2018 legjobb dalai a stoner metaltól az elektropopig, a GOOD Music-tól a PC Music-ig és Cardi B-től az Arctic Monkeysig , Yves Tumorig, Father John Mistyig és tovább:
Előző rész (40-21)
20. Sleep - "Marijuanaut's Theme"
(Third Man)
Nagy év volt ez a marihuána számára: Kanadában legalizálták a használatát, a Sleep, ez a nagy hatású stoner doom metal-zenekar, ami zenéje és szövegei nagy részét a füvezésnek szentelte, pedig majdnem húsz év után új nagylemezzel állt elő, aminek a központi témája, kitaláltad, bizony a marihuána volt (és igen, természetesen április 20-án jelent meg). A Sleep három nagy tehetségű zenésze azért a formáció eredeti feloszlása (1998) és a The Sciences megjelenése között sem tétlenkedett (és mindannyian készítettek is nagyszerű albumokat más zenekaraikkal), de azért mégis jó érzés új zenét hallani attól társaságtól, akiknek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Sleep's Holy Mountain vagy a Dopesmoker.
A "Marijuanaut's Theme" nem is bonyolítja túl a dolgokat: a dal elején azt halljuk, ahogy Al Cisneros a vízipipáját szívja, aztán hat és fél percnyi lassú, bluesos riffelés következik Cisneros mély, torzított basszusa és Matt Pike hasonló hangzású gitárja jóvoltából. Jason Roeder kellően súlyos dobolással teremti meg az alapot a dal monoton, tántorgó stoner rockjának, Cisneros szövege pedig a Sleep jól megszokott esztétikáját eleveníti fel, a füvezést és az űrutazást összekötve szinte vallásos áhítattal teli sorokat teremt - kiegészítve néhány utalással az "Iommia" nevű bolygóra. De a "Marijuanaut's Theme" az elég egyértelmű, szinte karikatúraszerű célozgatások ellenére sem válik nevetségessé, hanem megtalálja a szektás révületnek és a komolytalan, beszívott agymenésnek azt a tökéletes egyensúlyát, ami mindig is az egyik legjobb stoner zenekarrá tette a Sleepet.
19. Westerman - "Confirmation"
(Blue Flowers)
Will Westerman pár éve egy Londonban élő, hosszú hajú folkzenészként tűnt fel először, mint néhai honfitársa, Nick Drake újabb örököse. De aztán mégis irányt váltott, rövidre vágta a haját és egyesítette erőit közeli barátjával, a producer Bullionnal (akinek többek között egy csodálatos Pet Sounds-mashup albumot is köszönhetünk) és így született meg a "Confirmation", az év egyik legszebb elektropop-dala, ami meghozta az áttörést Westermannek egy szélesebb közönség felé. A "Confirmation" a művészi folyamat frusztrációjáról szól, az elbeszélő órákat pocsékol el, halálra unja magát és arról panaszkodik, hogy sehogy sem sikerülnek a dolgok, amikbe belekezd, miközben mögötte a zenei háttér is ezt az útkeresést tükrözi. A dobból és szintetizátorokból álló alap szabadon áramlik, Westerman elektromos gitárja pedig újabb és újabb dallamokat és formákat kezd el majd hagy hátra, mint aki türelmetlenül próbálja megtalálni a tökéletes hangot. Westerman lágy, magas hangja és a dal csendes kísérletezése leginkább az utóbbi években egyre szélesebb körben tisztelt újító, Arthur Russell art popos zenéit juttatják eszünkbe. A "Confirmation" legszebb pillanata az, amikor Westerman a hirtelen elvágott második verze után a hangszerelés korábbi kaotikusságát hátrahagyva egy teljesen letisztult és dallamos levezetésbe kezd, miközben a refrén négy sorát ismételgeti, mint aki megtalálta, amit keresett. A brit zenész kiadott még néhány hasonlóan kifinomult nyolcvanas évekbeli new wave-es, sophisit-popos kislemezt idén, de ennél még sokkal többet várunk tőle.
18. Julia Holter - "Words I Heard"
(Domino)
Nem könnyű vállalkozás végighallgatni Julia Holter másfél órás és elképesztően komplex új lemezét, az Aviaryt - közben néha olyan érzésünk lehet, mintha Joanna Newsom vagy Kate Bush énekelne a Spiritualized Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space-én és valaki Steve Reichet bízta volna meg a hangszereléssel. De a figyelmes hallgató azért felfedezheti a kaotikus kortárs klasszikus zene rétegei alá rejtett dallamokat például a lemez végére rejtett "Words I Heard"-ben. Ha ez a dal Holter előző albumainak (a 2015-ös Have You in My Wilderness vagy személyes kedvencem, a 2013-as Loud City Song) egyikén jelent volna meg, akkor talán egy letisztultabb, lassú zongorás felvétel lett volna talán egy kevés vonóskísérettel kiegészítve, de itt a viszonylag még visszafogottnak számító "Words I Heard" is egy nagyzenekari körítésű, nyugtalan szimfóniává lényegül át. Holter száját miden szó furcsán hajlítva hagyja el, ami még a rövidebbek szótagszámát is drámaian megnöveli, arról nem is beszélve, hogy az énekesnő jó néhány ma már nem használatos, középkori kifejezést is használ, ami Joanna Newsom Ys albumát idézi - de a "Words I Heard" és igazából az egész Aviary középpontjában a jövővel szembeni bizalmatlanságot találjuk. Lehet, hogy a szöveg leginkább egy bonyolult metaforákkal és idegenszerű szimbólumokkal teli középkori költeményre hasonlít, de a legtöbbször ismételt sor mégis az, hogy "Mentsd, mentsd meg a lelkeinket".
Julia Holter - "Words I Heard"
17. Mount Eerie - "Distortion"
(P.W. Elverum & Sun)
Phil Elverum, a Mount Eerie művésznév mögött álló veterán indie zenész 2016-ban elveszítette a feleségét és gyermeke anyját, 2017-ben pedig kiadott egy albumot a halandóságról, a gyászról és a veszteség feldolgozásáról. Az A Crow Looked at Me az év egyik legjobb albuma volt, de összesen csak kétszer bírtam végighallgatni és azóta sincs sok kedvem visszatérni hozzá - egyszerűen túl nagy terhet jelent Elverum naplószerű, elviselhetetlenül őszinte szövegeit a halál fizikai valóságáról és a felesége után maradt betölthetetlen űrről. A kultikus énekes-dalszerző idén aztán újraházasodott és sokak szerint valahol tökéletes, hogy éppen a színésznő Michelle Williamst vette el, akinek az előző kapcsolata szintén tragédiával végződött (volt partnere és gyermeke apja a 2008-ban elhunyt Heath Ledger). Az idei Mount Eerie-lemez, a Now Only az A Crow Looked at Me társalbuma és egy végső búcsú Geneviève Castrée-től és a kísértettől, ami két évig átjárta Elverum zenéjét.
A Now Only-n a dalok nem olyan díszítetlenek, mint elődjén, így a "zene ez egyáltalán?"-vita, ami az A Crow Looked at Me megjelenése után fellángolt, ezt az albumot nagyrészt elkerülte. A másik nagy különbség, hogy az előző lemezre biztos nem fért volna fel egy olyan csapongó, tízperces drone-folk eposzt, amilyen a "Distortion". A szöveg persze itt is ugyanolyan vallomásos és szabadon áramló, mint a tavalyi dalokon, Elverum továbbra sem foglalkozik az olyan dolgokkal, mint a verzék, a refrének, a rímek vagy a szótagszámok. A "Distortion" egy véget nem érő tudatfolyam, ami az előadó életének különböző pillanatait köti össze - látszólag véletlenszerűen. A témák: az első holttest, amit életében látott (a dédapjáé), amikor huszonhárom éves korában az akkori barátnője azt hitte, hogy teherbe esett, egy Jack Kerouacról szóló dokumentumfilm, amit egy repülőgépen nézett végig Ausztráliéba utazva és végül visszatér a felesége halála utáni érzelmeihez. A "Distortion" olyan, amilyen egy Sun Kil Moon-dal lenne, ha Mark Kozelek nem érezne valami perverz késztetést arra, hogy még a hasmenéseiről is tízperces, élő beszédben előadott balladákat írjon, hanem újra képes lenne valódi mélységekbe tekinteni. És még a befejezés is bámulatos; Elverum elképzeli, milyen lesz, amikor már meghalt mindenki, aki emlékezhet rá ("És aztán a torzulás/Az űr csendje"), majd egy gyönyörű és reményteli képpel zárja le a dalt: "De a könnyeimben most/Fény ragyog".
16. Sheck Wes - "Mo Bamba"
(Cactus Jack/GOOD Music/Interscope)
Sok mindent fel lehet hozni a "SoundCloud rap" ellen, de a platform néha egy-egy igazi tehetséget is kitermel: Sheck Wes tavaly, amikor először feltöltötte az internetre "Mo Bamba" című bemutatkozó kislemezét, egy teljesen ismeretlen New York-i tinédzser volt. Aztán a következő tizenkét hónap alatt a dal valahogy megtalálta az útját egy szélesebb közönséghez, míg végül eljutottunk odáig, hogy a rapper bemutatkozó lemeze (a 2018 októberében megjelent MUDBOY) az amerikai eladási lista tizenhetedik helyéig jutott - és, hogy a New York Times ír róla cikkeket. Sheck Wes jobbára ismeretlen internetes jelenségből egy év alatt valódi rapsztárrá lett, aki idén feltűnt Travis Scott albumán, aki GOOD Music-os szerződést kapott Kanye Westtől és akiről a műfaj jelenlegi királya, Drake is elismerően nyilatkozott. De mi van a "Mo Bamba"-ban, ami okot adhat erre a csodálatos felemelkedésre?
Az egyszerű válasz az, hogy van ebben a dalban valami ellenállhatatlan és megfékezhetetlen erő, ami azt üzeni, hogy Sheck Wes személyében olyan előadóval van dolgunk, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni. A háttér egyenes és letisztult, de koránt sem lebutított mainstream trap-baromság (ez a producerek, Take a Daytrip és 16yrold érdeme) - ahogy azt Zedd a saját kárán tanulta meg a Twitteren néhány hónapja. De ez elsősorban Sheck Wes terepe: a rapper húsz perc alatt, freestyle-ként vette fel a dalt és érződik is belőle ez a spontaneitás, a túlbonyolítás hiánya. A "Mo Bamba" címe Sheck gyerekkori barátjára, a profi kosaras Mohamed Bambára utal, a szöveg pedig igazából nem szól semmiről: a rapper elmondja magáról, hogy mennyi "producer, menedzser és kiadó" keresi a telefonon, hogy milyen kemény legény ő az utcákon, hogy a haverjai és a bátyja meg ő mennyire jó kosarasok, közben lazán kiszól néhány embernek, akik talán éppen jelen voltak a felvétel alatt. Amikor Sheck a végtelenségig nyújtja a dal majdnem felét elfoglaló refrénben a magánhangzókat, tényleg hatalmasnak és verhetetlennek hangzik - és a "Mo Bamba" az év egyik legfülbemászóbb dala.
15. The 1975 - "I Always Wanna Die (Sometimes)"
(Dirty Hit/Polydor)
Matty Healy és a The 1975 új album, az A Brief Inquiry into Online Relationships természetesen egy fékevesztett, túlburjánzott káosz, egy különféle politikai vagy popkulturális hatásoktól és utalásoktól hemzsegő popzenei Twitter-feed - 2018, mint egy rocklemez. De különösen érdekes az album első és utolsó dala (az "első" alatt nem a másfél perces intrót értem, hanem az első kislemezként is megjelent "Give Yourself a Try"-t): mindkét felvételben vannak utalások a mentális betegségekre és az öngyilkosságra és mindkettő a brit rockzene egy-egy elég konkrét korszakát idézi meg. A "Give Yourself a Try"-t hallgatva azonnal a Joy Division bemutatkozó albumának nyitódala, a "Disorder" jutott eszembe; a központi gitárriff és George Daniel dobjai kísértetiesen emlékeztetnek arra a dalra, és azt se felejtsük el, hogy a Joy Division elsősorban arról híres, hogy az énekese huszonnyolc évesen (vagyis annyi idősen, amennyi a most 29 éves Healy lehetett, amikor megírta ezt a dalt) öngyilkos lett. Na meg arról, hogy ők voltak talán a legjobb brit posztpunk zenekar.
Ezzel szemben az albumot záró "I Always Wanna Die (Sometimes)" egy egészen más korszakba, a kilencvenes évek Nagy-Britanniájába és a britpop-érába visz vissza. Ez a felvétel egy hatalmas gitárokkal és vonósokkal felemelt himnikus és filmszerű finálé, ami (majdnem) származhatna mondjuk az Oasis (What's the Story) Morning Glory?-járól vagy a Verve Urban Hymnséről. Ezek felett Healy gyönyörű falzetthangján adja elő bátorító sorait, melyekben saját depressziójáról beszél, de közben arról próbálja meggyőzni a hallgatót (és nyilvánvalóan önmagát is), hogy "Ha nem vagy képes a túlélésre, csak próbáld meg". Az A Brief Inquiry into Online Relationships egy kaotikus lemez, amelyen folyamatosan minden irányból különböző hatásokkal bombáz, de az "I Always Wanna Die (Sometimes)" meglepően őszinte és érzelmes befejezést ad neki.
The 1975 - "I Always Wanna Die (Sometimes)"
14. Pusha T - "The Story of Adidon"
(szerzői kiadvány)
Az egész Pusha T "Infrared" című dalával kezdődött, a rapper DAYTONA című albumának zárótételével. Az "Infrared"-ben ugyanis van egy nem túl konkrét beszólás Drake-nek, akit Pusha azzal vádol, hogy szellemírókat alkalmaz. Három éve egy másik rapper, Meek Mill is hasonló vádakat fogalmazott meg Aubrey Grahammel szemben, aki erre egy meglepően éles diss trackkel ("Back to Back") reagált és a nagyközönség szemében ebben az összecsapásban győzedelmeskedett is Meek fölött. (Azóta amúgy már rendeződött a viszony közöttük, Drake meg is jelent a börtönből frissen szabadult Meek visszatérő albumán.) Úgyhogy a kanadai szupersztár viszonylag magabiztosnak érezhette magát, amikor az "Infrared"-re reagálva egy újabb diss tracket osztott meg ("Duppy Freestyle") - ez viszont, mint később kiderült, végzetes hiba volt.
Pusha ugyanis mindössze négy órával a "Duppy Freestyle" megjelenése után megosztotta a "The Story of Adidon"-t, ezt a könyörtelen, fröcsögő támadást Drake ellen, ami a rap leghíresebb viszályait, 2Pac és Biggie vagy Nas és Jay-Z párharcait juttatja eszünkbe. A dal egyrészt tényleg egy pár óra alatt hirtelen összedobott válaszfelvételnek tűnik (Pusha egyszerűen Jay-Z tavaly "The Story of O.J."-jának háttere fölött rappel, amit a producer No I.D. Nina Simone "Four Women"-jéből épített fel), másrészt viszont egyértelmű, hogy hosszas és alapos kutatómunka áll mögötte - mintha Pusha direkt azért ejtette volna el azt a szellemírós utalást az "Infrared"-ben, hogy kiprovokálja Drake reakcióját és cserébe kiteregethesse vetélytársa szennyesét. Ezt már a "The Story of Adidon" borítójával elkezdi, ami egy elég kínos fotó a feketére mázolt arcú Grahamről, majd a dalon belül folytatódik: Pusha felfedi, hogy Drake-nek van egy eltitkolt, Adonis nevű gyereke egy francia modelltől (ezt a kanadai később be is ismerte a saját albumán), megvádolja azzal, hogy szégyelli a bőrszínét és kiröhögi a sclerosis multiplexben szenvedő producerét, Noah "40" Shebibet. Drake persze nem is mert válaszolni a "The Story of Adidon"-ra - nem mintha olyan nagyon hátráltatta volna a karrierjét, hogy Pusha T felmosta vele a padlót; kislemezei (mint a "God's Plan", a "Nice for What" vagy az "In My Feelings") így is rengeteg időt töltöttek az amerikai slágerlista élén. De ezentúl bizonyára nem akar majd további veterán gengszterrappereket felingerelni.
13. Let's Eat Grandma - "Donnie Darko"
(Transgressive)
A progresszív popzene megmentői 2018-ban Rosa Walton és Jenny Hollingsworth, ez a két brit tinédzser és gyerekkori barátnő volt, akik Let's Eat Grandma néven zenélnek már néhány éve - és tényleg tökéletesek lennének, ha nem egy idegesítő szóviccről nevezték volna el magukat. De beszéljünk a fontos dolgokról: I'm All Ears című második albumuk igazi remekmű, és nem csak annak tekintetében az, hogy alkotói tizenévesek. Legutóbb talán Kate Bush volt képes ilyen találékonyan összeházasítani a pop megközelíthetőségét és dallomosságát a progresszív zene bonyolult dalstruktúráival és többfelvonásos eposzaival; az I'm All Ears kislemezei között pedig kényelmesen megfért egymás mellett a "Falling into Me" avantgárd szintipopja és a Horrors-frontember Faris Badwan és SOPHIE közreműködésével felvett "Hot Pink" fura elektronikája. De a legjobb dalt az album végére hagyták.
A "Donnie Darko" nem csak azért a kedvenc dalom az I'm All Earsről, mert az egyik kedvenc filmemre utal a címében és a szövegében, hanem azért is, mert egy 11 perces, többrészes és lebegő progresszív remekmű, amiben egybeolvad a pszichedelikus pop, a szintipop és a diszkó egy olyan hangzássá, ami mégis egyértelműen 2018-as. De ha a zene nem lenne elég meggyőző, akkor még mindig ott van a szöveg, ami a 2010-es évek tinédzser-életérzésétől hangos: a központi téma az album elég sok dalához hasonlóan itt is a mentális betegségek és a bizonytalanság, a legemlékezetesebb sor pedig az, amelyikben Walton és Hollingsworth a fürdőszoba padlóján hevernek zúgó fejjel, mint Donnie Darko a filmben valamelyik szörnyű látomása után. Amikor megjelent első nagylemezük (a 2016-os I, Gemini), a legtöbben csak valami szórakoztató furcsaságként tekintettek a Let's Eat Grandmára, de az új albumon és ezen a dalon bebizonyosodott, hogy Walton és Hollingsworth mára érett zenészekké dalszerzőkké váltak.
Let's Eat Grandma - "Donnie Darko"
12. Car Seat Headrest - "Beach Life-in-Death"
(Matador)
Will Toledo becsapott minket, mert zenekara, a Car Seat Headrest új albuma igazából nem is új album, hanem a projekt Bandcampes underground-érájának kultikus lemeze, a 2011-es Twin Fantasy átdolgozása. Az egyetlen mai rockzenekar, aminek majdnem olyan hülye a neve, mint a Let's Eat Grandmáé már tavaly év végén bejelentette a nagy kiadós ráncfelvarráson átesett Twin Fantasy megjelenését ezzel a tizenhárom perces kislemezzel, ami egy újabb adalék a hihetetlenül hosszú Car Seat Headrest-dalok sorába (az előzök: többek között a "The Ballad of the Costa Concordia" vagy a "The Ending of Dramamine"). A "Beach Life-in-Death" úgy épül fel, mint egy progresszív rockdal: három jól elkülönített részből áll, teljesen nélkülözi a verze-refrén struktúrát, vannak benne teátrális üvöltéssel előadott részek és olyanok is, ahol Toledo zenei aláfestés nélkül énekel. De ha a hangszerelést vizsgáljuk, akkor be kell látnunk, hogy ez még mindig színtiszta amerikai indie rock a maga zajos lo-fi gitárjaival és dühös, punkos dobolásával. Toledo pedig, ahogy a 2010-es évek annyi énekes-dalszerzője, rengeteg lehangoló dolgot ír bele a szövegbe, ami egy véget ért kapcsolat vagy egy szerelmi csalódás köré szerveződik: megjelenik itt a depresszió, a skizofrénia, a mindennapok unalma, az önutálat és minden más ember utálata. Will Toledo sokat tud szenvedni és eléggé megosztja a hallgatókat - a Smash Mouth tagjai például nagy rajongók, Ricky Eat Acid ellenben egy hosszú esszében fejtette ki, hogy miért rühelli - de amíg ilyen eposzi, magával ragadó indie rockot tud felmutatni, addig én az ő pártján állok.
Car Seat Headrest - "Beach Life-in-Death"
11. Lil Uzi Vert - "New Patek"
(Atlantic/Warner Music Group)
Lil Uzi Vert a SoundCloud rap-kultúra legnagyobb győztese. Kortársai többségéhez hasonlóan ez a philadelphiai származású rapper sem tehetséges a szó hagyományos értelmében, inkább az a furcsa hangulat teszi különlegessé, ami szétcsúszott lo-fi cloud rap produkciójából és a mentális problémákról és az érzelmekről a hiphopban szokatlanul nyíltan beszélő szövegeiből áll. Persze nem ő volt az egyetlen ebben az "emo hiphop"-ként ismert rap/rock hibridet feltaláló színtéren (aminek talán Yung Lean vagy Lil B voltak az elődei még az évtized első felében), de ő az, aki nem csak életben maradt (Lil Peeppel ellentétben), hanem valahogy a mainstreambe is betört. Ezt elsősorban két dolognak köszönheti: egyrészt annak, hogy megjelent a Migos "Bad and Boujee" című megaslágerén, másrészt pedig annak a közhangulatnak, ami 2017 egyik legnépszerűbb dalává tette az "XO Tour Llif3"-ot, aminek úgy szól a refrénje, hogy "Feszítsd tovább a húrt/Minden barátom halott".
De a "New Patek"-nek köszönhetően Lil Uzi most már van egy valódi meghatározó dala is: az első kislemez Eternal Atake című második lemezéről (ami nagyon úgy néz ki, hogy idén már nem fog megjelenni) egy majdnem hatperces eposz, amelyen Dolan Beats trap-produkciója magasabb szintre emeli a korábbi lemezek cloud rap hangszereléseit. A kislemez borítója kiváltott néhány szélsőséges reakciót, mert egy UFO-hívő szekta szimbólumát használta fel, melynek tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el 1997-ben - de a "New Patek" maga is egy földönkívüli lényektől érkezett üzenethez hasonlít a SoundCloud rap-színtérről kijövő többi dalhoz képest. A Death Parade című anime főcímdalát hangmintázó, bizonyos helyeken egyszer csak megszakadó háttér fölött Lil Uzi beszél drága karórákról, nőkről akiket elcsábított, pankrátorokról, a Narutóról, többek között poliphoz és autobothoz hasonlítja magát és arról is biztosít minket, hogy Torontóban pont úgy néznek rá, mint Drake-re. A "New Patek" viszonylag hosszú dal, aminek az utolsó verzéje csak az egyik előző félbevágva - de mégis túl rövidnek tűnik.
10. Mitski - "Nobody"
(Dead Oceans)
Mitski Miyawaki változtatott bizonyos dolgokon az új albumán - a Be the Cowboy hangszerelése gazdagabb a korábbi lemezekénél, a gitárközpontú punk rockot szintetizátorokban, kürtökben és szaxofonokban gazdag art rock váltotta - de egy dolog a régi maradt: a japán-amerikai énekes-dalszerző még mindig képes himnikus rockzenébe fordítani a saját szenvedését. Mindig is ez volt Mitski zenéjének első számú vonzereje; ez tette az évtized egyik kiemelkedő indie rock-csatakiáltásává a "Your Best American Girl"-t a Puberty 2-ról (ami az egyik kedvenc 2016-os dalom volt). De a Be the Cowboyon meg például az album második kislemeze és talán legjobb dala, a "Nobody": Mitski itt a magányról énekel és arról az érzéséről, hogy a világon senkinek nincs szüksége rá. A verzék főleg erről a bizonytalanságról ("És tudom, hogy senki sem fog megmenteni") és az elidegenedésről ("Istenem, annyira magányos vagyok/Kinyitom az ablakot/Hogy halljam az emberek hangját") szólnak. Ha a zene is ugyanolyan nyomasztó lenne, mint a szöveg, akkor a "Nobody"-t hallgatni biztos nem lenne olyan nagyon kellemes élmény, de Mitski és Patrick Hyland producer a szomorú énekszólam alá feldobott ritmust és funkos gitárokat kevertek - és amikor az énekesnő az refrén egyetlen szavát ismételgeti, akkor a hetvenes évekbeli diszkó eksztázisát idézi meg és egy időre teljesen elfeledteti velünk a "Nobody" sivár valóságát.
9. Drake - "Nice for What"
(Young Money/Cash Money)
Egykor (nem is olyan régen) Drake volta a hiphop ügyeletes szomorkodója, aki félig rappelve, félig énekelve előadott, érzékeny balladákban panaszolta el azt a sok szerelmi bánatát - a legnagyszerűbb dalai közül jó néhány szintén ezek közül került ki, gondoljunk csak a "Hotline Bling"-re vagy a "Marvins Room"-ra, melynél szerintem még mindig nem csinált jobbat. De az utóbbi években ez elkezdett megváltozni, most meg már ott tartunk, hogy a kanadai rapper három legnagyobb idei (a "God's Plan", a "Nice for What" és az "In My Feelings") slágere közül egyik sem nevezhető mélabúsnak. Bár a három közül a legutóbbi volt a 2018-as nyár meghatározó slágere és ebből a dalból lett mém és tánckihívás és minden hasonló hülyeség, de a "Nice for What" a Scorpion a második kislemeze volt Drake legjobbja idén.
A "Nice for What" szinte már feminista dal, a szöveg egy meg nem nevezett erős női karakterről szól, aki nem áll le sírni csak azért, mert valami férfi otthagyta, hanem keményen dolgozik és megvalósítja magát a mi digitális korunkban, de közben mégis "valódi" tud maradni. Drake pedig pont a magabiztosságáért és bátorságáért csodálja, ami egy kicsit meglepő attól az előadótól, akit sokszor kritizáltak azért, mert a szövegeiben néha elég leereszkedően bánik a nőkkel (gondoljunk csak a "Hotline Bling"-re, ami nagyjából arról szól, hogy Drake rosszallóan ingatja a fejét, mert a volt barátnője arra vetemedik, hogy másokkal megy szórakozni és randizni, miután vége lett a kapcsolatuknak). A hangminta, amire a "Nice for What" épül, minden idők egyik legsikeresebb női rappere, Lauryn Hill "Ex-Factor" című dalának háttérvokáljai - ebben a dalban ugyebár Hill egy olyan nőről énekel, akinek elege lesz a pasijából, ezért otthagyja - és a közreműködők között megtaláljuk a meleg hiphop-ikon Big Freediát és Letita Wrightot, a Fekete Párducból ismert guyanai származású színésznőt. A videoklip, amiben Drake mellett egy csomó sikeres nő szerepel (köztük Zoe Saldana, Issae Rae vagy Syd) szintén elég feminista hangot üt meg.
És miközben mindez szép és jó, de a "Nice for What" nem ezért van rajta a listán. Hanem azért, mert ne hallottam még egy ilyen ragyogó és felemelő hiphop-dalt ebben az évben: az egész nagyon egyszerűen van összerakva, a Murda Beatz producer által beloopolt Lauryn Hill-hangminta fölött könnyeden ugráló New Orleans-i bounce ritmusok diktálják az ütemet, Drake pedig örömtelibb mint valaha. Úgy rappel, mint aki tudja, hogy már nincs miért erőlködnie, mert innen nem lehet feljebb jutni, ezért megmarad a tiszta örömzenénél. Nekem a "Nice for What" volt idén a nyár legnagyobb dala és egy kicsit persze hiányzik a szomorú Drake, de ez a felvétel bizonyítja, hogy a jókedvű Drake sem megvetendő.
8. SOPHIE - "Is It Cold in the Water?"
(MSMSMSM/Future Classic/Transgressive)
Az egyik kedvenc dalom Björk "Hyperballad"-ja, aminek a hátborzongató csúcspontján az izlandi énekesnő a folkos/Aphex Twines house háttér fölött arról beszél, hogy miért van szüksége az egyedüllétre egy kapcsolaton belül. Amikor elér a refrén utolsó két sorához, könnyű elképzelni, hogy tényleg egy magas hegycsúcson áll, ahogy azt a dal első sorában leszögezi. Az "Is It Cold in the Water?", SOPHIE elsőr endes stúdióalbumának központi darabja pont ugyanazt az érzést juttatja eszembe, mint a "Hyperballad" refrénje, csak éppen három és fél percen keresztül teszi ezt. SOPHIE művészi szintre emelt elektronikus rágógumipop produkciója amúgy maga is elég közel van Björk Post albumának avantgárd popzenéjéhez, de ezen a dalon a brit zenész dalszerzése és Cecil Believe, a korábban Mozart's Sister művésznéven futó kanadai énekesnő vokálja olyan magasságba jutnak, ami beéri ami beéri Björk vagy bármelyik kísérletező pop-mágus legjobb pillanataihoz. Az "Is It Cold in the Water?" erősen drámai dal, a konkrét értelmezéseknek ellenálló szöveg mintha valami nagy változást jelentő pillanatot próbálna megörökíteni: az első három sor úgy szól, hogy "Megfagyok/Megsülök/Elhagytam az otthonomat", de ezt olyan képek is követik, mint a "Remeg a Föld" vagy a "Zuhanok/A végtelen mélységbe". SOPHIE 2018 előtt "csak" egy olyan producer volt, aki jó kislemezeket tudott összerakni (mint a "Bipp" vagy a "Hard"), de az Oil of Every Pearl's Un-Insides pont azért lett olyan zseniális album, mert a kislemezeken túl is ilyen dalokat lehetett találni rajta.
Sophie - "Is It Cold in the Water?"
7. Beach House - "Dive"
(Sub Pop)
Szóval Victoria Legrand és Alex Scally egy kicsit félrevezettek a "Lemon Glow"-val, de a következő kislemezen vissza is tértek a hallgatót lágyan körülölelő, zajos gitárokból, mély és érzékeny énekhangból, na meg a baltimore-i duót meghatározó félálom-hangulatból felépülő komfortzónájukba, amitől sosem kóborolnak túlzottan messzire. Persze az sem igaz, amit a Beach House érdemeit elvitatók ismételgetnek, hogy a Teen Dream óta folyton ugyanazt az albumot veszik fel újra és újra: a 2015-ös Depression Cherry elődei filmszerű, letisztult produkcióját shoegaze-es, több feedbackkel és durvább felszínekkel roncsolt hangzásra váltotta, ami legbelül mégis megmaradt ugyanolyan gyönyörű dream popnak. A 7 pedig ezt az új esztétikát viszi még tovább, immár Peter Kember - azaz a Spacemen 3-ből ismert Sonic Boom - producer segítségével egy még sötétebb és grandiózusabb irányba. És ha csak egy dalt kéne kiválasztanom, ami a legjobban összefoglalja a Beach House jelenlegi helyzetét, akkor az a 7-ről másodikként megjelent "Dive" lenne.
Ez a felvétel többé-kevésbé hagyományos Beach House-dalként kezdődik: először csak a ritmust halljuk, aztán hirtelen betörnek a szokásosnál talán torzítottabb és pszichedelikusabb billentyűk és gitárok, majd Legrand még mindig csodás, vágyakozó énekhangja következik. De aztán a dal második felében az ütem felgyorsul és a szinte noise rockos gitárok veszik át a vezetést, amelyekkel Legrand, Scally és Sonic Boom a Beach House számára eddig ismeretlen, dinamikusabb és agresszívabb területre viszik a "Dive"-ot. Azonban még így is elsőre be tudjuk azonosítani a jó öreg Beach House-hangzást - és ez tette a őket a 2010-es évek talán meghatározó zenekarává. Van, hogy az elsöprő filmszerűségre törekszenek (mint a Bloomon), vagy éppen a szikár minimalizmusra (mint a Thank Your Lucky Staron), esetleg, mint a 7-ön, a sűrű, barátságos gitárzajra - de mégis minden lemezük egyes pillanatéban tudjuk, hogy csakis a Beach House-t hallhatjuk.
6. Amber Mark - "Love Me Right"
(Virgin EMI)
A legnagyobb zenei kívánságom a 2019-es évre nem az, hogy végre megjelenjen az új Vampire Weekend album, de még csak nem is az, hogy Solange vagy Grimes visszatérő lemezei ne okozzanak csalódást - hanem az, hogy Amber Mark végre előálljon egy bemutatkozó nagylemezzel. Ez a New York-i énekesnő az elmúlt néhány évben az indie népszerűség és a valódi popsztár-státus határán egyensúlyozott - például olyan előadókkal dolgozott, mint a DJDS, a Dirty Projectors vagy DRAM - és a debütáló stúdióalbum talán meghozza majd neki az áttörést, ami ahhoz kell, hogy rendesen berobbanjon a mainstreambe. De addig is élvezhetjük Mark két EP-jének és maroknyi kislemezének kifinomult kortárs R&B-jét, ami a nyolcvanas évek sophisti-popját, a house-t és a világzenét (bossa nova, indiai klasszikus zene) vegyíti. Mark első EP-je, a tavalyi 3:33 am központi témája az énekesnő édesanyjának halála volt, de az idei Conexão című folytatáson inkább a szerelem és a kapcsolatok kerülnek előtérbe. Helyet kap itt például a "Love Is Stronger Than Pride", az Amber Mark hangzására igen nagy hatást gyakorló Sade egyik felvételének átdolgozása, amiről maga a brit smooth soul-ikon is elismerően nyilatkozott. De a legjobb pillanat egy saját szerzemény, a "Love Me Right", amit Mark erőteljes énekhangja emel a többi fölé. A szöveg egy boldogtalan kapcsolatról fest képet, az elbeszélőnek pedig nagyon elege van valami férfiből, aki nem képes rendesen viszonozni az érzelmeit, amit Mark néha lágy, máskor mély és rámenős vokálja elég hűen tükröz. Közben az éneket kiemelő háttér nagyrészt a kortárs R&B lassú, zongorás csábítását idézi, de azért a nyolcvanas évek fülledt, lounge-os jazz-popja (amire már megint Sade vagy Anita Baker hozható fel példaként) felé is kikacsint.
5. Deafheaven - "Glint"
(ANTI-)
A Deafheaven kritikusai szeretnek azon rágódni, hogy a San Franciscói formáció "valódi" black metal zenekar-e, vagy sem. És miközben rá lehet mutatni, hogy a zene, amit George Clarke és társai csinálnak, jóval inkább egy shoegazing, dream pop és indie rock hatásokkal kiegészített poszt-metal hibrid - inkább Alcest, mint Burzum - könnyű szem elől téveszteni, hogy ez az egész kategorizálási hisztéria teljesen kiöli az élvezetet a zenehallgatásból. Annyi biztos, hogy az év egyik legnagyobb zenei élménye számomra a Deafheaven bécsi koncertje volt, ahol nagyszerű idei lemezük, az Ordinary Corrupt Human Love dalai még inkább életre keltek. Mint sokan mások, én is a 2013-as Sunbather megjelenésekor lettem "rajongó": ez az album a posztrock, a shoegazing és a black metal elemeit felhasználva egy furcsán felemelő és napfényes hangzást mutatott be, ami addig teljesen ismeretlen volt a black metalon belül. Ehhez képest a 2015-ös New Bermuda egy súlyosabb és nyomasztóbb album lett, ami enyhe csalódást okozott a Sunbather csúcspontjai után. Szerencsére a zenekar tagjai kimásztak a gödörből, amibe a New Bermuda felvételei és a megjelenését követé turnék során kerültek és olyan lemezzel tudtak előállni, amit bizonyos napokon az eddigi legjobbjuknak tartok.
A dal, ami az albumon és élőben (ahol a ráadás központi darabjaként köszönt vissza) is azonnal kiemelkedőnek tűnt, pedig a tizenegy perces "Glint", az Ordinary Corrupt Human Love egyik eposzi méretű felvétele a sok közül. A "Glint" felépítése azonos a klasszikus Deafheaven-dalstruktúrával: finom gitárjátékkal, mintegy instrumentális posztrockként kezdődik, az első néhány perc egy Explosions in the Sky-lemezről sem lógna ki. Aztán egyszer csak berobban a hangszerelésbe George Clarke rekedten üvöltő screamo-vokálja és az összes többi hangszer, innentől kezdve pedig a "Glint" csakis a Deafheavenre hasonlít. A hátralévő bő nyolc percben a dal gerincét a himnikus központi gitárszólam adja, miközben Clarke hangja és a többi hangszer poszt-metal zúzása szabadon hömpölyög körülötte. Lehet, hogy a Deafheaven nem igazi black metal zenekar, de az biztos, hogy 2018-ban kevesen játszanak ilyen magával ragadó rockzenét.
4. Yves Tumor - "Noid"
(Warp)
Yves Tumor Warpos bemutatkozása, a Safe in the Hands of Love azért volt az év egyik legjobb albuma, mert a kissé homályos hátterű előadótól megszokott posztindusztriális kísérletező zene mellett az olyan meglepően fülbemászó alternatív popzene is elfért rajta, amilyen a "Noid". Az album első kislemezén mintha kilencvenes évekbeli altrockot hallanánk a 2010-es évek politikai káoszán és experimentális zenéjén átszűrve, a végeredmény pedig egyszerre könnyen befogadható és mélyen paranoiás (a dal címe a "paranoid" szó rövidítése) pszichedelikus pop. Lehet, hogy nincs még egy dal, ami ilyen tömören összefoglalja a 2018-as életérzést: amikor Sean Bowie "Az életemet féltem" sort énekli, nem csak a dal központi témájának számító rendőri brutalitást ("911/Nem bízhatsz bennük") idézi meg, de az egész rasszizmust és homofóbiát, ami mostanában a levegőt szennyezi. A dalba végig beleivódik ez a veszélyérzet, miközben a hangszerelés a vége felé egyre inkább szétesik - de az alapot jelentő feszes ritmus mindig a középpontban marad, így a "Noid" elég elképesztő módon egyszerre sürgető protest song és táncolható posztdiszkó himnusz. Néhány éve, amikor Yves Tumor zenéjét leginkább szétbomlott pszichedelikus hangkollázsként lehetett leírni, talán kevesen számítottak volna erre, de 2018-ban ő lett a borotvaéles, politikai töltetű popzene első számú forrása.
3. Lana Del Rey - "Venice Bitch"
(Polydor/Interscope)
Amikor a kiadója megkérdőjelezte, hogy jó ötlet-e egy tízperces, csapongó pszichedelikus rockdalt kiadnia kislemezként (aminek ráadásul egy trágár szó is van a címében), Lana Del Rey azt válaszolta, hogy a nyár végén sokan nagyon vágynak arra, hogy vezetés közben elvesszenek egy hosszú elektromos gitár-labirintusban. És a melankolikus pop királynőjének természetesen igaza volt. Én azóta Lana Del Rey-rajongó vagyok, hogy először meghallottam a rádión az első kislemezt, amit Elizabeth Grant ezen a művésznéven adott ki (ez volt ugye a 2011-es "Video Games") - az azóta eltelt hét évben az átlagos zeneőrültek hozzáállása az általános elutasításból fokozatosan elismerésbe csapott át, miközben Lana Del Rey sorban remek albumokat szállított, legutóbb a tavalyi Lust for Life-ot. Azt mondanom sem kell, hogy a 2018-as év egy másik nagy koncertélménye számomra Del Rey Szigetes fellépése volt. De a lényeg az, hogy ennyi év alatt sem változott meg az a véleményem, miszerint a "Video Games" továbbra is a legjobb Lana Del Rey-dal - egészen a "Venice Bitch" megjelenéséig.
Ez a második kislemez Del Rey a jövőre érkező ötödik albumáról, a Norman Fucking Rockwellről és elődjéhez, a "Mariners Apartment Complex"-hez hasonlóan a társszerzője és producere Jack Antonoff. A fun.-ból és a Bleachersből ismert Antonoff volt 2017 legjobb poplemezének, Lorde Melodramájának producere, de a "Venice Bitch"-en elég másféle megközelítést hallhatunk tőle - szívfájdalmas, táncolható elektropop helyett a hetvenes évek AM-rádiós szoftrockját idéző, lassan égő pszichedéliát. Del Rey a régi, Born to Die-os depresszióját kicsit feloldva, életvidámabban énekel az amerikai álomról, a kudarcra ítélt, ponyvaregényes románcról és a rocksztár-életmódról, miközben belesző néhány klasszikus rockos utalást a szövegbe - a legegyértelműbb ezek közül a Tommy James and the Shondells "Crimson and Clover"-jének refrénje, amit az énekesnő a dal hosszú levezető részében ismételget. De a "Venice Bitch"-be belefér egy jól elnyújtott gitárszóló és néhány rejtettebb utalás Father John Mistyre, a költő Robert Frostra és néhány régebbi Lana Del Rey-felvételre. De mindenek felett ez a dal pontosan az, amit Del Rey állított róla: a tökéletes nyárvégi levezetős zene hosszú kóborlásokhoz. Azt pedig mondani sem kell, hogy a Norman Fucking Rockwell nekem ott van a legnagyobb várakozással megelőzött 2019-es albumok sorában.
2. Amen Dunes - "Miki Dora"
(Sacred Bones)
Az év egyik meglepő áttörést Damon McMahon Amen Dunes nevű indie rock-projektjéhez kötődik. A négy albumon keresztül kusza pszichedelikus folkot játszó McMahon összeállt a 7 előtti Beach House-lemezek producereként ismert Chris Coadyval, lecsupaszította a hangzását, hogy csak a folyékony ritmusok és az elmosódott gitárok maradjanak meg, majd a mindig kicsit elszálltnak tűnő hangját bevetve rögzítette ezt a tíz kifogástalan dalt. A Freedom az év egyik legünnepeltebb rocklemeze lett és nagyságrendekkel megnövelte McMahon rajongótáborát. Mindez az album első kislemezeként megjelent "Miki Dora"-val kezdődött, ami a Freedom egyik központi témája, a férfiasság vizsgálata, méghozzá a címben is megörökített magyar származású "törvényenkívüli" szörfös, Miki Dora (születési nevén Dóra Miklós) karakterén keresztül.
McMahon már LSD-által inspirált pszichedelikus folkos napjaiban sem az összefüggő történetmesélésben látta a dalszövegírás ideális módszerét, ezt a szokását pedig még mindig nem veszítette el: a "Miki Dora" sorai inkább képek és érzések sorozatának tűnnek, mint konkrét szituációk leírásának. Ha összegezni akarjuk a dal üzenetét, akkor azt mondhatjuk, hogy McMahon itt a Férfi (vagyis nem csak Miki Dora, hanem saját maga) eltorzult lélektanába próbál betekintést nyerni - a dal címszereplője életében egyszerre amolyan hősies, karizmatikus alakként volt ismert, aki ellenállt a szörf kommersszé válásának, de közben bűnöző is volt, aki egy esetben a provokáció kedvéért horogkeresztet festett az egyik deszkájára. McMahon ezt a kettősséget próbálja megjeleníteni vontatott, szavakat összemosó énekstílusában, miközben Coady hangszerelése (a középpontban Delicate Steve bluesos gitárjával) folyamatosan erősödve jut el az utolsó perc csúcspontjáig, kicsit úgy, mint... egy hullám.
1. Robyn - "Missing U"
(Konichiwa/Interscope)
Robyn rajongóinak nyolc évet kellett várnia arra, hogy a svéd popsztár a 2010-es Body Talk után új albummal térjen vissza - ez nem azt jelenti, hogy nyolc évig semmilyen zenét sem kaptunk Robyntól, hiszen 2014-ben megjelent egy közös EP-je a Röyksopp nevű norvég elektronikus duóval, a következő évben pedig egy másik EP-t adott ki a La Bagatelle Magique nevű formációval (ami rajta kívül Markus Jägerstedt billentyűs és Christian Falk producer alkotott). De rendes szólólemezt a nagyszerű Body Talk óta nem készített, és a várakozás az utóbbi időben már szinte elviselhetetlenné vált (főleg miután Robyn itt-ott közzétett néhány részlet az új albumból, így a "Honey" egy korai változata egy HBO-sorozatban). De persze ez a várakozás sem tartott örökké és idén augusztusban - miután kiszivárgott az internetre - hivatalosan is megjelent Robyn valódi visszatérő kislemeze, a "Missing U", egy dal, aminek ott a helye a svéd énekesnő legjobb szomorú szintipop-himnuszai között.
Robyn zenéjének a lényege mindig a szívfájdalom és az eufória közötti egyensúlyozás volt, a szövegei reménytelen vagy elveszett szerelemről szóltak, miközben kifejező hangját house és dance-pop ritmusok vették körül - mintha folynának a könnyei, miközben egy neonfényekkel megvilágított táncparketten próbálná kitáncolni magából az elkeseredést. Erre épültek legjobb dalai, mint a "With Every Heartbeat" vagy a "Dancing on My Own" - a "Missing U" pedig olyan, mintha ezeknek a kislemezeknek az unokatestvére lenne. Klas Åhlund és Joseph Mount producerek minimális szintipop-produkciója kifényezett, letisztult és stílusos, a szöveg pedig szokás szerint kontrasztot alkot a dal lüktető hátterével. 2014-ben, amikor Robyn elkezdte megírni a "Missing U"-t, épp egy fájdalmas szakítás közepén volt a barátjával (a videoklip-rendező Max Vitalival, akivel azóta már újra együtt vannak), majd 2015-ben rákban meghalt az egyik szokásos zenésztársa, Christian Falk (akinek például ezt a klasszikus felvételt is köszönhetjük). Így a "Missing U"-val Robyn nem csak a nyolc évig cserbenhagyott rajongóknak üzent, hanem egy újabb időtlen és szívszaggató pop-house slágert teremtett, aminek a központi témája a veszteség és az üres hely, amit egy elveszített barát vagy szerető hagy maga után az életünkben. A verzék erről az összezavaró élményről szólnak, miközben az énekesnő elrejt néhány utalást a dalt inspiráló eseményekre (az "Emlékezz a feledésre" sor például Robyn és Falk első közös dalából van), aztán szokása szerint a hatalmas refrénnel eljuttat az eksztázisig. A "Missing U"-val Robyn végre visszatért - és nyolc év távollét sem volt elég ahhoz, hogy megkopjon a vonzereje.
