A 2017-es év legjobb albumait keresve találkoztam középkori folkkal és futurista R&B-vel, alternatív rappel és black metállal, minimáltechnóval és gótikus poppal. Az itt következő ötven nagylemez közt találunk olyat, amely az új szerelem dicshimnuszát zengi (Björk) és olyat is, ami magával a halállal néz szembe (Mount Eerie), vannak köztük nagy visszatérések (GAS) és ígéretes bemutatkozások (Moses Sumney), vannak, amik a világ nagy kérdéseire próbálnak választ adni (LCD Soundsystem), mások pedig csak annyit akarnak, hogy jól szórakozzunk, amíg hallgatjuk őket (White Reaper). Igazából csak egy dolog van, ami közös bennük: hogy mind a kedvenceim közé tartozik ebből az évből.
Itt vannak az év legjobb dalai. Itt pedig az előző tizenöt album.
35
Sampha
Process
(Young Turks)
A Londonból származó Sampha Sisay a 2010-es évek első felében úgy szivárgott be a kortárs R&B és elektronikus zene legfelsőbb köreibe, hogy olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a SBTRKT, Jessie Ware, Kanye vagy Drake - de 2016-ra már eleget tanult a nagyoktól és elkezdte előkészíteni a terepet bemutatkozó albumához. Az énekes idén februárban megjelent nagylemezes debütálása, a Process nem okoz csalódást azoknak, akik a tavalyi "Timmy's Prayer" és "Blood on Me" után nagy elvárásokat fogalmaztak meg vele kapcsolatban. Az albumon ízlésesen és arányosan keverednek a modern brit elektronika, a neo soul és az R&B jegyei, ugyanúgy felfedezhetjük rajta Solange és a The xx hatását. Azonban például a szintén a Young Turks kiadóhoz köthető FKA twigs-szel szemben Sampha nem annyira híve az avantgárd beütéseknek: a Process néha talán paranoid ("Blood on Me"), máskor gyászos hangot üt meg, de összességében egy kellemesen melankolikus, önvizsgáló album, ami felett mindig ott lebeg az énekes nemrég elhunyt édesanyjának emléke.
34
Krallice
Go Be Forgotten
(Gilead Media)
A Krallice, ez az immár tíz éve létező New York-i black metal zenekar idén újra szintet lépett a progresszív és a technical metal hatásait mutató zenéjével. Nem elég, hogy Colin Marston, Mick Barr és társaik az elmúlt két évben már négy figyelemreméltó lemezt adtak ki (a tavalyi Prelapsarian és a Hyperion EP, illetve az idei Loüm és Go Be Forgotten), de a legutóbbival talán karrierjük eddigi legjobb albumát csinálták meg. A Go Be Forgotten (a Loümhoz hasonlóan) a legfontosabb posztmetál-formáció, a Neurosis basszusgitárosának, Dave Edwardsonnak a közreműködésével készült, de leginkább szintetizátorokat is beépítő, figyelemreméltóan komplex és kidolgozott struktúráival és baljós, szinte dark ambientes atmoszférájával hívja fel magára a figyelmet. A Loüm (amely hivatalosan is a Krallice és Edwardson közös albumaként jelent meg) jobban eltávolodik a zenekartól megszokott hangzásvilágtól egy dühösebb és nyersebb irányba, de a Go Be Forgotten a logikus következő lépés a Krallice pályafutásában, egy szélesvásznú és meggyőző black metal-remekmű egy zenekartól, ami mindig új utakat keres a műfajon belül.
33
GAS
Narkopop
(Kompakt)
Amikor már végképp senki sem számított volna rá, Wolfgang Voigt visszahozta az életbe leghíresebb projektjét és kiadott egy új GAS-albumot - az immár tizenhét éves és ambient-klasszikusnak számító Pop folytatását. A Narkopop címre hallgató, epikus méretű visszatérő lemez szerencsére nem nagyon távolodik el a megszokott GAS-hangzástól: Voigt a minimális techno és a microhouse ritmusait sűrű ambient zaj rétegei alá temeti, mintha egy éjszakai erdő közepébe hallatszanának be a nagyvárosi klubokból kiszűrődő elektronikus tánczene foszlányai. A Narkopop még érettebb és kiteljesedettebb hangzást kínál azoknak, akik hajlandóak lelassulni Voig tempójára szűk másfél órára, miközben eszünkbe juttatja a Königsforst napjait, amikor a német producer LSD-vel feldobott kirándulásaira emlékezett vissza a hasonló nevű Köln melletti erdőben.
32
Circuit des Yeux
Reaching for Indigo
(Drag City)
Az avantfolk zenész Haley Fohr 2015-ben adott ki utoljára albumot legismertebb művészneve, a Circuit des Yeux alatt - de az In Plain Speech óta is hallhattunk azért felőle, tavaly ugyanis előállt első Jackie Lynnként megjelenő nagylemezével. Ez a viszonylag rövid, egy átlagos EP terjedelmét alig meghaladó és Fohr számára szokatlanul visszafogott kiadványon tulajdonképpen hagyományos countryzenét kaptunk nagyrészt az In Plain Speech avantgárd kísérletezése nélkül. Az idei Reaching for Indigo - ami megint a Circuit des Yeux projekt neve alatt jelent meg - beépíti a Jackie Lynn tapasztalatait Fohr zenei arzenáljába, a végeredmény pedig az amerikai énekes-dalszerző eddigi legjobb albuma. Az albumot Fohr életének egy nehezebb epizódja ihlette, ennek megfelelően a dalok hangvétele elég önvizsgáló és sötét (ezt Fohr mély, androgün hangja hatásosan tolmácsolja), a zenei aláfestésben pedig keveredik a korábbi Circuit des Yeux-lemezek zajos kísérletezése és a Jackie Lynn-dalok könnyedebb, dallamosabb folk-beütései. A legjobb példa erre a kettősségre a csendes, akusztikus gitárral nyitó, majd fokozatosan visszafogott zajpopba váltó "Paper Bag". A Reaching for Indigo összességében meggyőző és ígéretes album, remélhetőleg Fohr a következő pár évben még ezt is felül tudja múlni.
31
Lana Del Rey
Lust for Life
(Polydor/Interscope)
A Lust for Life egyrészt egy klasszikus rock-idézetgyűjtemény - kezdve a cím Iggy Pop-utalásától egyenesen a Beatlest és Elton Johnt egyaránt eszünkbe juttató (egyébként elég gyenge) "Tomorrow Never Comes"-ig vagy a Love hasonló című dalát megidéző "Summer Bummer"-ig. (Ez amúgy néhol a zenében és a vendégelőadók kilétében is megnyilvánul - a Fleetwood Maces Stevie Nicks vagy John Lennon és Yoko Ono fia is feltűnik.) Másrészt ezen a bő lére eresztett (több mint hetvenperces) nagylemezen Lana Del Rey szövegei erősebbek, mint valaha - az énekesnő, aki eddig leginkább halálra ítélt szerelmekről, önpusztításról és depresszióról szóló dalairól volt híres, most optimizmust sugároz rajongóinak egy olyan korban, amikor nagyobb szükség van erre, mint valaha. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy Del Rey olyan dalt énekeljen, mint a Lust for Life első kislemezeként megjelent "Love", amellyel egyszerre erőt ad hallgatóinak ("Tiétek a világ és nem utasíthatjátok vissza") és arról beszél, hogy a szerelem minden fölött áll ("Mert elég/Fiatalnak és szerelmesnek lenni"), miközben azért egy Beach Boys-utalás is belefér. Hasonlóan figyelemreméltó dal a "When the World Was at War We Kept Dancing" és a "God Bless America - and All the Beautiful Women in It" (az utóbbi különösen az, hiszen Del Rey pár éve még egyértelműen elutasította a feminizmus minden formáját). Az egyetlen "hagyományos" Lana Del Rey-dal az albumon talán a vége felé érkező "Heroin". A Lust for Life nem tökéletes album - hiszen egyetlen hetvenegy perces album se lehet az - de talán a legfontosabb, amit az énekesnő eddig kiadott.
30
Wiki
No Mountains in Manhattan
(XL)
Patrick Morales először a New Yorki alternatív hiphop-tiró, a Ratking tagjaként tűnt fel a város rapszínterén, de igazából azután mutatta meg legjobb formáját, hogy a Ratking 2015-ben feloszlott és ő szólóban folytatta. Első saját kiadványát (a Lil Me című, nagyszerű 2015-ös mixtape-et) felülmúlni máris nehéz feladatnak tűnhetett, de az első rendes album, amit Wiki művésznéven adott ki, mégis véghezvitte ezt. A No Mountains in Manhattan címe arra az esetre utal, amikor Morales egy turnéról hazatérve a New Yorki felhőkarcolókat nézte és arra gondolt, hogy ezek az ő saját hegyei - és valóban, a No Mountains elsősorban az előadó New York iránti elkötelezettségét mutatja meg, tele van pontos és részletes megfigyelésekkel a városról és lakóiról. A dalokon emelnek egy kicsit a neves (Ghostface Killah) és kevésbé ismert (Your Old Droog, akivel Wiki korábban egy közös EP-t is készített) vendégek, de az album főszereplője egyértelműen maga Morales, aki épp olyan nagyhangú, laza és jókedvű, amilyennek elképzelhetjük, miután meglátjuk foghíjas mosolyát egy videóban vagy egy fotón. Az ő energiája és tehetsége a fülbemászó alternatív raphez teszi ilyen szórakoztatóvá az albumot és legjobb dalait, mint a "Pretty Bull" vagy a "Mayor" - az már csak mellékes, hogy a producerek között megtaláljuk többek között Kaytranadát vagy Earl Sweatshirtöt.
29
(Sandy) Alex G
Rocket
(Domino)
Alex Giannascoli idén megváltoztatta a művésznevét és a zenei stílusát - úgy látszik, csak ennyi kellett ahhoz, hogy elkészítse karrierje eddigi legjobb nagylemezét. A Rocket nagyrészt szakít a korábbi Bandcampes Alex G-kiadványok lo-fi hangzásával és még inkább egyértelművé teszi, mint a két évvel ezelőtti Beach Music, hogy Giannascoli immár az indie rock legfelső rétegéhez tartozik. A dalokon leginkább a magányos country és a rusztikus roots rock hatása érezhető - kiemelkedő pillanat a Lucinda Williamst idéző "Bobby", amit Giannascoli gyakori tettestársával, Emily Yacinával együtt énekel. Az amerikai népzene régmúltját idéző gitárpengetés felett a szöveg épp olyan kétértelmű és szomorú, mint egy rendes kortárs indie-balladában - talán egy biszexuális szerelmi háromszögről szól, de az is lehet, hogy az egészt történet Giannascoli fejében játszódik. De azért egy olyan effektekkel torzított vokállal és epikus zongoraszólammal díszített, Frank Ocean Blonde-ját idéző dalnak is van helye az albumon, mint a "Sportstar" - a most már tényleg befutottnak számító Giannascoli talán legjobb szerzeménye.
28
Thundercat
Drunk
(Brainfeeder)
Stephen Bruner - a Thundercatként ismert basszusgitáros - legutóbbi szólókiadványa, a 2015-ös The Beyond / Where the Giants Roam továbbra is a kedvence tőle. Ez a mindössze tizenhat perces EP/minialbum remekül beleilleszkedett abba a kortárs elektronikus/spirituális jazz hullámba, amit Flying Lotus és Kamasi Washington is képviselnek (és mellesleg mindketten meg is jelentek az albumon) - miközben a dalok sötét és gyászos hangvételük ellenére könnyen befogadhatók voltak azok számára is, akik amúgy nincsenek otthon a jazz világában. A Drunk sok értelemben eltávolodik elődjétől: először is több mint ötven perces, másrészt a szövegek messze nem olyan sötétek, mint a The Beyondon (gondoljunk csak a Valentin napon megjelent "Friend Zone"-ra), de a legszembetűnőbb különbség talán a vendégelőadók személyében rejlik. A kevésbé meglepők (Kendrick Lamar, FlyLo, Washington) mellett a populáris rapperektől (Wiz Khalifa, Mac Miller) a hetvenes-nyolcvanas évek szoftrock-énekeseiig (Michael McDonald, Kenny Loggins) mindenkit megtalálunk itt - ami megint azt jelzi, hogy Thundercat talán az egyetlen ma élő fiatal jazz-zenész, aki ennyire széles közönséget tud megszólítani zenéjével.
27
Charli XCX
Pop 2
(Asylum)
2017-re Charli XCX lett az avantgárd elektronikus zene kedvelőinek kedvenc popsztárja: a kicsapongó életmódjáról és már most figyelemreméltó, változatos diszkográfiájáról ismert brit énekesnő mindig a legújabb és legmenőbb elektropop-hullámokat lovagolta meg dalaiban, miközben a slágerlistákon sem teljesített rosszul. Számos kislemeze van ott az étvized legjobbjai között - gondoljunk csak a "Boom Clap"-re, a "Stay Away"-re, az Icona Poppal közös "I Love It"-ra, vagy a tavalyi "After the Afterparty"-ra. 2015-ben az énekesnő szoros kapcsolatba került a PC Music kiadóval, legutóbbi néhány munkáját (Vroom Vroom EP, Number 1 Angel) egyre inkább az olyan producerekkel való együttműködés határozta meg, mint A. G. Cook vagy SOPHIE. A Pop 2 (a második két idei albuma közül) azonban XCX eddigi legjobb nagylemezes próbálkozása és egyben a PC Music legmeggyőzőbb albumformátumos kinyilatkoztatása is: ezek a dalok egyszerre idegenszerű avantpop-gyöngyszemek és tökéletes modern dance-pop majdnem-slágerek. Ezt tükrözi a számos vendégelőadó is, akik között találunk experimentális popzenészeket (cupcakKe, Mykki Blanco) és jó néhányt az indie-világ kedvenc popénekesei közül (Carly Rae Jepsen, MØ, Tove Lo és a Chairlift volt énekesnője, Caroline Polachek). Egy szebb világban nem Ed Sheeran "Shape of You" című borzalma lenne az év legnagyobb slágere, hanem például XCX és Jepsen "Backseat"-je, egy tökéletes popdal, ami tényleg a mának szól (csak éppen a holnap hangján).
26
Quelle Chris
Being You Is Great, I Wish I Could Be You More Often
(Mello Music Group)
A detroiti Quelle Chris több mint egyórás idei nagylemeze, az ennek megfelelően hosszú című Being You Is Great, I Wish I Could Be You More Often közelebb van egy hagyományos underground raplemezhez - a Madlib-i értelemben - mint szinte bármi, ami idén megjelent. Mostanában az underground hiphop egyre inkább egyet jelent a SoundCloud-rapperek világával, ezt pedig az sem változtatja meg, hogy a rap puristái közül a legtöbben az Antikrisztussal azonosítják Playboi Cartit vagy Lil Pumpot (pedig az előbbit nem kéne). A Being You Is Great egy rövid időre visszarepít a Stones Throw és a Def Jux fénykorának idejébe, részben a vendégelőadók figyelemreméltó névsorának (Roc Marciano, Homebody Sandman vagy a producer Mndsgn) köszönhetően, miközben Quelle Chris egzisztenciális kérdéseket bogozó, sötét és befelé forduló szövegei tesznek róla, hogy ne csak nosztalgiautazásként gondoljunk erre az albumra.
25
SZA
Ctrl
(Top Dawg/RCA)
2017-ben SZA többévnyi próbálkozás után végre rendes popsztárrá vált - de bemutatkozó albuma, a Ctrl nem csak slágeres kislemezei (főleg a Travis Scottal közös "Love Galore") és kellően magas eladási számai miatt figyelemreméltó. Az album a kortárs R&B és neo soul mesterműve, főleg a Solána Rowe-ként született SZA erős énekhangja és kiemelkedő dalszerzői képességei teszik különlegessé, a dalok témái között a fiatalság és a szerelem, a zenei elődök között az egyértelműek mellett fel lehet sorolni az indie rock és a trap hatását is. Bár a vendégek között megtaláljuk Kendrick Lamart vagy Pharrell Williamst, az mégsem lehet kérdéses, hogy a Ctrl csakis SZA albuma, egy felemelkedő popsztár első igazán fontos munkája, aminek bizonyára még sok erős folytatása lesz.
24
Open Mike Eagle
Brick Body Kids Still Daydream
(Mello Music Group)
Open Mike Eagle sokéves kemény munkának köszönhetően az évtized egyik legfontosabb underground rapperévé vált, de eddigi legjobb nagylemezén visszatért gyerekkora színhelyére, egy afroamerikaiak által benépesített chicagói lakótelepre és egy visszafogott, de nagyon is látványos portrét készített az ottani életről. A Brick Body Kids Still Daydreamen nem találunk slágeres dallamokat és keménykedést, de Mike az év rap-trendjeit sem akarja meglovagolni: ezek élesen látó, gazdagon részletezett dalok a gyerekkor álmodozásairól és a rendszerszerű rasszizmus durva valóságáról. A Brick Body Kids nem ad horrorisztikus képet a gettók világáról, hiszen Mike nagyszerűen megírt soraiban az egészet egy gyerek szemén át láttatja - és a kortárs hiphop túlméretezett hangzását mellőző, inkább csendes és belassult produkció is ezt a nosztalgikus - de sosem érzelgős - légkört egészíti ki. A Brick Body Kids az év egyik legjobb raplemeze és az évtized egyik igazán fontos feltörekvő rapperének eddigi legegységesebb munkája.
23
Zola Jesus
Okovi
(Sacred Bones)
Úgy érzem, a lista felső 50%-ában túl sok a lehangoló album - de mit csináljak, ha mostanában olyan sok lehangoló, de közben nagyon jó album jelenik meg? Ezek közé tartozik az Okovi, Zola Jesus diadalmas visszatérése régi kiadójához (a Sacred Boneshoz) és régi önmagához (zenei és hangulati értelemben). Miután a Taiga mainstream popzenei kísérlete művészi és kereskedelmi kudarcba fulladt, a talán Nika Roza Danilovaként született zenész újra a modern gótikus elektropop felé fordult, de most már valódi súlya is van a sötét tónusú daloknak: az Okovit Danilova saját depressziója és egy barát többszörös öngyilkossági kísérlete inspirálta, ami szó szerint meg is jelenik például a "Siphon" szövegében. De ami a legfontosabb, hogy a gótikus rockot életben tartó Zola Jesus végre visszatalált saját hangzásához és elkészítette a 2010-es Stridulum II méltó folytatását - rajta legjobb dalaival a most már bizonyos körökben klasszikusnak számító "Night" óta (mint a "Soak" vagy az "Exhumed").
22
Björk
Utopia
(One Little Indian)
A Utopia mintha nem is önálló album lenne, hanem a két évvel ezelőtti Vulnicura folytatása: megint Arca a producer és a borítón megint megjelenik egy szokatlan helyen lévő női nemi szerv - pedig nem szükségszerű, hogy a szakítást az új szerelem megtalálása kövesse. Épp ezért a Utopia a lebegő, határtalan boldogság albuma, tele fuvolával és madárcsicsergéssel - és szinte semmivel a Vulnicura sötét ambientes és avantgárd elektronikus hangzásvilágából. Björk persze megint a legkorszerűbb eszközöket használja és a legmenőbb producerekkel (Arca mellett Rabit is feltűnik a "Losss"-on, ami talán a legjobb dal az egész albumon) dolgozik, bár a Utopia nem nevezhető úttörő elektronikus albumnak abban az értelemben, amiben a Post vagy a Homogenic annak nevezhető. És persze a legnagyobb érv ellene, hogy túl hosszú: bármennyire szeretjük Björköt, a hetvenegy percet szinte lehetetlen kibírni, főleg a "Body Memory" tíz perce tűnik túlzottan soknak - de ha az ember annyira boldog, mint a dalok elbeszélője, akkor persze nehéz visszatartania magát.
21
Perfume Genius
No Shape
(Matador)
Ki emlékszik még arra, hogyan hangzott Mike Hadreas első lemeze? Bizonyára senki, hiszen az még 2010-ben jelent meg, egy örökkévalósággal ezelőtt. Segítek egy kicsit: az elég találó Learning címet viselte, és az a fajta lo-fi indie zene volt rajta, amit hálószobapopnak szoktak nevezni. A legjobb dal róla a "Mr. Peterson" című zongorás ballada volt, amihez hasonlót még véletlenül sem találunk a No Shape-en, a negyedik és egyben eddigi legambiciózusabb Perfume Genius-albumon. A No Shape pont olyan, mint első kislemeze, a "Slip Away" videója: kirobbanó, fényárban úszó és meleg tónusú (ez nem szóvicc akar lenni) album, szélesvásznú dalokkal a szerelemről és a halálról, amik közül még a visszafogottabbak (mint az autoerotikus fulladásról szóló ballada, a "Die 4 You") is folyton azzal fenyegetnek, hogy lavinát indítanak el. Nekem még mindig a 2014-es Too Bright a kedvenc Perfume Genius-lemezem, de az tagadhatatlan, hogy a No Shape minden szempontból újabb művészi előrelépés Hadreas számára, akiről most már tényleg kiderült, hogy nem csak a 2010-es évek melegikonja, hanem jelentős zenész is.
