A 2017-es év legjobb albumait keresve találkoztam középkori folkkal és futurista R&B-vel, alternatív rappel és black metállal, minimáltechnóval és gótikus poppal. Az itt következő ötven nagylemez közt találunk olyat, amely az új szerelem dicshimnuszát zengi (Björk) és olyat is, ami magával a halállal néz szembe (Mount Eerie), vannak köztük nagy visszatérések (GAS) és ígéretes bemutatkozások (Moses Sumney), vannak, amik a világ nagy kérdéseire próbálnak választ adni (LCD Soundsystem), mások pedig csak annyit akarnak, hogy jól szórakozzunk, amíg hallgatjuk őket (White Reaper). Igazából csak egy dolog van, ami közös bennük: hogy mind a kedvenceim közé tartozik ebből az évből.

Mielőtt belekezdenék, itt van még húsz album, ami akár be is kerülhetett volna az ötvenbe:

• Upgrayedd Smurphy - HYPNOSYS
• Actress - AZD
• Ryuichi Sakamoto - async
• Priests - Nothing Feels Natural
• Midland - Fabriclive 94
• Roc Marciano - Rosebudd's Revenge
• Kamasi Washington - Harmony of Difference EP
• Jlin - Black Origami
• Sorority Noise - You're Not As ______ As You Think
• Equiknoxx - Colón Man
• Charli XCX - Number 1 Angel
• Alvvays - Antisocialites
• Colleen - A flame my love, a frequency
• Drake - More Life
• Visible Cloaks - Reassemblage
• Waxahatchee - Out in the Storm
• Lee Gamble - Mnestic Pressure
• Playboi Carti - Playboi Carti
• Julie Byrne - Not Even Happiness
• Aaron Dilloway - The Gag File

50

Sun Araw

The Saddle of the Increate

(Sun Ark)

Valahol a dub reggae, a pszichedélia és az elektroakusztikus improvizáció halmazainak metszetében találjuk Sun Araw (valódi nevén Cameron Stallones) tudattágító hatású zenéjét. A texasi származású avantgárd zenész karrierjének első évtizedében sikeresen a mainstreamen kívül tudott maradni, pedig majdnem minden évben kiadott egy újabb nagyszerű albumot tele nehezen befogadható, absztrakt, de közben játékos és a maga módján elég vicces dalokkal. A The Saddle of the Increate a legújabb a sorban: a beavatatlan fül számára a duplalemez összefüggéstelen és dallamtalan elektronikus zajok sorozatának tűnhet, de azok, akik már korábban megismerkedtek a Sun Araw-lemezek természetével (a legjobb bevezető talán a 2012-es Icon Give Thank, amit Stallones a Congos nevű roots reggae-formációval közösen vett fel) vagy csak elég türelmesen állnak hozzá a kísérletező zenékhez, megtalálhatják a szépséget ebben az elsőre hideg és megközelíthetetlen futurista pszichedéliának tűnő zenében.

Akik tehát hajlandók mélyebben belemerülni ezekbe a dalokba, azok észrevehetik, hogy a The Saddle of the Increate valójában Stallones eddigi csúcsműve, ami egyrészt nem távolodik el a Sun Araw projekt lo-fi/félálompop-gyökereitől, de azzal, hogy jóval inkább középpontban van rajta Stallones hangja és azzal, hogy kicsit visszavett az On Patrolhoz hasonló albumokat jellemző sötét, zajos atmoszférából, az új lemez egyértelmű közeledést mutat a szélesebb közönség számára is emészthető pszichedelikus pophoz. Tehát ne engedd, hogy az ugráló, ideges nyitódal (az "A Golden Boot") elbizonytalanítson és a végére talán te is megvilágosodsz.

49

White Reaper

The World's Best American Band

(Polyvinyl)

Zenekritika címén manapság annyit beszélünk a világ nagy problémáiról, a politikáról és a fontos üzenetekről, hogy már szinte mindenki elfelejtette, hogy a zenehallgatást bizonyos esetekben akár élvezni is lehet. Szerencsére vannak még olyan feltörekvő zenekarok, akik eszünkbe juttatják ezt - itt van például a kentuckybeli White Reaper, egy 2014-ben létrejött garázspunk-formáció, amely idén már második nagylemezével állt elő. Az első, az alulértékelt 2015-ös White Reaper Does It Again is megér egy hallgatást, de az ironikusan nagyképű The World's Best American Band címmel ellátott folytatás még sokkal jobb. A legviccesebb az egész dologban az, hogy a cím - miközben elég túlméretezett ambíciókat sugall - valójában nem is áll olyan messze a valóságtól: a White Reaper ezen a tíz dalon nem csinál mást, csak klasszikus amerikai rockzenét játszik, tele király riffekkel, fülbemászó refrénekkel és felejthetetlen dallamokkal. A dalokban keveredik a punk rock primitív agressziója, a blues gitárhangzása és a power pop fiatalos lendülete - ez az a fajta nyári bulizós rockzene, amilyen sokak szerint már a hetvenes évek óta nem készült. Ennek megfelelően az album nem a szövegek mély, filozófiai üzeneteivel próbálja megnyerni hallgatóságot, de az olyan felvételekben, mint a "The World's Best American Band", a "Judy French", a "The Stack" nem is ez érdekel minket. Ha a világ legjobb amerikai rockzenekarát keresed, már meg is találtad.

48

Több előadó

Twin Peaks: Music from the Limited Event Series

(Rhino)

A tévésorozat műfajának reneszánsza, aminek a 2010-es években tanúi lehettünk, David Lynch új Twin Peaks évadával nagy eséllyel felülmúlhatatlan csúcspontot ért el. Ez a tizennyolc egyórás részre szeletelt filmes mestermű furcsa volt, vicces, ijesztő, érthetetlen és abszurd - lehet, nem csak a Lynch-életmű kulminációja, de csúcspontja is (pedig én biztos voltam benne, hogy a Radírfejnél jobbat nem is lehet). A sikerben Lynch és Mark Frost egyedülálló látomása és a színészek (de főleg Kyle MacLachlan) emberfeletti teljesítménye mellett természetesen a Lynch műveiben mindig is kiemelt helyet kapó zene is szerepet játszott. Ahogy a Kék bársony sem lenne ugyanaz Isabella Rossellini "Blue Velvet"-je nélkül, úgy az új Twin Peakst is meghatározták Angelo Badalamenti ambientes atmoszférái és az a számos híres és kevésbé híres előadó, akik minden epizód végén felléptek a sorozat kultikus bárjában. A Music from the Limited Event Seriesen megtaláljuk az összes dalt, ami elhangzott ezeken a fellépéseken a Chromatics magában is filmszerű "Shadow"-jától Rebekah Del Rio fantasztikus "No Stars"-áig és persze a sorozat veteránja, Julee Cruise "The World Spins"-éig. Elég belehallgatni, és máris visszarepülhetünk a Twin Peaks világába, ami sajnos túl kevés időre tért vissza az életünkbe.

47

Sarah Shook & the Disarmers

Sidelong

(Bloodshot)

A countryzenével idén valahogy nem tudtam mit kezdeni - a műfaj mainstream része továbbra is sekélyes és teljesen értéktelen, felhígított populáris countryt termel ki (és Donald Trump elnökké választása óta egy kicsit még rosszabb érzés ilyen zenét hallgatni), a valóban érdekes zenészek pedig többnyire azok, akik valamilyen módon szembefordulnak a rendszerrel. Az utóbbiak közül a leginkább Sturgill Simpson emelkedik ki - aki kapott egy Grammyt legutóbbi lemezéért, de az idei CMA-díjátadóra nem volt hajlandó elmenni - és esetleg még Jason Isbell vagy Chris Stapleton neve juthat eszünkbe. Az év legjobb countrylemezét azonban egy teljesen valószerűtlen előadó, a biszexuális és ateista Sarah Shook tudhatja magáénak, aki punkos éllel és magányos, kívülálló nézőponttal kísérli meg újra izgalmassá és aktuálissá tenni e folyton a régmúlt felé tekintő műfajt. Bár a Sidelong tulajdonképpen nem is idei lemez - hiszen egy két éve, saját kiadványként megjelent kazetta újranyomása - de csak az inkább punk/indie zenére és alternatív countryra specializálódó Bloodshot kiadónak köszönhetően terjedt el szélesebb körökben. Az album, amit Shook Disarmers nevű zenekarával közösen jegyez, igazából pont azért nagyszerű, amiért az összes nagyszerű modern countrylemez: folyton a múltba figyel (az egyik legjobb dal az úttörő countryénekes és dalszerző, Dwight Yoakam nevét viseli), de közben a jelent sem veszti szem elől zenei és politikai értelemben sem.

46

Kaitlyn Aurelia Smith

The Kid

(Western Vinyl)

Tavaly ilyenkor Kaitlyn Aurelia Smith gyönyörű és még mindig teljesen egyedi hangzású lemeze, az EARS állt a listám első helyén - és továbbra is biztos vagyok benne, hogy megérdemelten. Már az is bizonyítja Smith kiemelkedő zenei tehetségét, hogy az EARS óta már két további remekmű jelent meg a neve alatt; az első, a Suzanne Cianival közös Sunergy még tavaly, hatodik szólólemeze, a The Kid viszont már ebben az évben.

Ezen az albumon az amerikai zeneszerző még tovább halad abba a könnyebben megközelíthető, de mindig buja és komplex hangzásvilágba, amit az EARS-szel fedezett fel; a The Kid közelebb van a popzenéhez, mint bármi, amit korábban kiadott: az olyan dalok, mint a kislemezen is megjelent "An Intention" olyan azonnal ható elektropop-gyöngyszemek, amik még az avatatlan hallgatókat is biztosan beszippantják. De, mivel továbbra is egy Kaitlyn Aurelia Smith-lemezről beszélünk, itt is találunk némi többletjelentést a dalokban: a The Kid egy konceptalbum, ami felöleli az egész emberi életet a fogantatástól és a születéstől egyenesen a halálig, így a világegyetem és az élet értelmét kutató kérdésfelvetéseivel Smith életművének méltó darabjává válik.

45

Lil B

Black Ken

(BasedWorld)

Lil B/The BasedGod a 2010-es évek nagy részét azzal töltötte, hogy az internet sötét zugait kísértette, mint a belassult cloud rap titokzatos istensége és olyan kultikus - és nem hivatalos - albumokat szabadított kicsi, de annál hűségesebb rajongótáborára, mint az I'm Gay (I'm Happy) vagy a majdnem hatórás 05 Fuck Em. Csak nagy ritkán emelkedett fel ebből a homályból egy-egy nagyobb sikerű dallal, amilyen például 2014-ben a "No Black Person Is Ugly" volt. Idei mixtape-je, a Black Ken azonban a rapper első hivatalos kiadványa és ennek megfelelően egy könnyebben befogadható és néhol még slágeresnek is nevezhető dalgyűjtemény, ami egyrészt tisztelgés Lil B zenei hősei (például Kanye West, Iggy Azalea vagy Lupe Fiasco) előtt, másrészt egy olyan album, ami végre nagyobb közönségekhez is eljuttathatja BasedGod műfaji határokat elutasító alternatív rapzenéjét. A dalok között van hagyományosabb értelemben vett bulizós rap (a legjobb példa az iLoveMakonnennel közös "Global"), de a rapper nem fordít hátat az avantgárdnak: a futurisztikus "Wasup JoJo"-hoz hasonló felvételek megerősítik Lil B kívülálló pozícióját, miközben táncolhatók is.

44

Kelly Lee Owens

Kelly Lee Owens

(Smalltown Supersound)

Sokak számára a techno mint zenei stílus egyet jelent a hűvös, repetitív és érzelem nélküli ritmusokkal, de a fiatal brit producer, Kelly Lee Owens bemutatkozó lemeze akár meggyőzhet pár embert ennek az ellenkezőjéről. Owens zenéjében persze szintén megjelenik a krautrockból származó mechanikus lüktetés - hiszen a dalok "helyszíne" még mindig a klub és a táncparkett - de ha lehet ilyet mondani, akkor ez az album a feminin technót testesíti meg: dalai a műfajban szokatlanul lágyak és érzékiek, sokszor szinte álomszerűen ködösek. A szövegekben Owens sokszor néhány szóra szűkíti le mondanivalóját (gondoljunk csak a már tavaly megjelent "CBM"-re, amelyben "A színek, a szépség, a mozgás" sor ismétlődik sokszor egymás után), ezzel monoton, transzközeli hangulatot kölcsönözve a kifinomult klubzenének. A sort leginkább a Jenny Hvallal közös "Anxi." töri meg, amelyben a norvég énekesnő rá jellemzően rejtvényszerű sorokkal ("Mindig elrontottam a romantikát/Rosszul csináltam a barokkot") egészíti ki a buja és melankolikus minimáltechno-hátteret. Ez nem az a fajta album, ami nagy hanggal hívja fel magára a figyelmet, inkább a sarokban meghúzódva vár arra, hogy valaki meghallgassa egy sötét szobában vagy egy kiürült klubban - de mindenképpen magányosan.

43

J Hus

Common Sense

(Black Butter)

A grime és a brit rapzene, valamint a modern afrobeat-ritmusok idén egyértelműen dominálták az angol slágerlistákat, miközben egyre nagyobb népszerűségre tettek szert az Atlanti-óceánon túl is. A Londonban született, gambiai és ghánai felmenőkkel rendelkező énekes-rapper pedig ennek a közhangulatnak köszönhetően a figyelem középpontjába került - "Did You See" című kislemeze bekerült a brit slágerlista első tíz helyezettje közé, majd bemutatkozó albuma, a Common Sense az Egyesült Királyságban aranylemez lett és elnyerte a kritikusok elismerését az óceán mindkét partján. Az albumon egyesülnek az afrikai ritmusok, amiket J Hus még a kontinensről származó családjától örökölt, valamint azok a kortárs brit zenei stílusok, amikkel már ő maga ismerkedett meg londoni felnövekedése során: a grime, a hiphop és az elektronikus tánczene e tipikusan brit ötvözete, az elektronikus zene különböző stílusai a UK garage-tól a jamaicai eredetű dancehallig, valamint a slágeres popzene és modern R&B. Az album és legjobb dalai (mint a "Did You See" vagy a MoStackkel és MIST-tel közös "Fisherman") az ereje teljében lévő új grime-hullám vezető figurájává teszik J Hus-t Skepta és Stormzy mellett.

42

Richard Dawson

Peasant

(Weird World)

Néhány album azért kapott helyet a listán, mert nagyon eltalálta a korhangulatot vagy mert fontos üzeneteket közvetít a jelen számára - a brit avantgárd folkzenész Richard Dawson új lemeze, a Peasant aligha ilyen okok miatt került ide, hiszen egy 6-7. századi brit falu parasztjainak életéről szól. Ennek megfelelően a szövegek elég hűen írják le egy középkori paraszti család életének körülményeit és eseményeit, miközben a zene visszarepít a 2000-es évek freak folk-színterének legszebb napjaiba - némi Scott Walkeres avantgárd zenei beütéssel. Ennek ellenére a Peasant meglepő módon nem egy nehezen befogadható lemez: mÍg a 2014-es Nothing Importanten Dawson két húszperces dallal ijesztett rá hallgatóira, addig az új album persze rusztikus és zeneileg komplex (ahogy az egy középkori témájú progresszív folk-konceptalbumhoz illik), de közben esetenként vicces és a maga nemében teljesen egyedi dalgyűjtemény, amihez hasonlót nem nagyon hallhattunk 2017-ben. Ha egy órára el akartunk menekülni korunk nehézségei elől, a Peasant furcsa és nehezen felfogható, de mindenképpen izgalmas úti célt kínált.

41

Ariel Pink

Dedicated to Bobby Jameson

(Mexican Summer)

Ariel Pink 2010-ben fura kívülállóból az indie rock egyik legnagyobb sztárjává vált első 4AD-s lemezével (Before Today) és a róla lemásolt - máig elképesztően jó - "Round and Round" kislemezzel. Azóta az Ariel Rosenbergként született előadó látszólag mindent megtett azért, hogy újra fura kívülállóként gondoljunk rá, többek között a zenéjében is elkezdett visszahúzódni a zajos lo-fi hangzás felé, ami a Before Today univerzálisan befogadható pszichedelikus popja előtt jellemezte a lemezeit. Legutóbbi albuma, a Dedicated to Bobby Jameson a második, amit Pink zenekara, a Haunted Graffiti nélkül jegyez és egyben az első, ami a Mexican Summer kiadó gondozásában jelent meg.

Pink az albumot Bobby Jameson, egy ismeretlen hatvanas évekbeli énekes-dalszerző előtti tisztelgésként írta le, ami egyben megfordított életrajzi konceptalbum is - a hős halálból való feltámadásával kezdődik. Miközben a hangzás közelebb van a House Arrest vagy a The Doldrums primitív hálószobapopjához, mint a kifinomultabb eszközökkel készült Before Todayhez vagy Mature Themes-hez, Pink dalszerzői képessége még a recsegő, zajos produkción keresztül is elég hatásos tud maradni. A keserű "Another Weekend" vagy a felemelő "Time to Live" az énekes legerősebb szerzeményei közé tartoznak, miközben az album egy újabb meggyőző darabja Pink figyelemreméltó 2010-es évekbeli sikersorozatának.

40

Honey Dijon

The Best of Both Worlds

(Classic)

A Chicagóban nevelkedett, de Berlinben élő Honey Dijon nem véletlenül adta a The Best of Both Worlds címet bemutatkozó nagylemezének: a producer életének első évtizedeit a Frankie Knuckles és a chicagói house városában töltötte, később New Yorkban tanult bele a DJ-zésbe, majd a német fővárosban szintén élettel teli, nyüzsgő elektronikus tánczenei színtérbe csöppent. Az album mindkét tánczenei világ múltja előtt tiszteleg - megidézi Larry Heard és Knuckles klasszikus house-felvételeit, ahogy az európai tánczene múltját is (legyen szó akár az 808 State-ről vagy a Depeche Mode-ról) miközben a modern berlini techno-színtér hatása is érezhető a dalokon. Megtaláljuk az albumon az év deep house-termésének néhány legsikerültebb darabját (például az "808 State of Mind"-ot vagy a "Personal Slave"-et), de leginkább a változatossága teszi felejthetetlenné az albumot és az, hogy egyszerre működik a nagy elődök előtti főhajtásként és előremutató, friss elektronikus tánczenei kiadványként.

39

Yves Tumor

Experiencing the Deposit of Faith

(szerzői kiadvány)

Az Experiencing the Deposit of Faith Yves Tumor első albuma a tavalyi Serpent Music óta, ami viszonylag népszerű előadóvá tette az Amerikából származó, de Olaszországban élő előadót a posztindusztriális kísérletező zene kedvelőinek körében - és bizony nem egy kifejezetten könnyed dalgyűjtemény. Amikor élőben láttam a rejtélyes előadót (a valódi nevét például senki sem tudja) kissé megdöbbentett a fellépés tiszta brutalitása: a zenei aláfestésként szolgáló repetitív zaj és a háttérben folyamatosan a szemünkbe világító fényszórók még idegenszerűbbé tették a - sokszor a közönség soraiban - egy mikrofonba kántáló Yves Tumort, aki látszólag inkább valamilyen kortárs művészeti performanszként tekintett a koncertre. Ehhez képest az albumai kevésbé zajosak, de jóval komplexebbek és kevés kapaszkodót kínálnak a hallgatónak: sötét atmoszférák és furcsa ritmusok követik egymást kaotikus hatást keltve, amikor már azt hisszük, hogy végre megnyugodhatunk, egy újabb váratlan fordulat jön és megint teljesen elveszve érezzük magunkat. Yves Tumor lemezei (és koncertjei) talán nem vonzók mindenki számára, de aki ráérez e különutas kívülálló zenész stílusára, annak az Experiencing the Deposit of Faith a korábbi lemezek kielégítő folytatása lehet.

38

John Maus

Screen Memories

(Ribbon Music)

John Maus először Ariel Pink zenekarának tagjaként tűnt fel az indie rock világában, majd szólólemezeinek köszönhetően retrofuturista elektronikus popzenészként vált ismertté. Aztán áttörést hozó 2011-es albuma, a We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves megjelenését követően Maus hátat fordított a zenei életnek, elment politikai filozófiát hallgatni (és doktori címet szerezni), valamint az elektronikus zene legkorábbi úttörői (mint Morton Subotnick vagy a BBC Radiophonic Workshop) mintájára megépíteni saját szintetizátorát. Összességében azt mondhatjuk, az elmúlt hat évben Maus megpróbálta alátámasztani saját professzionális zenész-életét, valamint felkészült visszatérő albumának felvételeire, aminek ugyanezt a magabiztosságot kellett tükröznie. És a Screen Memories valóban egy nagyszabású, ambiciózus lemez tele fura és fülbemászó szintipop-gyöngyszemekkel, amit leginkább a We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves érettebb és kissé sötétebb testvéralbumaként lehet leírni. A dalok viccesek (gondoljunk a mezőgazdasági témájú "The Combine"-ra vagy a "Teenage Witch"-re, aminek szövege csak a cím ismételgetéséből és néhány gyerekes sorból áll - meg egy Ariel Pink-utalásból), de mindig ott lóg felettük a közelgő apokalipszis árnyéka. A Screen Memories vészterhes korunkhoz igazított poplemez, ami szerencsére bármennyiszer újrahallgatható.

37

Elder

Reflections of a Floating World

(Armageddon Shop)

Az Elder a legtöbb online felületen "doom metal" zenekarként van meghatározva, de a Reflections of a Floating World számomra inkább egy különösen kemény és kiemelkedően élvezetes rocklemez, az olyan idei albumok egyike, amik egy bő órára ki tudnak ragadni az unalmas mindennapok és a világ nyomasztó helyzete fogságából és eszembe tudják juttatni, hogy a rockzene ilyen fülbemászó, súlyos és megdöbbentő is lehet. Felejtsük el a Queens of the Stone Age-t (a csalódást okozó Villainsszel együtt): az Elder korunk legnagyobb stoner rock-zenekara, a kevés olyan formáció egyike, akik fel tudják használni a doom/progresszív metál epikus hosszúságait és szabad dalformáit úgy, hogy közben egy percig sem unalmas, amit csinálnak. A minden szempontból kiváló Reflections of a Floating World egyetlen problémája, hogy 64 perces hossza ellenére egyszerűen túl gyorsan véget ér: bár a hat dalból négy hosszabb tíz percnél (és a legjobbak, mint a "Sanctuary" vagy a "The Falling Veil" amúgy épp ezek közül kerülnek ki), ha elkezdjük, olyan érzésünk lehet, mintha szinte azonnal a végére érnénk. Végül is ez is elég figyelemreméltó eredmény egy műfajban, ami rossz kezekben nagyon könnyen unalmassá válhat.

36

Nmesh

Pharma

(Orange Milk)

A vaporwave valamikor talán csak egy furcsa mém volt, de a műfaj 2017-re néhány producer számára felülemelkedett ezen a státuson: a Nmesh-ként alkotó Alex Koenig például a Pharma című epikus méretű plunderphonics-remekművével elég erős képet teremtett korunkról. Mint Koenig korábbi lemezei (és amúgy sok más előadó vaporwave albumai), a Pharma is régi filmjelenetekből, tévéreklámokból és egyéb médiatermékekből származó hangfoszlányokkal egészíti ki a sötét ambient, az ideges glitch és a ritmikus drum and bass alapjait, hogy ezzel egyszerre ultramodern és retrós elegyet hozzon létre, ami emléket állít a fogyasztói kultúrának és a késő kapitalizmusnak. A vaporwave zászlóshajójának számító Orange Milk kiadónál megjelent Pharma beáll a műfaj kiemelkedő alkotásainak sorába (amilyen például Foodman Ez Minzokuja, a death's dynamic shroud.wmv CLASSROOM SEXXTAPE-je vagy James Ferraro Far Side Virutalja) és avantgárd kísérletezése mellett a kortárs elektronikus zene mesterművének és nem mellesleg hatásos és meggyőző korképnek is elmegy.

Követező rész: 35-21