2021... hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egy különösebben jó év volt a zenében. Legutóbb talán a 2014-es termés volt ennyire gyér. De azért volt élet Drake vagy Adele fojtogató blockbusterein túl: új csúcsokat meghódító régi kedvencek (Nick Cave, Low) és izgalmas debütálók (PinkPantheress, Magdalena Bay), kaotikus avant-prog látnokok (black midi) és ambient jazz álmodozók (Nala Sinephro), japán folkénekesek (Ichiko Aoba) és tuareg bluesgitárosok (Mdou Moctar) mind értékes és minőségi zenét adtak ki ebben az évben. Íme az ötven dal, amire biztosan emlékezni fogunk 2021-ből:

 

50

Converge/Chelsea Wolfe: "Blood Moon"

(Epitaph)

A tavalyi év kemény zenei fénypontjainak egyike volt a sludge metal-formáció Thou és az énekes-dalszerző Emma Ruth Rundle közös lemezek, a May Our Chambers Be Full. De idén is kaptunk valami hasonlót a Converge metalcore veteránjai és a neofolk-énekes Chelsea Wolfe első egész albumos kollaborációjával, melyet a két fél már tulajdonképpen fél évtizede ígérgetett. A Bloodmoon I-t nyitó nyolcperces címadó gótikus eposz folytatja Jacob Bannonék legutóbbi lemeze, a The Dusk in Us borús posztmetál-kísérleteit egy gazdagabb és atmoszférikusabb szimfónikus hangzással, Wolfe baljóslatú végítélet-búgása pedig az agresszívabb Bannon tökéletes ellenpontjának bizonyul.

 

49

Pink Siifu/Fly Anakin: "Tha Divide" (ft. ZelooperZ, MAVI, Koncept Jack$on)

(Lex)

Ez a dal Pink Siifu és Fly Anakin második közös kiadványának központi darabja, egy toronymagas underground rap posse cut, melyen a duó összefog a detroiti Danny Brown-kollaborátor ZelooperZ és a két felemelkedő alternatív rap-csillag MAVI és Koncept Jack$on alkotta trióval egy sor kiemelkedő verze erejéig egy hipnotikus, füstös jazz rap-háttér előtt. Ha nem is fogja elhozni azt a nagy áttörést Siifu-nak, amire a 2018-as ensley óta várunk, egy nap talán valahogy úgy fogunk visszaemlékezni rá, mint ma az "Oldie"-ra.

 

48

Peggy Gou: "I Go"

(Gudu)

Mint korábbi ellenállhatatlan nu-balearic house táncparkett-slágere - a 2018-as "It Makes You Forget (Itgehane)", a 2019-es "Starry Night" - az "I Go" is szellős, lágyan pszichedelikus és gondtalanul fülbemászó elektronikus varázsfőzet. Van benne egy nagy adag nosztalgia a nyolcvanas évekbeli acid house, a kilencvenes évekbeli dream trance és k-pop iránt, de mégsem húzza le magával egyik sem, az "I Go" - és Peggy Gou zenéje általában - mindig súlytalan, dallamos és a leggyengédebb értelemben propulzív.

 

47

Cities Aviv: "Love. Fool. Revue."

(D.O.T.)

A legjobb Cities Aviv-dalok mindig így épültek fel: az előtérben Wilbert Gavin Mays gyakran letargikus, önvizsgáló monológokként megnyilvánu, határozott hangja, mögötte pedig egy szinte komolytalanul nyilvánvaló, de valahogy mégis hatásos hangminta. (Shirley Bassey a "Coastin'"-on, a Blackbird Blackbird által chillwave-esített Modest Mouse a "Float On"-on.) A "Love. Fool. Revue.", egy jólesően benyugtatózott hangulatű cloud rap-nosztalgiautazás és a kislemez Cities Aviv The Crashing Sound of How It Goes című idei albumáról körülbelül ugyanezt csinálja egy perc és negyvenhét másodpercnyi mennyei, ellazult félálom-funk álmodozás kedvéért. Gőzöm sincs, honnan van a hangminta, az viszont biztos, hogy kevés dalt játszottam le idén olyan gyakran, mint ezt.

 

46

Dean Blunt: "DASH SNOW"

(Rough Trade)

Dash Snow, a kultikus New York-i művész, aki dekadens környezetének szexszel és droggal teli mindennapjait dokumentálta fotóin, és aki 2009-ben adagolta túl magát végzetesen, mindmáig elsősorban Kendrick Lamar "The Heart Pt. 2"-jának köszönhette rap-hírnevét. Ez immár megváltozhat a brit artpop-különc Dean Bluntnak köszönhetően, aki egy kétperces, életigenlő jangle pop-daltöredékkel tisztelgett Snow előtt a Black Metal 2-n. Blunt legismertebb sorai affélék, mint a "Ki a fehér csajokkal az házamból" igazi galaxy brain-pillanata a Babyfather korszakos "Meditation"-jén, de a "DASH SNOW" egyszerűen csak annyit akar, hogy jobban érezzük magunkat. Igen, a dal messze túl korán ér véget - mint a jó dolgok általában.

 

45

RXK Nephew: "Early Age Death"

(Towhead)

RXK Nephew kismilliárd idei albumának mániákus, sötéten humoros avantgárd rap-kavalkádját talán egy dal sem foglalja össze olyan tömören, mint a Slitherman Activated című kiadványon napvilágot látott "Early Age Death". A rapper itt kaotikusan zörgő Baltimore club-háttér előtt szabadít a hallgatóra egy tébolyult ámokfutó freestyle-t, melynek első sorában máris terroristának érzi magát, egy perccel később pedig már megesküszik, hogy megöli saját anyját, amiért az megszülte, aztán meg az apjárt, amiért teherbe ejtette az anyját, továbbá megtudhatjuk tőle, hogy 2Pac miért nem volt igazi gengszter. Ez gyönyörű, dühös és szürreális őrület, és nehéz betelni vele.

 

44

Shannon Lay: "Rare to Wake"

(Sub Pop)

Shannon Lay érzékeny, megindító kislemeze, a "Rare to Wake" egy a változás és a belső növekedés szükségességéről. "Hiányozni fog az otthonom" ismeri el a kaliforniai dalszerző, "De utat kell engednem valami jobbnak". Azok, akik Ty Segall miatt ismerik Layt, bizonyosan meglepődnek majd a dal őszies, melankolikus lágyságán - a "Rare to Wake" pasztorális hangvételével és régi világ-hangulatú, elmélázó lassúságával közelebb van az előadó imádott Nick Drake-jéhez, mint Segall rendetlenül pszichedelikus punkjához. De abban mindenki egyetérthet, hogy ez a dal volt 2021 egyik legszebb zenei pillanata.

 

43

Yola: "Stand for Myself"

(Easy Eye Sound)

Igen, a "Stand for Myself" majdnem nagyon elcsépelt dolog. Egy angol énekesnő, aki akkora rajongója a régi amerikai zenének - a countrytól a rhythm and bluesig és a soulig - hogy elhagyja szülőhazáját Nashville-ért, és felvesz egy csomó retrós ízű dalt e stílusokban. A zene nem is lenne több jól kivitelezett, de üres hagyományőrzésnél, ha Yola nem lenne olyan kimagaslóan jó abban, amit csinál - nagyjából ez volt Amy Winehouse sikerének receptje is. Az előadó 2021-es albumának címadó dalát Yola emberfelettien erős énekhangja emeli az önmegvalósítás-himnuszok legfelsőbb kategóriájába, az időtlenül vintage-ízű americana-hangszerlést pedig egy másik lelkes blues-tradicionalista, a Black Keyses Dan Auerbach szolgáltatja.

 

42

CHVRCHES/Robert Smith: "How Not to Drown"

(EMI)

Az utolsó CHVRCHES-album és Lauren Mayberryék egyéb tevékenysége a 2010-es évek második felében azzal fenyegetett, hogy a skót szintipop-formáció végleg elveszíti a vonzerejét, és olyan zenekarként végzi, mely Marshmello odalán próbál kétségbeesetten betörni a slágerlistákra. Szerencsére a 2021-es Screen Violence horrorfilm-tematikájú gótikus new wave-fordulata megmentette őket e sorstól, és a "How Not to Drown"-nal az albumon még egy Robert Smith-vendégszereplésnek is jutott hely. Ahogy több mint egy évtizede a Crystal Castles "Not in Love"-ját, Smith jelenléte már megint puszta jelenlétével felemeli a Cure-hoz méltóan hűvös és drámai kompozíciót, és Maybery tökéletes partnerének bizonyul. Most már csak arra az új Cure-lemezre van szükségünk... ugye, Robert?

 

41

454: "ANDRETTI"

(MATH/Honeymoon)

454 a kevés olyan feltörekvő rapper egyike, aki producere is saját dalainak - és az biztos, hogy ma senki sem csinál olyan zenét, mint ő. 4 REAL című idei mixtape-je feleleveníti a cloud rap súlytalan pszichedéliáját, de a 2016 körüli Lil Yachty elszállt dallamosságát is - hallgasd csak meg az "ANDRETTI"-t, mely egy kannabisz-fajtáról kapta a nevét, és pontosan olyan érzés hallgatni, mintha te is be lennél állva tőle. "Azt akarom, ha valaki meghallgatja, örömteli érzései legyenek tőle, mintha épp vattacukrot vett volna, vagy látott volna egy szép szivárványt vagy naplementét", mondja a rapper a 4 REAL-ról egy interjúban. Az "ANDRETTI" máris elérte, amit akart.

 

40

Kero Kero Bonito: "Well Rested"

(Polyvinyl)

A Kero Kero Bonito háromdalos Civilisation II EP-jét záró "Well Rested" a londoni elektropop-trió eddigi magnum opusa, egy jókora előrelépés a KKB-tól megszokott rövid, enyhén ironikus rágógumipop-gyöngyszemekhez képest. A dal amúgy a 2018-as Time 'n' Place-t utolsó dala, a "Rest Stop" remix-változata, de jóval elvontabb és kísérletezőbb, mint bármi azon az altrock-hangással kísérletező albumon - itt a KKB minden eddiginél tovább merészkedik a deep house univerzumába. A szöveg hasonlóan futurista: az EP logikájában a "Well Rested" a jövő társadalmának vízióját képviseli, a klímakatasztrófa és a transzhumanizmus képeit eleveníti meg. Más szóval ez Sarah Bonito látnoki figyelmeztető üzenete az emberiségnek - hülyék lennénk figyelmen kívüli hagyni.

 

39

Circuit des Yeux: "Sculpting the Exodus"

(Matador)

Jó év volt ez a megrendítő, operai méretű fájdalom-ódákban utazó női énekesek rajongóinak: az új Lingua Ignota mellett kaptunk új Circuit des Yeux-t is. Haley Fohr új albumának inspirációi között megtaláljuk a gyászt, a depressziót és a járvány okozta magányt és bezártságot, a "Sculpting the Exodus" - az -io közepén elhelyezkedő mélyről jövő és kínnal teli segélykiáltás - pedig a dalszerző kísérlete a menekülésre ettől a sötétségtől. "Csapdába estem önmagam kórusában, és semmibe sem tudtam kapaszkodni, csak múltbéli énjeim visszhangjaiba" írja a dalban megfogalmazott érzelmekről Fohr, és valóban: ennél csak kevés megrázóbb, viharosabb és csodálatosabb zenét hallottunk idén.

 

38

파란노을 [Parannoul]: "Beautiful World"

(szerzői kiadvány)

Első hallásra a "Beautiful World" nem tűnik sokkal többnek egy kompetens, modern lo-fi verziónál a klasszikus shoegaze-hangzásra. A dal gerincét egy rendületlen, mennydörgő dobszólam jelenti, mely fölött újra és újra összecsapnak a viharos, visszhangzó noise pop-gitárok hullámai, és a Parannoul mögött álló névtelen előadó melankolikus hangja is ott van valahol, eltemetve a mixben. Csak amikor elolvassuk a lefordított szöveget, akkor látjuk be, miben különbözik ez a dal az átlagos nu-gaze próbálkozástól - a bevallottan magasabb szintű zeneiség mellett. Parannoul sorai önmarcangoló emo-sirámok "fiatal és ostoba" napokról és egy mély önutálatról, de a refrén a To See the Next Part of the Dream kevés optimista pillanatának egyike: "Egy nap minden rendben lesz."

 

37

Baby Keem/Kendrick Lamar: "Family Ties"

(Colulmbia/pgLang)

Baby Keem előnnyel indult a rapsztárság felé vezető úton, hiszen unokatestvére Kendrick Lamarnak, aki továbbra is megkérdőjelezhetetlenül magáénak tarthatja a Legnagyobb Élő Rapper címét. Épp ezért a "Family Ties"-ra, Keem és Kendrick első közös felvételére nem annyira mint az előbbi The Melodic Blue című debütáló lemezének negyedik kislemezére, hanem mint az utóbbi nagy visszatérésére tekinetettek a raprajongók. Kendrick utolsó albuma óta eltelt ugyanis majdnem fél évtized, a good kid, m.A.A.d, city, a To Pimp a Butterfly és a DAMN. pedig azóta egyaránt a popzenei kánon részévé váltak. A "Family Ties" egy nem kevésbé virtuóz, de absztraktabb és felszabadultabb előadóként mutatja meg Kendricket - talán előrevetítve jövőre érkező utolsó TDE-albumának irányváltását.

 

36

Floating Points/Pharoah Sanders/ London Symphony Orchestra: "Movement 6"

(Luaka Bop)

A Promises, Floating Points és Pharoah Sanders eszméletlenül szép albuma - ami mellesleg az év legjobbja is - valójában egyetlen, 46 perces spirituális jazz-szerzeményt takar, körülbelül úgy, ahogy Sanders 1971-es remekműve, a Black Unity. De a "Movement 6" az album kontextusából kiragadva is működik: a felvétel Sam Shepherd rövid csembaló-futamával indul, ami a Promises egészén végigfut, majd Sanders szaxofonja és a Londoni Szimfonikusok vonósai egyszerre gyászos, reményteli, feszült és nem evilági áhítattal teli progresszív jazz-odüsszeiát építenek fel a tetejére. A szó szoros értelmében lélegzetelállító zene.

 

35

black midi: "Slow (Loud)"

(Rough Trade)

Ennek a dalnak félig hazugság: a "Slow (Loud)" valóban a black midi második albumának közepén elhelyezkedő "Slow" nagyobb hangerejű verziója, de lassúnak még mindig nem lassú. Azonban ez a dal egy új, eddig ismeretlen elemet ad a brit avant-prog formáció zenéjébe: a mániákus tempójú fúziós jazz-kakofóniát, amivel a zenekar még közelebb kerül az olyan progresszív rock-elődökhoz, mint a King Crimson vagy a Henry Cow. Ez a fajta elvont, technikus matekrock-villogás alapesetben nem lenne túl szerethető, de a black midi nyaktörően dinamikus váltásai a frenetikus káosz-energia és a szépség futó, levegősebb pillanatai között pont elegendő frissességet kölcsönöznek a felvételnek.

 

34

Squid: "Narrator" (ft. Martha Skye Murphy)

(Warp)

A brightoni Squid fiatal karrierje még egyetlen rossz dalt sem eredményezett, de a "Narrator" mégis fölényesen a legnagyszerűbb dolog, amit kiadtak a kezeik közül. A Bright Green Field nyolc és fél perces koronaékszere a brit rockzene idealizált megtestesülése, egy frenetikus, idegbajos és filmszerű többtételű noise-punk kitörés, melynek sötét és végletesen megbomlott utolsó perceit Ollie Judge kétségbeesett üvöltései és Martha Skye Murphy fülsértő sikolyai töltik be.

 

33

FKA twigs/Headie One/Fred again..: "Don't Judge Me"

(Young Turks)

Ennek a dalnak az eredeti, szerényebb verziója a Drake oldalán is feltűnő UK drill-sztár Headie One és a producer Fred again.. 2020-as Gang mixtape-jén jelent meg, de a befejezett dal már méltó volt arra, hogy FKA twigs is a nevével járuljon hozzá. Az énekesnő legutóbbi albumának egyik elhibázott lépése a Future-rel közös "Holy Terrain" volt, úgyhogy először nem voltam biztos benne, szeretni fogom-e ezt az újabb rap-kollaborációt, de furcsán széteső mivolta ellenére - twigs az új szerelemről, Headie One pedig a rasszizmusról beszél - ez a dal mégis sikeres, köszönhetően Fred again.. és El Guincho grandiózus, tükörsima future garage-produkciójának.

 

32

Ruthven: "Don't Keep It to Yourself"

(Paul Institute/XL)

A "Paul-fivérek" szavakat hallva egy igazságos világban mindenki Jai és A.K. Paulra, a nyilvánosságkerülő, de annál nagyobb hatású brit R&B-zenészekre asszociálna. Jai ugyan 2019-es visszatérése után megint eltűnt az éterben, a testvérek által alapított Paul Institute kiadó legalább kitermelt idén egy tökéletes dalt. Sean Ruthven Nelson makulátlan kislemeze, a "Don't Keep It to Yourself" - melynek A.K. Paul a társproducere amúgy - egyfajta szofisztikált, de eltéveszthetetlenül erotikus quiet storm-ballada, melynek kényelmes ölelést idéző szintifunk-produkciója egy ponton ragyogó gitárszólóba csap át, Ruthven hangja pedig végig a hetvenes évek r&b-legendáit felelevenítően lélekteli.

 

31

Ichiko Aoba: "Asleep Among Endives"

(hermine)

Ichiko Aoba első kislemeze kiváló tavalyi albuma, a Windswept Adan után lecsupaszított, de továbbra is megrázóan szép formájában mutatja meg a japán kultkedvenc folkénekesnő művészetét. Aoba ezúttal csak egy magányos akusztikus gitárral kíséri páratlan nyugtató hatással bíró, elvágyódó énekét, és már csak a dal minimalista, álmodozó melankóliája elég ahhoz, hogy egy másik világa transzportálja a hallgatót, még csak le sem kel fordítani az olyan sorokat, mint a "Ma éjjel az egész világ lehunyja a szemeit/És szemhéjai alá rejt minket".

 

30

Phoebe Bridgers: "That Funny Feeling"

(Dead Oceans)

Ez a dal Bo Burnham vadul sikeres Inside-jából mintha kifejezetten azért íródott volna, hogy Phoebe Bridgers elénekelhesse. Az énekes-dalszerző persze meg is tette azt 2021-es turnéján, majd októberben hivatalosan is megjelent Bridgers "That Funny Feeling"-feldolgozása, ami remek főcímdala lehetne ennek az évnek, vagy épp végső siratódala az emberi társadalomnak. Ez a "We Didn't Start the Fire" a Z-generációnak, csak a kibírhatatlan önteltség helyén egy nagy adag csendes lemondással. A "That Funny Feeling" nagyon chill, és még annál is rémisztőbb - egy dallal sem lehetne jobban összefoglalni a 2021-es életérzést.

 

29

Japanese Breakfast: "Posing in Bondage"

(Dead Oceans)

A nagy, lehengerlő ballada Michelle Zauner felszabadultan romantikus új albumának közepéről igencsak félrevezeti a hallgatót - a "Posing in Bondage" címét látva először valamilyen szexuális devianciára asszociálunk, de ez a magány és közelség érzéseit megjelenítő dal valójában a monogámia kötelékeiről szól. A "Posing in Bondage" meghatározó pillanata - aminek ezt a helyet köszönheti - azonban egyszerűen az, amikor a második refrén alatt Zauner és a társproducer Jack Tatum ráengedik a dobot és a basszust az addig csontvázszerű hangszerelésre, örökre szóló helyet szerezve a dalnak minden "éjszakai vezetés" tematikájú lejátszási listán.

 

28

Yves Tumor: "Jackie"

(Warp)

A The Asymptotical World EP-n folytatódott Yves Tumor nehezen felfogható átalakulása posztindusztriális különcből földönkívüli rocksztárrá a távoli jövőből. Az EP kaotikusabb és gonoszabb, mint a Heaven to a Tortured Mind, és talán az egyetlen idei rockzenei kiadvány, amit egyaránt hasonlítottak Prince-hez, a My Bloody Valentine-hoz és Ariel Pinkhez. Az elején pedig ott van a frenetikus "Jackie", Tumor karrierjének egyik legsebezhetőbb és egyben bombasztikusabb felvétele, egy alternatív univerzumból sugárzott, pszichedelikus 2000-es évekbeli pop punk-sláger. Úgy tűnik Sean Bowie, ahogy nagy névrokona a hetvenes években, továbbra is minden kiadványával új csúcsokat hódít meg.

 

27

Sofia Kourtesis: "La Perla"

(Technicolour)

A perui származású, Berlinben élő Sofia Kourtesis már első, a Studio Barnhus gondozásában megjelent EP-jével felhívta magára a figyelmet két évvel ezelőtt, de az idei Fresia Magdalena kétségkívül az eddigi legszebb munkáját tette le az asztalra. A kiadványt nyitó "La Perla" a lehető legsúlytalanabb house, ami minden bizonnyal meghódítja majd a közeljövő klubjait és fesztiváljait, de közben egy nagyon is törékeny, melankolikus felvétel, melyen a producer - aki most először az énekhangját is kipróbálja egy dalban - édesapjának halálát kísérli meg feldolgozni annak kedvelt időtöltése, a tengerparti meditálás lágyan hullámzó nyugalmán keresztül.

 

26

Lil Ugly Mane: "porcelain slightly"

(szerzői kiadvány)

A "porcelain slightly" az egyik legmélyebben elcseszett Lil Ugly Mane-dal a sok mélyen elcseszett Lil Ugly Mane-dal közöt. "Várom, hogy a pánik elüljön", "Nincs itt senkinek védenivalója", "Van, hogy a világ megkegyelmez/Aztán széttöri a megkönnyebbülést, mint a porcelánt", "Rothadó otthon" - a dal vége felé már-már aggódni kezdünk a híresen pesszimista rapperért. A zene ezzel szemben szinte meghökkentően dallamos kilencvenes évekbeli altrock-utánérzés, aminek az égvilágon semmi köze a Mista Thug Isolation chopped and screwed-produkciójához vagy a Three Sided Tape avantgárd hangkollázsához - ez csak egy újabb furcsa kitérő Lil Ugly Mane kizárólag furcsa kitérőkből álló életművében.

 

25

Low: "Days Like These"

(Sub Pop)

"Mikor azt hiszed, már minden láttál/Rájössz, hogy ilyen napokat élünk", nyitja Alan Sparhawk és Mimi Parker a Low tizenharmadik albumának központi tételét. Egymással szorosan harmonizáló vokáljuk a szokásosnál tisztábban támadja le a hallgatót, a háttérben a BJ Burton keltette digitális zaj felemelkedik, majd a végére lágy ambientté foszlik szét, Sparhawk és Parker szövege pedig egyetlen utolsó, ismétlődő szóra redukálódik. A Low zenei arzenálja talán nem sokat változott az 1994-es I Could Live in Hope óta - a keserédes dallamosságtól a vokális harmóniákig - de a "Days Like These"-en minden egy napkitörés erejével vetül ránk. Ez a zenekar legvakmerőbb transzformációja.

 

24

Charli XCX: "Good Ones"

(Asylum/Warner UK)

Charli XCX legújabb kísérlete a slágerlisták meghódítására nagyrészt lerázza a PC Music- és hyperpop-hatásokat, amik meghatározták az énekesnő utóbbi néhány évét. A csillogó, jól összerakott synthwave-es végeredmény közelebb van a sekélyes mainstreamhez, mint bármi, amihez Charli a SUCKER óta hozzányúlt, de ettől még persze ellenállhatatlan pop-mágia. A "Good Ones" egyetlen igazi szépséghibája, hogy túl korán véget ér - ritkán mondok ilyet egydimenziós elektropopra, de a "Good Ones" nyugodtan tarthatna kétszer annyi ideig is.

 

23

Kanye West: "Hurricane" (ft. The Weeknd, Lil Baby)

(GOOD/Def Jam)

A "Hurricane" tucatnyi formában létezett, mióta először feltűnt Ye megvalósulatlan 2018-as albuma, a Yandhi felvételei között - egy ponton rajta lett volna Big Sean, máskor Ty Dolla $ign, Young Thug vagy... 6ix9ine. A Dondán megjelent végleges verzión az inkább hedonista éjféli R&B-ódáiról ismert The Weeknd, valamint Lil Baby kíséri Ye nagy, vallásos áhítattal teli kinyilatkoztatásait. Első ránézésre ez az egész folyamat - köztük a vendégelőadók személye - érthetetlennek tűnik, olyan dolognak, ami nem eredményezhet hallgatható zenét. De a "Hurricane" mégis hallgatható, sőt - Ye egyik legőszintébb és letaglózóbb dala az utóbbi évekből: "Én csináltam a legjobb zenéket, és mégis félresiklottam".

 

22

Caroline Polachek: "Bunny Is a Rider"

(Perpetual Novice)

Kezdjük a legfontosabb kérdéssel: a "Bunny Is a Rider" vajon egyenes tagadása az of Montreal "Bunny Ain't No Kind of Rider"-jának? De a viccet félretéve az egykori Chairlift-énekesnő 2021-es kislemezének zeneileg nincs sok köze a barokkos indie pophoz, de még saját első szólóalbuma, a Pang buja artpopja is egészen másféle hangzásvilágot jelent. A "Bunny Is a Rider" amolyan játékosan minimális futurista popzene az elérhetetlenségről ("Műholdak sem találják meg", jelenti ki Polachek a dal rejtélyes tárgyáról), melyet mindössze némi fütyülés és a társproducer Danny L Harle csúszos, szinte ott sem lévő basszusa tart össze. Ha el is marad Polachek legjobb felvételeitől, a "Bunny Is a Rider" tagadhatatlanul magával ragadó betekintést nyújt egy saját pop-jövőbe.

 

21

PinkPantheress: "Just for me"

(Parlophone/Elektra)

A 2000-es évek nosztalgiahullám csak nem veszít az erejéből - a TikTok-sztár és hálószobapop PinkPantheress sikere másnak legalábbis nem tudható be. A "Just for me" az anonim brit énekesnő slágere és próbálkozása a Craig David-féle UK garage-hangzással - na meg az Eminem "Stan"-jét idéző, nyomasztó megszállottság-témával. PinkPantheress lágyan szenvtelen éneke Mura Masa retrós 2-step produkciójával és az egy gyanús, Alkonyat-profilképes csatornára feltöltött, a Papa Roach "Last Resort"-ját idéző videóval együtt furcsán összezavaró hatást kelt - mint egy dal, ami valahogy egyszerre elkésett és túl korán érkezett.

 

20

Cassandra Jenkins: "Hard Drive"

(Ba Da Bing!)

Ez a kimagasló felvétel Cassandra Jenkins An Overview on Phenomenal Nature-jéről a zenei történetmesélés magasiskolája - más előadók egy egész albumon nem vázolnak fel annyi élénk jelenetet és karaktert, mint Jenkins ebben a négy verzében. A "Hard Drive"-on Jenkins elbeszélője különféle barátokkal és idegenekkel - köztük biztonsági őrökkel, könyvelőkkel és médiumokkal - fut össze, akik mind megosztják gondolataikat a dolgok természetéről. De nem minden az emelkedett életfilozófiáról szól: az, ahogy Jenkins a második refrénben kifordítja a dalcím jelentését, nem csak kiváló dalszerzés, hanem baromi vicces is.

 

19

Chuck Johnson: "Raz-de-Marée"

(VDSQ)

Az utóbbi évek erdőtüzei és a kapitalizmus jó néhányat elpuszított Kalifornia élhető helyei és kreatív terei közül - köztük olyanokat is, amik fontosak voltak a zeneszerző és gitáros Chuck Johnsonnak. Johnson a 2017-es Balsamon kezdett kísérletezni a pedal steel gitárral - az egy viszonylag életigenlő lemez volt, de az idei The Cinder Grove a veszteség és a pótolhatatlanság felfedezése. Az albumot nyitó "Raz-de-Marée" lüktető tónusai máris a legmozgalmasabb a The Cinder Grove legmozgalmasabb pillanatai - a zene innentől kezdve lassan bellesüllyed a lassan hömpölygő pedal steel-hullámokba. Ez a zene megemlékezés olyan helyekről, melyek már csak poros hangfelvételek formájában léteznek - és részben e felvételek visszhangjaiból építkezik. De ettől a kontextustól eltávolítva is az év legszívszorítóbb ambient szerzeménye.

 

18

Spellling: "Boys at School"

(Sacred Bones)

A múltban Tia Cabral dalai gyakran a boszorkányság vagy a misztikus természet képeit idézték meg sötét, giallo-filmzenéket idéző szintetizátorok fölött, de a "Boys at School" - a kaliforniai avantpop-énekes eddigi legjobb dala - megmarad egy jóval kézzelfoghatóbb témánál. A kiváló idei Spellling-nagylemez második oldalát nyitó hét és fél perces opus a serdülőkor és a viszonzatlan vonzalom krónikája - "Holnap leszek tizenhat, és nem akarok tovább öregedni" - és Cabral szembenézése saját bizonytalanságaival. Korábbi lemezeinek elektronikus hangzásától eltávolodva a dal komor, de gyönyörű zongorafutamra épül, majd a végére egy progresszív rockos gitárszólóban teljesedik ki, mely épp olyan túlméretezett, mint a dalban megfogalmazott érzelmek.

 

17

Tyler, the Creator: "WILSHIRE"

(Columbia)

Tyler előző albuma, az IGOR a szerelem és a szerelmi bánat klausztrofóbikus felfedezése volt, ehhez képest a Call Me When You Get Lost egyértelmű felengedést jelent. De egy dal erejéig Tyler visszatért az IGOR letaglózó őszinteségéhez, és az a dal karrierje egyik legjobbjának bizonyult. Az album vége felé érkező nyolc és fél perces "WILSHIRE" betekintés az elbeszélő egy romantikus kapcsolatába annak első pillanatától ("Egy szombaton ismertelek meg, első ránézésre tudtam, hogy van itt valami") a végső összeomlásig ("De azt hiszem, csak egy újabb fejezet voltál a könyvben"), a kettő közé pedig bezsúfol teljes regényeket megszégyenítő súlyú történetmesélést. Ez az album egyetlen dala, amin kizárólag Tyler hangját halljuk, és az egyetlen, amit a rapper egy nekifutással vett fel - egy hátborzongató, keserű belső monológ, ami sokáig velünk marad.

 

16

Anz: "Last Before Lights"

(Ninja Tune)

A brit tánczenei színtér történetét betéve ismerő Anz első Ninja Tune-os EP-je, az All Hours egy egész napos rave-maraton atmoszféráját újrateremteni kívánó konceptalbum, mely hozzányúl a szigetország sokoldalú elektronikus zene-hagyományának szinte minden stílusához. Ezen a hat felvételen találkozhatunk a 2-step és a breakbeat és a freestyle hatásával, az All Hours kulminációját jelentő "Last Before Lights"-on pedig a jungle mozgékony és agresszív ritmusival, de mielőtt a dal véget ér, a manchesteri producer a klasszikus house-t idéző eufórikus zongorával egészíti ki a kompozíciót, még utoljára felvillanyozva már fáradó közönségét, mielőtt véget érne a nap.

 

15

For Those I Love: "I Have a Love"

(September)

David Balfe For Those I Love projektjének debütálása egy egészalbumos megemlékezés a dublini zenész elveszített barátairól, és a nyitányként szolgáló "I Have a Love" össze is foglal mindent.  Ez a dal visszatér a zenékhez, filmekhez és könyvekhez, amiken keresztül az elbeszélő és barátai gyerekként, majd fiatal felnőttként elmenekültek a világ kegyetlenségétől, és az utolsó verzében a negyedik falat áttörve szólítja meg Balfe néhai barátját és punk-bajtársát ("És amikor egy éve lejátszottam neked ezt a dalt..."). Közben a zene eszünkbe juttatja a 2000-es évekbeli brit underground izgalmas, korai időszakát, amikor a lo-fi rap és a 2-step garage szintézise felütötte a fejét az olyan lemezeken, mint a Streets Original Pirate Materialje.

 

14

Magdalena Bay: "You Lose!"

(Luminelle)

Őszintén, majdhogynem bármelyik dalt választhattam volna a Magdalena Bay debütálásáról erre a helyre - a Mercurial World színültig tele van tökéletes kívülálló popzenével - "Secrets (Your Fire)"! "Chaeri"! "Hysterical Us"! Tévedni tehát itt nem nagyon lehet, de a "You Lose!" mégis talán a "helyes" választás. Ezen a himnikus, szintetizált pop punk-kirohanáson Mica Tenenbaum és Matthew Levin megfogalmazzák frusztriációjukat a zenebiznisszel szemben egy első hallásra addiktív, szárnyaló altrock-refrén keretében - de azért leöntik mindezt sűrű, shoegaze-es zörej rétegeivel. Legutóbb talán a máig felülmúlatlan első Crystal Castles-albumot hallgatva éreztünk ilyesfélét.

 

13

Nala Sinephro: "Space 1"

(Warp)

Az év legjobb ambient felvétele minden bizonnyal a Nala Sinephro bemutatkozó albumát nyitó "Space 1", mely a műfaj történetének egyik legnagyszerűbb lemezét - Virginia Astley From Gardens Where We Feel Secure-ját - idézve madárcsicsergést használ, hogy a természet közelségének érzését keltse. Ezen kívül azonban a "Space 1" inkább Alice Coltrane Turiya Sings-korszakának kozmikus áhítatát és az ECM kiadó minimalizmusát juttatja eszünkbe. Ez az olyan igen ritka eset, amikor a "gyógyító erejű zene" kifejezést használni nem rohadtul kínos - kristályok, csakrák és egyéb maszlag helyett a "Space 1" transzformatív belső utazások látomásait foglalja hangba.

 

12

Injury Reserve: "Bye Storm"

(szerzői kiadvány)

Az Injury Reserve fojtogatóan komor By the Time I Get to Phoenixének stílusos lezárást biztosít a "Bye Storm", egy utolsó disszonáns, egzisztenciális avantgárd rap ballada Ritchie with the T tolmácsolásában. Korábbi dalokon feltűntek olyan külső fenyegetések, mint a koronavírus-járvány vagy a klímaváltozás, de az elbeszélő itt végleg magára marad a zajos, pszichedelikus hangkollázs-produkció fogságában, hogy szembenézzen az őt belülről mardosó veszteségekkel. Ritchie félbeszakítja saját lagymatag fogadkozását, miszerint "A műsornak folytatódnia kell" a zuhogó eső mantraként ismételgetett képével, mely amúgy visszatérő szófordulat a rapben, de itt egyértelműen a gyász metaforájaként tűnik fel. Brian Eno "Here Come the Warm Jets"-ének leamortizált dallama kellően töredezett, depressziós hátteret biztosít Ritchie reményvesztett vallomásainak.

 

11

Soccer Mommy/Kero Kero Bonito: "rom com 2021"

(Loma Vista)

Ennek a dalnak az eredeti, a "rom com 2004" címet viselő verziója tisztességes nekifutás a modern, glitches zajpoppal feldobott korai 2000-es évekbeli pop rock-produkciónak - utóbbiért a Low HEY WHAT-járól ismerős BJ Burton felelt - de hülyék lennénk letagadni, hogy a Kero Kero Bonito-kezelés mennyit dobott rajta. A "rom com 2021" megtölti a dal repedéseit Sarah Bonito félironikus intonálásával és nevetségesen fülbemászó szintetizátorokkal, a végeredmény pedig az év egyik legellenállhatatlanabb popdala, egy vérbeli alternatív univerzum-sláger.

 

10

Nick Cave/Warren Ellis: "White Elephant"

(Goliath)

Ritkaszágszámba megy, hogy a főként gyilkos balladáiról és személyes tragédiákat feldolgozó dalairól ismert Nick Cave valami aktuális társadalmi vagy politikai témához nyúl a zenéjében, a "White Elephant" egyenes utalásai az utóbbi évek viharos tüntetéshullámaira épp ezért olyan meghökkentők. Ezt leszámítva azonban a dal klasszikus Cave, még a Carnage hozzá képest visszafogott ambient pop-produkciójával együtt is - sőt, nevezhetnénk akár afféle Nick Cave-gyorstalpalónak. Az első fele ugye Cave vicsorgó, ponyvaregényes punk blues-oldalát mutatja meg, ahol az énekes készen áll lelőni a kibaszott fejünket, de aztán a dal hirtelen fordulatot vesz a túlcsorduló gospel irányába, megígérve a mennyi királyság eljöttét. Ez ugyanaz a trükk, amit a 2004-es duplalemezét záró "Oh Children"-en is eljátszott, de ha lehet, itt még eufórikusabb.

 

9

Water from Your Eyes: "Quotations"

(Wharf Cat)

A "Quotations" egy csodálatos dal, ami tulajdonképpen egy véletlennek köszönheti létezését. A Water from Your Eyes, a brooklyni Nate Amos és Rachel Brown duója kissé szétszórt experimentális popzenét csinál, ami összeköti a 2000-es évek indie színterének pszichedelikus hangjait a kortárs posztindusztriális kvázi-hyperpoppal. Amikor Amos úgy érezte hogy szükség van egy befogadhatóbb kislemezhez a páros amúgy kiváló Structure című idei albumához, az eredeti formájában hétperces "Quotations" átdolgozása mellett döntött, aminek a dallama sehogy sem hagyta nyugodni. A "Quotations" kislemez-változata Brown saját manipulált vokáljának hipnotikus alapjára építkezik, és annak ellenére, hogy négy és fél perces futásideje alatt nem történik semmi drámai, valahogy mégis képes egyszerre összezavaró és ellenálhatatlan lenni, egy bizarr kísérlet a nemtradicionális dalformával, ami valahogy tökéletes popzenét eredményezett.

 

8

Lingua Ignota: "PENNSYLVANIA FURNACE"

(Sargent House)

Kristin Hayter lehengerlő idei albumának beharangozó kislemezét részben az előadó pennsylvaniai otthonának egy 18. századi legendája inspirálta a kegyetlen vadászról, aki a zsákmányt kevesellve dühében kemencébe hajította kutyáit, hogy azok aztán visszatérjenek, és magukkal rángassák őt a pokolba, részben pedig idézet Werner Herzog Woyzeckjéből. Más szóval a "PENNSYLVANIA FURNACE" vérbeli Lingua Ignota-szerzemény. A dal tovább halad a tavalyi "O Ruthless Great Divine Director" által kitaposott úton, eltávolodva az indusztriális metáltól a fenségesen komor, keresztény szimbolikával teli neoklasszikus zene felé, de még mindig monolitikus, szenvedélyes, önmarcangoló, dermesztő - mindent megad, amit vártunk tőle.

 

7

Mdou Moctar: "Afrique Victime"

(Matador)

A címadó felvétel Mdou Moctar áttörést hozó Afrique Victime-jéről egyszerre fájdalmas visszaemlékezés a kontinenst súlytó kolonializmus borzalmaira és tüzes forradalmi felhívás, ami igazságosabb jövőt követel. Ezzel együtt a sivatagi blues hagyományain alapuló "Afrique Victime" egyben az afrikai rock vakmerő, újszerű látomása is. De igazából egy szót sem kell érteni Moctar francia és tamasek nyelvű soraiból ahhoz, hogy átérezzük, miért olyan kivételes ez a dal és előadó: ahogy Moctar és háttérénekesei újra és újra elismétlik a dal éles központi kérdését ("Miért történik ez? Mi az oka ennek?") a perzselő gitárszólam is tetőpontjához ér - ebből a hangszerből 2021-ben senki sem tudott látványosabb játékot előcsalni.

 

6

Little Simz: "Introvert"

(Age 101/AWAL)

Az év legerősebb albumnyitánya? Kétségkívül. A címe talán befelé fordulást jelent, de az "Introvert" minden eleme - a mennydörgés-szerű dobszólamtól a nagyzenekari hangszerelésig - grandiózus és filmszerű, és harcias tudatosságot sugároz kifelé. Simz szövege még mindig könyörtelenül önvizsgáló ("Háború dúl odabent, hallom a csatakiáltásokat"), de itt minden eddiginél élesebben kifelé irányítja a tekintetét, megemlítve elveszített családtagokat, korrupt politikusokat és faji megkülönböztetést. De a dal legemlékezetesebb sorai mégis azok, melyeken a rapper saját bizonytalanságaival néz szembe: "Egyik nap szótlan vagyok, máskor szavak kovácsa/Közel a sikerhez, de a boldoságtól a legtávolabb". Mindenek felett az "Introvert" Little Simz küldetésnyilatkozata, és az egész utána következő album az itt felvetett problémákkal foglalja el magát.

 

5

Black Country, New Road: "Bread Song"

(Ninja Tune)

A For the first time-mal a Black Country, New Road magáénak tudhatja 2021 egyik legjobb albumát, de a zenekar hihetetlenül magas szintű működésének egyik fényes bizonyítéka az, hogy az év legjobb Black Country, New Road-dala még csak nem is volt rajta azon az albumon. A "Bread Song"-ot először a For the first time megjelenése után egy nappal, egy BandCamp streamben mutatta meg a nyilvánosságnak a héttagú londoni posztrock-formáció, és a dal a jövőre érkező második BC,NR-nagylemezen fog megjelenni. Míg debütálásukra a legtöbb kritikus "posztpunk, de klezmer-hatásokkal" leírás valamilyen formáját sütötte rá, a "Bread Song" inkább letisztult kamarafolk, ami egy széthulló kapcsolat történetét meséli el keserédes metaforákon keresztül. Isaac Wood remegő, túlérzékeny vokálja köszönhet valamit megannyi sírós emo-elődnek, de a zene leginkább a Disco Inferno egyik 1992-94 közötti EP-jét idézi - és számomra ezutóbbi továbbra is hatalmas pozitívum.

 

4

The War on Drugs: "I Don't Live Here Anymore" (ft. Lucius)

(Atlantic)

Nézd, az "I Don't Live Here Anymore" nem a War on Drugs legjobb dala, ezt el kell ismerni: a csúcsok magasabbak a "Baby Missiles"-on vagy az "In Chains"-en, és az "An Ocean in Between the Waves" hét percig elnyújtott eksztázisát nem is lehet felülmúlni. De az "I Don't Live Here Anymore" talán az a pillanat, amikor Adam Granduciel végre megteremti imádott nyolcvanas évekbeli, poros szintirockjának legteljesebb megtestesülését, egy szélesvásznú aréna-himnuszt, ami menthetetlenül kilóg saját korából. Granduciel ismerős vándorlásai az álmok és az emlékek földjén megmaradnak, de szemcsés amatőr felvételek helyett ezúttal 4K felbontású blockbuster formájában követhetjük azokat. Jess Wolfe és Holly Laessig háttérvokálja rengeteget ad a dalhoz, és egy új, azelőtt ismeretlen dimenziót nyit meg a War on Drugs univerzumában.

 

3

Lana Del Rey: "White Dress"

(Interscope/Polydor)

Sok kritikus amolyan hullámvölgyként kezelte Lana Del Rey 2021-es termését - idén úgy érezhettük, a fehér Amerika mélabújának fülledt sanzonénekese néhány "problematikus" megnyilvánulásával több vizet zavart, mint két új nagylemezével. A Chemtrails Over the Country Club és a Blue Banisters ennek ellenére elsőrangú Lana Del Rey-albumok, még akkor is, ha nem kapunk tőlük sokkal többet, mint amit egy Lana Del Rey-albumtól elvárnánk. De az előbbi kiadványt nyitó "White Dress" mégis különleges dolog: ez egész egyszerűen az egyik legjobb dal, amit Lizzy Grant valaha írt. Hangja szokatlanul vékony és fátyolos a bágyadt zongora fölött - ez a döntés persze a dal központi témáját, az elveszített fiatalságra és ártatlanságra való visszaemlékezést erősíti fel. Tíz évvel azután, hogy a "Video Games" valószínűtlen popsztárt csinált belőle, Lana Del Rey eltöpreng azon, nem lenne-e boldogabb, ha sosem tapasztalja meg a hírnevet. A dal váratlanul megindító, egy csendes megbánással és nosztalgiával, és nem kell híresnek és gazdagnak lennünk ahhoz, hogy a tovatűnő boldogabb idők képeit - "A nyár majdnem véget ért" - átérezzük.

 

2

Kanye West/André 3000: "Life of the Party"

(GOOD/Def Jam)

Kanye nem is lenne Kanye, ha csak úgy békén hagyta volna a Dondát, miután nagy nehezen kiadta a kezei közül 2021 augusztusában. A legjobb idei dala például csak novemberben került fel az albumra, de hálásak lehetünk érte, hogy legalább napvilágot látott - a "Life of the Party" egy az egyre ritkáb pillanatok közül, amikor újra rádöbbenünk, hogy ez az ember ugyanaz, aki a College Dropoutot és a Late Registrationt csinálta. Ye verzéje amúgy a dal leggyengébb része - az első sorok gyerekkori visszaemlékezései után nagyrészt csak néhány érdektelen utalást kapunk Ye és Drake viszályára, ami azóta ráadásul véget is ért. A rapper korai időszakát idéző - és a Dramatics "I Was the Life of the Party"-jából építkező - buja chipmunk soul-produkció azonban egyenesen mesés, a nemrég elhunyt DMX-ről megemlékező levezetés (ahol Ye ezt a nagyon kedves videót használja fel) elég megható. A dal azonban mindenek felett André 3000 már most legendás verzéjének köszönheti ezt a helyet - Ye saját néhai édesanyjáról nevezte el albumát, de végül André írta meg a raptörténet legszívszorítóbb sorait egy szülő elveszítéséről.

 

1. Wet Leg: "Chaise Longue"

(Domino)

Excuse Me? What? Egy évvel ezelőtt hasonló listánk élén Bob Dylan "Murder Most Foul"-ja állt, minden idők egyik legünnepeltebb dalszerzőjének tizenhét perces, karrierösszegző eposza, mely megrendítő emléket állított egy egész generáció világfelfogásába lyukat ütő merényletnek - és rajta keresztül egy egész letűnt korszak ünnepélyes és tragikus dicshimnuszaként szolgált. Az idei lista első helyét egy nemrég még teljesen ismeretlen brit indie duó szarkasztikus gitárpop-debütálása kapja meg, ami jobbára egy fekvőfotelről szól. Ezek a dolgok már csak ilyenek. A "Chaise Longue" mellett szól már a puszta tény, hogy gitárközpontú független rockzene - és bemutatkozó kislemez - létére valahogy slágerré tudott válni az interneten, és immár azon kívül is. Az, hogy volt a szerepe ebben különféle homályos zenebiznisz-ügyleteknek és Ed Sheerannek, a nap végén teljesen lényegtelen egyszerű, de ötletes és pofátlanul fülbemászó - Rhian Teasdale tökéletesen vontatott stílusban előadott szenvtelen poénjai és nyakatekert kérdései ("Szeretnéd, ha kirendelnénk valakit, hogy aggasza az anáydat?") egytől egyik működnek. Egy évben, amikor látszólag minden angol indie zenekar úgy akart szólni, mint a Fall (kíváncsi lennék, Mark E. Smith mit gondolna minderről) egyedül a Wet Leg tudott közben vicces is lenni. Fogalmam sincs, hogy Rhian Teasdale és Hester Chambers lesznek a következő nagy dobás az indie zenében, vagy örökre megmagaradnak egyslágeres csodának - de azt az egy slágert akkor sem fogjuk elfelejteni.