2018 legjobb lemezei. Többek között: francia underground diszkó, spanyol tradicionális pop, japán klasszikus zenével keresztezett ambient, amerikai indie rock veteránok...

...és mások, akikben csak egy dolog közös: hogy mind kiadtak egy (vagy akár több) nagyszerű albumot idén. Íme a harmadik és utolsó rész:

Előző rész (35-21)

20.

több előadó

Nouvelle Ambiance

(Nouvelle Ambiance)

Általában nem szoktam az ilyen retrospektív válogatásokat rendes "albumnak" tekinteni, de mivel 2018-ban viszonylag kevés kiemelkedő album jelent meg, a Nouvelle Ambiance esetében kivételt tettem. Az elmúlt néhány évben az afrikai eredetű stílusok egyre jobban beszivárogtak az elektronikus tánczenei mainstreambe - gondoljunk csak a Nyege Nyege Tapes nevű ugandai kiadó meglepő nyugati sikerére, meg úgy általában arra, hogy az afrohouse, a kuduro, a kizomba és a hasonló műfajok népszerűsége mennyire megnövekedett. A Nouvelle Ambiance válogatás a nyolcvanas évek elejének Párizsába kalauzol, ami egy sokszínű olvasztótégelyre emlékeztető underground diszkó színtérnek adott otthont, tele afrikai és karibi bevándorlókkal. Az itt hallható előadók olyan helyekről származtak, mint Kongó, Elefántcsontpart vagy Kamerun - és a hagyományos afrikai/közép-amerikai stílusokat (például: zouk, m'balax, salsa, reggae) és hangszereket is felhasználva értelmezték újra a diszkót, az R&B-t és a funkot. Minden dal ritmusos, fülledt és csábító - a gyűjtemény kirobbanó energiája a tradicionális, "organikus" hangok és a monoton dobgépek, a súlyos basszus és a ragyogó szintetizátorok kontrasztjából származik. Az ilyen kiadványok azért jók, mert rávilágítanak, hogy milyen mozgalmas, változatos és nagy hatású színterek léteztek mindössze néhány évtizeddel ezelőtt, amelyekről a legtöbben talán sosem hallottunk.

19.

Shinichi Atobe

Heat

(DDS)

Shinichi Atobe a techno egyik legnagyobb enigmája: a japán producer nevéhez 2014 előtt mindössze egyetlen kiadvány fűződött, a 2001-ben megjelent Ship-Scope EP. Ez a négy dalt tartalmazó dub/ambient techno-minialbum (amit mindenképpen érdemes meghallgatni) bizonyos körökben egyenesen kultikusnak számított: a dub techno fáklyáját továbbvivő páros, a Demdike Stare is ebbe a körbe tartozott. Sean Canty és Miles Whittaker számára a Ship-Scope akkora megszállottsághoz vezetett, hogy az EP-t kiadó Chain Reaction lemezcégen keresztül felkutatták magát Atobét, aki beleegyezett, hogy új zenéket készítsen az ő kiadójuknak, a DDS-nek. Úgyhogy 2014-ben, tizenhárom évvel a bemutatkozó EP után megjelent Atobe első nagylemeze, a Butterfly Effect. De ez a visszatérés nem jelentette azt, hogy a japán előadó jobban megnyitotta magát a nagyközönség előtt: máig sem adott interjút senkinek és az élő fellépései sem gyakoriak. De legalább a zenével nem fukarkodik - az idei Heat már a negyedik albuma 2014 óta, elődje a tavalyi From the Heart, It's a Start, a Work of Art. De miközben az előző három lemez nem esett olyan nagyon távol a Ship-Scope dub technójától, a Heat jelentős változást mutat Atobe stílusában: a címének megfelelően a techno ridegségét a house nedves melegségére és lélekkel teliségére cseréli. Már a nyitó "So Good So Right"-tól kezdve a barátságos minimalizmusé és a napfényes szintetizátoroké a főszerep, miközben a zene a nyolcvanas-kilencvenes évek deep house klasszikusait juttatja eszünkbe. Más dalokon ("Heat 2", "Bonus") a zongora kerül a középpontba. Vannak persze kivételek (mint a "Heat 3" kissé baljós atmoszférája), de a Heat nagyrészt izzadt táncparkettekre tervezett, minőségi house-t kínál - és reméljük, ez a rejtélyes producer a jövőben is szállítani fogja ezeket a bejelentés és kommentár nélküli lemezeket, mert ez az eddigi legjobbja.

18.

Kero Kero Bonito

Time 'n' Place

(Polyvinyl)

A Kero Kero Bonito első nagylemeze, a Bonito Generation az egyik kedvencem volt 2016-ból, ami nem is véletlen: ez a brit trió már a kezdetektől lendületes, fülbemászó, fiatalos popzenét csinált humoros szövegekkel a felnőtté válással járó nehézségekről, miközben a j-popot és az elektropopot összeolvasztva a PC Musicot idéző posztmodern esztétikát építettek fel. Bár Gus Lobban, a KKB dobosa, billentyűse és producere ki is adott egy albumot annál a kiadónál (a Kane West név alatt megjelent 2014-es Western Beats), a Bonito Generationt azért mégsem lehetett összekeverni A.G. Cook és társai technológiai paranoiával átitatott, ironikus pop-paródiáival: ahhoz túl őszinte, szívvel és lélekkel készült album volt. A második KKB-album, a Time 'n' Place hasonló témákkal foglalkozik, de a hangzásba szinte radikális változást visz: a Bonito Generation napfényes szintipopját és hiphopos beütéseit Sarah Midori Perry és társai a Polyvinyles bemutatkozásukon noise rockos zajongásra és twee popos dallamokra cserélik. Ez a változás persze elidegeníthet néhány rajongót, hiszen az első album egyik fő vonzereje mégis ez a fura, minimalista "japán rap"-stílus volt az olyan dalokon, mint a "Break" vagy a "Trampoline", de ha eléggé odafigyelünk, akkor észrevehetjük, hogy a Time 'n' Place-en is ott van még a Kero Kero Bonitótól megszokott ragadós pop-dalszerzés csak Lobban most rápakolt néhány rétegnyi gitártorzítást és dream popos hangszerelést. Igen, ezek a dalok nem annyira egyenesek és letisztultak, mint a Bonito Generation - de még mindig nem ír senki olyan erőlködés nélkül elragadó dallamokat, mint a Kero Kero Bonito.

17.

Armand Hammer

Paraffin

(Blackwoodz Studioz)

Az Armand Hammer nevű New York-i hiphop-duó gyökerei részben a kétezres évek első felének kultikus független rap-kiadójáig, a Definitive Juxig nyúlnak vissza. Az El-P által alapított lemezcég néhány meghatározó arca, mint Vordul Mega (a Cannibal Ox egyik fele) és a producer Blockhead egyaránt nagy szerepet játszottak abban, hogy billy woods a rappelésben találta meg a hivatását, de az már egyedül woods érdeme, hogy egy évtized alatt sikerült érett előadóvá válnia, akinek ott van a helye a Def Juxos nagy elődök között. De miközben woods kiadott néhány elég jól sikerült szólólemezt Blockheaddel karöltve (mint a 2012-es History Will Absolve Me vagy a tavalyi Known Unknowns), a legerősebb munkáit az Armand Hammer név alatt, egy másik New York-i underground rapperrel, Eluciddal közösen adta ki. A 2017-es ROME volt az első remekmű, de a Paraffin nem csak meggyőző folytatás, hanem talán felül is múlja elődjét: woods és Elucid bonyolult rímképleteket és nehezen megfejthető szövegeket vetnek be a kapitalizmusról, az amerikai rasszizmusról és mindennapos megfigyeléseikről, a hátterek (ezekért olyan producerek felelősek, mint August Fanon, Kenny Segal, Messiah Musik, Ohbliv, Small Pro, Willie Green és maga Elucid) pedig hagyományos boom bap-alapokból és kaotikus, indusztriális zörgésből épülnek fel. Lehet, hogy a mainstream hiphop nem tartogatott sok kellemes meglepetést ebben az évben, de az alternatív rap bőven kárpótolt: 2018-ban Earl Sweatshirt, Quelle Chris, Roc Marciano, Open Mike Eagle, Ka és az Armand Hammer bizonyították be, hogy továbbra is érdemes odafigyelni a műfajra. A Paraffin mondjuk sosem lesz olyan közismert, mint az említett Def Jux-klasszikusok - az ilyen agyas, komplex zene közönsége ugyanis sosem volt túl széles.

16.

DJ Healer

Planet Lonely

(szerzői kiadvány)

A rejtélyes producer, aki általában olyan álnevek mögé rejtőzik, mint a Traumprinz, a Prince of Denmark vagy a DJ Metatron 2018-ban két stúdióalbummal állt elő két különböző új művésznéven: a Prime Minister of Doomként kiadott Mudshadow Propaganda és a DJ Healerként kiadott Nothing 2 Loose szintén helyet kapott ezen a listán, de egyik sem volt a kedvencem az idei Traumprinz-kiadványok közül. A kedvencem ugyanis a Planet Lonely, ez a három órás mix, amit a producer a Planet Uterus SoundCloud-oldalra töltött fel (ahol korábban is számos új zenét osztott meg). Az ehhez hasonló mixeken a DJ-k általában sok különféle előadó számait olvasztják össze sajátjaikkal, de Traumprinz mindig is kifejezetten csak a saját felvételeire építette a mixeit (jó példa erre egy másik idei munkája, a Traumprinz B2B DJ Metatron Live at Planet Uterus). A Planet Lonely pedig olyan, mintha a Nothing 2 Loose legszebb pillanatait hallgatnánk, csak 180 percig elnyújtva: a dalok (35 van belőlük) mintha napfényes délutánok kifakult emlékei lennének, rég elfelejtett nyarak fáradt visszhangjai. Egyszerű lenne a Boards of Canada Music Has the Right to Childrenjéhez hasonlítani a Planet Lonelyt - a hasonló hangulat mellett mindkét album az ambient álomképek és a zörgő trip hop-ritmusok házasságára épül - de ezen a mixen még annyi meghatározott körvonal sincs, mint a skót testvérpár klasszikusán. A producer kevés eszközzel dolgozik, de ezek a dalok néha mégis akkorának tűnnek, mint egy egész univerzum, a vágyakozás, az emlékezés és a magány univerzuma. Sokszor olyan érzésünk lehet a Planet Lonelyt hallgatva, mintha nem csak három órás lenne, hanem végtelen hosszú - valami, ami sosem kezdődött el és sosem fog véget érni. Ha nem akarsz mást, csak néhány óráig elveszni a lehető legszebb ambient house-ban, akkor nem is kell továbbmenned.

15.

Kali Uchis

Isolation

(Rinse/Virgin/Universal)

Kali Uchis bemutatkozó albuma olyan sikertörténet, amihez hasonló nem is volt 2018-ban; a kolumbiai gyökerekkel rendelkező amerikai énekesnő már az Isolation megjelenése előtt is sok stílusba kóstolt bele, hiszen az egyik első feltűnése egy 2014-es Snoop Dogg mixtape-hez kötődik, de dolgozott a Gorillazzal, a Major Lazerrel vagy Miguellel is.  Ez az album viszont még így is egy elképesztően eklektikus munka, melyen hihetetlen módon egyetlen ballépés sem fér el. Uchis mély, zengő és sokszor vágyakozással teli hangját gyakran hasonlítják Ella Fitzgeraldhoz vagy Billie Holidayhez, az Isolation dalain pedig megmutatja, hogy milyen sokoldalú tud lenni: az álmodozó szerelmes ódák ugyanúgy mennek neki, mint a magabiztos feminista himnuszok. Az, hogy bemutatkozó albumán végig a középpontban tud maradni, még inkább elismerésre méltó ténynek tűnik, ha tudjuk, mennyi nagy formátumú zenész és producer működött közre rajta: a rap világában itt van Tyler, the Creator, Sounwave és DJ Dahi, a rockos oldalról Damon Albarn, Dave Sitek (a TV on the Radióból) és Kevin Parker, a jazzt pedig Thundercat és a BadBadNotGood képviseli - és ezzel még nem is mentünk bele olyan mélyen. De Uchis nem csak az album egyértelmű főszereplője, hanem olyan előadó is, aki gyakorlatilag minden létező stílusban remekel. A "Miami" erőteljes női hiphop, benne az album leginkább ikonikus sorával ("De miért lennék Kim, amikor lehetnék Kanye?") - és egy elég emlékezetes amatőr videoklip is készült hozzá. A "Nuestro Planeta" reggaetonja Uchis dél-amerikai származására utal és a műfaj egyik legnagyobb mai sztárja, Reykon működik közre rajta. Az "After the Storm" inspiráló szövegű ("Ha hősre van szükséged, csak nézz a tükörbe") jazz rap, amin az alternatív hiphop-sztár Tyler, the Creator és a P-Funk legendája, Bootsy Collins jelennek meg. De a legjobb pillanat talán Damon Albarn dala, az "In My Dreams" Postal Service-es indie elektronikája. Az Isolation a legtöbbet hallgatott lemezeim között volt az idén, mert manapság elég ritka olyan tizenöt dalos popalbumot találni, ami ennyire sokszínű és egyenletesen nagyszerű. Remélhetőleg a jövő egyik nagy popsztárját ismertük meg rajta.

14.

Against All Logic

2012-2017

(Other People)

Nicolas Jaar, a 2010-es évek talán legünnepeltebb elektronikus zenei producere mindenféle feltűnést nélkülözve adta ki ezt a lemezt idén februárban. Egyesek talán először észre sem vették, hogy a chilei-amerikai zenész Other People kiadójánál megjelent 2012-2017 Jaar saját munkája, hiszen egy olyan művésznevet használt hozzá, amely alatt legutóbb négy éve tett közzé néhány dalt. Az mondjuk nem meglepő, hogy nem a 2012-2017-t nem a saját neve alatt akarta kiadni: miközben Jaar korábbi nagylemezei, mint a 2011-es Space Is Only Noise vagy a 2016-os Sirens atmoszferikus kísérletező munkák, ez az album egy rakás könnyed, hangmintákból építkező deep house-felvételből áll, melyek a súlyosabb koncepciók inkább az azonnali örömöket tartják szem előtt. A 2012-2017 kissé megosztotta a kritikusokat, hiszen ez - a címének megfelelően - inkább egy nem kifejezetten mély tánczenékből álló, lazán összefüggő gyűjtemény, mint egy gondosan megtervezett stúdióalbum, mint a Pinochet-diktatúra borzalmait felidéző Sirens. De a megrögzött elektronikus zenei puritánokon kívül talán nincs olyan ember, aki vissza tudja utasítani a 2012-2017 soul/diszkó hangmintákra épülő kortárs house gyöngyszemeit: már a vallomásos címet viselő nyitány, a "This Old House Is All I Have" vokálja és jazzes hangszerei (egy David Axelrod-felvételről) előrevetítik, hogy mire számíthatunk, de néhány dalt innen simán Jaar legjobbjai közé lehet sorolni. Ilyen a lendületes dobokra alapuló "I Never Dream" vagy a "Cityfade" melankolikus, zongorás éjszakai városképe. Nicolas Jaar életműve eddig is elég eklektikus volt - a Darkside downtempójától a Nymphs EP-k ambient house-áig - és a 2012-2017 által most egy erőlködés nélküli kilencvenes évekbeli house/rave nosztalgiázással is bővítette azt. Miért akkora baj ez?

13.

Let's Eat Grandma

I'm All Ears

(Transgressive)

A Let's Eat Grandma - két brit tinédzser, Rosa Walton és Jenny Hollingsworth duója - most már nem csak egy popzenei kuriózum, hanem egy olyan erő, amivel számolni kell. Az I'm All Ears persze nem tökéletes - kissé csapongó és csiszolatlan progresszív szintipopja néha mégiscsak túlzásokba esik - de ebben a tökéletlen állapotban mégis emberibb és szerethetőbb, mintha kijavították volna minden apró hibáját a stúdióban. A legrövidebb felvétel egy perces sincs, a leghosszabb pedig a tizenegyet is túllépi, a kettő között pedig ott van a legkorszerűbb progresszív és avantgárd popzene minden formája: a "Hot Pink" SOPHIE (és a Horrors-frontember Faris Badwan) által megformált rágógumiízű futurista klubzenéje, a "Falling Into Me" éteri, ambiciózus elektronikája vagy a "Donnie Darko" elnyújtott, többrészes posztdiszkó-odüsszeiája. Az I'm All Ears szövegei is túlmutatnak az előadói életkorán: Walton és Hollingsworth nagyon mai képeket közvetítenek a technológiai fejlődésről és a 2010-es évekbeli tinédzser-életérzésről, a mentális egészségről és a szenvedélyes érzelmekről. Témaválasztásaik sokszor pont olyan kaleidoszkópszerűnek tűnnek, mint maga a zene - az I'm All Ears valahol a Kate Bush előremutató art popja, a PC Music elektronikus jövőképei és Lorde őszinte pop-himnuszai alkotta halmazok metszetében helyezkedik el. De persze csak a Let's Eat Grandma teremthette meg.

12.

Robyn

Honey

(Konichiwa/Interscope)

2018 legnagyobb várakozással megelőzött albuma egyértelműen Robyn Honeyja volt - ez a svéd popsztár első szólólemeze a nyolc évvel ezelőtt megjelent Body Talk óta, amit Robyn már tavaly belengetett a címadó dal korai változatának feltűnésével egy HBO-sorozatban. Ez a nyolc éves szünet elég sok jelentős változást hozott Robyn magánéletében és zenei stílusában egyaránt. 2014-ben meghalt közeli barátja és alkotótársa, Christian Falk, közben az énekesnő szakított barátjával (a videoklip-rendező Max Vitalival), majd később újra összejöttek. A Honeyn Robyn már megint néhány megszokott társszerző-producerével dolgozott (például Joseph Mounttal vagy Klas Åhlunddal), de az eddiginél nagyobb szerepet vállalt magára producerként is. A Body Talk hűvös elektropopját és kirobbanó refrénjeit ezen az albumon egy visszafogottabb deep house-os hangzásvilág váltja fel, igazából csak az első dal (a Robyn klasszikus szomorú klub-himnuszainak sorát "Missing U", ami az első helyet érte el a kedvenc 2018-as dalokra koncentráló listámon) idézi meg a "Dancing on My Own" vagy a "Call Your Girlfriend" stílusát csillogó szintetizátoraival és szárnyaló refrénjével. Ezt olyan felvételek követik, mint a címadó dal érzéki, ellenállhatatlan house-popja, a "Because It's in the Music" melankolikus posztdiszkója, a Lil Louis "French Kiss" című house-klasszikusát hangmintázó "Send to Robin Immediately" vagy a "Beach2k20" minimalista elektro-szambája. Ez az album Robyn Body Talk óta eltelt éveinek kronologikus sorrendbe állított krónikája, egy kifogástalan poplemez, a veszteségből a diadalba, a magányból az új szerelembe vezető utazás, aminek mégis a táncparkett az egyetlen helyszíne.

11.

Beach House

7

(Sub Pop)

Már csak egy év van hátra ebből az évtizedből és azt hiszem, most már tényleg eldőlt a dolog: a Beach House a 2010-es évek meghatározó zenekara. Victoria Legrand és Alex Scally 2010-ben adták ki a Teen Dreamet, az albumot, ami egy szűk körben elismert baltimore-i dream pop duóból Jay-Z és Beyoncé kedvenc indie formációjává és egy igazi intézménnyé tette őket, egy zenekarrá, ami minden egyes lemezével zajos ünneplést vált ki a sajtóból és egyre növekvő rajongótáborából (aminek most már sajnos a Chainsmokers nevű, felvizezett EDM-szemetet gyártó páros is a része - hiszen az egyik idei kislemezüket a Beach House-ról nevezték el). A leggyakrabban megfogalmazott kritika Legrand és Scally zenéje ellen a kísérletezés és a változatosság hiánya: a Beach House leghangosabb kritikusai biztos el fogják majd mondani neked, hogy a zenekar összes dala pont ugyanúgy hangzik a Teen Dream óta. A 7 hatásosan rácáfol ezekre a bírálatokra: ez az album igazából a 2015-ös Depression Cherryn elindult folyamatokat (több gitártorzítás, shoegaze-es hatások) emeli egy másik szintre. Kicsit a Low 2015-ös (Ones and Sixes) és idei (Double Negative) lemeze közötti különbséget juttathatja eszünkbe: miközben a Depression Cherry csak belekóstolt ezekbe a zajosabb, diszharmonikusabb hangokba, a 7 dalain a zenekar Sonic Boom producer vezetésével fejest ugrik az ismeretlenbe. A Teen Dream és a Bloom olyanok voltak, mintha egy zseniális filmrendező mutatná meg lassított felvételben, ahogy valaki elalszik - a 7 ezzel szemben egy mozgalmas és új utakat kereső pszichedelikus noise pop-album, amelyen nem csak a korábbinál izgalmasabb produkció, de a dalszerzés is elsőrangú a dalok elsöprő többségében (a "Drunk in L.A.", a "Dive" vagy a "Lemon Glow" biztos ott van a legjobb Beach House-felvételek között). Karrierje hetedik albuma környékén nagyon sok zenekar már csak önismétlésre képes, de a 7 arra enged következtetni, hogy a Beach House-ban még rengeteg kísérletező kedv maradt.

10.

Julia Holter

Aviary

(Domino)

Julia Holter új albuma... nagyon sok. A sokoldalú énekes-dalszerző sosem riadt vissza a szélesebb közönséget elidegenítő koncepcióktól - az albumait korábban olyan dolgok inspirálták, mint az ókori görög tragédiák, a kortárs költészet vagy az avantgárd festészet - de az Aviary másfél órás, kíméletlen terjengése még az életműve kontextusában is kiemelkedően megközelíthetetlen. Az album tizenöt dala egytől egyig kortárs klasszikus zenéből, free jazzből és ambient elektronikából építkező kavargó káosz; valahol a túlméretezett produkció alatt még mindig ott vannak a könnyen befogadható popos dallamok, amik eddig is megmentették Julia Holter zenéjétől attól, hogy teljesen hallgathatatlanná váljon - de csak ritkán bukkannak a felszínre néhány pillanat erejéig a nagyzenekari kakofónia tengerében (mint az eposzi első kislemezen, az "I Shall Love 2"-n). A szövegekben Holter még jobban szabadon engedi vad és klasszikus műveltségű képzeletét, mint a legutóbbi albumain: vannak itt részben latin nyelvű idézetek középkori költeményekből (és bennük olyan szavak, amiket bizonyára egy énekes nem ejtett ki egy poplemezen, például a "bubópestis"), utalások Dante Isteni színjátékára és olyan kortárs gondolkozókra és esszéírókra, mint Etel Adnan (az ő Master of the Eclipse című műve inspirálta az album címét) vagy Mary Carruthers. Az Aviary egy nagyon nehezen befogadható alkotás - ehhez képest Holter előző stúdióalbuma, a 2015-ös Have You in My Wilderness tulajdonképpen mainstream popzene - leginkább Joanna Newsom Have One on Me című triplalemezéhez lehet hasonlítani ebből az évtizedből. Néha tényleg olyan érzés hallgatni, mintha egy több száz egzotikus és szokatlan hangján egyszerre éneklő madárral teli madárházba tévednénk. De az alapos és ismételt hallgatás feltárja a dalokban rejtőző szépséget.

9.

Mitski

Be the Cowboy

(Dead Oceans)

Mitski Miyawaki 2016-os albuma, a Puberty 2 meghozta a várva várt áttörést a japán-amerikai énekes-gitárosnak: a "Your Best American Girl" himnikus indie rockjával beharangozott album őszintén beszélt az identitásról, a magányról és a vágyakozásról és tette mindezt Mitski és Patrick Hyland csiszolatlan lo-fi/punk hangszerelése között. A folytatás egy hasonlóan tömör (a tizennégyből mindössze két dal hosszabb három percnél) és érzékeny munka, de nagyságrendekkel változatosabb és vakmerőbb. A Be the Cowboy már a címével megfordítja a sztereotípiákat, az ezt követő bő fél órában pedig elénk tár egy sor szédítő miniatűr remekművet, melyek általában két és fél perc alatt összefoglalnak egy tágas érzelmi skálát - és a zene is pont ugyanolyan sokszínű. A nyitó "Geyser" az emésztő vágyakozás felszabadult kifejezése, amit a kirobbanó csúcspont felé építkező gitárok erősítenek fel. A produkció tisztább és ambiciózusabb, mint a Puberty 2-n vagy elődein és emellett több olyan műfaj hatása is feltűnik a lemezen, melyek korábban idegenek voltak Mitski életművében: a "Lonesome Love"-ban a country visszhangjai tűnnek fel, na meg az album legdurvább sorai ("Mert senki sem tud úgy hízelegni nekem, mint te/És senki sem tud úgy kibaszni velem, mint én magam"). Az album egyik csúcspontjának számító "Nobody" diszkós refrénje és táncolhatósága egy kétségbeejtő szöveget takar el az elviselhetetlen magányról, de az "A Horse Named Cold Air" üzenete sem sokkal kellemesebb, az elbeszélő itt egy kivénhedt versenylóhoz hasonlítja magát, aki rájön, hogy igazából nem jutott el sehova, mert egész életében körbe-körbe rohant. Az album a csendes "Two Slow Dancers"-el zárul (ahol Mitski tényleg azt az érzést próbálja elkapni, mintha egy ember énekelne egyedül a színpadon), melyben két egykori középiskolai szerelmes felnőttként újra találkozik és megpróbálják egy rövid időre újraélni az egykori kapcsolatukat. A Be the Cowboy tele van súlyos érzelmekkel és vallomásos szövegekkel - nevezhetjük akár emo-albumnak is - Mitski pedig most mára tényleg az indie új királynőjévé válik rajta. 

8.

DJ Koze

knock knock

(Pampa)

DJ Koze már vagy húsz éve tevékenykedik az európai elektronikus tánczenei színtéren, a DJ-zés mellett ezalatt kiadott egy rakás kislemezt, EP-t, remixet (ha csak egyet kéne kiemelnem, akkor az a Herbert "It's Only" című felvételéhez készült lenne) és DJ mixet (például a 2015-ös hozzájárulása a DJ-Kicks sorozathoz), alapított egy kiadót (a Pampa Records Koze mellett olyan producerek dolgait adja ki, mint Axel Boman, Nathan Fake vagy Sophia Kennedy) - és felvett három stúdióalbumot. Az első, az alulértékelt 2005-ös Kosi Comes Around még a Kompaktnál jelent meg, a 2013-as Amygdala már nagyobb figyelmet kapott, de a knock knock nem csak Koze eddigi legjobb lemeze, hanem sokfelé elágazó életpályájának összefoglaló darabja is. A Stefan Kozallaként született német zenész albumai maguk is inkább a DJ mixek lazább, kötetlen érzetét viszik a stúdióalbum merevebb formátumába: a knock knockon gond nélkül folyik egymásba a deep house (a Bon Ivert hangmintázó, mély basszusra épülő "Bonfire"), a folktronika (a José Gonzalez közreműködésével felvett "Music on My Teeth"), a retrós hangulatú, diszkós french house ("Pick Up", az album kimagasló pillanata) és sok más stílus. A knock knock vendégénekesei mintha Koze baráti köre lennének, vagy olyan előadók, akikre a producer valamiért felnéz: megjelenik itt a futurista elektropopjáról ismert Róisín Murphy, a Lambchop-frontember Kurt Wagner, de még Speech, az Arrested Development nevű alternatív hiphop-formáció vezetője is. A knock knock egy pszichedelikus remekmű, melyen a hideg, technós ritmusok összeolvadnak a gazdag vonós hangszerelésekkel, a folkos gitárokkal a popzene-történet véletlenszerű pillanataiból összegyűjtött hangmintákkal - a végeredmény játékos, eklektikus és sokszoros újrahallgatásra ösztönöz.

7.

Tim Hecker

Konoyo

(Kranky)

Részben azért olyan nagyszerű zenész Tim Hecker, mert a stílusa és a hangulata mindig azonnal felismerhető, de mégsem csinált soha két ugyanolyan lemezt. Nézzük csak meg a 2010-es évekbeli katalógusát: a 2011-es Ravedeath, 1972 vészjósló, világvégi drone-zúgása, a 2013-as Virgins Steve Reich-es minimalista csörömpölése és a 2016-os Love Streams testetlen kórusművei mind egészen máshogy struktúrált és hangszerelt albumokat eredményeztek, de egyik esetben sem lehetett összetéveszteni senkivel Hecker nyugtalanító ambient-tájképeit. A kanadai művész legújabb kiadványa megint markáns irányváltást jelent az életműben, de bizonyos értelemben visszatérés a jól ismert terepre: miután a Love Streams a patinás 4AD kiadó gondozásában jelent meg, Hecker a Konoyo kedvéért visszatért megszokott lemezcégéhez, a fura kísérletező elektronikára (lásd még: Dedekind Cut, Steve Hauschildt, Grouper vagy a régi szép időkben a Stars of the Lid) szakosodott Krankyhez. De a producer sok dologban eltért a megszokottól: Hecker az előző három albumot egyaránt Izlandon vette föl, ezúttal azonban egyenesen Tokióig utazott, hogy egy japán komolyzenét (azaz gagakut) játszó zenekarral és néhány további alkotótárssal (például: Kara-Lis Coverdale vagy Ben Frost) egy ottani templomban készítse el ezt a japán kultúra által informált alkotást. A Konoyo tele van tíz percig elnyújtózó drone-odüsszeiákkal, de valahogy minimalistább mindennél a Hecker-életműből - néha olyan érzésünk lehet, mintha egyetlen folyton növekvő, paranoiás hangot hallgatnánk hosszú perceken keresztül (mint a "Keyed Out" című központi felvételben). Az album a felszínen fényes, de a mélyben mintha folyton a Ravedeath-ből ismert apokaliptikus sötétség gomolyogna. Talán korai ilyet mondani, de úgy érzem, a Konoyo Tim Hecker eddigi legjobb albuma.

6.

Deafheaven

Ordinary Corrupt Human Love

(Anti-)

Miközben még mindig azon megy a vita, hogy a Deafheaven metálzenekar-e vagy sem, a San Franciscói zenekar elkészítette karrierje talán legjobb albumát. George Clarke énekes, Kerry McCoy gitáros és társaik már eleve azért lettek olyan elsöprően népszerűek a metálrajongó közösségen kívül, mert a norvég black metal hagyományokra építkezve egyesítették a metált a posztrock formátlanság iránti rajongását a shoegaze átláthatatlanul sűrű gitártorzításaival és az alternatív rock dallamosságával. Akik eddig nem szerették a Deafheavent, azok az Ordinary Corrupt Human Love után sem fogják, de az olyan rajongóknak - így nekem is - akik csalódtak a New Bermudában és inkább a Sunbather néhol felemelő, máshol melankolikus posztmetálját akarják viszontlátni, biztosan pozitív élmény lesz ez az album. A lemezen - ami egy Graham Greene-idézetről kapta a nevét - persze a jól megszokott Deafheavent halljuk (de egy új basszusgitárossal), vagyis Clarke mélyre kevert screamo-vokáljai felett megint roppant instrumentális zajkeltés folyik sokszor több mint tíz percen keresztül - de az olyan dalok, mint a nyitó "You Without End", a "Night People" (amiben vendégénekesként megjelenik az évtized egy másik kiemelkedő majdnem-metál előadója, Chelsea Wolfe) vagy a "Glint" visszahozzák azt a szinte inspiráló, eposzi hangulatot, ami sajnos kiveszett a sötétebb és fárasztóbb New Bermudából. A zenekar itt őszintén kimutatja a metálon kívüli érdeklődését - az Ordinary Corrupt Human Love-nak vannak olyan pillanatai, amik (az átlagosnál kicsit durvább) dream popnak is elmennének. Lehet, hogy a Deafheaven most már nem képes úgy meglepni, mint a Sunbatheren, de ez az album azt mutatja, hogy a zenei tudásuk igenis fejlődött az áttörésük óta eltelt fél évtizedben - és most jobbak, mint valaha.

5.

SOPHIE

OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES

(MSMSMSM/Future Classic/Transgressive)

SOPHIE éveken keresztül elkerülte a reflektorfényt - az első kislemezei 2013-ban jelentek meg, de csak tavaly, az "It's Okay to Cry" videóban mutatta meg először az arcát, méghozzá elég drámai stílusban. A brit producer első rendes stúdióalbuma, a kissé összezavaró című OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES pedig továbbhalad ezen az úton: SOPHIE most először a saját hangján énekel a dalok egy részében (a többiben egy kanadai énekesnő, Cecil Believe hangját halljuk) és azt is könnyű észrevenni, hogy a producer mennyit fejlődött zenészként is a korai dalait összegyűjtő Product válogatás megjelenése óta eltelt három évben. SOPHIE ezalatt ugyanis olyan előadókkal dolgozott, mint Madonna, Charli XCX vagy Vince Staples - és az OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES dalain érezhető is, hogy a producer itt a popsztárságot akarja megcélozni. De SOPHIE túlzottan látnoki előadó ahhoz, hogy belesimuljon a 2018-as mainstream zenei látképbe: az album egyrészt továbbviszi a PC Music nyugtalanítóan mesterséges látomását az elektropopról, de másrészt olyan, mint egy kissé idegenszerű díva-pop lemez (esetenként akár Madonnát vagy Björköt is eszünkbe juttathatja), amit a legújabb posztindusztriális klubzenei szűrőn keresztül hallgatunk. Még mindig nem tudom, mi a fenét jelent az a "deconstructed club", de a képzeletemben nagyjából úgy hangzik, mint a "Ponyboy". A közvélemény talán arra hajlik, hogy a 2018-as Nyár Dala Cardi B "I Like It"-ja vagy Drake "Nice for What"-ja volt, de egy párhuzamos világban az "Immaterial"-é ez az elismerés. Az album néha elmegy a formátlan avantgárd kísérletezés felé, de olyan mámoros pillanatokat is tartogat, mint az "Is It Cold in the Water?". Lehet, hogy az OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES a "jövő popzenéje", de a Grammy-jelölés, amit a legjobb elektronikus zenei album kategóriájában kapott, azt mutatja, hogy a világ elkezdett felzárkózni SOPHIE-hoz.

4.

Earl Sweatshirt

Some Rap Songs

(Columbia/Tan Cressida)

Ki gondolta volna, hogy az Odd Future tagjai ennyi igazi remekművet szállítanak majd ebben az évtizedben? A 2010-es évek első felében aktív hipszter rap-kollektíva és kiadó szélsőséges reakciókat váltott ki a hiphop-rajongókból és a többi zenehallgatóból egyaránt, de azt mégis el kell ismerni, hogy az OFWGKTA nélkül bizonyára nem létezne Frank Oceantől a Channel Orange vagy a Blonde, Tyler, the Creatortól a Flower Boy - vagy éppen Earl Sweatshirt új albuma, a Some Rap Songs. Earl első lemeze a 2015-ös I Don't Like Shit, I Don't Go Outside óta meglehetősen semmitmondó címet visel, pedig elég látványos irányváltást mutat a Los Angelesben született rapper stílusában. Először is a Some Rap Songst hallgatva sose jönnénk rá, hogy ez egy nyugati parti rapper munkája: már a sűrű, kísérletező boom bap-produkció a New York-i hiphop-múltat idézi meg, de a közreműködők (mint Navy Blue) és az inspirálók (például MIKE) is New York mai underground rap-világából kerültek ki. A Some Rap Songs elvontabb és kevésbé áramvonalas, mint Earl korábbi projektjei; rövid, impresszionista daltöredékeivel el is idegenített néhány konzervatívabb hallgatót, de az oldschool hiphopot, free jazzt és poros rhythm and bluest egyesítő hangzásvilág a fekete amerikai életérzés ragyogó kifejezésévé teszi az albumot. Az egyik legerősebb pillanatot Earl az album vége felé érkezhő "Playing Possum"-ra tartogatja, melyen a rapper szülei, a jogi professzor Cheryl Harris és a tavaly elhunyt költő-aktivista Keorapetse Kgositsile hanga tűnik fel. Earl Sweatshirt hihetetlen módon még mindig csak 24 éves, de ezzel az albummal helyet kapott a hiphop tiszteletre méltó veteránjai között.

3.

Amen Dunes

Freedom

(Sacred Bones)

A Freedom már az ötödik album Damon McMahon Amen Dunes-projektjétől (és a New Yorki énekes-dalszerző 2006-os, születési neve alatt megjelent lemezével együtt a hatodik), de ez az, amelyiken McMahon végre megtalálta a saját hangját. Ezzel együtt a Freedom borítóján láthatjuk először McMahon arcát is, de az ismerős, hosszúra nőtt haja nélkül - mintha így akarná tudatni velünk, hogy ez az album személyesebb és letisztultabb, mint bármi az eddigi életművéből. A Freedom olyan, mintha nem is igazán rockzene lenne, hanem egy kissé elmosódott látomás az amerikai rockzenéről: ha nagyon akarjuk, felfedezhetjük benne Bob Dylan vagy Tom Petty hatását (a korábbi Amen Dunes-lemezek pszichedelikusabb, kissé Pink Floydos megközelítésével ellentétben), de leginkább mégis a War on Drugshoz lehet itt hasonlítani McMahon stílusát. Ahogy Adam Granduciel retro-rock zenekara, úgy McMahon is elutasítja a streaming-érában unásig ismételt, lebutított verze-refrén dalstruktúrát, helyette hosszú lélegzetű, lassan építkező, itt-ott enyhén pszichedelikus heartland rockot játszik, a dalok felépítése inkább egy növekvő hulláméra emlékeztet és csak a végük felé (ami néha négy-öt percnyi várakozást jelent) jutnak el a csúcspontra. A hullám-hasonlat különösen jól működik a magyar származású szörfös/törvényen kívüliről elnevezett "Miki Dora" esetében, ami talán az összes többi dalnál jobban összefoglalja a Freedom lényegét: McMahon tulajdonképpen az első percben megmutatott formákat ismételgeti a dal öt percén keresztül egyre lendületesebben, miközben a férfilétről mereng elmélkedő, kissé szétcsúszott hangján, majd az utolsó fél percben nagyszerű, együtténekelhető lezárásig jut el. A legnagyobb különbség egy War on Drugs-album és a Freedom között a szövegekben rejlik: miközben Granduciel leginkább semmitmondó helykitöltésként tekint a szavakra, a nyolcvanas évekbeli szintetizátoros americana-látképei szükséges kellékeként, addig McMahon sokszor megrendítő sorokat tud írni, amik beleégnek a hallgató fejébe, mint az édesanyja haláláról szóló "Believe"-ben. Ezen az albumon Damon McMahon (és Chris Coady producer) teljesen lecsupaszították az Amen Dunes hangzását, de ami megmaradt, az mélyebb és hatásosabb volt szinte minden indie rock-lemeznél idén.

2.

Yves Tumor

Safe in the Hands of Love

(Warp)

Yves Tumor Warpos bemutatkozása remek bevezetést nyújthat a mai experimentális zene élvonalába: a kissé rejtélyes producer, aki elvileg Sean Bowie-ként született most már néhány éve építgeti a népszerűségét olyan lemezekkel, mint a 2016-os Serpent Music vagy a 2017-es Experiencing the Deposit of Faith (na meg egyedi fellépéseivel), de még lelkes követőjeként sem számítottam olyan meghatározó remekműre tőle, mint a Safe in the Hands of Love. A producer még mindig posztindusztriális klubzenei gyökereire támaszkodik ezen az albumon, de kissé meglepő módon a könnyen befogadható, popos dallamokat és a kilencvenes évekbeli alternatív rock hatását sem utasítja vissza. A régebbi Yves Tumor-lemezek elvont kísérletezése itt új, csábító formákba rendeződik és meglepően tágas érzelmi világot fejez ki, de a középpontban mindig ott van a fájdalom és a paranoia, ami Tumor szerint az egész világot megfertőzi. A dalstruktúrák kaotikusak, a hangszerelés általában akadozó és elidegenítő, a gyorsan elillanó szépséget kínzó üvöltések és ipari zajongás temeti maga alá. Az album egyik legemlékezetesebb felvétele, a "Noid" a feketékkel szembeni rendőri brutalitás megrázó dokumentuma ("Féltem az életemet", énekli Tumor a refrénben), de sokszor a szavak látszólag nem hordoznak semmilyen konkrét értelmet, csak a zenéből és az énekhangból áradó érzelmi viharból kell kihámoznunk, hogy miről lehet szó. De a Safe in the Hands of Love sikere legalább ennyire a puszta zenei sokszínűségének köszönhető - olykor mintha a 2010-es évek avantgárd zenéjének összegzését hallgatnánk, egy utolsó szót az évtized legfurább hangjainak kérdésében. Megjelenik a lemezen James Ferraro, a vaporwave királya, a brutális death industrialban utazó Puce Mary - de Yves Tumor úgyl látszik, egymaga is tud mindent.

1.

Low

Double Negative

(Sub Pop)

Számított erre valaki? Mármint nem arra, hogy a Low új albuma lesz az első ezen a listán, hanem arra, hogy a Low 2018-ban fogja kiadni immár negyedszázados karrierje legjobb lemezét. Ugyanis mindenki rég elkönyvelte, hogy Alan Sparhawk, Mimi Parker és Steve Garrington nagy múltú slowcore-triója bizony túl van már a fénykorán. A kilencvenes években ők voltak a kibírhatatlan lassúsággal és lehangoló szövegekkel nyomuló indie rock-alműfaj legnagyobb úttörői (karöltve olyan formációkkal, mint a Galaxie 500, a Codeine vagy a Bedhead) és a legnagyobb kritikai elismerésben tizenhét éve részesültek. 2018 előtt széles körben elfogadott ténynek számított, hogy a 2001-es Things We Lost in the Fire a Low nagybetűs Remekműve, egy minimalista és puritán album, amit Sparhawk és Parker gyönyörű vokális harmóniái emeltek a riválisok fölé, és aminek Steve Albini volt a producere. A zenekar azóta is készített nagyszerű albumokat (mint a 2007-es Drums and Guns, amit az iraki háború inspirált), de ezekért többnyire csak némi elismerő vállveregetést kaptak a szakmától és mindenki egyetértett abban, hogy korrekt, de semmiképpen sem jelentős munkák. Ez volt a helyzet a 2015-ös Ones and Sixes című lemezzel is: a fogadtatása pozitív volt (a Metacriticen 78-as a pontszáma), de viszonylag kevés év végi listában tűnt fel, pedig fordulópontot jelentett a Low karrierjében. Miután a zenekar egy évtizeden keresztül váltogatta a producereket (feltűnt közöttük Dave Fridmann vagy Jeff Tweedy is), megállapodtak BJ Burtonnél és a korábbinál több elektronikus elemet vittek a zenéjükbe.

A Double Negative, a Low tizenkettedik stúdióalbuma pedig teljes erőből csinál mindent, ami a Ones and Sixesen még csak próbálkozás volt. Burton darabjaira szedi és természetellenes formákba rendezi újra a Low gyászos, lassú indie rockját, közben teletűzdeli azt elektronikus drone-hatásokkal, amíg az egész egy nyugtalanító, pokoli tájképpé áll össze, ami kizárólag hangokból épül fel. BJ Burton az egyik producer, akinek a Bon Iver szakadozó elektronikus kísérletező lemezét, a 22, A Milliont köszönhetjük, de miközben Justin Vernon valahol mégis a szépségre törekedett, a Double Negative egyetlen esztétikája a Sparhawk, Parker és Garrington fejében lévő széthullott, traumatizált világkép. A zene és a hangszerelés ijesztő, digitális disszonanciája fölött még mindig a két énekes harmóniái dominálnak, de itt a hangjuk és a szavaik tele vannak ugyanazzal az egzisztenciális rémülettel, amit a produkció is sugároz: az album legtöbbet idézett sora az, hogy "Ez nem a vég, csak a remény vége" (a "Dancing and Fire"-ről). De a Double Negative igazából azért 2018 legjobb albuma, mert nyílt politizálás nélkül is képes velejéig politikai zene lenni, kizárólag hangokkal és testetlenül lebegő szavakkal jobban összefoglalja ennek az évnek a hangulatát - az évnek, amikor a világvége közelebbinek tűnik, mintha valaha - mint bármelyik másik album, amit idén hallottam.