Már nagyon közel vagyunk a végéhez - úgy értem, a 2020-as év végéhez, de hál' istennek ebből az utolsó év végi listából sincs már sok hátra, aztán búcsút mondhatunk az egésznek úgy, ahogy van. Előtte azonban beszéljünk még néhány elég jó lemezről - a mai epizódban: trópusi deep house Londonból és himnikus poszthardcore Detroitból, harcedzett rap-veteránok és saját hangjukat végre megtaláló rockzenekarok, az a bizonyos Fiona Apple-lemez, és még sokan mások.
35. K-Lone
Cape Cira
(Wisdom Teeth)
Elismerem, ez az album kizárólag azért van rajta a listán, mert jólesik hallgatni - a zene itt mentes minden magasabb szándéktól, nincsenek politikai vagy társadalmi mögöttesei, ez egyszerűen csak spirituálisan ellazult, itt-ott némi madárcsicsergéssel vagy tücsökciripeléssel körített nyárias tengerparti deep house. És igaz, a balearic beat-hatás itt jobban az előtérbe kerül, de nekem a Cape Cira idegnyugtató elektronikája a Planet Lonelyt, azt a maratoni 2018-as DJ Healer-mixet juttatja eszembe, ami a kedvenceim egyike volt abban az évben.
34. Tame Impala
The Slow Rush
(Modular)
A Tame Impala a 2020-as évek hajnalára a legnépszerűbb kortárs rock-projektté nőtte ki magát, pedig Kevin Parker körülbelül 2012 és a Lonerism óta egy hagyományos rock-hangszert sem érintett meg. Azok a szintipop- R&B- és diszkó-hatások, melyek megjelentek az ausztrál formáció pszichedéliájában a 2015-ös Curretnsen, itt egy vadul eltérő érákat és műfajokat felölelő, lágyan csábító pop-vízióvá olvadnak össsze. Ahogy Parker az idő múlásáról, a nosztalgiáról és az emlékezésről énekel ezeken a dalokon, a hetvenes évek szoftrockja és kísérletező elektronikus zenéje, a nyolcvanas évek szintetizált funkja és korai hiphop-produkciója, de még a kilencvenes évek triphopja és rave-je is felidéződnek.
33. Open Mike Eagle
Anime, Trauma and Divorce
(Auto Reverse)
Open Mike Eagle előző albuma, a 2017-es Brick Body Kids Still Daydream - az egyik kedvencem abból az évből - egyfajta diadalmas áttörés volt, melyen a chicagói származású előadó immár az alternatív rap-színtér ünnepelt figurájaként tekintett vissza viharos felnőtté válására. A folytatás egy hasonlóan melankolikus és sötéten humoros konceptalbum, de az inspiráció ezúttal egészen más irányból jön: a viszonylag morózus és egyhangú produkcióval tálalt dalok itt a rapper magánéleti válságairól - elsősorban persze a címben is megemlített válásáról - szólnak, miközben Eagle megénekli a japán animáció hatását is saját művészetére és világképére - akkor eZ mOsT eGy JoJo-uTaLáS??? Nos, ami azt illeti, az.
Open Mike Eagle - "Sweatpants Spiderman"
32. Destroyer
Have We Met
(Merge)
Egy ideje Dan Bejar már mindegyik albumán úgy énekel, mint aki egy kényelmes karosszékben elhelyezkedve nézi végig a lassú apokalipszist, így 2020-ban egy új Destroyer-album mindenképpen működött volna. Ráadásul a Have We Met, a kanadai indie-túlélő idei dalgyűjteménye talán a legjobbja 2011-es szintetizált világvégi szofisztipop-remekműve, a Kaputt óta - ezen a tíz lustán vészjósló, csípősen humoros, fapofával előadott felvételen Bejar mintha szándékosan próbálna továbbvinni nagy honfitársa, Leonard Cohen iróniával és szimbolizmussal teli halálváró költészetét.
31. Imperial Triumphant
Alphaville
(Century Media)
Ez a zene nem kifejezetten hallgatóbarát, de akik tudják értékelni a szabálytalan ritmusképeket, a disszonáns riffelést és az elidegenedett disztópikus jövőképeket megéneklő metalt, azok bizonyára találnak majd valami szerethetőt az Imperial Triumphant Alphaville-jében. Ez a New York-i formáció fogja a létező legfülsértőbb műfajokat - az experimentális jazzt és az avantgárd black metalt - és összezavaróan atonális, üvöltően provokatív zörejjé gyúrja össze azokat, a végeredmény pedig minden tébolyult káosza ellenére is a trió eddigi legnagyravágyóbb és legszerethetőbb munkája.
Imperial Triumphant - "Rotted Futures"
30. Phoebe Bridgers
Punisher
(Dead Oceans)
Néhány dolog a régi maradt: Phoebe Bridgers dalai a Punisheren is olyan szívszaggató, halványan ironikus és néha váratlanul katartikus emo-folk vallomások, mint Stranger in the Alps című bemutatkozó lemezén, vagy azon a boygenius EP-n voltak. És igen, egy idő után kicsit önismétlővé tudnak válni, ha épp nem vagy abban az érzékeny, akusztikus Bright Eyesos indie-hangulatban. De Bridgers második szólólemeze zeneileg ambiciózusabb és teljesebb munka, mely helyenként Elliott Smith törékenysége mellett az Arcade Fire grandiózumát is eszünkbe juttatja, és a közreműködők névsorában megtalálunk mindenkit Conor Obersttől - az említett Bright Eyes frontemberétől - Blake Millsig, a Yeah Yeah Yeahs-gitáros Nick Zinnerig és még megannyi jelentős figuráig az indie múltjából és jelenéből. És immár végre kijelenthetjük: a Punisherrel Phoebe Bridgers végre elfoglalta helyét a színtér élvonalában.
Phoebe Bridgers - "I Know the End"
29. Ka
Descendants of Cain
(Iron Works)
Ka legújabb szólóalbuma nem sokat változtat a nyerő formulán - bibliai párhuzamok, minimalista experimentális produkció, komor gettó-látképek - és ahogy a New York-i rapper előző két albumán (a The Night's Gambit 2013-ból és az Honor Killed the Samurai 2016-ból) ez a formula megint csak működik. És még mindig lehet azzal vádolni a Kaseem Ryanként született, főállásban tűzoltó előadót, hogy a zenéje leginkább egyhangúan depressziós, magányos éjféli filozofálásra hasonlít, de a Descendants of Caint záró "I Love", egy óda a rapper feleségéhez, édesanyjához és egy néhai barátjához, bebizonyítja hogy van neki érző oldala is.
Ka - "I Love (Mimi, Moms, Kev)"
28. Róisín Murphy
Róisín Machine
(Skint)
Nem mintha a Róisín Machine lenne Róisín Murphy karrierjének első nagyszerű albuma - az ír énekesnő még a kilencvenes években tűnt fel először a popszíntéren a Moloko nevű triphop-duó vokalistájaként (a "Sing It Back" pedig az évtized alulértékelt klasszikusainak egyike), első két szólólemeze (a 2005-ös Ruby Blue és a 2007-es Overpowererd) egyaránt az alternatív pop klasszikusa. De ez a 2020-as album, Murphy és Richard Barratt producer kilencéves munkájának eredménye, egy fejesugrás az elnyújtott hetvenes évekbeli diszkó, a minimális dub és a korai deep house hatásaiba, na meg a hagyományos dalstruktúrát elutasító 12" kislemezek táncparkett-eufóriájába, egyszerűen egy magasabb szintet képvisel, mint elődei - ez egy egész életmű megkoronázása.
Róisín Murphy - "Murphy's Law"
27. MoMa Ready
Deep Technik
(HAUS of ALTR)
Mindent, amit mondani lehet MoMa Ready Deep Technikjéről, azt elmondja az album rejtélyes és csábító éjféli sötétlila borítója, ami nagyjából vizualizálja a rajta megszólaló zene hangulatát. Ez a lemez - az egyik első, mely a New York-i producer frissen alapított HAUS of ALTR nevű kiadója gondozásában jelent meg - egy alapvetően retrós és minimalista visszatekintés a deep house és a detroiti techno gyökereire, de a két műfaj hipnotikus dallamai és repetetív ritmusai itt valami hipnotikus gyorsaságot és nyers erőt kapnak, mely MoMa Ready sajátja.
26. Fiona Apple
Fetch the Bolt Cutters
(Epic/Clean Slate)
Melyen Fiona Apple a legellszálltabb formában lévő Kate Bush-t és Yoko Onót megszégyenítő módon sikoltozik az indusztriális blues-költő korszakában lévő Tom Waitst idéző idegtépő ütemek fölött - a Fetch the Bolt Cutters házi készítésű musique concrète, feminista free jazz, vagy riot grrrl, ahogy egy elragadtatott színésznövendék értelmezné. Igaz, nincs rajta egy "Werewolf", egy "Paper Bag", vagy akár egy "Criminal", de attól még továbbra is igazat kell adnunk Shameikának.
25. DJ Python
Mas Amable
(Incienso)
A New York-i producer, aki Brian Piñeyróként látta meg a napvilágot ecuadori és argentin szülők gyermekeként, már évek óta sikerrel csempész reggaeton-visszhangokat a deep house és az ambient techno mély, minimális lüktetésébe. Azonban egyik korábbi kiadványa - beleértve 2017-es debütáló albumát, a Dulce Compañiát - sem volt olyan egységesen hipnotikus és elragadó, mint a Mas Amable, mely egy amolyan nyugodt, pasztelles, meleg nyári kisugárzást tudhat magáénak.
DJ Python - "ADMSDP" (ft. LA Warman)
24. Dogleg
Melee
(Triple Crown)
Sajnálatos módon a Dogleg a lehető legrosszabb évet választotta debütáló nagylemeze megjelenéséhez - a detroiti formáció tömör, gyorsan égő himnuszai, melyek az emo sebzettségét és a pop punk dacos élét fejelik meg brutális poszthardcore-riffekkel, kifejezetten koncertjeik kontextusában működnének a legjobban, amiket azonban a vírus 2020-ban ellehetetlenített. De szerencsére a Melee dalai olyan felszabadító, dühös szívdobbanásnyi himnuszok, melyek könnyebbé teszik a bezártságot.
23. Aesop Rock
Spirit World Field Guide
(Rhymesayers)
Aesop Rock már Def Juxos napjai óta az alternatív rap első számú kívülálló költője, aki minden egyes albumát alig felfejthető utalások és absztrakt szimbólumok sorával tölti meg. Nyolcadik stúdióalbumának koncepciója is enyhén bizarr - az immár bőven középkorú mester utazásra indul egy párhuzamos valóságban, tele drogos látomásokat idéző különös lényekkel és mágiával - de a Spirit World Field Guide mégis talán karrierje csúcspontja, elszállt, nyugtalanító, filozofikus és ha kell, egészen vicces is.
22. Julianna Barwick
Healing Is a Miracle
(Ninja Tune)
Ha az ambient zene célja az, hogy segítsen a hallgatónak elérni egy lecsillapodott és gyógyító hatású állapotot, akkor nem jelent meg sikeresebb ambient album ebben az évben, mint Julianna Barwick Healing Is a Miracle-je, mely idegnyugtató, spirituális kórusos elektronika a legatmoszférikusabb értelemben. Barwick zenéje new age az irritáló, giccses körítés nélkül és van benne valami szinte vallásos odaadás, de hiányzik belőle a nyomasztó, templomi hangulat árnyéka is.
Julianna Barwick - "In Light" (ft. Jónsi)
21. Porridge Radio
Every Bad
(Secretly Canadian)
Ezzel szemben a Porridge Radio áttörést hozó albumán nyoma sincs a nyugalomnak: a brightoni posztpunk-formáció nyers, viharos és szenvedélyes zenét játszik, melyen a folyamatosan valami hirtelen, grunge-os kitöréssel fenyegető gitárok fölött Dana Margolin Siouxsie Sioux-t vagy a fiatal PJ Harvey-t idéző hisztérikus üvöltésével ismételgeti egysoros refrénjeit tébolyult mantraként a végtelenségig. Bár a Porridge Radio zenéjét mélyen átitatja az elmúlt négy évtized rock-hagyománya, baljós és egzaltált hangzásuk valahogy mégis nagyon a mának szól.
