmel kapcsolatban). Akik viszont olvasták a könyvet, azok észrevehetik, hogy Anderson viszonylag pontosan ültette át a filmbe a regény történetének első felét, a másodikat viszont már nagyon leegyszerűsítette és bizonyos szálakat teljesen kihagyott. És persze Pynchon teljesen őrült szövegvilágának is nagyrészt búcsút mondhatunk, bár a részben abszurd összeesküvés-elméletekkel, részben valódi tragikummal teli párbeszédek megmaradnak. A Vérző olaj is egy regény feldolgozása volt, de ott Anderson csak inspirációként tekintett Upton Sinclair művére és olyan történetet hozott létre, ami szinte teljesen a sajátja volt. A Beépített hiba ehhez képest egy elég hagyományos adaptáció, aminek sikerül elkapnia az eredeti regény hangulatát és a karakterek többségét is jól formálja meg (a kivételek egyike Owen Wilson jazz-zenésze, aki valahogy nagyon kilóg a filmből), de így is kimarad belőle jó néhány dolog, ami nagyszerű volt Pynchon könyvében. Mégis: ennél erősebb Thomas Pynchon-feldolgozást szerintem senki sem tudna rendezni.

6. Magnólia (1999)

A Boogie Nights kritikai- és közönségsikere, na meg a három Oscar-jelölése arra ösztönözte a New Line Cinemát, hogy teljes művészi szabadságot biztosítson Paul Thomas Andersonnak a következő filmjéhez. Anderson eredetileg valami "meghitt és kisméretű" forgatókönyvet akart írni, de ebből végül... nos, a Magnólia lett, egy számtalan különböző történetszállal zsonglőrködő eposzi dráma, ami mindmáig a rendező leghosszabb és legnagyobb költségvetésű mozija - kicsit olyan, mint egy másik Altman-film, a Rövidre vágva, csak épp ez nem Raymond Carver-adaptáció. A sokszereplős, szinte szappanoperai szinten tekervényes és drámai történet központi témái az elcseszett családi (főleg szülő-gyermek) kapcsolatok, a megbocsátás vagy a magány. Anderson a gyermekek szüleik általi kihasználását a folyton kvízműsorokban szereplő "csodagyerek", Stanley karakterén keresztül vizsgálja, akinek már elege van abból, hogy az apja szinte rabszolgaként vonszolja folyamatosan a reflektorfénybe. Aztán ott van a Tom Cruise által megformált motivációs tréner, akit gyerekként halálos beteg anyjával együtt magára hagyott az apja - és persze még ennél is sötétebb a tévés műsorvezető története, aki "lehet", hogy molesztálta a saját lányát gyerekkorában A Magnóliában a gyerekkor mindig traumatikus és beárnyékolja a felnőttkort, a végén pedig látszólag mindenki rákos lesz - végeredményben ez a bűn és a bűnhődés filmje. Nem is meglepő, hogy Ingmar Bergman annyira odavolt érte. A látszólag egymástól független, de valahogy mégis összekapcsolódó cselekményszálak - és még jó néhány másik - könyörtelenül bontakoznak ki a film három órája alatt és Anderson valahogy képes az összeset elég érdekesen tálalni ahhoz, hogy közben sose unatkozzunk.

Ha tetszik, ha nem, ki kell mondanunk: a Magnólia technikai értelemben egy támadhatatlan mestermű. A kamera mintha egy pillanatra sem állna le, mindig fokozódó és szinte szédítő sodrást kölcsönözve a filmnek; ezt az egész elviselhetetlen keringőt a klasszikus zene emlékezetes használata még jobban felerősíti. A színészek többsége szintén remekel: Cruise (az egyetlen színész, aki ugyanabban az évben dolgozott Stanley Kubrickkal és Paul Thomas Andersonnal, ezt épp most vettem észre) a maga megbízható módján adja a felszínen agresszív és szexista, de belül sérült szónokot. A film egyik legerősebb pillanata, amikor a Cruise múltját felhánytorgató újságírónő hazugsággal vádolja a férfi - aki erre egyszerűen nem válaszol több kérdésre és hallgatva várja ki az interjú végét. Anderson kritikája a sajtó gátlástalanságáról az internet korában szerintem csak aktuálisabb lett. Julianne Moore sírás közben is vonzó tud maradni; a film kevés humoros részlete a jó kedélyű rendőrt alakító John C. Reillytól származik, aki a drámai jeleneteket is derekasan megoldja és Philip Seymour Hoffman gond nélkül belebújik az érzékeny ápoló szerepébe. A Magnólia közben Anderson elvontabb filmjeinek egyike: a viszonylag mindennapi történetekbe bibliai utalások keverednek, az egyik jelenetben az összes szereplő együtt énekel egy Aimee Mann-dalra, a végén pedig békák hullanak az égből. Nincs sok problémám ezzel a filmmel, de azt a keveset Paul Thomas Anderson elég tömören megfogalmazta ebben a nagyon kedves videóban, amiben Fiona Apple-lel figurázzák ki a Magnólia kritikusait. "Nem vagy egy Boogie Nights", mondja Anderson a klip végén, és azt hiszem, tényleg ez a lényeg: a Boogie Nights is egy hosszú és sokszereplős, komplex dráma, de abban a filmben volt valami könnyedség - még a legsötétebb pillanataiban is. Ezzel szemben a Magnólia annyira az arcunkba akarja törölni komoly üzenteit, hogy minden pillanatában ránk nehezedik és lenyom a földre. Az a fajta film, amit elismerünk, de nem nagyon akarunk még egyszer megnézni (még úgy sem, hogy a befejezés John C. Reilly optimista monológjával és a kamerába mosolygó Claudiával egészen pozitív). De azért kevés ilyen hatásos száznyolcvan percet tudok az amerikai mozi közelmúltjából.

5. Kótyagos szerelem (2002)

A Magnólia után Anderson elhatározta, hogy most már tényleg valami rövidebb lélegzetű projektbe kezd - és valamiért azt is, hogy a következő filmjén Adam Sandlerrel akar dolgozni. Nem mintha korábban elzárkózott volna a meglepő színészválasztások elől - hiszen Tom Cruise 1999 előtt még mindig elsősorban a Mission: Impossible- vagy Top Gun-féle akciófilmjei miatt volt ismert - de Sandlert már 2002-ben is a legaljább vígjátékok örökös főszereplőjeként skatulyázták be (és hol volt még akkor a Jack és Jill vagy a Nagyfiúk 2?). De Anderson megint bebizonyította, hogy nincs szüksége egy Daniel Day-Lewisra ahhoz, hogy hihetetlen teljesítményt tudjon kihozni a színészeiből: Sandler a Kótyagos szerelemben briliánsan adja a félénk és társasági helyzetekben menthetetlenül ügyetlen, folyamatosan dührohamokat kapó Barryt. Ez a film elődeihez képest kisméretű és egyszerű - és máig a legrövidebb Anderson életművében - de mégis érdemes megnézni, hogyan dolgozza fel a rendező a romantikus vígjáték tőle amúgy teljesen idegen műfaját. A Kótyagos szerelem szereplői ugyanazok a gyerekkori lelki sérülésekkel teli, elcseszett és magányos figurák, akiket a Magnóliában is láttunk, a film nagy része pedig egy lepukkant Los Angeles-i külvárosban, mindenféle raktárak és autószerelő-műhelyek között játszódik - csak közben ez egy szívmelengető és érzékeny kívülálló szerelmi történet. Ez a film persze absztraktabb, mint az átlagos hollywoodi romantikus komédiák: van benne néhány furcsa mellékszál, melyek egy utcán hagyott harmónium, pár tonnányi ingyen repülőjegyre váltható csokipuding és egy telefonszex-szolgálgatást üzemeltetető matracárus körül forognak, ráadásul a filmet több helyen is szinte szürrealista fényjáték szakítja meg. A feszültebb jeleneteket Jon Brion free jazzbe hajló dobolással, Robert Elswit operatőr pedig gyors kameramozgással kíséri, ami kissé egy másik kísérletező kedvű mainstream mozit, Alejandro G. Iñarritu Birdmanjét juttatja eszembe. De a Kótyagos szerelem mindenek felett a középpontban lévő kapcsolat megformálása miatt emlékezetes film - az a jelenet, melyben Barry elrepül Hawaii-ba, hogy újra találkozzon Lenával, majd vacsora közben idegességében azt képes kinyögni, hogy "Mintha valóban Hawaii-on lennénk", mindent összefoglal. Igaz, hogy a Kótyagos szerelem nem olyan ambiciózus, mint a lentebb következő négy film, de szerintem nem kevésbé hibátlan.

4. Boogie Nights (1997)

Szinte hihetetlen A szerencse zsoldosai és a Boogie Nights közötti minőségbeli különbség: ha nagyon akarjuk, ráfoghatjuk Paul Thomas Anderson bemutatkozó mozijára, hogy egy ígéretes rendező kicsit gyengécske szárnypróbálgatása volt, a mindössze egy évvel később bemutatott folytatás azonban simán ott van a kilencvenes évek tíz legjobb amerikai filmje között. Nem tudom, hogy a nagyobb költségvetés, a nagyobb művészi szabadság tehet erről, vagy egyszerűen az, hogy Anderson erősebb rendező és forgatókönyvíró lett A szerencse zsoldosai óta, de ez igazából mindegy is. A Boogie Nights elődjéhez hasonlóan Anderson egy korai rövidfilmjének (The Dirk Diggler Story) kibővített változata, ami a pornóipar hetvenes-nyolcvanas évekbeli fénykorába kalauzol és egy mosogatófiúból lett pornósztár felemelkedését és bukását meséli el. Mint a rendező legtöbb korai munkájánál, úgy itt is könnyű megnevezni az inspirálókat: Robert Altman Nashville-jének sokszereplős szatirikus drámája, Martin Scorsese gengszterfilmjeinek több évtizedes felemelkedés-bukás történetei vagy akár Quentin Tarantino ponyvaregényes erőszaka mind ott vannak a Boogie Nights összetevői között. De a Boogie Nights azért mégis egyértelműen egy Paul Thomas Anderson-film: a történet színhelye Los Angeles, a szereplők nagy részét gyerekkori traumák vagy legalábbis tönkrement családi kapcsolatok kínozzák, na meg a megszokott magányosság és elidegenedés; a rendező a pornóipar ürügyén keresztül mintha a művészet és a kapitalizmus kapcsolatát próbálná modellezni.

Szóval a Boogie Nights sokszor nem kevésbé kemény film, mint a Magnólia - ott van a főszereplő terhelt kapcsolata az anyjával, a meleg hangosító viszonzatlan vonzalma Eddie iránt, az a jelenet, amiben a megalázott Rollergirl szétveri az őt felismerő volt osztálytársát és persze a mozitörténet egyik legdermesztőbb öngyilkossága - de ennek ellenére ez mégis egy sokszor nézhető és végtelenül szórakoztató mozi, ami a két és fél órás futásidejébe zsúfolt rengeteg szörnyűség ellenére is a "nagyon vicces dráma" és a "nagyon drámai vígjáték" között egyensúlyoz. De komolyan, hogy lehet idióta vigyorgás nélkül végignézni a Boogie Nightsot? A szinte nem evilágian jó hosszú felvételek, a fantasztikusan összeválogatott soundtrack, a jelmezek, a frizurák, a humoros és kevésbé humoros betekintések a pornófilmek kulisszái mögé, minden idők egyik legjobb szereplőgárdája (de komolyan: Mark Wahlberg, Julianne Moore, Burt Reynolds, John C. Reilly, Philip Seymour Hoffman, Heather Graham... és igazából mindenki más), Dirk Diggler borzalmas próbálkozása egy új karrierrel a rockzene világában és az összes többi felejthetetlen jelenet - a Boogie Nights egy nevetségesen túlzsúfolt film, aminek minden egyes részlete tökéletesen és utánozhatatlanul működik. Lehet, hogy a tartalma nem annyira súlyos, mint a következő három alkotásnak, de ha egy véletlenszerűen kiválasztott pillanatban választanom kellene, hogy melyik Paul Thomas Anderson-filmet van a leginkább kedvem megnézni, akkor az esetek többségében a Boogie Nights lenne az.

3. The Master (2012)

A bevezetőben leszögeztük, hogy Paul Thomas Anderson életműve felosztható cselekményközpontú, könnyebben megközelíthető (Vérző olaj, Boogie Nights) és elvontabb (Magnólia, Kótyagos szerelem) filmekre - a The Master egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozik, sőt: szerintem ez a rendező legnehezebben befogadható alkotása. A The Master látszólag nem olyan könyörtelen film, mint elődje, a Vérző olaj - itt senkinek sem verik szét a fejét egy bowlingbábuval - de a kettőnek azért sok közös témája van a középpontban lévő szokatlan apa és tékozló fiú-kapcsolattól az amerikai történelem sötét oldaláig. A főszereplő, Freddie egy második világháborús veterán, aki vagy enyhén értelmi fogyatékos, vagy PTSD-s - és akit nagyrészt csak az alkohol és a szex tud felizgatni. Amikor Freddie részegen feltéved egy jachtra és találkozik Lancester Dodd-dal, egy szektagyanús filozófiai mozgalom (amit a szcientológia inspirált) vezetőjével, furcsa kötődés alakul ki közöttük - Dodd egyrészt folyamatosan manipulálja és egyfajta kísérleti alanynak tekinti Freddie-t, de a nagystílű csaló-felszín alatt valahol őszinte apafiguraként is funkcionál. Ez a film egészen páratlan jellemrajz erről a két nehezen felfejthető karakterről: a látszólag teljesen kiszámíthatatlan, de belső sérülésekkel és a szeretet iránti vággyal teli Freddie-ről végig lehetetlen eldönteni, hogy tényleg annyira lassú-e, amilyennek mutatja magát, Dodd pedig egyszerre egy karizmatikus és joviális nagybácsi, valamint egy behízelgő sarlatán, aki abból él, hogy hiszékeny idős hölgyeket győz meg mindenféle hülyeségekről (hogy megtudhatják, mik voltak a korábbi életeikben vagy hogy varázslatosan felgyógyulhatnak bármilyen betegségből).

Azt talán mondani sem kell, hogy a két főszereplőt alakító Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman egyaránt a színészet magasiskoláját képviselik. Phoenix olyan mélyen beleássa magát az egyszerre taszító és szánnivaló Freddie alakjába, hogy én az Akadémia helyében odaadtam volna neki a legjobb férfi főszereplő-Oscart 2012-ben (és igen, tudom, hogy abban az évben Daniel Day-Lewis kapta a díjat a Lincolnért - de én akkor is Phoenixnek adtam volna). De most komolyan - csak ebben az egy jelenetben több emberfeletti színészi teljesítményt láthatunk, mint más filmek egészében. A többi szereplő (az élen a szerintem borzasztóan túlértékelt Amy Adamsszel) teljesen elhalványul Phoenix és Hoffman mellett, de lássuk be, ez tényleg nem meglepő. A The Master is az Andersonra jellemző hosszú felvételekkel teli, kísérletező vizuális stílust követi, itt-ott néhány szinte festői szépségű jelenettel (mint amikor felülnézetből látjuk a csatahajón heverő Freddie-t, vagy amikor az összes szereplő kimegy motorozni a sivatagba), a zenét pedig a Vérző olaj után másodszor is a megbízhatóan profi Jonny Greenwood szolgáltatja. Úgyhogy nem lehet túl sok dolgot kritizálni ebben a filmben, ha csak azt nem, hogy az egész annyira homályos és átláthatatlan, hogy a The Master a figyelmesebb nézőnek is csak többszöri megtekintés után adja meg magát - és még akkor sem könnyű eldönteni, hogy Anderson direkt csinált ilyen érthetetlen filmet, vagy egyszerűen nem fejtette ki eléggé a forgatókönyvet. De ettől még a The Master a 2010-es évek egyik legszebb mozifilmje, amit nem csak rengeteg kritikus, de maga a rendező is életműve csúcspontjaként emlegetett.

2. Fantomszál (2017)

Paul Thomas Anderson ismeretlen terepre tévedt a legújabb filmjében: ez a rendező első olyan mozija, amit nem Amerikában forgatott. De a Fantomszál komolyan is veszi ötvenes évekbeli, angliai alaphelyzetét - Anderson, a huszadik századi amerikai történelem nagy kérdéseinek rendezője itt egy ízig-vérig brit kosztümös drámát tett le az asztalra, amiről nehéz is elképzelni, hogy nem a kortárs angol mozi valamelyik kiválóságának munkája. De a forgatókönyv azért minden percben eszünkbe juttatja, hogy egy Paul Thomas Anderson-filmet nézünk; a történet a múlt század közepének londoni előkelőségei és divatszalonjai közé kalauzol, a főszereplő a népszerű és karizmatikus, de közben mindenkit irányítani akaró és gyerekesen dühöngő sztárszabó, Reynolds Woodcock, aki hozzászokott, hogy a szeretők csak új jönnek és mennek az életében, ahogy neki kedve tartja. Az egyetlen biztos pont számára a nővére, Cyril, aki a divatház mindennapi ügyeit intézi és akinek elég nagy befolyása van a férfi életére. De aztán Woodcock találkozik Almával, az először naivnak és ártatlannak tűnő pincérnővel, aki hamarosan a modellje és a múzsája lesz. Csak éppen Alma nem olyan törékeny, amilyennek Woodcock hiszi - és nemsokára kiderül, hogy a lány nem fél ellenállni a férfi szigorú szabályainak és dühkitöréseinek, majd amikor az megpróbál megszabadulni tőle, nem hagyja magát olyan könnyen lerázni. A Fantomszál az évtized legbizarrabb szerelmi háromszög-története a megszállott és kibírhatatlan művészről és az őt irányítani vágyó két nőről, akik egyaránt fontos és remekül kidolgozott részei az egésznek. Ebben a tekintetben kicsit olyan, mint A Manderley-ház asszonya, és Hitchcock klasszikusaihoz hasonlóan bármennyiszer újranézhető.

A film összes elemének egyetlen létjogosultsága az, hogy felfokozzák ezt a központi drámát, amit a színészek mesterien keltenek életre. Daniel Day-Lewis, akinek ez az utolsó filmszerepe, bemutat még egy utolsó hihetetlen, összes porcikájára kiterjedő átalakulást, és szinte eggyé válik a minden apró pontatlanságtól felidegesedő Woodcockkal, aki sosem tudja magát túltenni az édesanyja halálán. Kár, hogy az legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart végül a felismerhetetlenre maszkírozott Gary Oldman kapta meg helyette, de talán háromnál már tényleg érdemes leállni. A veterán Lesley Manville és a Fantomszál előtt jobbára ismeretlen Vicky Krieps hasonlóan erős játékot mutatnak be a vonalas Cyril és a határozott Alma szerepeiben. Miközben Anderson korábbi filmjeiben is találhattunk néhány vizuálisan kiemelkedő jelenetet, a Fantomszál végig bámulatosan gyönyörű film a maga visszafogott, bézs-árnyalatú módján. A Woodcock-ház tágas csigalépcsői, pattogó kandallói, szinte tapinthatóan bársonyos textiljei és a film nem igazán magamutogató, de attól még elképesztően kifinomult felvételei a díszlet- és jelmeztervezők, meg persze az operatőr (aki talán maga Anderson volt) munkáját dicsérik. Jonny Greenwood zenéje talán sosem volt emlékezetesebb, mint itt. Mintha valamelyik kilencvenes évekbeli James Ivory-produkciót (mint a Szellem a házban vagy a Napok romjai) látnánk, csak épp némi Paul Thomas Andersonos csavarral: a Fantomszál a művészet, a szerelem és az ambíció kissé őrült, de végső soron mégis egészen felemelő filmje. Lehet, hogy ez a rendező legjobb alkotása, de az is lehet, hogy nem - ahhoz még mindig túl friss az élmény, hogy ezt eldöntsem. Addig is a Fantomszálé a nagyon közeli második hely.

1. Vérző olaj (2007)

Mindig jó szórakozás arról vitatkozni, hogy ötven múlva melyik kortárs filmre fognak emlékezni, vagy éppen klasszikusként gondolni az emberek. Fogadni mernék arra, hogy a Vérző olaj ott lesz közöttük. Ez a film semmire sem hasonlít a rendező korábbi munkái közül: egy eposzi történelmi dráma, amit Upton Sinclair 1927-es Olaj! című regénye inspirált, egy gyönyörű és sötét és véres karriertörténet a huszadik század hajnalából, egy egyszerre humoros és ijesztő vádirat a törtető kapitalizmusról és az elvakult vallási fanatizmusról. A történet a régi westernekből ismert vadnyugat sivatagos hátterei és városai között játszódik, de a szerencsétlen városlakókat kirabló törvényen kívüli bandák helyét a földeket olcsón felvásároló és az életveszélyes munkakörülményekre fittyet hányva meggazdagodó olajvállalkozók vették át. A Vérző olaj Daniel Plainview, egy könyörtelen és mohó vállalkozó felemelkedését és bukását követi az 1900-as évek elején. Plainview talán a legemlékezetesebb karakter, akit PTA valaha teremtett: egy ambiciózus és engesztelhetetlen karrierista, aki felneveli egy halott munkás árváját, hogy családos emberként jobb benyomást tehessen leendő befektetőire, gondolkodás nélkül agyonlövi a férfit, aki a testvérének adta ki magát, miután az lebukik és megesküszik, hogy megöli álmában a vetélytársát, aki kritizálja a gyereknevelési módszereit. Plainview komplex és végtelenül izgalmas karakter, aki tényleg velejéig romlott, de a fia iránti érzelmei és a valódi testvére elvesztése feletti őszinte fájdalma azért árnyalják a róla alkotott képünket. Azt mondani sem kell, hogy Daniel Day-Lewis itt korszakos alakítást tett le az asztalra: alattomos rókaként veri át a jóhiszemű kisembereket, szerető apaként tanítja a szakma trükkjeire a fiát, a homlokán lüktető érrel üvölti világgá legfájdalmasabb pillanatait megkeresztelése közben és félőrültként, részegen lövöldözik a saját bútoraira üresen kongó kastélyában. Újranézve a filmet szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Daniel Plainview-t és Reynolds Woodcockot ugyanaz a színész keltette életre.

De legalább ugyanilyen fontos szerepet kap a filmben Eli Sunday, a Harmadik Megvilágosodás Egyházát vezető mindig ájtatos és nevetségesen túldramatizált istentiszteleteket tartó lelkipásztor, aki Plainview világának ellenpontját testesíti meg. Plainview anyagi értelemben akar uralkodni másokon, a beszédeiben őszinte, jótékonykodó családos emberként beállítva önmagát, Eli viszont a lelkek feletti uralmat akarja elérni az egyszerű emberek babonás hiszékenységét kihasználó prédikációival. Paul Dano eredetileg egy sokkal kisebb szerepet kapott a filmben, de nagy szerencse, hogy ő alakította a kibírhatatlanul szenteskedő Eli-t: már az is nagy szó, hogy Dano nem halványult el teljesen Daniel Day-Lewis mellett. A Plainview és Eli közötti, folyamatosan erősödő viszály adja a Vérző olaj gerincét: mindkettő felismeri a másikban a méltó vetélytársat és ezért mindkettő valahogyan meg akarja alázni a másikat, hogy fölé kerekedjen. Anderson mindkét végletről - Plainview mindenkin átgázoló pénzéhségéről és Eli behízelgő álszentségéről - igen lesújtó képet mutat, a film végén pedig mindkét karakter teljes vereséget szenved. Lehet, hogy Plainview nevetségesen meggazdagodott az olajkútjainak köszönhetően, de mégis egy magányos, alkoholista emberi roncs lett belőle - mint Charles Foster Kane az Aranypolgár elején - mert végül a fia - az egyetlen ember, aki iránt valaha valami szeretet-félét érzett - is elhagyta. Amikor az anyagi gondokkal küzdő, bűnbe esett Eli meglátogatja és megpróbál eladni neki egy kiaknázatlan földet, Plainview arra kényszeríti, hogy tagadja meg a hitét, aztán kigúnyolja és végül agyonveri egy épp kéznél lévő bowlingbábuval.

Igen, a Vérző olaj fő vonzereje a karakterekben és azok megformálásában, na meg a vértől és olajtól mocskos huszadik századi amerikai történelmet összefoglaló mesteri forgatókönyvben rejlik, de azért nem csak ennyi ez a film. Robert Elswit operatőr elegánsan lassú mozgású kamerái szikár, de festői képet mutatnak a végtelen kaliforniai vidékről, ami szépen lassan a nagytőke martalékává válik. Jonny Greenwood - akivel Anderson itt dolgozott együtt először - olyan avantgárd vonóskíséretet teremt Elswit képeihez, ami elüt a történelmi filmektől megszokott korhű zenéktől és megmagyarázhatatlanul furcsa hangulatot kölcsönöz számos jelenetnek. Greenwood eredeti zenéje mellett Arvo Pärt vagy Brahms művei is feltűnnek a filmben, de a Radiohead-gitáros friss hozzáállása a filmzeneszerzéshez azonnal helyet bérelt neki a műfaj nagyjai között. És a Vérző olajban mindezek a részletek összeállnak egy olyan remekművé, amiben nem nagyon lehet hibát találni: ez az a fajta alkotás, ami elég súlyos kérdéseket vet fel ahhoz, hogy napokig gondolkozzunk rajta, miután megnéztük, de közben mégis egy elég könnyen befogadható film, amitől (mondjuk a The Masterrel ellentétben) nem fájdul meg a feje a nézőnek félúton. A Vérző olaj egyszerre pokolian vicces és rémisztő; bizonyos jelenetei és sorai ("I drink your MILKSHAKE!") máig mindenféle helyeken felbukkanó szállóigékké váltak. Anderson ezzel a filmmel (is) egyszerre követte a klasszikus amerikai mozi és az európai művészfilm hagyományait - és a Vérző olajt persze az Atlanti-óceán mindkét oldalán a 21. század eddigi legjobb filmjei közé sorolták (és nem is annyira régen tulajdonképpen én is ezt tettem). A Vérző olaj egy modern remekmű Amerikáról, az olajbizniszről, a vallási fanatizmusról, a mohóságról, a szeretetről, a gyűlöletről és az őrültségről. És, hogy még egyszer Daniel Plainview-t idézzem: "Végeztem!"