Lehet szeretni, lehet gyűlölni, de Steven Spielberg adottságait letagadni színtiszta ostobaság. Igaz: az ember kiadott a kezei közül néhány csöpögős és egypár önparódiába hajló filmszemetet, George Lucas haverjával karöltve bedarálta a hetvenes évek szerzői filmes Új Hollywood-hullámát, és utat nyitott a dübörgő blockbuster-mániának, megtévesztően barátságos nagyapai külseje mögött pedig az amerikai filmgyártás egyik legnagyobb hatalmú játékosa rejtőzik. De igaz az is, hogy mindannyian számos életre szóló moziélményt köszönhetünk Spielbergnek immár öt teljes évtizede - 2021-ben ünnepli kerek ötvenedik születésnapját első komoly egész estés rendezése, a még tévéfilmnek készült Párbaj, és (ha minden úgy alakul) ez év decemberében bemutatják Spielberg West Side Story-adaptációját, a rendező harmincharmadik nagyjátékfilmjét. Nincs is jobb alkalom hát visszatekinteni az egész fél évszázados életműre, a jókra, a rosszakra és az épp elviselhetőkre egyaránt:
32. Hook (1991)
Oké, tehát vannak a dolgok, amikért imádjuk Spielberget: ahogy gyakran mély átérzéssel álmodja a mozivászonra a szabadon eresztett gyermeki fantáziát, ahogy egyszerű, hétköznapi emberekből farag hősöket, ahogy megkeseredett felnőtteket is olyan tátott szájú csodálkozásra tud bírni egy-egy lenyűgöző képsorral, amilyen a karakterei arcán is folyton megjelenik. De bizony vannak a mesternek visszatérő gyengeségei, és ezek mind fellelhetők a Hook émelyítően édeskés Pán Péter-folytatásában, ahol az immár szürke, felnőtt életet élő főszereplőnek újra meg kell találnia önmagában a gyermeket (ami persze azt jelenti, hogy Péter szerepében Robin Williams lehető legirritálóbb, egyszerre infantilis és érzelmeskedő formáját mutatja meg). Jelen van itt néhány ismerős Spielberg-téma, például a rögös apa-fiú kapcsolatok és a gyermekkor varázsa, de miközben mondjuk az E.T.-t nézve úgy éreztük, a rendező valóban érti karaktereit, itt minden szentimentális és nehézkes, a hiányzó őszinte érzelmeket pedig cinikus, lélektelen melodráma pótolja.
31. Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008)
Az utolsó kereszteslovag kielégítő, a klasszikus eredetihez méltó lezárása lehetett volna az Indiana Jones-filmsoroztanak, de Spielberg valamiért úgy érezte, le kell erőltetnie a torkunkon a tökéletesen szükségtelen és kínos negyedik részt. A kristálykoponya királysága a Däniken-féle ősi idegenek-maszlag, a CGI-majmokkal kísért bizarr Tarzan-utánérzések és az atomrobbanás-biztos hűtőgépek szomorú elegye, de legnagyobb bűne mégis az, hogy megkísérli elfogadtatni velünk Shia LaBeoufot az Indiana Jones-örökség várományosaként. Spielberg egyetlen igazán jó döntése itt az volt, hogy végre visszahozta Karen Allen még mindig tüzes és szókimondó Marion Ravenwoodját, aki érthetetlen módon kimaradt az előző két epizódból. De ez a látványosan rossz film sem tudta megölni Indy vonzerejét: A kristálykoponya királysága lett a franchise legsikeresebb darabja, egy ötödik folytatás előreláthatóan 2022-ben érkezik.
30. A barátságos óriás (2016)
Ennek a Roald Dahl-adaptációnak az eredeti címe - The BFG - a "Big Friendly Giant" rövidítése akar lenni, 2016-os bemutatásakor a film mégis közröhej tárgya lett, mert a betűszó láttán sokan a "Big Fucking Giant", azaz a Kibaszott Nagy Óriás kifejezésre asszociáltak. Dahl talán még egy ártatlanabb korban élt, mely megengedte e címadást - igaz, Dahl lelkes antiszemita volt, úgyhogy annyira nem is lehetett ártatlan az a kor. Mondjuk elég kár, hogy ez a film nem a Kibaszott Nagy Óriásról szól, mert a Barátságos verzió dögletesen unalmas. A címszereplő csak egy idejétmúlt videojáték-grafikát idéző CGI-torzszülött, akire a vizuális effektek varázslói Mark Rylance szomorkás szemű nagypapa-arcát illesztették, gonosz rokonai pedig leginkább Duncan Jones balszerencsés Warcraft-filmjének bűnronda orkjaira hasonlítanak. A barátságos óriás utolsó harmadához érve én már rég kikapcsoltam az agyamat, talán ezért volt olyan félresiklott drogos látomáshoz fogható a jelenetsor, amelyben Sophie és a Barátságos óriás meglátogatják II. Erzsébetet, és amely úgy végződik, hogy a jelenlévő karakterek - köztük a királynő, a tábornokai, és három corgi - kórusban finganak egy nagyot. Köszönjük, Roald!
29. Meztelenek és bolondok (1979)
Spielberg és Robert Zemeckis kreatív partnerségéből született meg a nyolcvanas évek talán legjobb hollywoodi popcornmozija, a Vissza a jövőbe - de hat évvel korábban ugyanez a páros ehhez a csúf, zajos és túllihegett második világháborús kabaréhoz adta a nevét. A Meztelenek és bolondok már az első jelenetével maga ellen fordít, ahol Spielberg ormótlan viccet csinál A cápa nagyszerű, hátborzongató nyitányából, onnantól kezdve pedig szinte nézhetetlen, vaskos fizikai humorral teli jelenetek soraként dübörög tovább. Ez az a fajta film, ahol minden színész torkaszakadtából üvölt minden sort, a karakterek folyamatosan a seggükre esnek vagy belefejelnek egy tortába, ráadásul mindezt az írók megszórták még egy rakás borzasztó abszurdista poénnal (lásd: egy nőben a repülők ébresztenek szexuális vonzalmat; John Belushi egy útszéli benzinkútnál próbál feltankolni egy vadászgépet; a japánok le akarják bombázni Hollywoodot, és a szövegük háromnegyedét össze lehet foglalni azzal, hogy "Hollywoooood!"). De egyik sem vicces. Semmi sem vicces. Azért nem menthetetlen az egész: a kocsmai verekedést felvezető táncjelenet koreográfiája és filmezése mesteri, feszes és ritmusos, de a kedvencem talán az amúgy eldobható ötven másodperc, ahol a tábornok elsírja magát a Dumbót nézve - lám, Spielbergnek még a legrosszabb pillanataiban is nagy a szíve.
28. Örökké (1989)
Szegény Audrey Hepburn. Hollywood aranykorának egyik leggyönyörűbb és ikonikusabb csillaga elég méltatlanul fejezte be pályafutását, egy mellékszereppel abban a Steven Spielberg-filmben, amit a kutya sem ismer. Mármint találkoztál valaha valakivel, akinek bármiféle erős véleménye van az Örökkéről? Nem? Hát, én sem. Ez a figyelemreméltóan alacsony tétekkel dolgozó természetfeletti romantikus nyáladzás valójában egy remake, az eredetije az 1943-as A Guy Named Joe című, nagyrészt elfelejtett második világháborús Victor Fleming/Dalton Trumbo-dráma. Ez talán megmagyarázza, miért tűnik az Örökké olyan furcsán ódivatúnak - a pátoszos, melodramatikus közhelyekkel teli forgatókönyvről ordít, hogy egy rég letűnt korból származik. Spielberg újraértelmezésében a történet a háború helyett a nyolcvanas évek Amerikájában játszódik, a szereplők pedig egy csapat légi tűzoltó. Egyikük, Pete (Richard Dreyfuss) életét veszti egy repülőbalesetben - az ő halála a film egyetlen igazán erőteljes jelenete - hogy aztán láthatatlanul járkálni kezdjen az élők között, mintha ő lenne Bruce Willis a Hatodik érzékben, és a végén összehozza egykori barátnőjét egy másik férfival. És ennyi. Vannak rosszabb filmek Spielberg katalógusában, de olyan tisztán unalmas, mint az Örökké, nincs másik.
27. Hadak útján (2011)
Emlékszel azokra a lányokra az általános iskolából, akik valami rejtélyes okból nagyon odavoltak a lovakért? Nos, Steven Spielberg 2011-ben leforgatott egy két és fél órás háborús giccsparádét látszólag kifejezetten az ő igényeikre szabva. A ló, aki tulajdonképpen a Hadak útján főszereplője amúgy tényleg gyönyörű állat, ezt el kell ismerni. Az első világháborús háttér ezzel szemben kissé meglepő választás - az a konfliktus lovas melodráma helyett inkább a lövészárkok véres mocskát és az évekig elhúzódó, kínkeserves araszolás képeit juttatja eszembe. Magát a filmet amúgy egy könnyen beazonosítható közönség számára gyártották: azoknak, akik szeretnek sírdogálni egy kicsit a moziban, és akik szerint az a "jó" film, amiben sok szép, érzelmes jelenet van. Tehát a Hadak útján nagy része nem több lányregényesen könnyfakasztó, érzelmileg manipulatív epizódok soránál. Az egyetlen dolog, amire felkaptam a fejem az a csatajelenet, mely felvonultatja az első világháború ismerős borzalmait - az árkokat, a szögesdrótokat, a mustárgázt - és majdnem olyan élénk és sokkoló tud lenni, mint a felejthetetlen partraszállás a Ryan közlegényben. De a Hadak útján nem tud elszakadni saját túláradó ömlengésétől, és ezt máris egy bőszítően színpadias képsor követi, amiben a ló keresztülvágtat a senkiföldjén, belegabalyodik a drótokba, majd az angol és német katonák összefognak, hogy kiszabadítsák.
26. Indiana Jones és a végzet temploma (1984)
Spielberg és George Lucas később egyaránt magánéleti problémáikra vezették vissza A végzet temploma sötét, zavaros hangvételét, de ez nem változtat a tényen, hogy a második Indiana Jones-film keserű csalódást jelentett Az elveszett frigyláda fosztogatói okos, leheletnyi iróniával meghintett kalandjai után. Az első szarvashiba Marion karizmával és tökösséggel teli karakterének félredobása volt az egész filmet vérlázítóan idegesítő nyafogással töltő bárénekesnő Willie kedvéért (akit Spielberg jövőbeli felesége alakított), és ha ez nem lett volna elég, Indy kapott még egy hasonlóan irritáló, nagyszájú ázsiai kisgyerek-segítőt is mellé. Maga a film ígéretesen indul, egy olyan kirobbanó akciójelenettel, ami felér elődjéhez, de aztán gyorsan gyerekrabszolgákkal, vudubabákkal és emberáldozatokkal terhelt borús feketemágia-látomásba fordul. Ami azt illeti, A végzet temploma bemutatása idején olyan kiborítónak számított, hogy Amerikában megváltoztatták miatta a korhatár-besorolások teljes rendszerét. Ez talán a film egyetlen maradandó öröksége - a folytatással Spielberg visszatért az első rész könnyedebb, humorosabb rohanásához.
25. Terminál (2004)
Ezt a leereszkedően aranyoskodó hangvételű vígjáték-drámát Mehran Karimi Nasseri, egy iráni menekült története inspirálta, aki 18 évig élt a párizsi Charles de Gaulle repülőtér 1-es termináljában. Nasseri filmbéli megfelelője Viktor Navorski, egy mit sem sejtő utazó Krakozhia elképzelt országából, aki a New York-i JFK-n ragad, miután a hazájában kitör a háború és útlevele érvénytelenné válik. Tom Hanks játéka a rokonszenves, tört angolt beszélő Viktorként nagyon kedves, és a film üzenete a nagy, befogadó amerikai olvasztótégelyről egydimenziós, de kellően szívmelengető - ez talán Spielberg meghatározó szeptember 11-utáni filmje. Ha úgy érzed, hogy a "Tom Hanks kilenc hónapig a reptéren ragad" érdekes, de kicsit sovány alaphelyzet egy két órás filmhez - nos, fején találtad a szöget. A Terminál ötletes felütése után elég gyorsan ellaposodik, hogy aztán leragadjon az ismerős romkom-kliséknél, melyek inkább Richard Curtist, mint Steven Spielberget idézik. Végeredményben ez a film tökéletesen nézhető, ha valami egyszerű és jóleső dolgot keresünk, de mélyebb nyomot nem hagy maga után.
24. Ready Player One (2018)
Csak idő kérdése volt, hogy Spielberg meglovagolja az elmúlt évtized nagy nyolcvanas évek-nosztalgiahullámát, melyet részben amúgy is saját munkássága (az E.T.-től a Kincsvadászokig) gerjesztett. Ezt végül rá jellemzően úgy tette meg, hogy megrendezte a popkulturális nosztalgia-műfaj egyik alapköve, Ernest Cline Ready Player One című regénye adaptációját. Na most, megnézni ezt a filmet nekem hatványozottan szórakoztatóbb élmény volt, mint a könyvet olvasni: a Ready Player One gyorsan pörgő, izgalmas és a maga túltolt CGI-futurista módján látványos mozi, ami hál’ istennek elhagyja az alapjául szolgáló mű fájdalmasabb részleteit (értsd: a főszereplő a filmben nem játssza újra a Háborús játékok összes jelenetét). Ennek ellenére a pofonegyszerű "találjuk meg a húsvéti tojást"-alaphelyzet egy logikátlanságoktól hemzsegő cselekményt palástol, ami darabjaira hullik, ha csak öt percig elmélyültebben gondolkozunk rajta - ez a szerethető karakterek hiányával és a mindent ellepő mozis és videojátékos utalások mellett is furcsán konzervatív és fantáziátlan virtuális világgal együtt zavaró, üres érzést hagy bennem (de a Ragyogás-rekonstrukció hiheteten részletességéért Spielberg mégis főhajtást érdemel).
23. Tintin kalandjai (2011)
Ettől a filmtől megkaptuk, amit a negyedik Indiana Jones-epizódtól vártunk - a Tintin kalandjai, az azonos című francia képregény- és rajzfilmsorozat adaptációja tele volt olyan energikus és humoros kalandokkal, amikkel Spielberg annak idején olyan mesterien bánt, na meg a frissességgel és a ritmussal, aminek nyomát sem találtuk a A kristálykoponya királyságában. A hiperrealista számítógépes animáció, amivel a rendező itt kísérletezett, még mindig elég megvetendő mozis újítás, de a Tintin szereplői legalább nem olyan furcsán ijesztő, kifejezéstelen tekintetű rémálom-lények, mint Spielberg egykori alkotótársa, Robert Zemeckis Polar Expresszének karakterei. Itt kézzel fogható a lendület és a kreatív vizuális megoldások, melyekre a társírók, Edgar Wright és Joe Cornish filmjei is épülnek, és az egész tagadhatatlanul nagyon szórakoztató. Legalábbis így van az utolsó harmic percig, ahol Spielberg már érezhetően kifullad, és képtelen a fiatalabb önmagához méltó, nagyot ütő zárótétellel előrukkolni.
22. Sugarlandi hajtóvadászat (1974)
Spielberg első mozifilmjét egy furcsa kettősség határozza meg: egyfelől itt még mindig a Párbaj fiatal, buzgó és ragyogó ötletekkel teli rendezője volt, másrészt viszont a populista, érzelgős impulzusok, melyek aztán munkássága uralkodó elemeivé nőtték ki magukat, a Sugarlandi hajtóvadászatban már jelen voltak. Mint későbbi drámai alkotásainak nagy része, ez a film is megtörtént eseményeket dolgoz fel: a főszereplők Goldie Hawn és férje, két amolyan százforintos boltból beszerzett Bonnie és Clyde-pótlék, akik túszul ejtenek egy rendőrt miközben keresztülvágnak Amerikán, hogy visszaszerezzék állami gondozásba került gyereküket. Ha van valami igazán zseniális ebben a filmben, az az egész helyzet tökéletes abszurditása - ahogy rendőrautók végtelen konvoja követi az országúton ezt a két teljesen ártalmatlan, botcsinálta emberrablót - melyet Spielberg az amerikai igazságszolgáltatási rendszer veleszületett fogyatékosságát feltáró szatírába tud fordítani. Ezen kívül azonban a Sugarland nagy része nem több tisztességes, de enyhén szirupos lakossági drámánál - ha egy kevésbé jelentős rendező készítette volna el, ma talán megengedőbbek lennénk vele szemben, de Spielberg egy évvel később megcsinálta A cápát, és onnantól kezdve a Sugarland nem lehetett több, mint félig elfelejtett széljegyzet az életművében.
21. A Pentagon titkai (2017)
Nincs abban semmi meglepő, hogy Spielberg 2017-ben megrendezte ezt a tisztelgést az oknyomozó újságírói szakma előtt, hiszen abban az évben vált egyértelművé: olyan korban élünk, ahol a sajtó egyre inkább elveszti szerepét a negyedik hatalmi ágként, ahol "bizonyos" politikusok a "fake news" jelszóval lerázhatják magukról a valós vádakat is. A Pentagon titkai konfliktusa - ami egy vietnami háborús hazugságokat leleplező dokumentum körül forog - talán nem annyira érdekfeszítő, mint néhány klasszikus riporter-drámáé, de a történet elég fordulatos és feszült ahhoz, hogy lefoglalja a megtörtént eseményeket feldolgozó politikai thrillerek rajongóit. A film egyetlen zavaró tulajdonsága, hogy látványos erőlködéssel feminista hőst próbál faragni Meryl Streep laptulajdonosából, aki egy sor nagyvonalú mosoly és néhány ijedt könnycsepp mellett csak annyit tesz hozzá a cselekményhez, hogy engedélyt ad Tom Hanksnek az ominózus cikk nyomdába küldésére (ráadásul Streep ezért még egy Oscar-jelölést is kapott, ami meg egy hatalmas vicc), a Watergate-et a semmiből előrángató befejezés meg kimagaslóan ügyetlen. Tehát míg A Pentagon titkai semmiképpen sem "rossz" film, én a magam részéről azért megmaradok Az elnök embereinél.
20. Az elveszett világ: Jurassic Park (1997)
Volt már szó néhány fölösleges Indiana Jones-folytatásról, hát most legyen szó egy fölösleges Jurassic Park-folytatásról is. Miközben Spielberg olyan szinten ragaszkodott a kalapos-ostoros kalandorhoz, hogy a franchise minden filmjét saját maga rendezte, a Jurassic Park-sorozatból már a második rész után kiszállt - ez persze nem akadályozta meg a Universal Picturest abban, hogy 2001-ben bemutassa a rosszemlékű harmadik epizódot, 2015-ben pedig rászabadítsa a világra a Jurassic Worldöt, ami egy tizedik kört érdemel Dante poklában. Hogy mit lehet felhozni Az elveszett világ védelmében? Sokat nem tesz hozzá az eredeti által tökélyre vitt recepthez, de Jeff Goldblum játéka még mindig szórakoztató, az utolsó felvonás, amiben a T-Rex rászabadul San Diegóra elég nagy csattanó, a film legjobb jelenete azonban toronymagasan az, amelyben hőseink a szakadék széléről lelógó lakókocsiból próbálnak kiszabadulni, miközben felülről a Tyrannosaurusok támadják őket. Itt Spielberg nem csak eszünkbe juttatja, hogy legalább akkora mestere tud lenni a suspense-nek, mint Hitchcock - ez simán befér karrierje legborzongatóbb pillanatai közé.
19. Bíborszín (1985)
Tíz év sorozatos kasszasikerei után Spielbergnek már nagyon fájhatott a foga egy Oscarra: Hollywood zászlóshajó-rendezője addig minden jelölését elbukta, pedig egy igazságos világban Az elveszett frigyláda fosztogatóival simán győzött volna. Arra, hogy miért rendezte meg Alice Walker Pulitzer-díjas regénye, a Bíborszín adatációját, nem létezik más magyarázat. Ez a film az Oscarbait definíciója: lekerekített, a hollywoodi melodráma konvencióihoz kínosan ragaszkodó könnyáztatta giccs, ami következetesen elhagyja az alapjául szolgáló regény szókimondóbb, szexuális részleteit. A végeredmény nem sokban különbözik azoktól a széles körben megvetett, szégyentelenül érzelgős Hallmark Channel-drámáktól, amiket délutánonként el lehet kapni az erre szakosodott tévécsatornákon. A nagyszerű szereposztás az egyetlen dolog, ami megmenti a Bíborszínt a lebőgéstől - Danny Glover, az első komoly szerepében feltűnő Whoopi Goldberg, de még Oprah Winfrey is egyaránt kiváló itt. Spielbergnek végül csalódnia kellett - a Bíborszín nem hozta el az Oscart, ráadásul a rendezők között sem diadalmaskodhatott. Arra várnia kellett majdnem még egy évtizedet.
18. Kapj el, ha tudsz (2002)
A Kapj el, ha tudsz Frank Abagnale, egy tizenéves professzionális csaló igaz történetét meséli el, aki kiadta magát többek között pilótának, orvosnak és ügyvédnek, miközben átsvindlerkedte magát Amerikán hamisított csekkjeivel. Mindeközben persze ott lihegett a nyomában az FBI, de Frank egyszerűen túl tehetséges volt ahhoz, hogy csak úgy könnyen letartóztassák. Tom Hanks körmönfont ügynökének tehát hosszas macska-egér játékot kell játszania vele, ami neki, és a Franket alakító Leonardo DiCapriónak is rengeteg alkalmat ad a látványos színészkedésre. Szerencsére a film ütemezése is helyén van, szűk két és fél órája szinte észrevétlenül száll el, az emlékezetes főcímnél kezdődő, a hatvanas évekbeli Bond-filmeket idéző retrós stilizáltság pedig vonzó és egységes külsőt ad az egésznek. És persze, különösebb értelmet keresni mindebben szükségtelen - a Kapj el, ha tudsz nem több 140 percnyi súlytalan mozis szórakozásnál a műfaj egyik mesterétől. És néha ez minden, amire szükség van.
17. Kémek hídja (2015)
A Kémek hídja nem az első, és nem is az utolsó megtörtént eseményeket feldolgozó Spielberg-film Tom Hanksszel a főszerepben - Hanks itt egy jóravaló amerikai családapa-ügyvédet alakít, aki akaratán kívül a hidegháború egyik feszült konfrontációja közepén találja magát. Miután sikerrel megvédi a bíróság előtt Mark Rylance rokonszenves lebukott szovjet ügynökét - és ezzel kivívja megannyi patrióta honfitársa megvetését - neki kell levezényelnie a túszcserét a kém és egy fogságba esett amerikai pilóta között. A végén persze minden akadályt leküzdve sikerrel jár, és az utca emberéből hőssé válik, mint előtte Spielberg megannyi főszereplője. A Coen-testvérek írói közreműködése ellenére a Kémek hídja realista, humortalan történelmi mozi marad, de még így is kellően feszes és érzelmes tud lenni, valahol félúton John le Carré borzongató hidegháborús kémmeséi és egy nagy Frank Capra-féle melodráma között. Spielberg rendezésében fölösleges hibákat keresni, Tom Hanks még mindig Tom Hanks, Rylance megejtő játéka pedig egy Oscart is nyert - ez a legfelsőbb szintű hollywoodi professzionalizmus, ha annál nem is sokkal több.
16. Amistad (1997)
Ha a Bíborszínt azzal vádoltam, hogy Spielberg kifejezetten az Oscar-szezonra készítette, akkor az Amistadot sem szabadna kímélnem. Ez a film hasonlóan kipipálja a nagy, tradicionalista díjátadók ízlésvilágának elvárásait: egy megtörtént eseményeket feldolgozó, lélekemelő tárgyalótermi dráma, melyben a pápaszemes Matthew McConaughey és a nevetséges álszakállú Anthony Hopkins sikerrel megvédenek egy csapat elrabolt afrikait a polgárháború előtti Amerika legfelsőbb bírósága előtt. És igaz, az Amistad két és fél órája nem mutat egyenletesen érdekfeszítő filmkészítést, néha pedig Spielberg beleesik a túlzásba vitt teátrálisság csapdájába, de meglepő módon nagyrészt sikerrel tudja az elviselhető szinten tartani az érzelgősséget. És a rabszolgaszállító hajón játszódó jelenetsor egymáshoz láncolt, véresre korbácsolt és elevenen a tengerbe hajított testeivel olyan sokkolóan brutális, mint bármelyik a Ryan közlegény megmentése vagy a Schindler listája legborzalmasabb pillanatai közül.
15. Világok harca (2005)
Nem tudom túltenni magam a Világok harca befejezésén. Az, hogy Tom Cruise halottnak hitt fia csak úgy lazán kisétál a család bostoni házából - akik csodával határos módon mindannyian túlélték a szó szerinti világvégét - nem csak tökéletesen komolyan vehetetlen fordulat, de tönkre is bassza a film egyik szívszorító csúcspontjának érzelmi súlyát. Ezt a katasztrofális botlást még fájdalmasabbá teszi, hogy mindaddig ez a H.G. Wells-adaptáció egy szinte hibátlan földönkívüli invázió-látomás volt, tele látványosan filmezett, és a hasonló témájú filmek többségénél nagyságrendekkel baljósabb és reménytelenebb apokaliptikus pusztítással. A Tim Robbins pincéjében játszódó jelenetsor Spielberg egyik legkimagaslóbb remeklése a suspense mestereként. Ha a Terminál volt Spielberg szeptember 11. utáni optimista inspirációs szónoklata, akkor a Világok harca az érme másik oldala, a rendező borús víziója az egyre bizonytalanabb jövőről.
14. Ryan közlegény megmentése (1998)
Bár a Ryan közlegény megmentése zajos kritikai- és közönségsikert aratott, az idő nem igazán bánt vele kegyesen. Bő két évtizeddel eredeti bemutatása után kerettörténete az öregemberrel a temetőben gyötrően szentimentálisnak tűnik, és a nagy, hagyománytisztelő háborús filmes gesztusai leginkább csak ideges sóhajokat váltanak ki. Ha viszonyítási alapot keresel, nézd csak meg a másik második világháborús eposzt 1998 Oscar-jelöltjei közül: Az őrület határán, Terrence Malick terjengős, transzcendens, lázálom-szerű metafizikus vizuális költménye ma is ugyanolyan zavarba ejtő és lenyűgöző, amilyen mindig volt, miközben a Ryan közlegény inkább csak a régi idők hollywoodi gyakorlatának maradványa. De azért van itt néhány kétségtelenül erőteljes pillanat; az utolsó összecsapás például tele van ilyenekkel (gondoljunk csak erre a Spielbergtől szokatlanul véres közelharcra). De a legtöbben persze az úttörő, kézikamerás partraszállás-jelenet miatt emlékeznek erre a filmre, ami talán a háború intenzitásának legrealisztikusabb bemutatása a mozitörténetben: Spielbergnek itt sikerült elérnie, hogy a néző maga is a bőrén érezze a halálos veszélyt.
13. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989)
A harmadik Indiana Jones-epizóddal Spielberg végre visszahozta a szédítő, csillogú szemű kalandosságot, ami oly ellenállhatatlan moziélménnyé tette Az elveszett frigyláda fosztogatóit. De Az utolsó kereszteslovag, ha lehet, még rajzfilmszerűbb és gondtalanabb multiplex-szórakoztatás, mint nagy elődje: Spielberg valahol már-már szemtelenül csinál viccet a nagy akciójelenetekből, míg máshol vérpezsdítő akcióba fordítja félvállról odavetett poénjait. A rendező mély odaadását a mozitörténet iránt itt nehéz szem elől téveszteni: Indy apja szerepét a karakter szellemi atyjára, a szó szerinti James Bondra osztja, de még ezen is ravaszul csavar egyet, amikor az idősebb Jonesból szórakozott szobatudóst csinál. Ford és Connery komikus duója végig briliánsan működik, Az utolsó kereszteslovag legemlékezetebb alakítása azonban mégis River Phoenixé a nyitány Indiana Jones-eredettörténetében. És miközben a forgatókönyv olyan súlyos témákkal dobálózik, mint az istenhit, az apa-fiú kapcsolatok és a nácizmus, a film még legsötétebb pillanataiban is megmarad könnyedén ironikus, akárhányszor újranézhető rohanásnak.
12. Párbaj (1971)
A mozivásznon csak 1974-ben debütált a Sugarlandi hajtóvadászattal, de Steven Spielberg már három évvel azelőtt kimutatta foga fehérjét ezzel a lehető legegyszerűbb eszközökkel dolgozó, izzasztó egyszemélyes thrillerrel. Később, már bejáratott hollywoodi rendezőként Spielberg könnyen hozzáfért a legnevesebb filmsztárokhoz, a legkorszerűbb vizuális effektekhez, és látványosnál látványosabb környezetekhez, de 1971-ben, pályakezdőként be kellett érnie a veterán sorozatszínész Dennis Weaverrel, egy végtelen sivatagi országúttal, és az arctalan ellenség szerepében egy rozsdaette öreg kamionnal. És a Párbajjal Spielberg kihozta a lehető legtöbbet e szűkös elemekből - és elkészítette minden idők talán legjobb tévéfilmjét. Weaver, mint az egyszerű utazó ügynök, az első Spielberg számos hétköznapi kisember-hőse közül, a kamion pedig egy megmagyarázhatatlanul rémisztő, szinte természetfeletti antagonista ebben a mitikus macska-egér játékban, ami a maga minimalizmusában is hátborzongató.
11. Schindler listája (1993)
Ez a könyörtelen, gyászos hangvételű háromórás holokauszt-dráma talán Spielberg legünnepeltebb munkája, az emberi történelem egyik legsötétebb fejezetének horrorisztikus, de valahogy még mindig gyengéden humanista látképe. A Schindler listája az a fajta film, amit tisztelek, de ha nem lenne nagyon muszáj, akkor sosem nézném meg még egyszer - e lélekölő hatás ugyanakkora eredmény, mint a hét Oscar-díj. De minden rezzenéstelen tekintetű fekete-fehér komorsága ellenére nem szeretnék úgy gondolni a Schindlerre, mint valami szent dologra, ami immunis minden kritikára. Mert miközben vannak nagyszerű húzásai - a színészválasztások, az egységesen lehúzó atmoszféra, a piros ruhás lány szimbóluma - én sosem tudtam kibékülni azzal, ahogy a holokausztot a jó öreg, legyszerűsített hollywoodi “jó a rossz ellen” viszonylatban ábrázolja. Liam Neeson jóságos megmentője és Ralph Fiennes tulajdonképpeni szuperfőgonosza ellentétében valahol elveszik az a mechanikus embertelenség, amit egy jobb holokausztfilm - lásd: Saul fia - kihangsúlyozna. És a szentimentalitás határát bőven átlépő befejezést a Schindler sírjára köveket helyező színészekkel Spielberg igazán elhagyhatta volna.
10. A.I. Mesterséges értelem (2001)
Az A.I. talán a legnehezebben megfogható és a leginkább megosztó film Spielberg életművében - a rendező mintha A Nap birodalma tragikus felnőtté válását és az E.T. szívfájdító gyermeki magányát próbálná egybeolvasztani egy összeomlás szélén álló disztópikus világ háttere előtt, majd minderre egy csapongó, eposzi utazást épít, melynek végső céljait egyaránt kereshetjük a gyermeki lélekben és a jövő technológiájának erkölcseiben. David, a szeretet érzését fajtájából elsőként ismerő robotgyermek története Spielbergtől szokatlanul keserédes, elmélázó hangulatú mese a valódi emberi kapcsolatok iránti vágyról - az elvárt happy end itt csak kétezer évvel az emberiség kihalása után, egy számítógép-generálta álomban valósul meg. A film jövőképe már-már a Szárnyas fejvadászhoz méltón borús - Rouge City villogó neonfényei és Manhattan félig elsüllyedt felhőkarcolói egyaránt felejthetetlen látomások - és Haley Joel Osment itt is úgy tud mély érzelmeket kimutatni arcjátékával, hogy közben elkerüli a gyerekszínészeknél gyakori aranyoskodást (a legjobb alakítás amúgy: Jude Law a sármos szexrobotként). Igen, a film túl sok idegenszerű koncepciót próbál két és fél órába zsúfolni, és nem tudja végig tartani az iramot saját ambícióival - de épp ez teszi az A.I.-t olyan csodálatossá: Spielberg ez egyszer megkísérelt teremteni valamit, ami nagyobb, mint Steven Spielberg. Ez az ő Űrodüsszeiája.
9. Lincoln (2012)
Spielberg kosztümös drámája Abraham Lincoln életének utolsó pár hónapjáról működik amolyan betekintésként egy történelmi fordulópont színfalai mögé - ha azt hitted, az amerikai rabszolgafelszabadítás tiszta, erényes cselekedet volt, a Lincoln megmutatja, hogy a véres polgárháború mellett mennyi mezei megvesztegetésre volt szükség a tényleges alkotmánymódosítás átveréséhez. De ha a Lincoln csak egy mesterien fotózott, lágy barnás színekkel dolgozó film lenne gondosan megtervezett díszletekkel és jelmezekkel, ami rávilágít néhány kevésbé ismert történelmi tényre, akkor jóval hátrébb lenne a rangsorban. És minden elismerésem a rendezésé, a forgatókönyvé és a nagy nevekkel teli, roppant szereplőgárdáé - de ez Daniel Day-Lewis filmje: ő itt nem csak a középpont, ami körül a produkció összes többi eleme forog, hanem bizonyára az egész produkció létezésének oka. Daniel Day-Lewis nem csak eljátssza Abraham Lincolnt, hanem egyenesen visszarángatja a nemlétből, hogy két és fél órára újra hús-vér emberként járhasson köztünk. Lincoln itt nem valami mitikus figura a régmúltból, egy név a történelemkönyvek lapjain, hanem fáradt, türelmes, kissé meggörnyedt, anekdotázó figura, egy egyszerű családból származó, félelmetes intelligenciájú férfi, aki ismeri a politika mocskos játszmáját, még ha nem is élvezi azt különösebben. Nem tudom, milyen személyiség lehetett a valóságban, de ha Abraham Lincolnra gondolok, akkor Daniel Day-Lewis Lincoln-alakítására gondolok.
8. München (2005)
Miért, Steven? Miért volt szükség arra, hogy a tökéletesen jó München végére odaerőltesd azt az ostoba, és őszintén szólva ízléstelen jelenetet, amiben az 1972-es olimpián túszul ejtett izraeli sportolók lemészárlását egy szexuális aktus közepén lévő Eric Bana képei szakítják meg? Ettől a kellemetlen ballépéstől eltekintve azonban ez a müncheni túszdráma kitervelőinek levadászását feldolgozó thriller sötét, felkavaró és voltaképp hibátlan elmélkedés a bosszú hiábavalóságáról. Spielberg, az örök optimista itt mélyen keserű és kiábrándult, nem tud azonosulni egyetlen oldallal, de még egyetlen karakterrel sem. A film zsidók módszeres legyilkolásával indul német földön, de az elkövetők ezúttal a nácik helyett a palesztinok - és miközben ezek rettenetes képsorok, két és fél órával később mégsem tudjuk eldönteni, hogy kik voltak a “jók” és a “rosszak” ebben a történetben. Avner és Moszad-ügynök társai néha a civileket sem kímélve végigvérengzik Európát, Izrael pedig ártatlan arab menekültek százait bombázza le, de a végén igazából semmi se változik, a halott terroristák helyére újak lépnek, az életben maradt szereplőkből pedig paranoiás emberi roncs lesz. És a politikai erőszak ördögi köre csak forog tovább megállíthatatlanul - Spielberg sosem volt még ilyen nyíltan reményvesztett.
7. Jurassic Park (1993)
Az 1993-as év sokak szemében Spielberg pályafutásának csúcspontját jelenti: ekkor nyerte meg az összes Oscart a Schindler listájával, miközben csak úgy mellékesen megrendezte élete legnagyobb kasszasikerét. Egyszerű lenne azt a következtetés levonni ebből, hogy miközben a Schindlerrel az Akadémia és az érett közönség kegyeit kereste, addig Spielberg a Jurassic Parkkal odavetett egy szelet nyári popcornmozis szórakzást a plebsnek. De ez a következtetés csak akkor állná meg a helyét, ha a Jurassic Park csupán egy jó nyári blockbuster lenne - a Jurassic Park azonban minden idők egyik legjobb nyári blockbustere. Vannak persze kétes döntések ebben a filmben: Attenborough aranyszívű mágnás-karaktere mai szemmel nézve hamisnak és elcsépeltnek tűnik, a logika azt diktálja, hogy mohó naivitásával ő a történet valódi főgonosza, de Spielberg túlságosan magára ismer az idősödő milliárdosban, aki csak valami csodásat akar teretmeni ahhoz, hogy ezt el is ismerje. A többi színész tisztességesen játssza a szerepét - Sam Neill drámai, Laura Dern szerethető, Jeff Goldblum karizmatikus, a gyerekek hitelesek - az igazi sztárok azonban a részben forradalmi CGI, részben modellek használatával megeteremtett dinoszauruszok. Az őslények alig tizenötöt töltenek a képernyőn a Jurassic Park százhúsz percéből, és a film néhány legborzongatóbb pillanatához közük sincs, de Spielberg annyi félelmetes effekttel és fenséges John Williams-zenével köríti megjelenésüket, hogy a reakciónk az egészre még ma sem különbözik Neill és Dern tátott szájú, tehetetlen döbbenetétől.
6. A Nap birodalma (1987)
Könnyű lenne leírni A Nap birodalmát egy újabb Oscarbait-próbálkozásként Spielbergtől a Bíborszín két évvel korábbi kudarca után - és részben bizonyára az is volt. De ebben a J. G. Ballard önéletírásából készült második világháborús drámában túl sok a párhuzam a rendező megszokott témáival, hogy csak ennyi legyen. A filmben egy fiúnak családjától elszakadva át kell élnie nyugodt, kertvárosi létének felfordulását, majd szembe kell néznie a külvilág megannyi veszélyével (Jim szerepében a 13 éves Christian Bale első nagy alakítását mutatta be). Spielberg újra és újra visszatért a gyermeki ártatlansághoz a munkáiban, de A Nap birodalmában Jimnek - aki legalább annyira a rendező, mint Ballard alteregója - éppen hogy örökre hátat kell fordítania a gyermekkor biztonságos buborékának, ha életben akar maradni és újra meg akarja találni a szüleit. A visszafogottan festői képek és a viharos, de nem túláradó érzelmesség együttese egy szinte költői felnőtté válás-történetet alkot, egy gyönyörű és tragikus szimfóniát az ártatlanság elveszítéséről.
5. Különvélemény (2002)
Spielberg számos munkája - a Sugarlandi hajtóvadászattól az E.T.-n keresztül az Amistadig - a bűnüldözés és igazságszolgáltatás rendszerének kritikáját fogalmazta meg valamilyen módon. Tehát nem meglepő, hogy elnyerte a rendező tetszését a Különvélemény forgatókönyve, mely Philip K. Dick azonos című novellájára alapul. A történet egy riasztó közeljövőbe kalauzol, ahol a rendőrök egy rakás futurisztikus műszer és három jövőbelátó testvér segítségével a tényleges gyilkosságok elkövetése előtt le tudják tartóztatni a gyilkosokat. Mint a kultikus sci-fi író egy másik művének klasszikus adaptációja, a Szárnyas fejvadász, úgy a Különvélemény is egyszerre előrehaladott és lelakott tech-noir disztópiába kalauzol, ahol a rendőrség vakító fényű, kínosan tiszta belső terei éles kontrasztban állnak a nyomornegyedek koszos homályával. És annak ellenére, hogy Tom Cruise jelenléte eltolja a filmet egyfajta cyberpunk Mission: Impossible-irányba, Spielberg nem csak az atmoszférát, de a filozófiai kérdésfelvetéseket is megtartja Dick írásából: el lehet ítélni valakit egy bűnért, amit még nem követett el? Az emberi sors eleve elrendelt, vagy létezik szabad akarat? Spielberg ritkán fürkészett ilyen átható tekintettel az emberi lélek és a jövőbeli technológia álmainak mélységeibe.
4. E.T. A földönkívüli (1982)
Most, hogy eljutottunk az utolsó négy filmhez, fel kell tennem a kérdést önmagamnak: tényleg fontosabbak ezek, mint Spielberg megannyi komolyabb témákat feldolgozó drámája? A nagy emberi szenvedés nem inspirál minden esetben nagyszerűbb művészetet? Nos, erre a kérdésre első körben azzal válaszolnék, hogy az E.T. A földönkívüli felszíne alatt nem kisebb emberi szenvedés rejtőzik, mint megannyi “felnőttesebb” társáéban. Elliott, az E.T. főszereplője (Henry Thomas, az egyik első Spielberg megannyi emberfelettien jó gyerekszínésze közül) egy magányos tízéves fiú, akit elhagyott az apja, és aki összebarátkozik egy véletlenül a Földön ragadt idegen lénnyel - és ahhoz nem kell túl nagy fantázia, hogy megtaláljuk a hasonlóságokat Elliott és a hasonlóan boldogtalan gyerekkort átélt Spielberg között. Az E.T. a meghatározó feldolgozása a rendező egyik legrégibb és legfontosabb témájának, a gyermekkor csodájának és szomorúságának - és könnyű lenne azzal vádolni, hogy pofátlanul nyílt érzelmességével manipulálni próbálja a nézőt, de basszus, legalább mesterien csinálja. És akinek nem lesz legalább egy kicsit könnyes a szeme, amikor a csúf kis teremtmény azt mondja Drew Barrymore-nak, hogy legyen jó, az nem is ember.
3. Harmadik típusú találkozások (1977)
Nincs még egy olyan zsigeri hatású film a nagy ismeretlennel való szembenézésről, mint a Harmadik típusú találkozások, amit jellemezhetünk akár az E.T. felnőtt kiadásaként is. A Földre látogató idegenek itt tudósok és kormányzati ügynökök hordáit - köztük François Truffaut-t - mozgósítják rejtélyes jeleikkel, de a történet középpontjába Spielberg szokásaihoz híven az átlagemberek kerülnek. Ott van Melinda Dillon, mint az egyedülálló anya, aki csak vissza akarja kapni a fiát, és persze Richard Dreyfuss munkásosztálybeli családapája, akinek unalmas élete feje tetejére áll egy ufóval való találkozás után, hogy aztán egy különös megszállottság legyen úrrá rajta, egy leküzdhetetlen vágy valami más iránt, ami túl van az emberi érzékelés határain. Ahogy az E.T. kiskorú hősébe, úgy Dreyfuss karakterébe sem nehéz beleképzelni a mindig elvágyódó Spielberget, akinek az egész életművét áthatja a reménykedés valami új, a képzeletünket meghaladó kaland után. És ha az emberi faj valaha találkozik földönkívüliekkel, bármi is történjék, az biztosan csalódás lesz a Harmadik típusú találkozások grandiózus, túlvilági zárótétele után, ahol az idegenek roppant anyahajója leereszkedik az Ördögtorony mellett, majd a zenén, mint univerzális nyelven keresztül kommunikál a földlakókkal.
2. Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981)
Mikor történt meg utoljára, hogy valahonnan befurakodott az agyadba Az elveszett frigyláda fosztogatói főcímdala, aztán egy fél napig nem tudtál megszabadulni tőle? Lehet, hogy éppen most? Spielberg és George Lucas első összeborulása a szabadidejében sármos sírrablóként rohangáló régészprofesszorról tetőtől talpig ikonikus, karakterei, akciójelenetei, poénjai, és még a zenéje is folyamatosan emlegetett, a kollektív tudatalattinkba mélyen beépült dolgok - ebből a szempontból csak egyetlen amerikai populáris mozi fogható Az elveszett frigyláda fosztogatóihoz, Lucas saját népmesei űrwesternje, a Csillagok háborúja. Nézd, ebben a filmben hibát keresni fölösleges: a főszerepekben Harrison Ford és Karen Allen egyszerre viccesek és kőkemények, sziporkázó aranyköpéseik végtelenül idézhetők, kapcsolatuk ötletesen fordítja ki a filmet inspiráló régimódi kalandorszériák hősies férfi megmentői és megmentésre szoruló szűzei közötti erőviszonyokat. Az ütemezés megtalálja az egyensúlyt a hullámvasút-sebességgel száguldó kalandok, a lelassult jellemábrázolás, az egzotikus helyszínek, és a mellékesen odavetett vizuális csattanók között. Hogy melyik a legjobb jelenet? A nyitány kincsvadászata? A nepáli ivóverseny? A verekedés a forgó propeller mellett? A nagy autós üldözés a nácikkal és a fehér lóval? ...a rohadt életbe, azt hiszem, most újra kell nézen Az elveszett frigyláda fosztogatóit századszorra is.
1. A cápa (1975)
Spielberg rendezett később nagyobb bevételt, több díjat és hangosabb kritikai elismerést vonzó filmeket - na de csinált valaha jobbat, mint A cápa? Nem hiszem. A maga idejében talán úttörő stúdiófilm volt, ami egymaga feltalálta a később vírusként terjedő nyári blockbuster-modellt, de A cápa ma már szinte művészfilmként működik: az értő kézzel adagolt ijesztgetés és a diszkrét effektek csak a fűszerezést adják a film derekát jelentő karakterközpontú drámához. Roy Scheider két lábbal a földön álló rendőrfőnöke kvintesszenciális Spielbergi átlagember-hős, aki ráadásul irtózik a víztől - de amikor az emberhúsra éhes címszereplő fenyegetni kezdi családja és városa biztonságát, össze kell fognia Richard Dreyfuss izgága, megszállott tudósával és Robert Shaw nagypofájú, viharverte tengeri medvéjével, hogy véget vessen a veszélynek. És persze tökéletes, ironikus csavar a rendezőtől, hogy végül neki, nem pedig a cápabolond kutatónak vagy az Ahabi bosszúvágytól fűtött vadásznak kell meghúznia a ravaszt. A felvezetés ehhez a klausztrofobikus utolsó felvonáshoz kellően nyomasztó és kényelmetlen - ebben nagy szerepe van John Williams baljósan kúszó zenéjének, ami előrejelzi a láthatatlan támadó közeledését, és amitől ma is végigfut hátunkon a hideg. Shaw hátborzongató monológja a U.S.S. Indianapolis elsüllyedéséről és a halott, fekete cápaszemekről súlyosabb, mint bármi Spielberg drámai munkáiban. Ha egy pillanatra elfeledkezünk a számtalan gyönge imitálóról és a film által szült blockbuster-divatról, ez a véres tengerészhistória akkor is hosszú árnyékot vet: A cápa máig újabb és újabb mit sem sejtő filmnézők szemében teszi marandóan rémisztővé az óceánt.