Sokan úgy tartják, hogy még korunk legnagyobb filmrendezői sem érnek fel a régmúlt nagyjaihoz - hogy sosem lesz még egy Orson Welles, Stanley Kubrick, Alfred Hitchcock vagy akár egy Akira Kurosawa. Egyre inkább úgy látszik azonban, hogy Christopher Nolannek ezt elfelejtették megemlíteni: a borús kedvű brit mester, aki egy évtized alatt jobbára ismeretlen független filmesből művészileg kérlelhetetlen blockbuster-gyárossá nőtte ki magát, egymás után újítja meg a műfajokat és készít remekműveket, amelyek sok esetben felérnek az említett legendák munkáihoz is. Nolan már pályája kezdetén kialakította azt a csak rá jellemző stílust, amit aztán minden filmjében tovább finomított és tökéletesített - és ami aztán rengeteg fiatal rendező munkásságára volt nagy hatással. Bár számos különböző műfajban kipróbálta magát (a krimitől a szuperhősfilmen át a sci-fiig és a háborús filmig), mégis nagyon könnyű felismerni ezt az egyedi stílust; életművét egységessé teszik a témaválasztásai, ahogy súlyos morális kérdéseket felvető történeteiben elkerüli az egyszerű válaszokat, ahogy minden szereplőjének megvan a maga igazsága, amik közül mi választhatjuk ki, hogy melyikkel akarunk azonosulni. Sokan a meglepő fordulatokkal teli és Escher-grafikákat idézően labirintusszerű, kibogozhatatlan cselekmények rendezőjeként ismerik Nolant, ami talán nem fedi le az egész képet, de azért nem is olyan nagy tévedés: már az 1998-as Követés megmutatta, hogy Nolannél soha semmi és senki nem az, aminek látszik; ő és megbízhatatlan elbeszélői úgy vezetnek félre minket, ahogy éppen kedvük tartja és amikor azt hisszük, hogy most már tényleg mindent értünk, akkor újra rá kell jönnünk, hogy egyáltalán nem az történik, amit gondoltunk. (A forgatókönyvekben általában a rendező testvére, Jonathan is besegít, aki tavaly Westworld című tévésorozatával végre kilépett a bátyja árnyékából.) A főhősök ezekben a filmekben általában gondterhelt, szorongó és magányos, egzisztenciális válságtól szenvedő férfiak, múltjukban mindig van valami súlyos trauma - ez talán nem Nolan találmánya, de bizonyára ő is közrejátszott abban, hogy az elmúlt évtized mainstream mozijában egyre inkább meghatározóvá vált ez a típus (a legutóbbi legjobb férfi főszereplő-Oscart Casey Affleck is pont egy ilyen szerepért kapta). Felismerhetjük a filmjeit még visszafogott, pasztelles és sötét tónusú színvilágukról, a rengeteg kézikamerás felvételről és a feszült elektronikus zenei kíséretről, a szülő-gyermek kapcsolatok fontosságának témájáról (legalábbis az első Batman-filmjétől kezdve), a humor, a szentimentalizmus és a könnyedség teljes hiányáról, valamint arról, ahogy az időt, a teret és valóságot képlékennyé és absztrakttá teszik. Nolan továbbá még arról híres, hogy jobban szeret valódi helyszíneken forgatni stúdiók helyett és a számítógépes effekteket vagy a digitális filmet sem tartja nagyra, ha teheti, inkább a hagyományos módszerekhez folyamodik. És persze ott vannak Nolan visszatérő "bűntársai", akik legalább annyira meghatározzák munkásságát, mint az előbb felsorolt elemek: a zeneszerző Hans Zimmer vagy az operatőr Wally Pfister legalább olyan fontosak, mint megszokott színészei (Christian Bale, Michael Caine, Tom Hardy és Cillian Murphy).

Most, hogy bemutatták Nolan tizedik moziját, a második világháborús témájú Dunkirköt, itt az ideje visszatekinteni erre a már most is figyelemreméltó életműre - ami bizonyára még további klasszikusokkal fog bővülni a következő években. Kezdjük is a legrosszabbal:

10. Álmatlanság (2002)

A 2000-ben bemutatott Mementó sikerét látva Steven Soderbergh Nolant kérte fel egy 1997-es norvég pszichológiai thriller remake-jének megrendezésére; a rendező itt - pályafutása során először - nem saját forgatókönyv alapján dolgozott, de ennek ellenére az Álmatlanság több megszokott témájára rímel (a könnyű megoldásokat elkerülő erkölcsi problémák, a gondterhelt főszereplő, az egymás ellentéteként megjelenő hős és főgonosz). David Julyan baljós zenéje (A tökéletes trükk volt a következő és utolsó közös filmjük) és Wally Pfister komor, szürkés színei ugyanolyan nyomasztó atmoszférát teremtenek, mint a Mementóban, bár a cselekmény itt egyenesebb és (néhány látomást és visszaemlékezést kísérő flashbacket leszámítva) szinte teljesen lineáris. Épp ezért az Álmatlanság jóval hagyományosabb film, mint elődei (és mint legtöbb utóda); lehet, hogy a főszereplőket kínzó dilemmákat itt sem lehet könnyen megoldani, ez mégis egy viszonylag egyszerű - jó, az átlagosnál jóval agyasabb és komorabb - hollywoodi thriller. Nem ezért a filmért szeretjük Nolant, de kétségtelen, hogy az Álmatlanság viszonylagos kritikai és szép kereskedelmi sikere tehet arról, hogy 2003-ban a Warner Bros. őt bízta meg a Batman-sorozat újraindításával, ami mindkét fél számára kiváló döntésnek bizonyult.

9. Követés (1998)

A Követés (más néven: A csapda) előtt Nolan csinált néhány rövidfilmet (a Doodlebug címűt akár a YouTube-on is megnézheted, aztán elmondhatod mindenkinek, hogy már ebben a háromperces alkotásban is ott vannak az Eredet - és egyáltalán, az egész Nolan-életmű - alapjai), de ez az 1998-as film mégis nyilvánvalóan egy kezdő rendező kissé kiforratlan, bár ígéretes munkája. Jó, a film noirokat idéző fekete-fehér felvételek és a kizárólag kézikamerát alkalmazó dokumentarista stílus nem maradtak sokáig Nolan fegyvertárának részei (és ez volt az első és az utolsó alkalom, amikor a rendező az operatőri szerepet is magára vállalta), de ki más írt volna ilyen meglepő fordulatokkal teli, rideg történetet? A zavaros fejű, ismeretleneket követő (és eközben persze nagy bajba keveredő) író története, ami egyszer csak egy hamisítatlan, Nolan-i csavarral száznyolcvan fokos fordulatot vesz, csak rá vallhat - és ha ez nem lenne elég, ott van Cobb, a mások életébe betörő, személyes tárgyakat (emlékeket?) lenyúló betörő alakja, aki kissé árnyaltabb formában (de ugyanezen a néven) visszatért az Eredet hőseként. A valódi emberek életét titokban megfigyelő író alakja rokonságban állhat magával Nolannel, aki saját elmondása szerint szintén saját, személyes tapasztalatait és észrevételeit építi be a forgatókönyveibe. Bár a Követésre látszólag inkább a film noir, Hitchcock vagy Godard volt hatással, én leginkább Kubrick A gyilkos csókja című filmjéhez tudom hasonlítani: a rajongók számára érdekes lehet (olyan "minden itt kezdődött" értelemben), de a későbbi remekművek mellett még látványosabbá válik, hogy milyen jelentéktelen a története. Miközben figyelemreméltó, hogy a rendező minimális költségvetésből is ilyen jól működő filmet tudott forgatni, a Követés egyszerűen nincs olyan erős, mint a legtöbb dolog, amit később csinált.

8. A sötét lovag: Felemelkedés (2012)

A trilógiák utolsó része mindig a "bonyolult" rész: az alkotók ilyenkor mindig kényszer alatt dolgoznak, hiszen muszáj valahogy felülmúlniuk az előző részeket - például több akcióval, nagyobb téttel és nagyobb kockázatokkal - és átfogó, kielégítő lezárást teremteni a történetnek. Ez legtöbbször nem sikerül - még minden idők legjobb filmes trilógiái közül is csak kevés büszkélkedhet igazán sikeres lezárással (még az eredeti Star Wars-trilógia vagy a Keresztapa-trilógia sem). Christopher Nolan három Batman-filmje között is egyértelműen a harmadik a leggyengébb, de azért még a Felemelkedés is igen szórakoztató akciófilm, ami jóval aktuálisabb és politikaibb hangot üt meg, mint elődje, A sötét lovag. Nolan életművében ez a film reagál leginkább a kor olyan problémáira és égető kérdéseire, mint az erőszak és a terrorizmus növekedése, a 2008-as gazdasági világválság utóhatása, vagy a világ vagyonelosztásának katasztrofális egyensúlytalansága. A Felemelkedés nagyszerűen teljesíti be Bruce Wayne/Batman jellemfejlődésének ívét, ami abban a lenyűgöző jelenetben ér el a csúcspontra, amikor a főszereplő a kötelet visszautasítva mászik ki a börtönből, ahova aktuális ellenfele, Bane zárta (ez persze rímel arra a jelenetre Batman: Kezdődik!-ből, amikor Bruce gyerekként beleesik egy kútba). Ki kell még emelnünk Tom Hardy nagyszerű alakítását Bane szerepében; nem meglepő, hogy ő Nolan egyik kedvenc színésze: még egy fél arcát eltakaró maszkban is emlékezetesebb a játéka, mint szinte mindenki másé a filmben (pedig itt aztán minden négyzetméteren találunk pár színészóriást). Ennek ellenére azonban a Felemelkedés semmiben sem ér fel elődeihez: a cselekménye lassan indul be és sokszor nehézkesnek vagy logikátlannak tűnik, a túl sok akciófilmes klisé pedig szintén nem tesz jót a filmnek. De a Nolan testvérek utolsó Batman-filmje így is nagyszerű és fontos kérdéseket feldobó nyári blockbuster, a Zack Snyder-féle Batman Superman ellenhez képest pedig valódi remekmű.

7. Csillagok között (2014)

A Csillagok között, Nolan epikus sci-fi operája fájdalmasan közel van ahhoz, hogy igazi remekmű legyen - de azért nem elég közel. Sok dolog működik benne: Hans Zimmer lenyűgöző filmzenéje talán a német zeneszerző életművének csúcspontja, a féreglyukak, fekete lyukak és idegen bolygók látványtervezése végig fantasztikus, Matthew McConaughy alakítása erőteljes és emlékezetes (és ezzel nincs egyedül a remek színészekkel teli szereposztásban), bizonyos jelenetekben a zene, a látványvilág és a film tiszta érzelmi ereje tökéletes összhatást eredményeznek (gondoljunk csak a felejthetetlen dokkolásos jelenetre és persze arra, amiben McConaughy rájön, hogy amíg ő és Anne Hathaway Miller bolygóján múlatták az időt, 23 év telt el a Földön). Ezek a jelenetek olyan súlyosak és hatásosak, hogy már csak ezekért érdemes megnézni a filmet - sőt, az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb moziélményévé tették Nolan ambiciózus vállalkozását. De bármilyen látványos volt a Csillagok között, kissé mégis rossz szájízt hagyott maga után: miközben az említett jelenetek érzelmi erejét senki sem vitathatja, a film néha átlépte a szentimentalitás határát - ezt a hibát Nolan csak nagyon ritkán követi el - és úgy érezhettük, hogy a rendező ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét. Bármilyen nagyszabású volt a Csillagok között, végül nem tudta teljesíteni küldetését, hogy az új évezred nagy intellektuális sci-fi eposzává, egyfajta modern 2001: Űrodüsszeiává váljon; mintha nem tudná eldönteni, hogy most az emberi drámára vagy a tudományos ismeretterjesztésre helyezze a hangsúlyt, márpedig a kettő egyszerre nem megy. És persze a majdnem három órás hosszúság bőven túl sok, hogy a szörnyen tipikus, idegen bolygón lengő amerikai zászlós befejezésről ne is beszéljünk. De az tény, hogy a Csillagok között látványos vásári mutatványnak elsőrangú - márpedig mi a film, ha nem éppen az?

6. Batman: Kezdődik! (2005)

Amikor 2008-ban bemutatták A sötét lovagot, hirtelen mindenki felkapta a fejét és elkezdett arról beszélni, hogy Christopher Nolan megújította és éretté tette a szuperhősfilm műfaját. Az igazság viszont az, hogy a rendező mindezt már három évvel azelőtt megtette, amikor elkészítette a kilencvenes években Joel Schumacher jeges szóviccekkel és mellbimbókkal felszerelt páncélokkal teli rémálmába fulladt Batman-sorozatot újraindító Batman: Kezdődik!-et. A Kezdődik! előtt a szuperhősfilm még mindig ifjúsági műfajnak számított, amit a kritikusok nagy része egyáltalán nem vett komolyan - na jó, az előző évben a Sam Raimi-féle Pókember 2 már hozott némi változást e téren - de Nolan bebizonyította, hogy jó kezekben még a szuperhősfilm is képes súlyos társadalmi és emberi problémákat közvetíteni. A Kezdődik! természetesen elsőrangú akciófilm okos, izgalmas cselekménnyel és nagyszerű szereposztással, de közben Nolanien sötét és komor is: a korrupció, a növekvő szegénység okozta kétségbeesés és a szervezett bűnözés témáit a korábbi szuperhősfilmek nagy ívben elkerülték. De a legérdekesebb mégis az, hogy Nolan a jellemfejlődésre helyezi a hangsúlyt a látványos akciójelenetek helyett és nem hajlandó egydimenziós hőst teremteni. A Kezdődik! középpontjában a szülei halálán magát túltenni nem tudó Bruce Wayne belső küzdelme áll (azért Gotham Cityt is megmenti közben) - nem véletlen, hogy Batman egyik ellenfele a filmben épp Madárijesztő (Cillian Murphy szokásos módon kiváló alakítása), aki saját démonaival állítja szembe hősünket. Ha Zack Snyder felismerné végre, hogy szuperhősfilmjei nem akkor fognak hasonlítani Nolan szuperhősfilmjeire, ha mindig sötét van bennük és minden szereplőnek gyomorgörcse van, hanem, ha megtanul valódi mélységet adni a karaktereknek és a történetnek, akkor talán készül még egyszer minőségi Batman-film. Addig is újranézhetjük még párszor A sötét lovag-trilógiát.

5. A tökéletes trükk (2006)

Hiába a Csillagok között minden ambíciója - A tökéletes trükk még mindig a legjobb sci-fi, amit Christopher Nolan valaha készített, pedig még csak nem is a jövőben játszódik. A Nolan-testvérek Christopher Priest regénye alapján írták a forgatókönyvet; a történet két viktoriánus bűvész rivalizálását követi, ami fokozatosan egyre veszélyesebbé válik és egyre nagyobb áldozatokkal jár. A tökéletes trükk nagyszerű film a megszállottságba forduló szenvedélyről, ami arra kényszeríti a két főszereplőt (Hugh Jackman és Christian Bale), hogy mindig felül akarják múlni a másikat, átgázolva ezzel nem csak a többi emberen, de az erkölcs minden korlátján is. Borden és Angier a határtalan ambíció megtestesítői, akik egyre kevésbé törődnek tetteik következményeivel, ahogy kétségbeesetten felül akarják múlni a másikat. És hogy miért sci-fi A tökéletes trükk? Azért, mert a két bűvész a tudomány fejlődését is kihasználja a küzdelem során (ebben pedig David Bowie van segítségükre, aki minden idők legcoolabb feltalálója, Nikola Tesla szerepében jelenik meg) - a szereplők nem állnak le töprengeni azon, hogy helyes cselekvés-e a siker érdekében gondolkozás nélkül felhasználni minden lehetséges eszközt, még akkor is, ha annak beláthatatlan következményei vannak. A tökéletes trükk főleg rengeteg váratlan fordulata és tényleg labirintusszerű, időben és térben is ide-oda ugráló, teljesen nemlineáris elbeszélésmódja miatt ismert (a történet nagy részét flashbackekben, vagy éppen flashbackeken belüli flashbackekben ismerjük meg), ami elsőre kissé nehézzé teszi a megértést. De ha sikerül felülemelkednünk a Nolan testvérek furcsa történetmesélési szokásain, akkor a film valódi kérdésfeltevései is megközelíthetővé válnak.

4. Eredet (2010)

Ha A tökéletes trükk cselekményét labirintusszerűnek neveztem, akkor a négy évvel későbbi Eredetre már nincs is megfelelő jelzőm: ez a kimagaslóan okos nyári blockbuster további dimenziókra terjeszti ki Nolan csavaros észjárását, amelynek szereplői álom és valóság rétegein küzdik át magukat, miközben az álom és a valóság egyre jobban összemosódik. A cselekmény mellett maga a látványvilág is Escher lehetetlen útvesztőit idézi, a legjobb operatőri munkáért és vizuális effektekért járó Oscar-díjakat sem véletlenül kapta meg a film. Az Eredet egy pszichológiai betöréses film, ahol a célpont nem egy bank páncélterme, hanem az emberi elme legmélyebb bugyrai. Az Eredet szerelmesfilm, amely csillogó sci-fi díszletbe csomagolja a mély érzelmeket (ezeket a tragikus, szenvedő hőst alakító Leonardo DiCaprio nagyszerűen közvetíti). De mindenekfelett az Eredet (bár A tökéletes trükk szólt bűvészekről) egy lélegzetelállító bűvészmutatvány: egy gyengébb rendező kezében az egész "álom az álomban" történet katasztrofálisan sülhetett volna el, de Nolan tényleg lenyűgöző kerek egészet hoz ki belőle, amiben a történet összes különböző oldala megfelelő kidolgozást kap. A film sikerét jelzi még, hogy mennyire lefoglalja a nézők fantáziáját: máig folynak a viták a történet (és főleg az utolsó jelenet) különböző értelmezéseiről, ami bizony kevés hét évvel ezelőtti mainstream filmről mondható el. Bár elsőre talán még A tökéletes trükknél is nehezebb felfogni minden részletét, az Eredet megérdemelten az évtized legjobb agyas hollywoodi filmjei között fog fennmaradni.

3. Dunkirk (2017)

Sosem szerettem a háborús filmeket. Néhány kivételtől eltekintve (mint Az őrület határán, A dicsőség ösvényei vagy a Becstelen brigantyk) még a "klasszikus" háborús mozik sem tudtak lenyűgözni: a többség szolgai módon elbeszélte pátoszos történetét a hősies katonákról, beleszőve a dologba némi tragikus könnyhullatást, hiszen mégiscsak háborúban lennénk. De csak nagyon kevésnek sikerült átadnia az érzést, amit a katonák valójában érezhetnek azokban a helyzetekben, amiket a filmek meg akarnak mutatni. Christopher Nolannek az amerikai közönség számára szinte ismeretlen dunkirki evakuációról szóló filmjével pedig éppen ezt az érzést sikerült hibátlanul a nézők felé sugároznia: hatalmas bravúr, hogy egyetlen ellenséges katona megmutatása nélkül olyan zsigeri veszélyérzetet tudott átadni csak a kamerakezelés, a színészi játék és persze Hans Zimmer zenéje segítségével, hogy szinte a bőrünkön érezzük, bármikor eltalálhatnak, megtorpedózhatnak vagy lebombázhatnak, a túlélésünk minden pillanatban egy hajszálon függ. Nolan szokás szerint mesterien alkalmazza a nemlineáris elbeszélésmód eszközét, az evakuációt - és néha ugyanazokat az eseményeket - három nézőpontból mutatja meg (a francia parton rekedt fiatal katona, a hadsereg felhívására a csatornán át a katonák segítségére siető apa és fia és a vakmerő pilótát alakító Tom Hardy). A film látványtervezése kimagasló, szürkés pasztellszínei és kietlen tengerparti felvételei kifogástalanok (Hoyte van Hoytema, aki korábban olyan filmeken dolgozott, mint az eredeti Engedj be!, A nő vagy Nolan Csillagok közöttje, most már tényleg a legjelentősebb operatőrök közé tartozik). Ugyanez mondható el Hans Zimmer egyre nagyobb feszültséget teremtő zenéjéről és a legtöbb színész teljesítményéről is (Cillian Murphy talán a legemlékezetesebb a PTSD-s katona szerepében, de még Kenneth Branagh és Harry Styles sem szégyenkezhetnek). A Dunkirk egyszerre kimagaslóan feszes háborús film és gyönyörű tisztelgés a csapdába esett katonák segítségére siető civilek előtt - talán még korai ilyet mondani, de Nolan remekműve talán a műfaj legnagyobb teljesítményei között fog fennmaradni a mozitörténetben.

2. Mementó (2000)

Miután a Követés sikert aratott pár független filmes fesztiválon, Nolannek sikerült elég pénzt összeszednie második nagyjátékfilmje, az öccse, Jonathan Memento Mori című novelláján alapuló Mementó leforgatásához. Mai szemmel nézve, a jóval bonyolultabb és sokrétűbb A tökéletes trükk vagy Eredet ismeretében a Mementó egészen egyszerű, kezdetleges filmnek tűnhet, de nem meglepő, hogy ez az ötletes neo-noir hozta meg az áttörést az akkor még mindig ismeretlennek számító Nolannek. A történet egy rövidtávú memóriazavarban szenvedő férfiról szól, aki csak úgy tudja "megjegyezni" az új információkat, ha felírja azokat egy papírra vagy a testére, esetleg polaroid fotót készít róluk. Nem is lenne benne semmi különös, de Nolan a végétől az eleje felé haladva meséli el a történetet, amivel eléri, hogy teljesen azonosulni tudjunk a főszereplővel: ahogy neki, úgy nekünk sincs fogalmunk arról, hogy milyen események vezettek bizonyos szituációkhoz, ahogy arról sem, hogy kik azok az emberek, akikkel találkozunk. A Mementó a Követéshez hasonlóan a csavarra épít, de itt az egész történet elég kidolgozott és súlyos ahhoz, hogy a film ne csak könnyű ujjgyakorlatnak, hanem erős, kerek egésznek hasson. Nolan Wally Pfister operatőr és David Julyan zeneszerző segítségével már itt megteremtette azt a csak rá jellemző, rideg és nyomasztó atmoszférát, amit a következő években sok film próbált lemásolni (például A gépész vagy az Azonosság), de ez igazából senkinek sem sikerült. Későbbi, nagyobb költségvetésű filmjei talán még mélyebbé és kidolgozottabbá tették látomását, de a maga szikár és minimalista módján a Mementó még mindig filmezésének ideális megtestesülése (és sok rajongó legnagyobb kedvence).

1. A sötét lovag (2008)

Valahol A sötét lovagban is megtaláljuk azokat az olyan aktuális témákat, mint az erőszak és a korrupció terjedése vagy a tömegmegfigyelés, a témákat, amikre Nolan másik két Batman-filmje is épül. De a trilógia második részében mindezt szinte teljesen félresöpri egy összecsapott arcfestésű, mocskos hajú, sebhelyes arcú pszichopata, aki a káosz és az anarchia, a gonosz jó fölötti elkerülhetetlen győzelmének megtestesülése, egy megállíthatatlan erő, akit a társadalom szabta törvények már nem fékezhetnek meg. Ha Nolan a Batman: Kezdődik!-kel érett műfajt csinált a szuperhősfilmből, akkor A sötét lovaggal átlépte a műfaj összes határát és olyan letaglózó, könyörtelen tragédiát szabadított a világra, ami még most, majdnem tíz évvel bemutatása után sem veszített az erejéből. A sötét lovag nem szuperhősfilm; lerombolja a "szuperhős" mítoszát és a sivár, durva valóságot teszi a helyére, ahol a "jónak" be kell mocskolnia magát és fel kell adnia az elveit, hogy győzedelmeskedjen a "rossz" fölött - ami persze a jó erkölcsi vereségét és a rossz végső győzelmét jelenti. A sötét lovag Christopher Nolan, az örök pesszimista koromsötét látomása korunkról, amivel azt üzeni, hogy a romlás folyamata megállíthatatlan és a történet vége csak a teljes káosz és pusztulás lehet. Az a jelenet foglalja össze legjobban a film lényegét, amiben a Joker szerepében minden idők egyik legjobb filmes gonoszát megteremtő Heath Ledger egy rendőrautó ablakán kihajolva lobogtatja haját a menetszélben: ez a pillanat egyszerre lélegzetelállító és mélységesen őrült, mint az egész alakítás és az egész film. Nolan A sötét lovaggal nem csak a képregényadaptáció és az akciófilm műfajait rajzolta át saját tetszése szerint, hanem megalkotta a szeptember 11 utáni apokaliptikus közhangulat és paranoia egyik meghatározó filmes dokumentumát - és ezért még mindig ez a legjobb munkája.