Ki a horrorfilm történetének legjelentősebb rendezője? Jó pár név eszünkbe juthat e kérdés hallatán - a teljesség igénye nélkül: James Whale, Jacques Tourneur, George A. Romero, Roman Polanski, Dario Argento, Wes Craven, David Cronenberg… Rob Zombie? - de azt hiszem, a helyes válasz mégis John Carpenter. Carpenter biztosan több klasszikust adott a műfajnak, mint bárki az említettek közül, és ami még fontosabb, újra és újra átformálta a horrort saját pokoli víziói képére, így szellemi atyja lett több generációnyi vérről és sötétségről álmodozó különcnek. És életműve változatosabb is, mint legtöbb pályatársáé: bő negyed évszázadot felölelő katalógusában találkozhatunk néma, álarcos embervadászokkal, Lovecrafti kozmikus borzalommal, pszichológiai rémdrámával, zombikkal és keresztény szimbolizmussal - de tehetsége még csak nem is korlátozódott a horror különböző alműfajaira. Amikor épp nem a boszorkányos óra tébolyult látomásai között töltötte az idejét, maradandót tudott alkotni például az akciófilm, a vígjáték, vagy a maró kapitalizmus-kritika terén, de saját filmjeihez komponált, úttörő szintetizátor-zenéjével még a mozivásznon kívül is.

Carpenter pályája sajnos nem volt minden értelemben fényes: néhány ma megkerülhetetlennek tartott filmje a maga idejében kritikai és kereskedelmi bukás volt, e kudarcok sorozata és az általa oly mélyen gyűlölt hollywoodi gépezet pedig a kilencvenes évekre megkeserítette a rendezőt, és megdöntötte a moziba vetett hitét, ez pedig kései munkái minőségén is meglátszott. A 2000-es években Carpenter végleg hátat fordított a filmkészítésnek - 2001 után egy nem sok vizet zavaró utolsó játékfilmes próbálkozást leszámítva csak néhány televíziós munkát vállalt. De a rémület egykori nagymestere ma boldogabbnak tűnik, mint valaha - időről időre kiad egy új albumot tele hátborzongató sötét ambient felvételeivel, vagy épp besegít valamelyik Halloween-folytatás filmzenéjébe, máskor pedig váratlanul megható tweetekben áradozik az ABBA-ról. Jómagam egyszer láttam Carpentert hús-vér valójában, a 2015-ös Lost Themes című lemezét követő turnéján - mármint, ott vagyok ezen a fesztiválon, és elmehetnék megnézni a Tame Impalát, vagy mittudomén, de hülye lennék kihagyni John kibaszott Carpentert, mi? - amikor is eljátszott egy csomót klasszikus kompozícói közül. Aznap este John Carpenter csak egy kedélyes, ősz hajú úriember volt, aki két dal között jókedvűen anekdotázott a napokról, amikor ő és Kurt Russell ijesztő filmeket készítettek. Végeredményben nem sokat érő tisztelgésként a mozgókép egyik megkérdőjelezhetetlen óriása előtt, itt vannak azok az ijesztő filmek sorba állítva a mélyponttól a csúcspont(ok)ig:

18. Semmit a szemnek (1992)

John Carpenter katalógusából talán ennek a filmnek van a legkevesebb köze a rendező borús világlátásához és stilisztikai fogásaihoz. A projektet eleve több szál fűzte a közismert hollywoodi tapló Chevy Chase-hez, aki több neves filmkészítőt felbérelt, majd kirúgott, mielőtt megkérte Carpentert, hogy eszkábáljon össze valami vállalhatót a félkész forgatókönyvből. A kedvenc részletem a történetből: miután Chase megköszönte szolgálatait, az író William Goldman így nyilatkozott az egészről: “Túl öreg és túl gazdag vagyok ehhez a szarsághoz”. Ez a mondat viccesebb, mint bármi magában a filmben: Chase komoly hangvételű, az Észak-északnyugathoz hasonló kalandfilmet képzelt el a főszerepben saját láthatatlanná váló yuppie-seggfejével, de a Semmit a szemnek a valóságban egy cseppet sem szórakoztató, ellenben tapinthatóan fáradt és örömtelen futottak még-komédia, amiről szinte süt, hogy az alkotói csak túl akartak lenni az egészen. Maga Carpenter később lesújtó élményként írta le a Semmit a szemnek forgatását, külön kitérve arra, milyen nehéz volt Chase-szel és Daryl Hannah-val dolgozni. Így talán nem is meglepő, hogy a film elveszített egy nagy rakást a Warner Bros. pénzéből, mára pedig jótékonyan kitörlődött kollektív emlékezetünkből.

17. A Mars szelleme (2001)

A Mars szelleme után Carpenter vállat vont, majd szögre akasztotta a kamerát - és ismerve a filmet, erre csak annyit tudok mondani: megértem. Ez az izzadságszagú sci-fi a 22. századi Marsra, egy összecsapott matriarchális társadalomba kalauzol, amit egyszer csak megtámadnak a bolygó “korábbi lakóinak” szellemei, megszállnak egy csomó mit sem sejtő bányászt, és D-kategóriás Mad Max-rosszfiúkat csinálnak belőlük. A megszállottak társasága leginkább Insane Clown Posse-rajongó orkok gyülekezetét idézi, a hősök pedig mind eldobható akciófilm-karakterek, kivéve a nagypofájú gengsztert alakító Ice Cube-ot, aki meg mi a retket keres ebben a filmben? (A válasz: Carpenter eredetileg egy harmadik Snake Plissken-mozinak szánta A Mars szellemét, de a producerek leszavazták és a rappert javasolták helyette húzónévként. Egy dologban talán igazuk is volt: Plissken örökségének jót tett, hogy kimaradt ebből a siralmas haláltusából.) A film ezen kívül csak némi ernyedtfaszú akciót és fáradt ijesztgetést tud felmutatni, az összes jelenet úgy néz ki, mintha egy lerohadt stúdióban forgatták volna a létező legolcsóbb díszletek között - az a Marson játszódó Doctor Who-epizód is százszor hihetőbb - a zene erőtlen metál-lihegés, és Carpenter tényleg nem tudott jobb egysorost adni Cube-nak, mint a röhejes “See you later, you big motherfucker!”.

16. The Ward (2010)

Kilenc évvel A Mars szelleme után Carpenter még egyszer visszatért a filmkészítéshez a The Ward című, elszomorítóan jellegtelen hattyúdal kedvéért. A történet helyszíne egy pszichiátriai osztály (kellemes meglepetés, hogy a filmet valóban egy kétes múltú elmegyógyintézetben forgatták) ahol a rejtélyes hátterű főszereplőnek (sajnálatos módon Amber Heard) meg kell mentenie saját és bentlakó társai életét egy természetfeletti ellenségtől. Azzal, hogy megmarad kisméretű, kiszámítható pszichothrillernek, a The Ward legalább elkerüli a látványosabb fiaskót, de még így is szívszorító a felismerés, hogy Carpenter egykori sötét, csavaros fantáziájának nyoma sincs benne - és hogy mennyire megkoptak a rendező adottságai mind a félelemkeltéshez, mind a humorhoz. Külön csalódás, hogy a zenét nem maga Carpenter szerezte, hiszen ez az a szenvedélye, ami pont, hogy nem kopott meg az elmúlt húsz év során. Az utolsó felvonásban érkező, mérföldekről látható fordulat gyanúsan Martin Scorsese szintén 2010-es Viharszigetét idézi. És a jelenet, ahol a fődoki elmagyarázza nekünk, mi történt, ugyanolyan fölösleges szájbarágás, mint a pszichiáter monológja a Psycho végén. Összességében ez egy tökéletesen generikus és stílustalan film, nehéz is a Carpenter-életmű teljes jogú tagjaként gondolni rá.

15. Elátkozottak faluja (1995)

Egyszer már összejött neki - A dologgal Carpenter lesöpörte néhány évtized porát egy nagy hatású, bár enyhén ósdi horrorfilmről, és egy azt minden értelemben felülmúló, agyzsibbasztó modern pszichológiai testhorror-klasszikust teremtett. Második remake-je, az Elátkozottak faluja című hatvanas évekbeli brit kultkedvenc adaptációja ezzel szemben egy tökéletesen érdektelen film, a rendező 1990 utáni egyenetlen leszállóágának egyik felejthetőbb ballépése. Az Elátkozottak faluja semmilyen épkézláb gondolatot nem képes hozzátenni az eredetihez, ráadásul szinte árad belőle az a furcsa, lejárt szavatosságú kilencvenes évekbeli tévéfilm-atmoszféra. Carpenter később csak úgy írta le ezt az alkotását, mint egy szerződéses munkát, amiben nem volt benne a lelke - és ezt nehéz is szem elől téveszteni. Az Elátkozottak falujából még az élete egyik utolsó filmszerepében megjelenő Christopher Reeve-et és Mark Hamillt felvonultató szereposztás, vagy a világító szemű, kiskorú Andy Warholok légiójára emlékeztető földönkívüli gyermekek sem képesek borzongató, vagy különösebben emlékezetes filmélményt csinálni. Ha valahogy beleerőltetnénk némi esetlen erkölcsi tanmesét - mondjuk arról, hogy erkölcsös-e az abortusz, ha egy nőt akarata ellenére termékenyít meg egy ufó - az Elátkozottak faluja talán egy keresztény tévécsatorna délutáni műsorából sem lógna ki.

14. Sötét csillag (1974)

A Sötét csillag egyedi helyet foglal el a sci-fi történelemben: egyrészről átlátszó paródiája a 2001: Űrodüsszeia humortalan, pszichedelikus világűr-látomásainak, másfelől előzménye megannyi, az embert a nagy ismeretlennel szembeállító jövőbeli sci-fi horrornak. Kár, hogy maga a film nem igazán állja meg a helyét sem elődje, sem utódai mellett. Ezt persze nem is várhatjuk el Carpenter rendezői bemutatkozásától, melyen még filmiskolai évei alatt kezdett el dolgozni, és melynek a költségvetése mindössze hatvanezer dollár volt. Ahhoz képest, hogy milyen olcsó és amatőr körülmények között forgatták, azért vannak dolgok a Sötét csillagban, amiket tudok értékelni: ironikus humorérzéke előrevetíti Carpenter alulértékelt komikus oldalát, DIY-esztétikájában pedig mai szemmel nézve van valami retrós vonzerő. Ettől a függetlenül a filmet lehetetlen komolyan venni: az minden egyes jelenetben egyértelmű, hogy az “űrhajó” kartondobozokból készült, és a készítők meg sem próbálják letagadni, hogy az űrlényt egy strandlabda alakítja. A társszerő Dan O’Bannon később fogta a Sötét csillag néhány cselekményelemét, és az elszállt hippi viccelődést színtiszta kozmikus rémületre cserélve megírta A nyolcadik utas: a Halált, a hetvenes évek legnagyszerűbb sci-fijét. De a Sötét csillag ma nem több, mint egy mulatságos kuriózum a Carpenter-komplettistáknak.

13. Menekülés Los Angelesből (1996)

Őszintén, a Menekülés New Yorkból könnyen indíthatott volna egy olyan sikeres és hosszú életű franchise-t, mint mondjuk a Bosszúvágy, Charles Bronson brutális 1974-es önbíráskodó thrillere, ami megért vagy öt folytatást. Mármint, a New Yorkban minden megvolt: egy karizmatikus antihős a félszemű ex-titkosügynök Snake Plissken személyében, egy karakteres és eredeti látomás a bűnözés által leigázott jövőbeli Amerikáról és napokig elég emlékezetesen fura mellékszereplő. Ennek ellenére a Menekülés Los Angelesből évekig vegetált Hollywood purgatóriumában, miközben Coleman Luck újra és újra átírta a forgatókönyvet, amit Carpenter végül túl lagymatagnak és parodisztikusnak ítélt. Az, hogy a projekt egyáltalán megvalósult, nagyrészt Kurt Russell-nek köszönhető, aki nagyon el akarta játszani még egyszer Plisskent, és aki Carpenter és a producer Debra Hill közreműködésével saját maga írta a végleges filmet. Ez egy megható eredettörténet, de mégis nehéz egyetérteni a rendező azon állításával, miszerint a Menekülés Los Angelesből valójában jobb film, mint a Menekülés New Yorkból. Amennyire én látom, a Los Angeles a New York ironikusabb, önparódiába hajló remake-je - a Menekülés New Yorkból több szörf- és plasztikai műtét-poénnal. De azért találunk itt egy gladiátorjáték-stílusú kosármeccset, ahol Plisskennek ötven másodperc alatt kell tíz pontot dobnia, ha nem akar golyót kapni a fejébe, és ezért legalább hálásak lehetünk.

12. Csillagember (1984)

Miután A dolog csúfos kereskedelmi bukásnak bizonyult, míg Steven Spielberg ugyanabban az évben bemutatott édeskés földönkívüli látogatás-mozija minden idők legjövedelmezőbb filmje lett, Carpenter barátságosabb vizekre evezett következő sci-fijével. A Csillagemberrel a rendező távolabb merészkedett horrorfilmes gyökereitől, mint azelőtt bármikor, és ezt a mainstream véleményformálás a szokásosnál elnézőbb kritikákkal és egy ritka Oscar-jelöléssel hálálta meg (Jeff Bridges végül nem vihette haza a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot, azt F. Murray Abraham kapta meg az Amadeusért). Ennek ellenére azonban a Csillagember nem tartozik Carpenter igazán jól sikerült munkái közé - vagy egyszerűen szerencsétlen helyzet az egy olyan John Carpenter-filmnek lenni, amit bátran ajánlhatunk azoknak, akik nem szeretik a horrorfilmeket. A rendező ismerős steadicam-felvételei azért itt is szépek, de a sci-fi felütés után megható, de enyhén unalmas road movie-ként folytatódó Csillagember nem tartogat túl sok izgalmat, ha csak nem vagyunk oda a hosszúra nyúló utazás-jelenetekből építkező filmekért, melyek nagy része azzal telik el, hogy egy földönkívüli az ember gyarlóságáról panaszkodik. Nézd, én nem akarom itt nagyon lehúzni a Csillagembert, de annyi biztos, hogy amikor kedvem támad megnézni egy John Carpenter-filmet, akkor sosem a felvizezett, családbarát romantikus űrlényes filmjére gondolok.

11. Vámpírok (1998)

A kései Carpenter-mozik többségét nem vádolhatjuk túl sok eredetiséggel, de a Vámpírok legalább adott valami friss csavart a vámpír-műfajnak, a klasszikusok sötét európai gótikáját az amerikai Dél sajátos, baljós régi ültetvényáhazakat és Faulkner-regényeneket idéző gótikájával kombinálja. A film James Woods veterán vámpírvadászát követi, aki válogatott nehézfiúkból álló különítvényével karöltve a napfényes Új-Mexikó sivatagjait járja a Vatikán megbízásából, feladata, hogy megtalálja és kifüstölje a vidék összes vámpírfészkét. A film tehát nem csak a vérszívók sok évtizedes filmes tradíciója előtt tiszteleg, de egyfajta modern spagettiwestern-utánérzés is (valahogy úgy, ahogy A 13-as rendőrörs ostroma valójában csak egy verziója Howard Hawks Rio Bravójának) amibe elég vérengző lövöldözés szorul, hogy eszünkbe jusson Carpenter akciófilmes oldala is. 1998-ban a Vámpírok talán bebizonyította, hogy Carpenter ösztönei még nem koptak meg teljesen. Igen, ez a film végeredményben igen sekélyes, de közben ez mégis egy csodásan fotózott, erőszakos és ritmusos shoot ‘em up Clint Eastwood és egy középkori démonológiai lexikon jegyében, és szórakoztatóbb, mint szinde minden, amit a rendező a kilencvenes években csinált.

10. Christine (1983)

A Christine, a címszereplő elátkozott 1958-as Plymouth Fury története vérbeli Stephen King-sztori: áthatja az ötvenes évekbeli Amerika tinédzser-kultúrája, a főszereplő egy középiskolás lúzer, aki természetfeletti bosszút áll terrorizálóin, és az egész értelmezhető egy nagy, moralizáló alkoholizmus-allegóriaként. Carpenter adaptációjának legnagyobb gyengesége, hogy nem igazán tud elszakadni King kedvelt közhelyeitől - az esetlen, szemüveges stréberek, a bőrdzsekis rosszfiúk és a kiskorú szereplők közötti túlszexualizált kapcsolatok kiléphettek volna akár az Azból vagy a Carrie-ből is. De Carpenter Christine-je ridegebb, mint az eredeti regény, és elhagyja az író elmebajosabb kilengéseit, ami egyrészt kár, mert én megnéztem volna, a rendező hogyan filmezi le King jóval hátborzongatóbb gyilkosság-jelenteit, másrészt talán segít kiemelni a végül a rajta elhatalmasodó, önpusztító szenvedély áldozatátá váló Arnie (Keith Gordon) tragédiáját. De erre a filmre elsősorban mégis a címszereplő miatt emlékezünk: Carpenter mesterien komponál minden felvételt az autó, az Amerikai Álom e halhatatlan jelképének letisztult, áramvonalas formáiról. Christine cseresznyepiros fényezése, hibátlan vonalvezetése és vakító fényei stílusos, nehezen felejthető kontrasztot alkotnak az általános lecsúszott, reménytelen környezettel, és az önmagát javító vérszomjas jármű jeleneteiben az effektek máig megmaradtak kiemelkedően meggyőzőnek.

9. A 13-as rendőrőrs ostroma (1976)

A 13-as rendőrőrs ostroma nem horrorfilm, de mégis ez az a pillanat, ahol John Carpenter megtalálta a saját hangját. Ezt a minimális költségvetésű, klausztrofóbikus akcióthrillert jellemezhetjük Az élőhalottak éjszakája és a Rio Bravo elvadult szerelemgyerekeként, melyben zsaruk, elítéltek és átlagemberek szedett-vedett csoportjának túl kell élnie az éjszakát egy elhagyott rendőrőrsön, melyet néma, állatias utcai bandák rohamoznak meg. A 13-as rendőrőrs Los Angelese egy sivár, szinte disztópikus pusztaság, melynek utcáin vérszomjas bűnözők járőröznek, és gyilkolnak nagyrészt csak a vicc kedvéért - a jelenet, amiben az egyszerre Dosztojevszkij elvakult anarchistáit és Romero emberhúsra éhes élőhalottait idéző rosszfiúk egyike hidegvérrel agyonlő egy kislányt még mindig Carpenter egyik leginkább sokkoló képsora. Az a jelenet - ahogy még sok másik ebben a filmben - a feszültségteremtés apró remekműve részben a rendező által komponált elektronikus háttérzenének köszönhetően. Egy korban, amikor az elektronika még nem igazán volt része a mainstream filmzeneszerzés repertoárának, Carpenter primitív szintetizátorokra épülő, három nap alatt összedobott jeges, kísértő atmoszférái felbecsülhetetlen hatásúnak bizonyultak. De A 13-as rendőrőrs ettől függetlenül is feszes, élvezetes akciófilm egyszerű, de értőn rendezett összecsapásokkal és jól megírt karakterekkel, akiket szűkszavú, de annál idézhetőbb párbeszédeken keresztül ismerünk meg - a független filmkészítés egy kisméretű, de halhatatlan mestermunkája.

8. Az őrület torkában (1994)

Ez a horrorfilm öntudatra ébredésének pillanata. Az őrület torkában sok dolog: tisztelgés a film noir előtt és gunyoros Stephen King-parafrázis, de mindenekfelett agyzsibbasztóan csavaros metakommentár az egész műfaj működéséről és hatásáról. A film látszólag tradicionális detektívtörténetként indul: Sam Neill biztosítási nyomozója Sutter Cane, a köddé vált horrorszerző nyomába ered, akinek a könyei állítólag képesek az őrületbe kergetik a labilis olvasókat. A valóság és a fikció közötti határ azonban gyorsan elmosódik, a cselekmény pedig kifordul és bekebelezi önmagát, a kezdeti noiros nyomozósdiból Lovecraft kozmikus rémületét idéző természetfeletti agymenéssé válik tele torz, alvilági teremtménnyé alakuló emberekkel és apokaliptikus pusztítással fenyegető, ősi szörnyetegekkel. Végül a film annyi szédítő fordulatot tesz saját maga körül, hogy a néző végleg elveszti a fonalat - eszünkbe juttatva az olyan elődöket, mint A lakó, Polanski 1976-os tébolyult pszichológiai ámokfutása, vagy David Lynch Lost Highwaye és Mulholland Drive-ja, melyek saját rémálom-logika által inspirált forgatókönyvére ez a film biztosan hatással volt. De Az őrület torkában befejezése, ahol a történet végül a saját farkába harap, elárulja nekünk, hogyan érdemes hozzáállni mindehhez: ahogy Neill karaktere teli szájjal röhögve nézi a mozivásznon elölről kezdődő filmet és benne önmagát, úgy nekünk is jobb, ha egyszerűen alámerülünk Carpenter félresiklott kozmikus paranoiájába, és hagyjuk, hogy az megtörténjen velünk.

7. A köd (1980)

A köddel kapcsolatban oly gyakran ismételt kritikák - a többször átírt forgatókönyv zavarossága, az unszimpatikus karakterek, a leginkább szúette múmiajelmezbe öltözött statisztáknak kinéző kísértetek - nem légbőlkapottak persze, de nem festenek teljes képet Carpenter tökéletlen gótikus tengerészhistóriájáról. Maga a rendező elégedetlen volt a művével, melyet a Halloween elsöprő sikerének hála minden korábbinál nagyobb költségvetésből forgathatott le, így kétségbeesetten átírta és újravágta az elkészült filmet, de A köd vonzereje sosem az elmés történetmesélésben rejlett. Hanem inkább a Powell és Pressburger negyvenes évekbeli Technicolor-eposzait idéző, rémületes és festői látképeiben, melyeket időről időre ellep a természetfeletti köd, benne a régmúlt eltemetett bűneiért elégtételt követelő néma, világító szemű szellemekkel. Ahogy Stevie (Adrienne Barbeau) leereszkedik a világítótoronyból, Carpenter lélegzetelállító, szélesvásznú panorámát tár elénk a túlvilági erők által ostromolt városkáról, mely megidézi a Fekete nárcisz lassan hetvenöt éve észbontó himalájai fantáziáit. Vagy épp a továbbra is páratlan, dermesztő zenében, ami ha nem is a legikonikusabb - az mindig a Halloween lesz - de kísérteties, minimalista atmoszférájával számomra Carpenter legjobbja. Valójában az atmoszféra teszi megannyi buktató ellenére is tartósan élvezetessé A ködöt: Antonio Bay mintha az emberi faj utolsó rejtekhelye volna egy kihalt Földön, Stevie rádióműsora pedig az egyedüli, magányos hang az éterben.

6. A sötétség fejedelme (1987)

De alulbecsült film A sötétség fejedelme is, Carpenter Apokalipszis-trilógiájának középső darabja - nem olyan ikonikus, mint A dolog, de nem is olyan kultikus, mint Az őrület torkában. Pedig ez a világvégi hangulatú 1987-es nyomasztás nagyon is kreatív, és - ha a megfelelő lelkiállapotban kap el - egészen rémületes, folyékony vegyülete a vallásos és tudományos borzalomnak. A filmben egy pap és egy csapat kvantumfizikus egy rejtélyes, kavargó zöld nyálkával teli hengert kísérel megvizsgálni egy elhagyatott templom alagsorában. Nem sokkal később persze bebizonyosodik, hogy a ragacsos anyag maga a bibliai ördög, hőseinket pedig nem csak a templomot lassan körbevevő, Alice Cooper által vezetett zombiszerű hobók fenyegetik: a folyadék testükbe hatolva saját magukat is sorban rabszolgáivá teszi. A sötétség fejedelme szinte kézzel tapintható, gyomorforgató testhorror-látomás tele megnevezhetetlen váladékokkal, amiket a megszállottak társaik szájába okádnak, és testeket ellepő csúszómászókkal, melyekkel Carpenter mintha Buñuel Andalúziai kutyája előtt tisztelegne. De máshol a rendező elszakad a testiségtől, a vér, a genny és a férgek fúzjiójától valami szürreális, inkább az álmok világába tartózó látomásért - emlékezzünk csak vissza a film megrázóan szép tükör-képsoraira, melyek akár Cocteau Orfeuszát is eszünkbe juttathatják.

5. Elpusztíthatatlanok (1988)

Az Elpusztíthatatlanok egy szégyentelenül magasba emelt középső ujj a Reagan-éra arcába, a szabadon eresztett kései kapitalizmus mély ostobaságának harsány, a kifinomultság fogalmát hírből sem ismerő szatírája. A filmben Roddy Piper hontalan, sodródó vagánya egy napszemüveget talál egy kukában, mely felfedi az újságok, a tévéműsorok és a Los Angeles utcáit ellepő óriásplakátok felszíne alatt rejtőző, a tudatallatit megcélzó üzeneteket - “Engedelmeskedj!”, “Fogyassz!”, “Szaporodj!” - és a köztünk járó földönkívüli gyarmatosítók valódi arcát. Carpenter forgatókönyvének antikapitalista üzenete oly szembetűnő, hogy már nem is lehet szubtextuálisnak nevezni - de valószínűtlen módon ez itt a rendező kezére játszik: az Elpusztíthatatlanok olcsó, groteszk B-filmes esztétikájával és kifordított western-dramaturgiájával annyira szórakoztatóan lebutított görbe tükröt mutat az 1988 körüli Amerikáról, hogy az a már eleve abszurd módon agyrohasztó fogyasztói kultúra művészi leképezésévé emelkedik. Tehát, ha nem is kell az idegenek miatt aggódnunk, a reklámipar, a mainstream média és a politika már most, ebben a pillanatban is pontosan olyan olajozottan működő agymosó gépezet, mint a film sötéten komikus disztópiájában. És ha ez nem lenne elég, ott van még Piper és Keith David szinte kényelmetlenül hosszúra nyúló, parádésan rendezett verekedése, a filmtörténet egyik legidézhetőbb odaszólása (“I’m here to chew bubblegum and kick ass… and I’m all out of bubblegum!”), és persze Carpenter remek Roger Ebert-fricskája a végén - a végeredmény pedig egy dédelgetett kultklasszikus a teljes politikai spektrum szemében.

4. Nagy zűr kis Kínában (1986)

Carpenter pályafutásának nyolcvanas évekbeli csúcsidőszakát meghatározta a felszabadult műfaji kísérletezés, ami a Menekülés New Yorkból disztópikus akciójától A dolog Lovecrafti kozmikus rémületén át az Elpusztíthatatlanok szatirikus rendszerkritikájáig vezette a rendezőt, de mind közül talán a Nagy zűr kis Kínában jelentette a legfurcsább fordulatot. Ez a lázálomszerű, mutáns akcióvígjáték egybeolvaszt minden egymásnak vadul ellentmondó hatást a kung-fu filmektől a szörnyfilmekig, a klasszikus westernektől a Marx-fivéreket idéző fizikai komédiáig. De mindenekfelett nem Az elveszett frigyláda fosztogatóihoz vagy a Szellemirtókhoz érdemes hasonlítani ezt a filmet, ahogy azt oly sok kritikus teszi: a Nagy zűr kis Kínában frenetikusan gyors cselekménye, zavaros feketemágiás körítése és tipikus akcióhős-beszólásai alatt nem nehéz felfedezni a párhuzamokat Carpenter kedvenc rendezője, Howard Hawks humoros, de emberséggel teli filmjeivel a bajtársiasságról és a közösség erejéről. A Menekülés New Yorkból és A dolog után harmadszor is nagyot alakító Kurt Russell vérbeli amerikai kamionsofőrje persze kinevetteti a John Wayne-féle nagyszájú, magabiztos hősöket ahogy végigszerencsétlenkedi a filmet, de a színész ellenállhatatlan karizmája valahogy mégis gond nélkül szerethető karaktert csinál belőle. De nem csak ő, hanem minden egyes karakter szerethető azok közül, akik részt vesznek ezen a vidáman komolytalan pastiche-hullámvasúton, mely harcművészek, démonok és hatalmas lebegő szemgolyók közé vezet - így végül Carpenter tartósan szórakoztató, bizarr vígoperát tud eszkábálni egy olyan alapanyagból, ami bárki más kezei között utálatos és tartalmatlan zajjá válhatott volna. 

3. Menekülés New Yorkból (1981)

Tizenöt évvel későbbi folytatása ugyan színtiszta, túlzásba vitt rajzfilmes akcióhősködésben megmártozó paródia, de könnyű elfelejteni, hogy a Menekülés New Yorkból milyen kevésben különbözik A 13-as rendőrőrs ostroma hűvös minimalizmusától és borúlátó, sivár hangvételétől. A mennyország kapuja, Michael Cimino 1980-as korszakos bukása a népszerű vélemény szerint megölte a nagyköltségvetésű amerikai szerzői filmet, átadva a teret a biztonságos és sekélyes középutas látványosságnak és a franchise-filmkészítésnek a mainstreamben, újra a perifériára száműzve az individualista művészeket. De mégsem ez volt a teljes igazság: a nyolcvanas években egy olyan rendező, mint John Carpenter még kaphatott pár milliót egy nagy stúdiótól, hogy leforgasson egy szókimondó szatírát az amerikai rendőrállamról, amíg az überférfias nyári exploitation-akciófilm is volt közben. A Menekülés New Yorkból egy mocskos nagyvárosi csavar a klasszikus westernek magányos pisztolyhős-toposzára, és Kurt Russell sztárcsináló alakítása a háborős hősből lett bűnöző és harcedzett nagymenő Snake Plisskenként megteremtette a filmtörténet egyik legikonikusabb antihősét. Plisskent Carpenter visszafogottan baljós sound designja és megszokottan nyugtalanító szintetizátor-zenéje köríti, valamint a viszonylag alacsony költésgvetés ellenére is hiteles disztópikus rohadás, ahol a börtönszigetté alakított Manhattant az amerikai bűn irodalmi hagyományának olyan leszármazottai népesítik be, mint a molotov koktéllal dobálózó Ernest Borgnine, a diszkógömbökkel és kristálycsillárokkal körülvett Isaac Hayes, vagy Harry Dean Stanton, akit persze mindig jó látni.

2. Halloween - A rémület éjszakája (1978)

Ha nem is a Halloween volt az első slasher - A texasi láncfűrészes mészárlás megelőzte négy évvel, a műfajt valóban megteremtő Kamerales pedig tizennyolccal - John Carpenter kisköltségvetésű horror-klasszikusa egészen máig meghatározza, hogy is kell kinéznie egy slashernek. A Halloween bemutatta a moziba járó tömegeknek Michael Myerst, a gonosz legújabb megtestesülését, aki Carpenter első pillanattól ikonikus és hátborzongató főcímdalával kísérve járja Haddonfield álmos kertvárosi utcáit azon a végzetes éjszakán áldozatokra vadászva. És ahogy Michael az első a néma, megállíthatatlan álarcos gyilkosok sorában, úgy Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) a szűzies slasher-hősnők archetípusa, aki utolsóként marad életben, miután szabadosabb társai egymás után elhullottak. Az említett szűkös költségvetés könnyen elsüllyeszthette volna a filmet, de Carpenter a hátrányból előnyt kovácsolva egy Hitchcockhoz felérő suspense-magasiskolát teremtett, melynek épp az az erőssége, hogy milyen keveset mutat meg, ahogy lassan emeli a dermesztő feszültséget. Steven Spielberg pár évvel korábbi A cápájához hasonlóan a Halloween egyik kiemelkedő pillanata egy végtelenül idézhető monológ a gonosz természetéről, és ahogy Spielberg óceáni ragadozója, úgy Carpenter szótlan és könyörtelen gyilkosa is elsősorban szimbólum, nem pedig hús-vér karakter, egy posztmodern szörnyeteg, a legrosszabb rémálmaink kivetülése. Amikor 2022-es A Halloween véget ér, nos, véget ért, Michael halott volt és sok évtizedes rémuralma Haddonfield felett végre befejeződött. De én jobban szeretem Carpenter 1978-as Halloweenjának záró képsorát, ahol a rejtélyes eltűnt gyilkos lélegzésének hangja fest alá egy sor felvételt a kiürült éjszakai kisvárosról egyértelművé téve, hogy Michaelt igazából sosem lehet megölni.

1. A dolog (1982)

Sok szó esik A dolog praktikus effektjeiről, arról, hogy máig mennyivel ijesztőbb és gyomorforgatóbb a címszereplő földönkívüli parazita minden egyes jelenete ebben az 1982-as moziban, mint bármilyen CGI-szörny az olyan kortárs próbálkozásokban, mint Carpenter klasszikusának művészileg kudarcos 2011-es előzményfilmje. És igen, A dolog groteszk Grand Guignol-látványosságai valóban időtállók: a betolakodó ellenséges lény rémálomszerű, cseppfolyós mutációi és átalakulásai ismerős, földi testekből dolgokká, melyeknek nem szabadna léteznie olyan képsorok, amik örökre belénk égnek. De Carpenter legnagyszerűbb filmjében az a lenyűgöző, hogy nem csak tökéletes Lovecrafti kozmikus horror vagy szörnyfilm, hanem ugyanolyan tökéletes paranoiás pszichológiai horror is, a klausztrofóbikus helyszínen játszódó suspense-mozi mesterkurzusa. A dolog persze egy remake, Carpenter Howard Hawks-rajongásának legtisztább megtestesülése - az eredetije az 1951-es A lény egy másik világból, melyet hivatalosan ugyan Hawks gyakori vágója, Christian Nyby rendezett, de sokak szerint a film nagy részéért maga Hawks a felelős. Az a film magán hordozza Hawks ismerős odaadását a végül mindig győzedelmes összetartó közösségek iránt, míg cselekménye egy alig titkolt allegória az ötvenes évekbeli Amerika kommunista-fóbiás politikai valóságára. Carpenter megtartja az alaphelyzetet - egy elszigetelt kutatóbázis az Antarktiszon és egy rosszindulatú lény egy másik világból - de A dolog rémülete absztraktabb, mindent betöltő valami: ahogy a főszereplők felismerik, hogy a lény képes lemásolni bármilyen élőlény megjelenését, már egymásban sem bízhatnak többé. A dolog mindig a legjobb horrorfilmek egyike lesz már csak azért, mert több különböző műfajban iskolapéldának számít - egyszerre testhorror és creature feature, whodunit és túlélőfilm - de azért is, mert máig felfedezhetjük benne megannyi valós félelmünket. A nyolcvanas évek elején, az AIDS-krízis hajnalán különösen dermesztő lehetett egy film, amiben vérvizsgálat útján különböztetik meg egymástól az egészségeseket és a fertőzötteket, azt pedig mondani sem kell, miért lehet ma még vérfagyasztóbb egy film, melyben a pusztító ellenség az olvadó sarki jég alól tűnik elő. Minden rémálom közül, amit John Carpentertől kaptunk A dolog veti talán a leghosszabb árnyékot.