Év végi listánk utolsó fejezetéhez értünk - itt következik a húsz legjobb album, amit ebben az évben hallottam. Továbbra is próbáltam minél változatosabb összeállítást létrehozni - az alant felsorolt lemezek között találunk olyat, amelyiken egy régi ismerős mutatkozik be nekünk sokadszor és olyat is, ahol egy eddig ismeretlen előadó tölt fel új élettel egy haldokló műfajt. Vannak akik a hagyományos amerikai zenét próbálják újraértelmezni - avantgárd vagy filozofikus módon. Másokat ezzel szemben a fogyasztói társadalom és az internet kora ihletett meg, bár ezeket eltérő módokon (véresen komolyan, illetve humorosan) vizsgálták. Néhányan érett témákhoz nyúltak - a kulturális szakadékok, a magánéleti válság és a női szerepek is megjelennek. Volt, aki rémisztő képeket festett a dalaiban, valaki pedig csak jól akarta érezni magát a nyári forróságban. Volt, aki a gospel hangzásával kísérletezett, más pedig a kórusokkal és az emberi hanggal. Volt olyan, akinek a jókedvét semmi sem lohaszthatta le, más viszont úgy érezte, sosem nyerheti vissza a boldogságot. Találunk itt végletesen unott albumot a szexről, az elektronikus tánczene emlékeit idéző ambient lemezt, egy kaotikus Twitter-profilt idéző őrült remekművet és olyan albumot, ami a tökéletes szépség ideájának tökéletlen, földi megközelítése. És ha elég türelmes vagy, megkaphatod a választ a legfontosabb kérdésre, miszerint: "Melyik volt 2016 legjobb albuma?" Jó olvasást!
20
The Savage Young Taterbug
Shadow of Marlboro Man EP
[Night People]
(stílus: avant-folk, Americana, alternatív country, lo-fi, pszichedelikus folk)
Charles Free, a The Savage Young Taterbug név mögött megbúvó rejtélyes énekes-dalszerző legújabb kazettájával egy igazi gyöngyszemet adott az underground zene rajongóinak - valamint elkészítette az év egyik legjobb Americana-lemezét. Free lo-fi hangzású, melankolikus és enyhén torzított akusztikus gitárjai és vallomásos szövegei a folk hagyományait avantgárd elemekkel vegyítették, de a Shadow or Marlboro Man mégsem egy furcsa idegen nehezen befogadható zenéje volt. Ezek a dalok (például az első kislemezként megjelent "The Paperstud") frissítőként hatottak, egyszerre hűsítő italként egy forró nyári napon és egy kényelmes, meleg szobaként a tél hidegében. Miközben a mainstream country évről évre egyre laposabbá és hidegebbé válik, ez az EP az egyik legjólesőbb dalgyűjtemény volt, amit az amerikai folkzene idén kitermelt.
19
Motion Graphics
Motion Graphics
[Domino]
(stílus: vaporwave, glitch, hangkollázs, art pop, "internet music")
A vaporwave sajnos egyre inkább hasonlít egy halott mémre, egy egyre unalmasabbá váló internetes belső poénra. Épp ezért esett olyan jól Joe Williams első Motion Graphics néven megjelent szólólemezét hallgatni: frissítően komolyan vette magát. Sokszor persze jobban szeretjük az ironikus hangvételű lemezeket, de a Motion Graphics úgy tökéletes, ahogy van: ez a zene olyan, mint valami élénk színekből és zajokból felépített digitális luxuscikk, mint valami virtuális dísztárgy, az internet álomképe. Digitális szintik, éteri new age, hamisított természethangok és a számítógép riasztásait idéző, ugráló zajok. Az album néhol a klasszikus zenét, máshol a jazzt, valahol a minimalizmust vagy az elektronikus tánczenét idézi. Nincs itt semmi új - mindezt hallottuk már a vaporwave legnagyobb klasszikusának számító albumán, James Ferraro 2011-es Far Side Virtualjén. De, miközben a stílus egyre kevesebb kellemes meglepetést tartogat, a Motion Graphics a néhány igazán élvezetes idei példája közé tartozik.
18
Kero Kero Bonito
Bonito Generation
[Double Denim]
(stílus: pop, elektropop, J-pop, K-pop, hiperpop)
Csak nézz rá a nevetségesen sárga borítóra - nem láttunk ilyet Roy Ayers Everybody Loves the Sunshine-ja óta, pedig az a lemez már negyven éve jelent meg. A Bonito Generation borítóján látható Sarah Midori Perryt ugyanolyan nehéz komolyan venni, mint a sárga háttér előtt sárga pólóban álló Ayerst - mindkét képből a tökéletes gondtalanság sugárzik, mintha egyiküket sem érdekelni semmi a saját jókedvükön kívül és teljesen elfeledkeznének arról, hogy azon kívül még más is létezik. Ez az érzés valahogy ragadós - nem tudsz ránézni úgy a második Kero Kero Bonito-album borítójára, hogy legalább belül ne mosolyognál egy kicsit. Idén éppen erre volt szükségünk a leginkább, és az a legjobb, hogy a PC Musickal is kapcsolatban álló KKB második albumára zeneileg is beérett. A legnagyobb dicséret, amit a Bonito Generation kaphat az, hogy maguk a dalok is pont úgy hangzanak, ahogy a borító kinéz: lazák, vidámak, minden aggodalomtól mentesek, egy rövid időre képesek elhitetni a hallgatóval, hogy minden rendben lesz, nem érdemes idegeskedni, csak álljunk le egy percre és érezzük jól magunkat.
17
Mitski
Puberty 2
[Dead Oceans]
(stílus: indie rock, a boldogság és az elszigeteltség dalai)
2016 talán legjobb fogadtatásban részesült indie lemeze Mitski, egy Japánból származó, de New Yorkban élő előadó negyedik albuma volt. Mitski első szélesebb körben is ismert kiadványa a 2014-es Bury Me at Makeout Creek volt, de a Puberty 2 minden tekintetben fejlődést mutat a zenéjében, ez egy olyan album, ami érinti az indie rock összes hagyományos témáját (viszonzatlan szerelem, vágyakozás, depresszió), de hozzáadja Mitski saját, egyedi problémáit is. Az olyan dalok, mint a "Your Best American Girl" (az év egyik legjobb kislemeze) az Amerikában kitaszítottnak számító japán nő érzéseit írják le, a kulturális és faji különbségek miatti elidegenedést. A Puberty 2 zeneileg is nagy ugrást jelent Mitski számára: a lehengerlő "Your Best American Girl" mellett az albumot nyitó, a boldogság múlandóságáról és a depresszióról elmélkedő "Happy" is ott van 2016 legeslegjobb dalai között, részben a szaxofon szerepeltetésének köszönhetően. (Hallottunk ilyen emlékezetes szaxofonszólót az M83 "Midnight City"-je óta? Kétlem.) A Puberty 2 a kevés olyan idei album egyike volt, amelyek megmutatták, hogy a gitárközpontú rockzene még mindig nem reménytelen dolog; miközben bemutatta nekünk a kortárs zenei színtér egy újabb erős női hangját.
16
Beyoncé
Lemonade
[Parkwood/Columbia]
(stílus: vallomások, himnuszok, vizuális album)
Időről időre megjelenik egy ilyen album - egyszerre mélyen személyes, fontos társadalmi és politikai üzenetekkel teli és a korhangulatot tökéletesen megragadó mestermunka, ami zenéjében összegzi a legfontosabb kortárs hangzásokat, miközben egyetlen ballépést sem tesz. Tavaly ilyen volt Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-a vagy Björk Vulnicurája, tavalyelőtt D'Angelo Black Messiah-ja, de ebbe a kategóriába tartozik Kanye My Beautiful Dark Twisted Fantasy-je vagy a Radiohead Kid A-je is az elmúlt pár évtizedből. Idén leginkább Beyoncé új vizuális albuma, a Lemonade volt ilyen album, egy súlyos személyes válság által inspirált kirobbanó erőfitogtatás, amelyen az énekesnő bebizonyítja, hogy nem csak ő a pop királynője, de most már nem csak nyerő kislemezeket várhatunk tőle, hanem valódi koncepciót is tartalmazó, zeneileg hibátlan nagylemezeket. Bár a Lemonade csak a zenét tekintve nem olyan erős, mint Beyoncé 2013-as cím nélküli albuma, a hozzá készült egyórás film kárpótol az igazán emlékezetes különálló dalok hiányáért. Lehet, hogy itt nem találunk egy "Countdown"-t vagy egy "Drunk in Love"-ot, de egyetlen gyenge dalt sem, amely annak is köszönhető, hogy Beyoncé most is a lehető legjobb emberektől kért segítséget: Kendrick Lamar, The Weeknd, Diplo, The-Dream és James Blake megjelenése bizonyítják, hogy Beyoncé pontosan tudja, kikkel érdemes mostanában együtt dolgozni. A Lemonade talán az eddigi legnagyobb diadal Beyoncé számára, egy hatalmas sikerű album, aminek bérelt helye van minden nagyobb publikáció év végi listáján.
15
Karl Blau
Introducing Karl Blau
[Raven Marching Band/Bella Union]
(stílus: outlaw country, folk, indie)
Karl Blaut senkinek sem kell bemutatni: a K Records-kollektíva tagjaként ismert folkzenész az elmúlt évtizedek alatt több zenekarban játszott, olyan zenészekkel dolgozott, mint a Microphonesból és a Mount Eerie-ből ismert Phil Elverum (a Microphones klasszikus lemeze, az It Was Hot, We Stayed in the Water egyik dala az ő nevét viseli), az Earth vagy Laura Veirs. 1997 óta szólólemezei is jelennek meg, az idei Introducing Karl Blau már a nyolcadik a sorban. De nem kell bemutatni az albumon szereplő dalokat is: ezek egytől egyik ismert country standardek feldolgozásai - a dalszerzők között ott van Townes Van Zandt, Waylon Jennings vagy Link Wray. Blau és Tucker Martine producer teljesen új kontextusba helyezik ezeket a régi dalokat: a Blau által átértelmezett szövegek és Martine bonyolult hangszerelései felfrissítik ezeket a klasszikus szerzeményeket, úgy mutatják be őket, ahogy még egyiket sem hallottuk. Az Introducing Karl Blau ideális feldolgozásokból álló album: ha nem tudnánk, hogy minden dalt valaki más írt, azt hihetnénk, hogy ugyanannak az előadónak (vagyis Karl Blaunak) a szerzeményeit halljuk.
14
Lil Yachty
Summer Songs 2
[Quality Control/Capitol/Motown]
(stílus: cloud rap, trap, pop-rap)
Lil Yachty második mixtape-je olyan volt, mint az első, csak még jobb: AutoTune-os örömkiáltások kórusa és vakító napsugarakat idéző chillwave-trap produkció, amely kissé olyan, mintha Future hangzását a nyolcvanas évek rágógumipopján szűrnénk át. Egyik fülbemászó dal követi a másikat és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Yachty mindössze tizenkilenc évesen, két mixtape és néhány vendégszereplés után máris felállított egy olyan esztétikát, ami egyedi és jelentős alakká teszi a kortárs popzenei színtéren. Azt is mondhatjuk, hogy az atlantai rappernek csak szerencséje volt - tíz évvel korábban még nem emelkedhetett volna fel ugyanígy; de Yachty jókor volt jó helyen és mi csak örülhetünk, mert nélküle most nem hallgathatnánk a Summer Songs 2-t, az év egyik legragyogóbb és legfelemelőbb albumát. Ezeket a dalokat hallgatni olyan, mintha végre friss levegő áradna be a fülledt szobába, ahova be vagyunk zárva, vagy amikor megérinti az arcunkat valami lágy szellő egy lehangolóan forró nyári délutánon. Ebben az évben pedig minden eddiginél nagyobb szükség volt az ilyen zenére.
13
N-Prolenta
A Love Story 4 @deezius, neo, chuk, E, milkleaves, angel, ISIS + every1else... and most of all MY DAMN SELF EP
[Purple Tape Pedigree]
(stílus: experimentális zene, hangkollázs, post-industrial, noise, drone)
N-Prolenta idei EP-je, az A Love Story... a fogyasztói társadalom, a drónhadviselés és az elidegenedés disszonáns, baljós háttérzenéje. Sok album azért került fel a listára, mert jó érzéseket sugároztak és valamivel könnyebbé tették a túlélést ezekben a nehéz hónapokban - az A Love Story... nem tartozott ezek közé. N-Prolenta dalai saját elmondása szerint a technológiai neoliberalizmus ikonográfiáját használják fel (QR-kódok, NFC-tagek) és a mindenhol jelen lévő kamerák, az arcfelismerő algoritmusok és a prediktív analitika inspirálta őket. Ezek az egyre szürreálisabbá váló korszakunk legsötétebb oldalának dalai - rejtélyesek, szorongók és mély politikai tudatosság húzódik meg mögöttük. Néha olyan zenére is szükség van, ami kertelés nélkül kimondja az "igazságot" a körülöttünk lévő világról - az A Love Story... ilyen album. Ha hallani szeretnéd, merre tart a társadalmunk, csak hallgasd meg.
12
Angel Olsen
MY WOMAN
[Jagjaguwar]
(stílus: indie rock, garázsrock, folk rock, alternatív country)
Angel Olsen már évek óta kapaszkodik az indie rock "elitcsapata" felé és minden albumával közelebb jutott céljához. A 2012-es Half Way Home volt az első nagyobb ugrása, ezt követte a már sokak által elismert 2014-es Burn Your Fire for No Witness, de a csúcsra idén ért fel negyedik lemezével, a MY WOMAN-nel. Ez pedig már abban a pillanatban kiderült, amikor június elején megjelent a videó az album első kislemezéhez (az "Intern"-hez), ami egyben az album trailereként is szolgált. A korábban kizárólag gitárközpontú folk/alternatív country stílusban utazó Olsen ebben az alig több mint kétperces klipben megmutatta, hogy végre kitárulkozott és megtalálta a saját hangját: ez a csodás, szintipopos felvétel volt a küldetésnyilatkozata, az ezüstparókás, Ziggy Stardust-féle átalakulást idéző külső pedig még egyértelműbbé tette, hogy Olsenre most már mindenkinek figyelnie kell.
Szeptemberben pedig kiderült, hogy a MY WOMAN nem csak Olsen eddigi legjobb albuma, hanem az év legnagyobb indie rock diadalainak egyike is. Az persze nem meglepő, hogy az év legkifejezőbb indie lemezei mögött egy női előadó áll, hiszen tudjuk, hogy a 2010-es évek az erős női szerző-előadó korszaka. De a MY WOMAN-en Olsen annyi érzelmet - fájdalmat, szerelmet, szomorúságot, reményt... - foglal tökéletes dalaiba, hogy azzal lemos a pályáról minden vetélytársat. A Car Seat Headrest, a Whitney, a Porches, a The Hotelier, Hamilton Leithauser és Rostam vagy Kevin Morby mind jó indie rock lemezeket adtak ki az idén, de egyikük sem került fel erre a listára. Ennek részben annyi az oka, hogy Angel Olsen MY WOMAN-je mellett ezek az albumok nevetségesnek és jelentéktelennek tűnnek.
11
Tim Hecker
Love Streams
[4AD/Paper Bag]
(stílus: kóruszene, transzcendentális hang, modern klasszikus zene)
Egyre inkább úgy tűnik, Tim Hecker megállíthatatlan ebben az évtizedben: miután a kanadai zeneszerző 2011-ben kiadta a karrierje csúcspontjának számító Ravedeath, 1972 albumot, egyetlen ballépést sem tett. A következő évben egy Daniel Lopatin közreműködésével készült laza, improvizált dalsorozattal folytatta borús remekművét (Instrumental Tourist), 2013-ban pedig egy Steve Reichet és Erik Satie-t idéző, már-már a kortárs klasszikus zene alá sorolható újabb nagyszerű albumot adott ki (Virgins). Az idei Love Streams Hecker első lemeze, ami a nagy múltú 4AD kiadónál jelenik meg - és már megint nem okoz csalódást. Az új album Izland fővárosában, a Greenhouse Stúdióban készült, ahogy Hecker előző két szólólemeze is, de mégis sokban eltér azoktól; a jelenleg Los Angelesben élő zenész eddig sosem használt emberi hangokat a szerzeményeiben, a Love Streams azonban főleg a Jóhann Jóhansson izlandi zeneszerző által vezényelt kórusra építkezik. Hecker ezekkal a dalokkal saját elmondása szerint a "transzcendentális hangot" próbálta megtalálni az Auto-Tune korában. Ez nem azt jelenti, hogy az emberi hang könnyen felismerhető: ahogy a borítón az Icelandic Choir Ensemble fotója, úgy a lemezen az énekszólamaik is formátlanul, a valódi dolog árnyképeként, kísérteteként jelenik meg. Ahogy Hecker legjobb lemezei, úgy a Love Streams is az időn kívül létezik, semmivel sem kapcsolódik megjelenése pillanatához: ez a zene tényleg transzcendens, szertartásos és természetfelettien gyönyörű, ijesztő és rejtélyes egyszerre. Nem igazán mondhatjuk a Love Streams dalaira, hogy a kortárs klasszikus zenéhez tartoznak, de nehéz lenne még egy olyan jelentős mai "klasszikus" zeneszerzőt találni, mint Tim Hecker.
10
death's dynamic shroud.wmv
CLASSROOM SEXXTAPE
[Orange Milk]
(stílus: YouTube, PornHub, iPhone-értesítések, vaporwave, poszt-internet, hangkollázs)
Kétféle módon lehet hozzáálni a 2010-es évek és az internet kora valóságához: választhatjuk N-Prolenta útját és hallgathatjuk az A Love Story... folyamatosan aggodalmaskodó, egzisztenciális rémületteli teli drónballadáit, vagy elengedhetjük a komolykodást és feltehetjük a death's dynamic shroud.wmv új lemezét is. A death's dynamic shroud.wmv-nél kevés izgalmasabb vaporwave-projektet tudok - tudom, hogy a Motion Graphics-írásomban épp eltemettem a stílust, de azt el kell ismerni, hogy még mindig vannak minőségi példái. A death's dynamic shour.wmv már évek óta a #NUWRLD-esztétika egyik legjobb alkotója, a tavalyi I'll Try Living Like Thist pedig a philadelphiai zenész idén egy még ambiciózusabb és sikeresebb kiadvánnyal folytatta. Ez az internet utáni tragédia a mainstream popzene mindenhol jelenlevőségét egy perverz plunderphonics-remekműként gondolja újra, amely részben egy YouTube-os válogatásvideó formáját veszi fel, amelyet iPhone-értesítések hangjai szakítanak meg és amelyet PornHub-színészek a narrátorai. A CLASSROOM SEXXTAPE az év egyik legbetegesebb albuma, de valahol nagyszerű szatírája évtizedünk kommersz szórakoztatóeszközeinek - a popzenétől az okostelefonokig, a YouTube-videóktól a pornóig.
9
Danny Brown
Atrocity Exhibition
[Warp]
(stílus: experimentális hiphop, posztpunk, avantgárd zene)
Danny Brown minden új albumával bebizonyítja, hogy ő a kortárs rap legjelentősebb avantgárd figurája, miközben az oldschool rap terén sem előzik meg sokan. Az idei Atrocity Exhibition, Brown negyedik nagylemeze pedig az eddigi legvakmerőbb kísérlete. Brown először 2011-es XXX című albumával robbant be az élvonalba, a rapper itt lépett be először abba a lefelé haladó spirálba, amellyel továbbra is egyre sötétebb helyekre viszi könyörtelen drograpjét. A 2013-as Old (annak is főleg a második oldala) még experimentálisabb irányt mutatott: olyan producerek működtek közre rajta, mint Rustie vagy Darq E Freaker. Az Atrocity Exhibition - a cím Brown kedvenc zenekara, a Joy Division egyik dalát idézi - egyrészt egy hagyományos hardcore gengszterrap-album (főleg a "Lost" és a "White Lines" közötti dalok), másrészt viszont a rajta hallható zene nem is igazán nevezhető hiphopnak. A Kendrick Lamar, Ab-Soul és Earl Sweatshirt közreműködésével készült "Really Doe" az egyetlen rendes hiphop-felvétel az albumon, a többi dal viszont inkább rap verzékkel kiegészített indusztriális rocknak vagy posztpunknak mondható. Brown zenéje mindig elég sötét tónusú volt, de az Atrocity Exhibition túltesz az eddigi legszélsőségesebb munkáin is: ezek a szövegek súlyosak és kegyetlenek, a zene inkább dühös zajnak mondható - a végeredmény inkább a Joy Division, a Nine Inch Nails, a James Chance and the Contortions vagy Glenn Branca zenéjét idézi, mint például a "Pneunomia"-ban megjelenő ScHoolboy Q-ét. Ebben a vaksötét évben Brown válogatott szörnyűségekből felépülő kiállítása aktuálisabbnak tűnt, mint bármelyik raplemez.
8
William Tyler
Modern Country
[Merge]
(stílus: road movie, instrumentális odüsszeia, amerikai tájképek, folk, country)
A Silver Jews volt- és a Lambchop jelenlegi tagjaként ismert William Tyler a saját visszafogott módján elkészítette az évtized néhány legizgalmasabb folk/country lemezét. A 2010-es Behold the Spirit és a 2013-as Impossible Truth egyaránt figyelemre méltó, de sajnos nem túl nagy visszhangú munkák voltak, ez a leírás pedig nagyjából az idei Modern Countryra is illik. Tyler lemezei teljesen instrumentálisak, de a nashville-i gitáros mégis képes komplex és lenyűgöző történeteket mesélni csak a játékával. A Modern Country dalai - amelyeket az Amerikában való turnézás és utazás alatti élmények inspiráltak - az amerikai táj történetei, azé az Amerikáé, ami kezd eltűnni és feledésbe merülni és azé, amivé egyre inkább válik. A 2010-es években a hagyományos amerikai zene egyre inkább visszamaradottnak tűnik, kevesen vannak, akik készek a megújítására vagy arra, hogy helyet találjanak neki a folyamatosan változó kortárs zenei színtéren. Tyler komolyan gondolta, amikor Modern Countrynak nevezte el harmadik szólóalbumát - ez a zene valóban elszakad minden régimódiságtól és valami időtlenségben lebeg, egyszerre megtaláljuk benne a múlt emlékfoszlányait és az egyre sötétebbnek tűnő jelen fenyegető árnyékát. 2016-ban William Tyler teremtette meg a legjobb érvet amellett, hogy a gitárzene keretei között is lehet még újat mondani.
7
Huerco S.
For Those of You Who Have Never (And Also Those Who Have)
[Proibito]
(stílus: ambient)
Képzeld el ezt a jelenetet: éjszaka van és egy klubban vagy, amikor hirtelen lelassul az idő, a táncparkettet fagyos köd tölti be, az emberek körvonalai elmosódnak, ahogy a hangok is eltompulnak és formátlanná válnak. A kansasi producer Brian Leeds (azaz Huerco S.) ezt a képzeletbeli pillanatot próbálja megzenésíteni második nagylemezén: a For Those of You dalaiban megtaláljuk az elektronikus tánczene (minimális techno, dub techno, deep house) emlékeit, de Leeds ezek lelassított és az eredeti árnyképévé csökkentett változatait az ambient zene egy új formájává teszi. Miközben az év legjobb ambient lemezei közül néhány (például Dedekind Cut $uccessorja vagy Kaitlyn Aurelia Smith és Suzanne Ciani Sunergyje) a new age zenét választotta alapjául, hogy arra építsen egy érettebb és mélyebb hangzást, addig Leeds a klubzene töredékeit használta fel arra, hogy megújítsa az idő múlását látszólag elutasító stílust. A For Those of You dalai a szerelem, a tánc (és a tánczene), a fiatalság elmosódott, megfoghatatlan emlékképei, egyszerre gyönyörűek, intelligensek és álomszerűek. Az ambient hetvenes évekbeli "keletkezése" óta nem sok forradalmi változáson ment át - a For Those of You zenéje sem nevezhető túlságosan forradalminak, de a maga csendes módján ez mégis az év egyik legújítóbb lemeze.
6
Kanye West
The Life of Pablo
[GOOD Music/Def Jam/Roc-A-Fella]
(stílus: Kanye West)
Kanye idén már megint nem tartotta vissza magát: az egész karrierje egyik legrosszabb dalával kezdődött ("Facts"), majd jöttek a Bill Cosby ártatlanságát bizonygató tweetek, a GOOD Fridays-projekt visszatérése (majd elsikkadása), a Swish, a Waves és végül a TLOP (azaz a The Life of Pablo), a YEEZY Season 4 és az album bemutatása a Madison Square Gardenben, a hetedik nagylemez megjelenése - vagy mégsem - a Taylor Swift-botrány és a TIDAL-botrány, utána a módosítások, új dalok (a "Facts" sajnos visszatért), a Turbo Grafx 16 (na persze!), a "Famous" újabb botrányt okozó videoklipje (ha nem lett volna elég az "Úgy érzem, Taylor és én még mindig dughatunk/Miért? Miattam híres az a ribanc" sor hatása), felszólalások az Apple Music ellen és további vitatott megnyilvánulások, a Cruel Winter (na persze!), a Saint Pablo turné és a kritikusok újabb leborulásai, Kim Kardashian kirablása, a hangja és látszólag a józan esze elvesztése, a bizarr politikai kirohanások és végül a teljes idegösszeomlás. A The Life of Pablo egy kaotikus év kaotikus zenei megfelelője, nem is album, inkább egy folyton alakítható lejátszási lista Kanye az őrültség határán egyensúlyozó gondolataiból, egy nagylemez formáját öltő Twitter-profil (Kanye szavaival: egy élő, lélegző művészi alkotás). Az album és a Twitter-profil valamilyen értelemben valóban művészi alkotások: korunk meghatározó művészének (Kanye akkor is korunk leginkább meghatározó művésze, hogy néha legszívesebben felpofoznánk) egyre kétségbeejtőbb képet mutató önkifejezései, egy olyan emberé, aki mindig a zsenialitás és a téboly közötti vékony vonalon egyensúlyozik.
5
18+
FORE
[Szerzői kiadvány]
(stílus: PBR&B, cloud rap, experimentális hiphop, trap, downtempo)
A legújabb mixtape a PBR&B szellemét életben tartó L.A.-i párostól legalább olyan erős, mint eddigi legjobb kiadványaik (a 2013-as MIXTAP3 vagy a 2014-es Trust): a House of Balloons szellemiségét és hangulatát a PC Music esztétikáján szűri át, miközben a dalai egytől egyig kifogástalanok. Ahogy The Weeknd korai mixtape-jei, úgy Justin Swinburne és Samia Mirza felvételei is erősen dekadens és szexuális kisugárzással rendelkeznek, ahogy a tágas tereket idéző, érzelemmentes hangzás is hasonló. Abel Tesfaye-hez hasonlóan ez a páros sem túlzottan csábító vagy erotikus módon énekel a szexről, az ő előadásukban az inkább unalmasnak és üresnek tűnik. A legnagyobb különbség az, hogy a FORE jóval inkább felhasználja a trap és a cloud rap hatását, miközben Tesfaye inkább az indie rockra és a dream popra építkezett. Swinburne és Mirza nem közösen készítik a dalaikat, hanem átküldözgetik egymásnak az önállóan készített felvételeiket; ez az eltávolodás a zenében is érzékelhető, többek között ez az egyik felelőse annak az érzelemmentességnek, amit az előbb említettem. A FORE az internet korának egy újabb meghatározó zenei dokumentuma, a Tinder és a hasonló szexpartnerkereső alkalmazások rideg személytelenségének és a mély érzelmek eltűnésének megzenésítése.
4
serpentwithfeet
blisters EP
[Tri Angle]
(stílus: gospel, alternatív R&B, kortárs klasszikus zene, feketemágia)
A The Life of Pablo és a Coloring Book megjelenésének idején minden kritikus arról beszélt, hogy 2016 mainstream rap- és popzenéjében új életre kelt a gospel hangzása. De amikor augusztusban megjelent a New Yorki queer zenei színtér egyik meghatározó alakjának számító Josiah Wise első serpentwithfeet néven kiadott EP-je, azok az albumok menthetetlenül komolytalannak és sekélyesnek tűntek mellette. A csodás énekhanggal megáldott Wise dalai egy meg nem nevezett személyhez szólnak ("Vedd magadhoz ezt a testet/Felajánlom neked önmagam", énekli a "flickering"-ben), ezért többféleképpen is lehet értelmezni ezeket a szövegeket. Vajon Wise Istenhez beszél? Esetleg egy szeretőhöz? Bármi is legyen az igazság (ha egyáltalán van olyan...), Wise zenéjében az érezhető vallásos áhítat mellett van valami furcsa istentelenség is, mintha pogány rítusokat, feketemágiás szeánszokat énekelne meg. Ezt a sötét vonzerőt Wise részben a blisters producerének, The Haxan Cloaknak köszönheti, aki saját lemezein is misztikus, borús dark ambientet csinál. Ez az EP azonban az év leglenyűgözőbb bemutatkozása, egy mennyei szépséggel teli, de közben megmagyarázhatatlanul sötét remekmű.
3
Frank Ocean
Blonde / Endless
[Boys Don't Cry/Def Jam]
(stílus: egy remekmű töredékei)
Négy évnyi várakozás nem kevés idő és ha a kortárs popzene talán legjelentősebb alakja ennyi ideig várakoztatja rajongóit, akkor a jutalomnak (vagyis az új lemeznek) illik legalábbis nagyon jónak lennie. Frank Ocean új albuma, a Blonde kritikai fogadtatása nagyon is pozitív volt, a legtöbben úgy érezték, az énekes ezeken a dalokon is a legjobb formájában van. Volt, aki egyenesen Ocean Kid A-jének nevezte a Blonde-ot (ebben a gondolkodásmódban a Channel Orange tölti be az OK Computer szerepét). De mennyi ebben az igazság? Miközben a Radiohead a még valamilyen mértékben hagyományos, gitárközpontú rockzenéből az experimentális rock, a posztrock, az ambient, a free jazz és az elektronikus tánczene felé indult el a Kid A-n, miközben Ocean épphogy kevesebb műfaji kísérletet mutatott be a kalandosabb Channel Orange folytatásán. Azon az albumon találtunk PBR&B-s, neo soulos, progresszív popos és elektronikus részleteket is, addig a Blonde inkább végig egy egységes, minimalista pop-esztétikát követ. És ott van még az Endless (Videóalbum? Minialbum? Rendes album?), amivel a legtöbben nem tudnak mit kezdeni (ez lenne az Amnesiac a Blonde Kid A-je mellett?). Ocean ezzel a két kiadvánnyal végül is nem váltotta be a Channel Orange folytatásához fűzött ígéreteket: idén nem kaptunk tőle egy újabb remekművet. A Blonde és az Endless egy remekmű töredékei, a tökéletes szépség elérhetetlen ideájának kivetülései. Ha azonban nagyon figyelünk, a romok között megpillanthatjuk a nem létező tökéletesség felvillanásait, a természetfeletti gyönyörűség pillanatnyi megnyilvánulásait. Ez a két album tehát nem tökéletes - de semmi sem lehet az - viszont mégis közelebb van ahhoz, mint bármi, ami ebben az évben megjelent.
2
Nick Cave and the Bad Seeds
Skeleton Tree
[Bad Seed Ltd.]
(stílus: siratóénekek, gyászdalok, posztrock)
Valamikor azt hittük, hogy a Murder Ballads vagy a Tender Prey sötét albumok. Biztosak voltunk benne, hogy a The Boatman's Call a legborúsabb rocklemez, amit valaha felvettek. Most ezek az albumok - kis túlzással - pehelysúlyú ujjgyakorlatoknak tűnnek. A Skeleton Tree és a készítését dokumentáló film, a One More Time with Feeling fekete-fehér munkák, de inkább teljesen feketék, amelyekbe csak itt-ott tör be némi fény, hogy aztán újra eltűnjön a szemünk elől. Cave egykor történeteket mesélt - gonosz, őrült, kitaszított emberekről, ámokfutókról, alkoholistákról és sorozatgyilkosokról. Most csak gondolatokat és érzelmeket ír le, látszólag összefüggéstelen sorokat, a gyász, a halandóság és a hiány érzéseit. A mindennapi cselekvések (például a bevásárlás) értelmetlensége, a elveszített szerettünk után maradt látszólag betölthetetlen üresség és az az érzés, hogy igazából az egésznek nincs semmi értelme - ezeket sugározzák a Skeleton Tree dalai. Ebben az évben három jelentős, a halandóság témájával foglalkozó album is napvilágot látott: David Bowie és Leonard Cohen saját maguk vettek búcsút a földi élettől a Blackstaron, illetve a You Want It Darkeren. Ezek két ikonikus zenész hattyúdalai voltak, akik mindent elértek, amit ezen a pályán el lehetett érni - két tökéletes életmű lezárásai, amikkel Bowie-nak, illetve Cohennek az volt a szándéka, hogy adjanak még egy utolsó ajándékot a rajongóknak és stílusosan fejezzék be pályafutásukat ezen a világon. A Skeleton Tree nem ilyen album; ezen a lemezen egy olyan ember kétségbeesett hangját halljuk, aki életben maradt, de elvesztette azt a dolgot, amiért élt. Az elbeszélő számára itt nincs vigasz, az élet megy tovább, de már semmi sem lehet olyan, amilyen azelőtt volt.
1
Kaitlyn Aurelia Smith
EARS
[Western Vinyl]
(stílus: elektronikus zene, kortárs klasszikus zene, new age, folktronica, szintetikus/természetes hangok)
Miért is hallgatunk zenét? Vagy inkább: miért nem maradunk meg annál a zenénél, amiről tudjuk, hogy jó? Miért akarunk mindig új hangokat és új embereket felfedezni? Sok válasz lehetséges, de most fogalmazzunk így: azért, mert bízunk abban, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek és bármikor kiderülhet, hogy nem volt igazunk valamivel kapcsolatban. Vegyük például a new age-et. Évtizedeken keresztül ez volt az egyik leginkább lenézett zenei stílus, amit a legtöbben az ambient zene elfajzott, terjengős és giccses változataként jellemeztek (bár azt senki sem határozta meg, hogy milyen is valójában ez a "new age" zene). Idén azonban látszólag megváltozott a helyzet: a new age hatását felhasználó elektronikus zenészek 2016-ban meglepően nagy kritikai sikereket értek el és néhányan hosszú cikkeket is írtak az eddig elítélt műfaj rejtett értékeiről. A new age rehabilitációjának okozói között (Julianna Barwick és Dedekind Cut mellett) megtaláljuk a Los Angelesben élő zeneszerzőt, Kaitlyn Aurelia Smith-t, aki első idei lemezével egy alulértékelt gyöngyszemet, egy igazi remekművet teremtett. Az EARS a címének megfelelően olyan hatással van a fülekre, mint semmi más. Ezek a szerzemények sosem maradnak egy helyben: folyamatosan kavarognak, néhol a magasban szárnyalnak, máskor lebuknak az óceán alá, néha pedig végtelen erdők fái közt kóborolnak. Olyan helyekre repítenek el, amilyenekre titokban mindig vágyunk: hatalmas hegyek közé, dús ligetekbe, zúgó vízesésekhez, nedves mocsarakhoz. Ezeket a dalokat nem hangjegyek, hanem színes madarak és ritka virágok töltik meg, a háttérben erdei állatok hallatják a hangjukat és patakok csörgedeznek. Az EARS több csodás tájat mutat meg, mint bármilyen természetfilm - és mindezt hangokkal teszi. Hogy miért nem hagyunk fel soha a felfedezéssel? Azért, mert bármikor találkozhatunk egy olyan tökéletes albummal, amilyen ez.
Az év 100 legjobb dalát felsoroló listám itt olvasható.
