Lassan a végéhez érkezik a COVID-éra második éve, itt van hát kényszeres visszaszámlálásunk 2021 legjobb zenéiről. Az elmúlt tizenkét hónapban részünk volt jó pár csalódásban, ami a kortárs popzene nagy neveit illeti - Lorde dögunalmas Solar Powerjétől St. Vincent Daddy's Home-jának kicsit sem meggyőző hetvenes évek-cosplayjéig, Billie Eilish lapos és személytelen Happier Than Everjétől Drake... oké, a Certified Lover Boyról sosem gondoltuk, hogy jó lesz. De ettől még megjelent egy nagy rakás kiváló album 2021-ben is, visszatért pár megbízható régi kedvenc (Nick Cave, Grouper) és megjelent pár ígéretes debütálás (Squid, Magdalena Bay), töretlen népszerűségű pop-rapperek (Tyler, the Creator), veterán avantgárd figurák (Chris Corsano és Bill Orcutt) és afrikai blues-gitárosok (Mdou Moctar) mind új karriercsúcsokat értek el, a Kanye West-show pedig agyzsibbasztó új fejezetet kapott. Íme az albumok, amikre emlékezni fogunk 2021-ből:
50
Grouper: Shade
(Kranky)
Liz Harris első albuma legismertebb művészneve alatt a 2018-as Grid of Points óta már megint nem okoz csalódást. Igaz, a Shade inkább az elmúlt másfél évtizedből összeválogatott felvételek gyűjteménye, mint valódi stúdióalbum, de a Dragging a Dead Deer Up a Hillt eszünkbe juttató ködös ambient- valamint az utóbbi néhány Grouper-kiadványt idéző letisztultabb folk-felvételek nagy részében megvan az a bágyadt, őszi kozmikus melankólia, amihez Harris mindenkinél jobban ért.
49
Anthony Naples: Chameleon
(ANS)
Korábbi munkái talán közelebb álltak az olyan ridegebb műfaji besorolásokhoz, mint a "tech house", de Anthony Naples sosem ijedt meg az elmélázóbb, buja produkciótól. 2018-as ambient kitérője, a Take Me with You előképként szolgál a Chameleon váratlanul atmoszférikus fordulatához - Naples itt valódi hangszerekkel dolgozik, a ritmusok helyett a lágy textúrákra kocentrál. A végeredmény egyesíti az ambient, a jazz és a blues elemeit egy sor finoman pszichedelikus, lassú és ábrándozó techno-felvételen.
Anthony Naples - "Massiv Mello"
48
Tyler, the Creator: Call Me If You Get Lost
(Columbia)
Tyler előző albuma, a klausztrofóbikus, szívfájdalmas IGOR ugyan váratlan közönségkedvenc lett, de a Call Me If You Get Lost talán a rapper eddigi legsikeresebb flörtje a mainstreammel. Megtaláljuk itt egy blockbuster raplemez alapkövetelményeinek többségét - a nagy nevekkel teli vendéglistát, az eklektikus, de könnyen megközelíthető kortárs trap/R&B produkciót - a bajkeverő tinédzserből érzékeny, sebzett bárénekessé érett Tyler maga pedig még mindig karizmatikus főhős, aki ha kell, nyolc percig is képes lefogni a hallgatóságot egy történettel.
Tyler, the Creator - "Sweet / I Thought You Wanted to Dance" (ft. Brent Faiyaz, Fana Hues)
47
Rhododendron: Protozoan Battle Hymns
(Happy Family)
Nagy ritkán találunk egy albumot egy számunkra ismeretlen zenésztől, ami tökéletesen működik - a Protozoan Battle Hymns, a Rhododendron brutal prog-eposza is efféle váratlan felfedezés. Ez a nagyrészt instrumentális, bő egy órás rockzenei támadás a jó ízlés ellen minden riffjével, ritmusával és szólójával olyan szintű technikai tudásról árulkodik, hogy szinte nehéz elfogadni, Ezra Chong és társai sosem vettek fel közös albumot előtte.
Rhododendron - "Last of the Painted Hills"
46
Remi Wolf: Juno
(Island)
Ha azt halljuk, hogy egy zenész valamilyen tehetségkutató műsorban tűnt fel először, az az esetek többségében rossz jel. Remi Wolf azonban a kivétel, mely erősíti a szabályt: csöpögős, túlénekelt balladák helyett a kaliforniai hálószobapop-énekes bemutatkozó albumán rikító árnyalatokkal, ragadós dallamokkal és élénk ritmusokkal teli funk-gyöngyszemeket kapunk, melyeket átitat Wolf frissítően komolytalan hozzáállása a dalszerzéshez. Nem mintha a Juno itt-ott nem lenne nagyon is melankolikus - de amikor a mainstream pop nagy része olyan lehangolóan egysíkú, könnyű ezt a debütálást üde színfoltként elkönyvelni.
Remi Wolf - "Street You Live On"
45
The Bug: Fire
(Ninja Tune)
Kevin Martin The Bug projektjének első szólólemeze a 2014-es Angels & Devils óta egyben az angol producer legjobbja is. Az album címe azonban nem csak a zene minőségére értelmezhető: a Fire tüzes és dacos politikai kommentár Martin szülőhazájának politikai valóságáról, melyen a baljós dub- és grime-hátterek felett olyan előadók prédikálnak az elnyomásról és a munkásosztály küzdelmeiről, mint Moor Mother, vagy Martin King Midas Soundos partnere, a költő Roger Robinson. A Fire forradalmi lemez a szó szoros értelmében, ha tehetné, saját maga gyújtaná fel a zsarnoki rendszereket.
The Bug - "Pressure" (ft. Flowdan)
44
Aesop Rock/Blockhead: Garbology
(Rhymesayers)
Míg underground rap-kortársainak többsége - és a Definitive Jux kiadó, mely a századforduló környékén egy helyre gyűjtötte őket - rég eltűnt a süllyesztőben, Aesop Rock még mindig itt van köztünk, és a zenéje jobb, mint valaha. A tavalyi, konceptuális Spirit World Field Guide-nak ott van a helye a portlandi rapper karriercsúcsai között - ehhez képest a Garbology, egy egész albumos kollaboráció a veterán producer Blockheaddel visszafogottabb, szinte minimalista kiadvány, de a két művész együttműködése így is magával ragadó. A komor tematika - közeli barátok halála, magány és unalom - ellenére Aesop szövegeiben több a tűz és élet, mint bármelyik lemezén az utolsó évtizedből, a produkcó retrós, szikárságában is eklektikus boom bapje pedig tökéletes hátteret kölcsönöz neki.
Aesop Rock/Blockhead - "All the Smartest People"
43
Soshi Takeda: Floating Mountains
(100% Silk)
A japán Soshi Takeda első nagylemeze deep house, ami a vaporwave felé kacsintgat. Ezeket a felvételeket nem igazán lehet táncolhatónak nevezni, inkább arra alkalmasak, hogy magányosan hallgassuk őket, és közben elmélkedjünk a technológiáról és az emlékezésről. Takeda kizárólag poros, kilencvenes évekbeli szintetizátorokkal készítette a Floating Mountainst, talán ez kölcsönöz az albumnak olyan megmagyarázhatatlanul túlvilági aurát, mintha több évtizedes speciális effektek lassan elporladó maradványai között barangolnánk.
42
Panopticon: ...and Again Into the Light
(Bindrune)
Austin Lunn egyszemélyes black metal-projektjének köszönhettük a stílus egyik legnagyszerűbb albumát az elmúlt évtizedből (a 2015-ös Autumn Eternalt), az ...and Again Into the Light pedig bizonyítja, hogy Lunn zenéje azóta sem veszített érzelmi erejéből és kísérletező kedvéből. Ahogy a Panopticon utolsó néhány kiadványán, a black metal és az amerikai népzene elemei itt is szokatlan, de sikeres módon egyesülnek, és az utóbbi műfaj történetmesélő oldalának még nagyobb szerep jut, ahogy Lunn olyan súlyos témákat dolgoz fel, mint a művészet, a család vagy a mentális betegség.
41
Yu Su: Yellow River Blue
(bié)
A kínai származású, de Kanadában élő Yu Su kiváló 2021-as nagylemezét részben egy turné inspirálta a producer szülőhazájában - a cím persze Kína második leghosszabb folyójára utal - miközben felbukkannak olyan témák is, mint a gyerekkor, az utazás és a letelepedés. De a törzsi ritmusokat idéző house és a buja, éteri dub és ambient között ingázó zenével a Yellow River Blue elsősorban Kaitlyn Aurelia Smith EARS-ére emlékeztető természeti látképeket idéz meg a hallgató előtt, tele nedves, pszichedelikus, éteri érzékenységgel.
40
Lucrecia Dalt/Aaron Dilloway: Lucy & Aaron
(Hanson)
Ez a két avantgárd zenész tíz évvel ezelőtt ismerkedett meg egymással, azóta pedig Lucrecia Dalt és az egykori Wolf Eyes-tag Aaron Dilloway között szoros barátság alakult ki, de a Lucy & Aaron mégis csak az első közös lemezük. Azonban remélhetőleg nem az utolsó: e szürreális felvételek posztmodern americanája váratlanul szerethető módon ötvözi a Dilloway munkáiból ismerős horrorisztikus tape loopokat és Dalt mutáns, töredezett pop-dalformáit, a végeredmény pedig egyszerre humoros és hátborzongató.
Lucrecia Dalt/Aaron Dilloway - "Both Blue Moons"
39
Foodman: Yasuragi Land
(Hyperdub)
Foodman első albuma, amit a nagy múltú Hyperdub kiadó gondozásában jelent meg egyfelől megtestesíti a "karanténalbum" kliséjét - a japán producernek szülővárosában ragadva a közeli és ismerős dolgokban kellett inspirációt találnia - de jobb, ha a mindennapi élet egyszerű örömeihez szóló ódaként értelmezzük. Az ismerős Foodman-trükkök - a footwork-hatástól a bizarr hangmintákig - mind itt vannak, de az akusztikus gitár feltűnése a dalokon egy korábban ismeretlen melegséget ad a zenéhez, miközben felidézi a producer utcazenész-múltját.
38
Moor Mother: Black Encyclopedia of the Air
(ANTI-)
Ha hihetünk Moor Mothernek, a Black Encyclopedia of the Air a költő és experimentális zenész legkommerszebb munkája - de ez nem jelenti azt, hogy Camae Ayewa engedne a radikális afrofuturista hangvételből, ami bemutatkozása - és máig legjobb albuma - a 2016-os Fetish Bones óta meghatározza művészetét. A Black Encyclopedia kollaboratívabb és sokszínűbb, mint elődei, jazz, rap, punk és elektronikus egyszerre, kommentárja az afroamerikai nők szerepéről pedig ugyanolyan éles, mint elődei közül bármelyiké.
Moor Mother - "Made a Circle" (ft. Nappy Nina, Maassai, Antonia Gabriela, Orion Sun)
37
JPEGMAFIA: LP!
(szerzői kiadvány)
Nem a Snyder Cut sikere volt 2021 egyetlen példája a meglopott művész végső diadalára a lélektelen vállalati fejesek fölött. Az LP! - JPEGMAFIA negyedik stúdióalbuma - "hivatalos" változatát talán megcsonkította a rapper egykori kiadója, de a Barrington DeVaughn Hendricks eredeti vízióját megtestesítő "offline" verziót gyorsan felkarolta JPEG lelkes rajongótábora. Maga az album olyan vadul kísérletező, Britney Spearstől az avantgárd elektronikáig mindent egymásra hányó mizantróp rap-támadás, amit megszokhattunk az előadótól, de a zenebiznisz iránti nély keserűségét talán csak Van Morrison tudná felülmúlni.
36
Giant Claw: Mirror Guide
(Orange Milk)
Keith Rankin legalább olyan jelentős figurája a vaporwave-érának, mint Daniel Lopatin vagy Ramona Xavier: progresszív elektronikus produckiót, hiperrealisztikus látomásokat és kaotikus hangminákat ötvöző albumai (mint a Dark Web vagy a Deep Thoughts) a műfaj klasszikusai, ráadásul Rankin társalapítója a megannyi remek vaporwave-alkotónak otthont adó Orange Milk kaidónak is. De a Mirror Guide, Rankin első Giant Claw-lemeze a 2017-es Soft Channel óta egyértelmű eltávolodást mutat régi stílusától egy tágasabb, de ugyanolyan disszonáns és futurisztikus új világba, ahol a hangok mind összezavaróan műviek még a legelragadóbb pillanatokban is.
35
Cerebral Rot: Excretion of Mortality
(20 Buck Spin)
Az év legundorítóbb albumát a Cerebral Rot adta ki - az Excretion of Mortality mellett a legtöbb 2021-es metállemez úgy hangzik, mint az új Coldplay. A death metal külső határait feszegető felvételeket hallgatni körübelül olyan, mint mélyen belélegezni egy rothadó dög fertőző kipárolgásait, de közben érthetetlen módon jóleső is, a sűrű és fülbemászó riffek és gitárszólók, az idegenszerű formákat öltő dobszólamok és a szinte embertelen vokál sötét és agresszív masszája ugyan fenyegető, de mégis vonzó egyveleget nyújt.
Cerebral Rot - "Bowels of Decrepitude"
34
Mdou Moctar: Afrique Victime
(Matador)
Íme egy album azoknak, akik már temetnék az elektromos gitárt, mint a zenei innováció eszközét. Mdou Moctar, a tuareg gitármágus Afrique Victime-je - Moctar első albuma, ami a Matador kiadó gondozásában jelent meg - végre meghozta neki a nemzetközi áttörést, megmutatva a világnak tüzes, pszichedelikus változatát a sivatagi bluesra. A dalok gyakran politikai felszólalások formáját öltik - a gyarmatosítói erőszakról, a nigériai rendőrség által elkövetett atrocitásoról - de a zene akkor a legérdekesebb, amikor Moctar belekezd valamelyik virtuóz, Hendrix távoli visszhangjaival teli szólójába.
33
Pendant: To All Sides They Will Stretch Out Their Hands
(West Mineral)
Első pillantásra azt hihettünk, a To All Sides They Will Stretch Out Their Handstől végre megkaptuk azt, amire immár fél évtizede várunk: Huerco S. ambient remekműve, a For Those of You Who Have Never (And Also Those Who Have) méltó folytatását. Hiszen Brian Leeds személye és az idegesítően hosszú cím közös a két albumban, nem igaz? De a hasonlóságok sora ezzel véget is ér: a To All Sides zenéje atonális, baljóslatú, fenyegetően rideg dolog, az ambient legsötétebb, örvénylő fekete vizeket idéző árnyalatát képviseli.
Pendant - "In the Great Night My Heart Will Go Out"
32
Black Dice: Mod Prog Sic
(FourFour)
A Black Dice még egy egészen más korszakban, a 2000-es évek elejének mozgalmas experimentális színterén tűnt fel először, melynek egyik meghatározó dokumentuma 2002-es debütálásuk, a Beaches & Canyons pszichedelikus zajorgiája. De megannyi kortársukkal ellentétben ez a brooklyni formáció máig nagyszerű és radikális zenét csinál - utolsó, 2012-es nagylemezük megjelenése óta pedig semmit sem veszítettek erejükből. A Mod Prog Sic reprodukálja híresen kaotikus koncertjeik atmoszféráját, miközben eszelősen játékos hangkollázsa egymásra halmozza a glitch, az instrumentális hiphop és a mutáns tánczene elemeit, még egy bizarr újjászületést biztosítva ennek a páratlan avantgárd intézménynek.
31
Fire-Toolz: Eternal Home
(Hausu Mountain)
Angel Marcloid nyolcvanperces posztindusztriális cybergrind-opusa olyan, mintha valaki egymásnak eresztett volna egy öntömjénző hetvenes évekbeli progresszív rock duplalemezt és a modern internet legmélyebb bugyrainak őrületét. Az Eternal Home screamo-vokálok, black metal-hörgések, smooth jazz-futamok, Oneohtrix Point Nevert idéző MIDI-balladák és egy nagy rakás agyzsibbasztó indusztriális hangkollázs a leggyakorlottabb hallgató türéshatárát is feszegető, négy lemezoldalon nyújtózkodó egyvelege, ami a végén minden poszt-irónikus modorossága ellenére - vagy épp azoknak köszönhetően - mégis lenyűgöző.
30
Squid: Bright Green Field
(Warp)
Bár a Bright Green Field még csak a Squid első nagylemeze, ezen a majdnem egyórás rock and roll-erődemonstráción máris egy érett, nagy ambíciókkal teli zenekarral találkozhatunk, akik hatásosan építkeznek posztpunkos és krautrockos hatásaikra. Az inspirálókra nem nehéz rámutatni - többek között a hetvenes évek New York-i no wave színtere és a Fall, megfűszerezve némi jazzel és funkkal - de a brightoni formáció félelmetes összhangja és puszta zenei tudása megemeli az albumot, és minden sikolyt, groove-ot és kakofónikus posztrock-szekciót szükségessé tesz még az olyan hét-nyolc percig elhúzott, lerohadt disztópikus városképeket idéző felvételeken is, mint a "Pamphlets" vagy a "Narrator".
29
Namasenda: Unlimited Ammo
(PC Music)
Ez a lista persze nem lenne teljes az év nagy PC Music-eseménye nélkül. A svéd hyperpop-szirén Namasenda 2019-ben lett a brit dekonstrukcionista pop-kollektíva tagja, miután részegen ráírt A. G. Cookra az Instagramon, bemutatkozó mixtape-je pedig a legjobb PC-kiadványnak bizonyult... talán a Charli XCX Pop 2-ja óta? A lényeg az, hogy az Unlimited Ammo akciófilm-esztétika előtt tisztelgő felszíne egy sor hibátlan futurista R&B és rágógumi-trap kvázi-sláger rejt, melyek a produceri teendőket megosztó Cook és Dylan Brady leginkább rádióbarát formáját mutatják, miközben Namasendát a PC Music következő alternatív univerzum-sztárjaként prezentálják a közönség előtt.
28
Circuit des Yeux: -io
(Matador)
Haley Fohr legújabb Circuit des Yeux-albumát ugyan tragédia ihlette - egy közeli barát halála, majd a járvány okozta további veszteségek - de a gyásszal való megbirkózás mellett egy nagy adag dacos örömteliség is van ezekben a dalokban. A hangszerelések Fohr minden eddigi kiadványánal közelebb jutnak a gazdag, barokkos hetvenes évekbeli progresszív pop-produkcióhoz, a dalszerzés pedig több erős és fülbemászó, szinte már popzenei dallamot mutat. Az -io persze még mindig visszautasítja a hagyományos dalformát, de az átható orgonák, a lüktető vonósok és Fohr megrázóan gyönyörű, mély énekhangja sűrű és megterhelő, de itt-ott váratlanul barátságos avantgárd látomássá állnak össze.
Circuit des Yeux - "Vanishing"
27
Ka: A Martyr's Reward
(Iron Works)
Ka semmi, ha nem megbízható - a New York-i rapper évekig túlórás tűzoltói fizetéséből vette fel borongós, elmélkedő underground lemezeit, miközben a kortárs független hiphop kultikus figurájává vált. Mára szélesebb körben elismert, intellektuális szerzővé nőtte ki magát, az A Martyr's Reward pedig karrierje egyik legnagyobb kritikai sikere, bár Ka igazából a 2013-as The Night's Gambit óta kizárólag nagyszerű dolgokat adott ki a kezei közül. Ezen az albumon a rapper bibliai párhuzamai, személyes és politikai eszmefuttatásai sokrétűek, rímei és szójátékai pedig komplexek és kielégítők, imaszerű verzéi tele vannak valami mély küldetéstudattal, ami oly gyakran hiányzik a kortárs rapből.
26
Cassandra Jenkins: An Overview on Phenomenal Nature
(Ba Da Bing!)
Így félúton be kell látnom, hogy ennek a listának egy elég jelentős részét alkotják a gyászról vagy a veszteségről szóló albumok. Cassandra Jenkins második nagylemezére például rávetül a néhai David Berman árnyéka - Jenkins játszott volna az egykori Silver Jews-frontember Purple Mountains-turnéján, de Berman öngyilkos lett, mielőtt az elkezdődhetett. Az An Overview on Phenomenal Nature álmodozó folk-dalfoszlányok sorozata a gyógyulásról, Jenkins élénk történetmesélői képessége és Josh Kaufman időtlen, szofisztikált hangszerelése legfeljebb csak az utóbbi néhány Weyes Blood-albumhoz hasonlítható.
Cassandra Jenkins - "Michelangelo"
25
박혜진 Park Hye Jin: Before I Die
(Ninja Tune)
A hip house kifejezés eredetileg a Chicagóból származú underground tánczenét és a rapet egyesítő zenékre utalt a nyolcvanas években (és az alaptétele Rob Base és DJ E-Z Rock "It Takes Two"-ja volt), de a 2010-es években egy új generáció értelmezte át a műfajt. A modern hip house legfontosabb dokumentuma talán Galcher Lustwerk halhatatlan 2013-as mixe, a 100% Galcher, ami később olyan fiatal producereket inspirált, mint Yaeji vagy Park Hye Jin. Utóbbi néhány sikeres korai EP után magával Lustwerkkel is dolgozott, a trap, a deep house és az R&B stílusjegyeit vegyítő Before I Die pedig megerősíti helyét egy nagy jövő elé néző fiatal elektronikus zenészként, miközben személyes, érzékeny felnőtté válás-történet is.
박혜진 Park Hye Jin - "Let's Sing Let's Dance"
24
Lost Girls: Menneskekollektivet
(Smalltown Supersound)
Utolsó néhány albumán Jenny Hval szinte tudományos pontosságú megfigyeléseket adott elő a szexualitásról és az anatómiáról néhol meglepően fülbemászó experimentáis popzene háttere előtt. Ehhez képest Håvard Voldennel közös duója, a Lost Girls debütálásan Hval szinte elengedi magát és hagyja, hogy szétszórt elmélkedései a művészi folyamatról néhol negyedórás, minimalista elektronikus tánczenei felvételek formáját öltsék. Azok, akik az Apocalypse, girl vagy a Blood Bitch folytatását várják, talán csalódni fognak a Menneskekollektivetben, de a koncepció itt sem kevésbé magasröptű, a zene pedig megidézi Laurie Anderson avantgárd szintipop-balladáit hipnotikus techno-lüktetés fölött, ami megint csak jó dolog.
23
WORM: Foreverglade
(20 Buck Spin)
Ezt az idei őszt nem csak egy értelemben határozták meg a férgek - a Dűne enigmatikus sivatagi szörnyetegei mellett ott volt a WORM, egy hasonlóan rejtőzködő floridai death doom-formáció, melynek tagjai olyan sötét fantasy-álneveket használnak, mint a "Phantom Slaughter" és a "Nihilistic Manifesto". Letaglózó, hátborzongató, gótikus okkult opusuk, a Foreverglade hideglelős szintetizátoraival, temetési meneteket idéző tempóival és nyomasztó mocsárvidéki fantáziáival egyszerre alig elviselhetően sűrű, agresszíy és ragyogó mestermunka.
WORM - "Empire of the Necromancers"
22
Cities Aviv: The Crashing Sound of How It Goes
(D.O.T.)
A cloud rap-túlélő Cities Aviv utolsó néhány kiadványa nekem egy kicsit túlságosan depressziós és klausztrofób volt, de a The Crashing Sound of How It Goes már megközelíti a memphisi rapper olyan klasszikus korai albumait, mint a Come to Life vagy a Digital Lows. Ezeken a dalokon Cities Aviv ismerős, parancsoló és harias stílusában szólal meg, mögötte pedig zsigeri hatású, katartikus összevagdosott hangminták állnak össze eufórikus zenei tapétává.
Citie Aviv - "My World Is Full"
21
Nala Sinephro: Space 1.8
(Warp)
Nala Sinephro első Warpos albumát részben saját sikeres gyógyulása inspirálta egy daganatos betegségből, részben pedig egy fekete lyuk által kibocsátott frekvenciák - a Space 1.8 egyszerre intim és kozmikus, a jazz és az ambient között egyensúlyozó látomás, mely teljes egészében Sinephro sajátja. A dalok között találunk éteri, madárcsicsergéssel kísért napfényes elektronikát ("Space 1") vagy épp a Sons of Kemet dobosával közös, háromórás jazz-improviázió egy töredékét ("Space 3"). Sinephro mindössze huszonkét évesen vette fel a Space 1.8 dalait - nem meglepő tehát, hogy sokan már most egy új Alice Coltrane-t látnak benne.
20
For Those I Love: For Those I Love
(September)
David Balfe megrázó bemutatkozó For Those I Love-lemezét a közeli barát, és dublini punk-bajtárs Paul Curran öngyilkossága inspirálta, de a zenének nincs sok köze a két zenész punk rockos gyökereihez. Ezek a dalok az eksztatikus lo-fi tánczenén keresztül kísérlik meg elűzni a gyász démonait, megidézve a 2000-es évekbeli brit grime, garage és dubstep visszhangjait az eufórikus zongoráktól a kísérteties elektronikáig, a monoton, kvázi-rappelt vokálig és a sivár angol munkásosztálybeli életérzésig. A For Those I Love nem csak egy újabb túlbuzgó Original Pirate Material-fanatikusként, hanem egy új generáció kétségbeesésének szószólójaként mutatja be David Balfe-ot.
For Those I Love - "Birthday / The Pain"
19
Black Country, New Road: For the first time
(Ninja Tune)
Az év egyik legnagyszerűbb bemutatkozó lemezét egy héttagú liverpooli experimentális rock-formációnak köszönhettük, akik a műfaji határokra fittyet hányva eresztik egymásnak a Slint Spiderlandjének visszhangjait a klezmerrel és a jazz-szaxofonnal. A For the first time mindössze hat felvillanyozóan intenzív és előremutató, belső viccekkel fűszerezett költőiségű nagyzenekari posztrock-szimfóniában teljes portrét ad erről a még mindig fiatal és éhes formációról, akikkel szemben immár hatalmasak az elvárásaink a jövőre tekintve.
Black Country, New Road - "Track X"
18
Magdalena Bay: Mercurial World
(Luminelle)
Új Grimes, Caroline Polachek vagy 100 gecs albumok hiányában idén be kellett érnünk a Magdalena Bay, egy másik szektagyanús online rajongótáborral rendelkező kvázi-hyperpop duó első nagylemezével. Ha egy pillanatra elfeledkezünk a szürrealista TikTok-mémekről, akkor Mica Tenenbaum és Matthew Levin zenéje olyan nagyon nem is furcsa: a Mercurial World homályosan nosztalgikus Y2K-pop, tele éteri Art Angels-szintikkel és hatalmas, ragyogó dallamokkal, mintha valami húsz évvel ezelőtt csillogó, tiszta produkciós mázzal leöntött popsztár-albumot szűrtek volna át a chillwave bizonytalan, keserédesen pszichedelikus ködén.
Magdalena Bay - "Hysterical Us"
17
Chris Corsano/Bill Orcutt: Made Out of Sound
(Palilalia)
A gitáros Bill Orcutt és a dobos Chris Corsano, ez a két szabad improvizációs titán felvettek már jó pár közös albumot immár lassan három évtizedes karrierjük során, de a Made Out of Sound talán a legszebb mind közül. A járvány okozta korlátozások miatt a páros arra kényszerült, hogy egymástól távol vegyék fel saját szólamaikat - Corsano dobolása volt az első, Orcutt már a kész szalagokat hallgatva adta hozzá saját részét a dalokhoz. A végeredmény azonban nem csak egységes, szenvedélyes zene, hanem talán a legkönnyebben megközelíthető, örömteli album a két zenész életművében, valamint az elmúlt pár év experimentális termésében.
Chris Corsano/Bill Orcutt - "Man Carrying Thing"
16
Japanese Breakfast: Jubilee
(Dead Oceans)
Michelle Zauner első két albumán a Japanese Breakfast művésznév alatt nem sok könnyedséget találtunk - már debütálására, a 2016-os Psychopompra rávetette az árnyékát az énekes-dalszező anyjának rákbetegsége és halála. Ehhez képest a Jubilee száznyolcvan fokos fordulatot jelent: Zauner itt a gyász helyett az örömről akart írni, ami egy sor felszabadultabb, már-már a nyolcvanas évekbeli pop felszabadult dallamait idéző felvételt eredményezett. Zauner itt hátat fordít korábbi munkái szerényebb lo-fi hangzásának is, megmártózva a tágasabb hangszerelésekben és a szintetizátorokban, méghozzá az átlagosnál sokkal jobb eredménnyel - önvizsgáló szövegei pedig továbbra ugyanolyan is meghittek és élesek, mint azelőtt.
Japanese Breakfast - "Posing for Cars"
15
black midi: Cavalcade
(Rough Trade)
Két évvel ezelőtt, a black midi bemutatkozó lemezén megismerhettünk egy feltörekvő brit gitárzenekart, akik körülbelül úgy hangzottak, mintha valami londoni elitegyetem néhány tanulója megpróbált volna felvenni egy kilencvenes évekbeli funk metal-albumot. A Cavalcade című folytatás érettebb, komplexebb és közelebb van a progresszív rock klasszikus definíciójához, de attól még ugyanolyan meghökkentő, mint elődje: egy olyan zenekar munkája, mely kihívásnak tekinti, hogy mindig röhögve fordítsa fel a hallgató elvárásait. Mondani sem kell, alig várjuk a folytatást.
14
Injury Reserve: By the Time I Get to Phoenix
(szerzői kiadvány)
Félúton a By the Time I Get to Phoenix felvételei közben meghalt Stepa J. Groggs, az Injury Reserve egyharmada - egy ilyen tragédia könnyen véget vethet egy zenekar pályafutásának, de Ritchie with a T és Parker Corey néhány hónap szünet után befejezték a Groggs emlékének ajánlott albumot, és letettek az asztalra egy jövőbeli klasszikust. Ezeknek a daloknak a hangvétele már Groggs halála előtt is igen sötét volt: a kultkedvenc underground rap-triót Ritchie with a T nevelőapjának halála, a koronavírus-járvány, az összeesküvés-elméletek és a George Floyd-tüntetések ihlették, mielőtt felvették ezeket töredezett, disszonáns, agresszív glitch hop-kirohanásokat, a végeredmény felett azonban egy még nyomasztóbb, egzisztenciális üresség lóg.
Injury Reserve - "Superman That"
13
Godspeed You! Black Emperor: G_d's Pee AT STATE'S END!
(Constellation)
A Godspeed You! Black Emperor, Kanada ünnepelt és rejtélyes radikális baloldali posztrock-kollektívája egyszer sem hibázott 2012-es feltámadása óta, de a G_d's Pee AT STATE'S END! talán a GY!BE legjobb munkája az immár mitikus státusba emelkedett Levez Vos Skinny Fists óta. Ahogy a kilenc évvel ezelőtt 'Allelujah! Don't Bend! Ascend!-en, Efrim Manuel Menuck és társai itt is két hosszabb és két rövidebb drone-odüsszeiában foglalják össze apokaliptikus látomásaikat és utópisztikus követeléseiket, drámai vonósokkal és tébolyult rádiós prédikátorokkal kiegészítve. De minden világvégi komorságuk ellenére a GY!BE valahol mélyen mégis bízik a szebb jövőben, legalábbis a "Government Came" diadalmas zárótétele erről árulkodik.
Godspeed You! Black Emperor - "Fire at Static Valley"
12
Nick Cave/Warren Ellis: Carnage
(Goliath)
Az utolsó két fojtogatóan kilátástalan Bad Seeds-albumon Nick Cave személyes tragédiája került a középpontba, de a Carnage, a járvány ideje alatt felvett kollaboráció Cave és a Bad Seeds második embere, Warren Ellis között végigzongorázik a fájdalom sok új árnyalatán is. Ahogy a Push the Sky Away vagy a Skeleton Tree, úgy alapvetően ez a lemez is inkább a visszafogott, csontvázszerű hangzást választja a Bad Seeds régi, vicsorgó punk blues-tombolása helyett, de a Carnage itt-ott az utóbbit is felidézi, a "White Elephant"-on pedig a tüzes gospelbe is belekóstol. A Carnage uralkodó érzelmei a gyász, a magány és az elszigetelődés, de az albumzáró "Balcony Man" Cave kevés őszintén reményteli dalának egyike.
Nick Cave/Warren Ellis - "Carnage"
11
Skee Mask: Pool
(Ilian Tape)
Ez a közel kétórás IDM-opus ugyan nagyrészt az elmúlt évekből összeválogatott kiadatlan felvételekből áll - melyek közül némelyik régebbi, mint Bryan Müller áttörést hozó 2018-es albuma, a Compro - valahogy mégis egyértelmű előrelépést jelent a német producer számára. Azok a stílusok, amikből korábbi munkái is építkeztek (ambient, drum and bass, techno) itt egyre inkább összeolvadnak, néhol egyetlen dalon belül váltogatják egymást, máshol egyetlen, formátlan és helyenként megrázóan gyönyörű masszává válnak. Mint az első pár Boards of Canada-lemez, a Pool is az a fajta dolog, amiről nehéz elhinni, hogy valaki megírta és felvette - inkább úgy hangzik, mint valami megfoghatatlan, túlvilági tudatfolyam.
10
The War on Drugs: I Don't Live Here Anymore
(Atlantic)
Először azt hittem, jobban fog zavarni, hogy a War on Drugs ötödik albuma szinte teljes egészében elhagyta közvetlen elődei ködös shoegaze-produkcióját egy tisztább, szinte már a mainstream rock-rádiókat idéző hangzás kedvéért. És mindez talán zavart is volna, ha Adam Granduciel dalszerzése nem lenne olyan magas szintű, amilyen. Granduciel és társai ebben a viszonylag tömör ötvenkét percben elvezetnek minket egy sor újabb félálom-utazásra a csak mítoszokban létező Amerika végtelen országútjain, rég kihunyt szerelmeken és Bob Dylan-koncerteken keresztül.
The War on Drugs - "Harmonia's Dream"
9
파란노을 [Parannoul]: To See the Next Part of the Dream
(szerzői kiadvány)
Az év egyik legnehezebben megmagyarázható internetes közönségkedvence: egy névtelen szöuli egyetemista színtiszta, epés önutálattal átitatott lo-fi shoegaze-projektje. A To See the Next Part of the Dreamben egyesül a Loveless fenséges gitárorkánja a középnyugati emo sivár érzelmi pusztaságával és a korai M83 roppant, visszhangzó szintetizátor-hangzásával, és történik mindez egy, a Pinkerton-korabeli Rivers Cuomo hangulatvilágát magáénak tudó hálószobapop-zenész laptopján. Lehet, hogy Parannoul nincs oda a hírnév gondolatáért, de ha továbbra is a nihilizmus és a mélabú olyan sodró hullámaiba önti saját bizonytalanságait, mint a To See the Next Part of the Dreamen, lehet, hogy meg kell majd birkóznia vele.
파란노을 [Parannoul] - "Youth Rebellion"
8
Spellling: The Turning Wheel
(Sacred Bones)
Ez az album pont az a fajta dolog, amire a fantáziátlan kritikusok rásütik, hogy olyan, mintha Kate Bush és Joanna Newsom szerelemgyereke vette volna fel. Persze annyi igazság van a dologban, hogy a The Turning Wheel sokkal közelebb van az előbbi bohém progresszív popjához és az utóbbi elvarázsolt furafolkjához, mint Tia Cabral első két albuma, melyek inkább a hűvös elektronika világához tartoztak. Itt azonban Cabral tulajdonképpen nagyzenekari felállással dolgozott, játékosan szürrealista barokk pop-ódáit a természet misztikumához egy harmincfős, harsonát, bendzsót és szaxofont is felvonultató együttessel vette fel. Az pedig, hogy a járványhelyzet miatt ezek a zenészek egymástól távol vették fel saját szólamaikat, még döbbenetesebbé teszi a végeredményt.
7
Low: HEY WHAT
(Sub Pop)
Nagyon ritka dolog az, hogy egy zenekar tizenharmadik stúdióalbuma egyben az egyik legjobbja is legyen. De a Low persze nem olyan, mint a legtöbb zenekar: az immár az alapító házaspár Alan Sparhawk és Mimi Parker duójaként működő indie rock-intézmény harminc év alatt nem sokat változtatott a bevált recepten - belassult tempó, ragyogó vokális harmóniák, minimális hangszerelés - inkább épp eleget ahhoz, hogy a zenéjük sose fulladjon unalomba. De találkozásuk BJ Burton producerrel hozta el a Low új aranykorát, melyet a digitálisan torzított, absztrakt elektronika határozott meg. A HEY WHAT tovább halad a 2018-as Double Negative által kitaposott úton: mire az abum utolsó hangjegyei elhalnak, sosem fogod már úgy látni az elektromos gitárt, mint azelőtt.
6
Little Simz: Sometimes I Might Be Introvert
(Age 101/AWAL)
Miután a 2019-es Grey Area-n bebizonyította, hogy az egyik legtehetségesebb brit rapperként kell számolni vele, negyedik albumával Little Simz végre kiadott a kezei közül egy valódi remekművet. A Sometimes I Might Be Introvert ugyan fél órával hosszabb elődjénél, de hatvanöt percéből egy sem tűnik feleslegesnek. Ahogy a cím ígéri, ez befelé forduló zene, Simz szembenéz e dalokon saját belső küzdelmeivel és múltbéli traumáival, de nem hiányoznak innen az olyan lehengerlően energikus pillanatok sem, amilyen mondjuk a "Standing Ovation". A produkció eklektikusabb elődeinél, a nagyrészt valódi hangszereken felvett feszes neo soul és R&B-hangszerelésekbe több jazzes és afrikai hatás keveredik (utóbbi köszönhető részben a "Point and Kill"-en feltűnő Obongjayarnak). A Sometimes I Might Be Introvert fő tanulsága, hogy Little Simz nem csak a legjobb brit rapper, de az egyik legjobb élő dalszerző is.
5
Lil Ugly Mane: Volcanic Bird Enemy and the Voiced Concern
(szerzői kiadvány)
Lil Ugly Mane mélyen depressziós 2012-es lo-fi underground rap-klasszikusa, a Mista Thug Isolation az a fajta dolog, amire egy nap majd talán a 2010-es évek egyik legnagyobb hatású albumaként fognak emlékezni. Maga Travis Miller, a Lil Ugly Mane művésznév mögött álló kívülálló zenei polihisztor azonban a 2015-ös Oblivion Access után látszólag véget vetett e projektnek, hogy inkább olyan dolgokra koncentráljon, mint Vudmurk nevű egyfős black metal-zenekara. Idén azonban - anélkül, hogy előre bármit bejelentett volna - felrakott a BandCamp oldalára egy új Lil Ugly Mane-albumot. A Volcanic Bird Enemy alig nevezhető rapzenének: az elődeit fémjelező sötét, reményvesztett hangvétel megmarad, ahogy a mentális betegség, az alkoholizmus és a boldogtalanság témái is, de a zene leginkább a kilencvenes évekbeli indie rock furcsán pszichedelikus, formátlan látomásának nevezhető. Ennek aztán igazán nem kéne működnie - és valahogy mégis működik. Csak ne gondolkozz rajta túl sokat.
Lil Ugly Mane - "Cold in Here"
4
Kanye West: Donda
(GOOD/Def Jam)
Az utóbbi néhány évben Kanye West átvészelt többek között pár idegösszeomlást, egy Bob Dylan újjászületett keresztény-időszakát megszégyenítően vitatott gospel-kitérőt és egy válást, miközben beígért és aztán sosem adott ki néhány albumot (örökké a szívünkben élsz, Yandhi) és hivatalosan "Ye"-re változtatta a nevét. A Donda kínosan hosszúra nyúló felvezetése alatt - amikor hetekig ígérgette az album megjelenését, hogy aztán újra és újra eltolja azt, helyette pedig stadionokban játssza le a dalokat olyan előadók társaságtában, mint az épp kegyvesztetté váló DaBaby és Marilyn Manson - a legtöbben elkönyveltük, hogy ez ordas nagy lebőgés lesz, Kanye végső bukásának pillanata. De tudjátok mit? A Donda igazából elég jó album - ha nem is közelíti meg Kanye csúcsidőszakának magasságait, a produkció érdekesebb, mint bármi, amit a Yeezus óta hallottunk tőle. Néhány felvétel itt - az "Off the Grid", a "Hurricane", a "Moon" - egyszerűen kiváló, az album széteső, skizofrén mivolta pedig - ahogy a The Life of Pablo esetében - már megint Kanyét segíti. A Donda egy újabb sikeres fejezet Kanye West életének bizarr, posztmodern valóságshowjában.
Kanye West - "Believe What I Say"
3
Dean Blunt: Black Metal 2
(Rough Trade)
Dean Blunt, a brit experimentális zene kiismerhetetlen trollja kivette a részét a félálompop nagy pillanatából a Hype Williams tagjaként, Babyfatherként belekósolt a politikai töltetű abszurdista rapbe - és a 2010-es években igazából mindent kipróbált a kettő között. De kiszámíthatatlanul kanyargó életművének közepén ott van a 2014-es Black Metal, az elmúlt évtized egyik egyszerűen legjobb albuma, melyen Blunt - ha a rá jellemző, felfejthetetlen irónia rétegei alatt is - valami nagyobb kijelentést tett az identitásról, és megnyitotta egy új, ismeretlen zenei világ ajtaját. A hét évvel később érkező Black Metal 2 körülbelül fele olyan hosszú, mint elődje, de mégis ugyanolyan fontosnak tűnik. A produkció kifordított nyolcvanas évekbeli szofisztipop, felette pedig Blunt monoton, töredezett és alig felfejthető történetmesélését Joanne Robertson búgó énekhangja ellensúlyozza. Az artpop-provokátorként elhíresült előadó furcsa humora innen sem hiányzik - kezdve a számos utalástól Dr. Dre 2001-jára - de szövegeiben van valami parázsló, eltéveszthetetlen tudatosság, a zene pedig talán a legkönnyebben befogadható, amit valaha kaptunk tőle.
2
Lingua Ignota: Sinner Get Ready
(Sargent House)
Kristin Hayter két évvel ezelőtt rászabadította a világra traumája és fájdalma kiűzött démonait a Caligula túlélő-himnuszain - egy sor alig elviselhetően súlyos, hosszan elnyújtózó operai avantgárd metál-üvöltésen, melyeken Hayter kínnal és dühvel teli jajgatását fülsértő, indusztriális zaj kísérte. A Caligula volt persze a kedvenc 2019-es albumom, úgyhogy talán nem meglepő, hogy a Sinner Get Ready című folytatás ilyen magas helyet ért el az idei listán. Pedig ez egy egészen másféle szörnyeteg: először is, ez az album kevésbé "metál", inkább "americana". A sivító death industrial helyét egy szinte tradicionális hangzásvilág veszi át, melyben még a bendzsó is szerepet kap. De mégsem lehet ezt összekeverni egy korai Mumford & Sons-lemezzel: Hayter dermesztői sikolyai és szentségtörő harmóniái visszatérnek, az olykor kétségbeejtően disszonáns dalok felett pedig ott lebeg Jézus vére és az előadó új otthona, a vidéki Pennsylvania zord kereszténysége.
Lingua Ignota - "I WHO BEND THE TALL GRASSES"
1. Floating Points/Pharoah Sanders/London Symphony Orchestra: Promises
(Luaka Bop)
Pharoah Sanders a free jazz és a spirituális jazz nagy hatvanas évekbeli korszakának egyik meghatározó játékosa, aki virtuóz technikájával és erőteljes, harmonikus improvizálásával segített felépíteni egy új nyelvet a műfajban. De Sanders egyben ugyanennek a korszaknak az egyik utolsó túlélője is: Sun Ra, akitől művésznevét kapta, John és Alice Coltrane, akiknek olyan klasszikusain játszott, mint az Ascension vagy a Journey in Satchidanada, vagy neves tisztelői, Ornette Coleman és Albert Ayler mind elmentek már. Pharoah Sanders azonban nem csak, hogy köztünk van még, hanem 2021-ben - több, mint fél évszázaddal legünnepeltebb nagylemeze, a Karma megjelenése után - kiadta élete egyik legjobb albumát, ami egyben az év legjobb albuma is.
A Promises egy kollaboráció a szaxofonos és a nála negyven évvel fiatalabb brit elektronikus zenész, Floating Points (azaz Sam Shepherd) között, akivel Sanders azt követően ismerkedett meg, hogy 2015-ös bemutatkozó albuma, az Elaenia elnyerte a teszését. Azt talán nem is olyan nehéz megérteni, hogy Sanderst mi ragadta meg abban a lemezben: Shepherd stílusának már a kezdetektől része volt az avantgárd jazz formátlansága, az Elaeniát hallgatva pedig eszünkbe juthat Sun Ra űrbeli spirituális fantáziája vagy az ECM kiadó lágyabb minimalizmusa, és természetesen a jazz olyan modern, elektronikus irányból közelítő művelői, mint Flying Lotus. Mindezek a hatások ugyanúgy feltűnnek a Promisesen - egy albumon, amit teljes egészében Shepherd írt - de ez egy jóval egységesebb és összpontosítottabb munka, aminek minden eleme Sanders a hangszerelés középpontjába helyezett türelmes, felszabadultan dallamos és melankolikus szaxofonjától függ - mely talán már nem olyan elemi erejű, mint Coltrane oldalán volt, de nem kevésbé transzformatív élmény hallgatni.
Fel lehet persze építeni egy hangzatos narratívát az album körül - hogy a jazz, a "fekete klasszikus zene" egy élő legendájának öregkori remekműve - de ezt a helyet a Promises elsősorban mégis azért kapja meg, mert egy pofátlanul gyönyörű album, ami eszünkbe juttatja, hogy a zene néha egyszerűen csak azért jó, mert jobban érezzük magunkat tőle. És idén sosem éreztük jobban magunkat, mint a Promisest hallgatva: viszonylag tömör 46 perce alatt egy hét hangjegyből álló dallam ismétlődik újra és újra, miközben lassan felépül körülötte egy lágy textúrákból és visszafogott, de hipnotikus erejű dallamokból álló, rejtélyes univerzum. Sanders szaxofonja mellett saját, szavak nélküli, de annál több kimondhatatlan érzelmet magába foglaló dúdolása is jelen van, Shepherd dallamait pedig a harmadik tételtől a Londoni Szimfonikus Zenekar vonósai keltik életre. Az album struktúrája, mint egy tovatűnő álomé, egy hosszú lélegzetvételé, és ahogy a kilencedik tétel végén a Promises visszatér a csendbe, ahonnan indult, nem tudunk máshogy reagálni, mint belátni, hogy amit hallottunk, az egyszerűen megtámadhatatlan dolog, egy valódi csoda. Sosem létezett más választás.
Floating Points/Pharoah Sanders/London Symphony Orchestra - "Movement 6"
