Vannak megosztó rendezők. És van Roman Polanski. Egy ember, aki csak szélsőséges véleményeket tud kiváltani, a művészetével legalább annyira, mint magánéletével. A szerzői film egyik legvakmerőbb úttörője, aki sötét fantáziájú különcök generációi előtt taposta ki az utat tabudöntögető betekintéseivel az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, a mozitörténet egyik nagy delejes tekintetű tébolyultja, aki egy felkészületlen közönség nyakába zúdította az erőszak, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok és az őrület veszélyesen mélyre hatoló felfedezéseit, és a kivándorló, aki meghonosította az európai érzékenységet és a hatvanas évekbeli új hullámok hatását Amerikában, így segített lerakni az Új Hollywood-mozgalom alapjait. Nézd, Roman Polanski sokminden: félárva holokauszt-túlélő, hontalan száműzött, szexuális bűnöző. Ez utóbbi tulajdonsága megnehezíti az egyszeri Polanski-rajongó életét, de még a rendező karakterének leghevesebb kritikusai sem tudják letagadni, hogy pályája ma is átütő erejű csúcspontjain ő volt minden egyik legnagyobb filmkészítője. Hogy pontosan mennyire voltak magasak ezek a csúcspontok? És mennyire mélyek e hat évtizedes életmű mélypontjai? Derítsük ki:

22. Kalózok (1986)

Polanski már 1974 óta házalt a Kalózok forgatókönyvével, míg végül egy vagyonos tunéziai felköhögött negyvenmillió dollárt a projektre. Ez katasztrofális döntésnek bizonyult. A rendező persze boldogan vetette rá magát a munkalehetőségre az Egy tiszta nőt követő hét dologtalan esztendő után, de a végeredmény így is a legörömtelenebb filmje lett: egy elviselhetetlenül ostoba és harsány műfajparódia, mely megkísérelte feltámasztani az Errol Flynn-féle harmincas évekbeli kalandormozik óta vegetáló kalózműfajt, de helyette kis híján kimondta a halálos ítéletét. Polanski két évtizeddel korábbi művészi pofáraeséséhez, a Vámpírok báljához hasonlóan a Kalózok irritáló karakterek, ügyetlenül rendezett akció és végtelenül élvezhetetlen poénok túlságosan bő lére eresztett sorozata, melynek talán csak a váratlan igényességgel megépített díszleteit tudom dicsérni. De azokért nem érdemes végignézni az egész tragikus hajótörést - ne is tedd, hacsak nem akarod kitenni magad Walter Matthau rettenetes kalóz-akcentusának.

21. Vámpírok bálja (1967)

Ahogy fentebb említettük, a Vámpírok bálja egy másik csetlő-botló szatirikus bohózat, ami a Hammer Productions ötvenes-hatvanas években népszerű gótikus rémfilmjeit volt hívatott kinevettetni - de amennyiben a “nevettetés” volt Polanski szándéka, úgy ezúttal csúfos kudarcot vallott. Jack MacGowran - az egy évvel korábbi Zsákutca fél lábbal a sírban lévő bűnözője - és maga Polanski itt egy burleszkesen szerencsétlenkedő vámpírvadász-párosként tűnnek fel, akik inkább két lábon járó rossz karikatúrák, mint különösebben árnyalt karakterek, és akik a film bő másfél órája alatt számtalan fárasztó, rajzfilmszerű kalandba keverednek. És miközben a havas tájképek kelet-európai romantikája, a kastély máig ámulatba ejtő díszletei, vagy a báljelenet elismerésre méltó CGI-előtti technikai trükközése mindenképpen megérdemlik a kritikai elismerést, a lagymatag humorizálást mégsem tudják ellensúlyozni. A Vámpírok bálját ma legfeljebb úgy lehet megnézni, mint egy elavult, porosodó kuriózumot - és az egyetlen filmet, amiben Polanski és balsorsú leendő felesége, Sharon Tate együtt jelentek meg.

20. Micsoda? (1972)

Miután kis híján megerőszakolják, egy Olaszországban utazgató nő betéved egy különös villába, amit még különösebb, de leginkább csak kanos figurák népesítenek be - majd két végeérhetetlen órán át félmeztelenül bolyong asztalitenisz-játszmák, szexuális szerepjátékok, tökönrúgott papok, és egy megállás nélkül szivarozó, a fél arcát eltakaró napszemüvegeket hordó nyugdíjas striciként feltűnő Marcello Mastroianni között. Polanskit látszólag csupán a színtiszta, szabadon eresztett altesti izgatottság sarkallta e gyakran ízléstelenül szexista, gondtalanul sekélyes szatíra megrendezésére - és nem mondom, a Micsoda? olyan szinten bizarr kitérő az életműben, hogy már-már érdemes csak ezért megnézni egyszer. Sajnos mást nem tudok felhozni a védelmében; ennek a hóbortos Salò-kistestvérnek szó szerint nincs semmi mondanivalója, Sydne Rome főszereplője inkább lélegző szexbaba, mint hús-vér ember, és Polanski dühítően elpocsékolja a legnagyobb olasz színész tehetségét: Mastroianni végig úgy néz ki, mint aki szívesebben lenne a földgolyó túlsó oldalán. És hogy miért kapta épp a Micsoda? címet a film? Nos, ezt fogod majd percekig ismételgetni, miután megtapasztaltad a befejezés derült égből villámcsapásként jövő, cinkosan a nézőre kacsintó meta-csavarát. Nem vicces, nem nevettem.

19. Igaz történet alapján (2017)

Igen, Polanski kései filmjei arról tanúskodnak, hogy a rendező szakmai tudása továbbra sem kopott meg - de talán mindenki jobban járna, ha most már inkább visszavonulna. Az Igaz történet alapján nem olyan széteső, dilettáns fércmű, mint a fentebb tárgyalt három film, de míg a rendező pszichológiai rémdrámái egykor kivétel nélkül a képernyőhöz szögeztek, addig ez a 2017-es próbálkozás csak laposan és kiszámíthatóan csordogál 110 percen keresztül. Pedig papíron az egész még jól is hangzott: a forgatókönyvet Polanski közösen jegyezte Olivier Assayasszal, a remek francia szerzői filmessel, aki maga is sokat köszönhet a lengyel pszichothrillereinek. A végeredményt azonban mintha már vagy ezerszer láttuk volna: az Emmanuelle Seigner depressziós, névtelen levelekkel üldözött írónője és Eva Green fanatikus rajongója közötti nyomasztó kapcsolat története tele van azokkal a művészet, a valóság és a képzelet határait elmosó közhelyekkel, amik immár abszolút lerágott csontnak számítanak. Az egyetlen igazán kimagasló dolog itt Green játéka a rejtélyes Elle-ként, de az antiklimatikus, ötlettelen történetmesélés végül az ő karakterét is lehúzza magával.

18. Twist Olivér (2005)

A Twist Olivér elméletben tökéletes alapnak tűnt egy Polanski-feldolgozáshoz: a rendezőnek nem lehetett különösebben nehéz azonosulnia Dickens hányatott sorsú gyerekhősével, az ártatlan fiút egy korrupcióval teli, bűnös világba követő regény pedig osztozik jó néhány korábbi filmjének témáival. Ráadásul pár évvel azelőtt A zongoristával Polanski megrázó erejű művészetté tudta formálni súlyos, személyes traumáinak egyikét. Ezzel szemben a legtöbbet ismételt kritika a Twist Olivérrel kapcsolatban épp a film személytelensége. Dickens antikapitalista klasszikusának szelleme még mindig átjárja az adaptációt, az érzések és a ma is ugyanolyan igazan csengő gondolatok ("Korunk legnagyobb embere leszel", mondja Fagin Olivérnek, miután megtanítja lopni) a helyükön vannak, de még a karakterek megformálására se lehet panasz. A színészválasztások mindegyike nagyszerű: Ben Kingsley annak ellenére játszik nagyot a gaz Faginként, hogy alig lehet ráismerni, de még a gyerekszínészek is kitesznek magukért. A gond csak az, hogy Polanski itt látványosan ötlettelen, és a film nem több amolyan szolgai, enyhén giccses kosztümös képeskönyvnél. Ha az elején nem írnák ki nagy betűkkel a nevét, semmi sem utalna arra, hogy ki a rendező.

17. Macbeth (1971)

Azaz a kevéssé ismert kapcsolódási pont William Shakespeare és Hugh Hefner között. Ahogy a Twist Olivér, úgy elméletben ez a másik angol klasszikus sem áll olyan távol Polanski világától - a Macbeth Shakespeare legsötétebb drámája, tele boszorkányokkal, gyerekgyilkossággal és őrülettel, a címszereplő és felesége pedig igazi proto-Polanski alakok: egy gyenge, romlott férfi és egy velejéig gonosz, cselszövő asszony (kár, hogy a Ladyt harmatgyengén alakító Francesca Annis kezei között egyszerűen elsikkad a karakter). A felesége meggyilkolása után még mindig összetört rendezőnek azonban erről a műről sem jutott eszébe az égvilágon semmi. Igen, Macbeth végzetes hatalomvágyának ábrázolásában van erő, a szürrealista rémálom-jelenetek némelyike pedig egészen emlékezetes. Ezt leszámítva azonban a Macbeth nem tud elrugaszkodni a lakossági Shakespeare-mozik szintjétől: körülbelül olyan érzés végignézni, mint egy rakás középkori maskarába öltözött színészt bámulni, akik rendszertelenül fel-alá járkálnak és archaikus költészetet szavalnak. A szöveg persze lélegzetelállítóan szép, de ez nem Polanski érdeme. Balhüvelykem bizsereg, dögunalom közeleg.

16. A kilencedik kapu (1999)

A kilencedik kaput a Rosemary gyermeke szellemi folytatásaként harangozták be, ma azonban nem csak Polanski ünnepelt 1968-as horrorfilmje mellett, de saját jogán is kiábrándítónak tűnik. Ez a feketemágiás thriller Johnny Depp természetfeletti utakra tévedő utazását követi egy középkori sátánidéző-kalauz nyomában - karizmatikus hőst azonban itt hiába keresünk: Depp alakítása a visszataszítóan erkölcstelen könyvritkaság-kereskedő Dean Corsóként enyhén szólva is lapos. A dramaturgia valahol egy különösen komor, az ördöggel cimboráló máglyahalált halt eretnekek és istenkáromló metszetek körül forgó, mérsékelten izgalmas Indiana Jones-másolatot idéz. Cserébe van a filmnek néhány kínosan ostoba pillanata, egy jelenetsor pedig mintha Stanley Kubrick szintén 1999-es remekműve, a Tágra zárt szemek hátborzongató maszkos szertartásának olcsó és szomorú reprodukciója volna. De úgy igazándiból az a gond A kilencedik kapuval, hogy minden sötét, sátánista kincsvadászat-ígérete ellenére csak egy enyhén unalmas és elnyújtott film, magasan legemlékezetesebb eleme - a Frank Langella által megformált rögeszmés, okkultista főgonosz - pedig alig szerepel néhányban a megannyi fájóan ritmustalan jelenet közül.

15. Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy (2019)

Sokan húzták az orrukat, amikor a mozikba került a Tiszt és kém, a hírhedt antiszemita felhangokkal teli Dreyfus-ügy dramatizálása - elvégre ki akarna megnézni egy Roman Polanski-filmet egy ártatlanul bemocskolt és pellengérre állított zsidóról? De akik attól féltek, hogy a rendező majd önmagával azonosítja Alfred Dreyfus karakterét, azok szerencsénkre tévedtek: a Tiszt és kém nem valami gyomorforgató “mosom kezeimet”-látványosság, és szerencsére nem is unalmas kosztümös dráma, inkább váratlan visszatérés Polanski valahavolt mesteri thrillereihez. A film az egyenes gerincű Picquart ezredes (Jean Dujardin) nyomozását követi, mely mint egy Kafka-novella, homályos irattárak, hazug hivatalnokok és kulcsra zárt szekrények kulcsait rejtő másik kulcsra zárt szekrények fojtott, szürkés-barnás díszletei között játszódik le. A végeredmény talán nem a legtranszgresszívebb dolog, amit Polanski kiadott a kezei közül - elvégre mégis egy megtörtént eseményeket feldolgozó történelmi moziról beszélünk - de egy kilencvenhez közelítő rendezőtől a lélektelen bürokrácia, a fojtogató faji gyűlölet és a hadsereg abszurd módon ostoba belső politikájának e biztos kézzel rajzolt portréja mégis átlagon felüli.

14. Őrület (1988)

Az Őrület viszonylag köznapi emberrablós thriller, de a Kalózok totális művészi csődje után néhány lelkes kritikus egyenesen Polanski és a társíró Robert Towne toronymagas neo-noir klasszikusához, a Kínai negyedhez hasonlította. Mai szemmel nézve ez azért erős túlzásnak tűnik, de azt meg kell adni e méltatóknak, hogy az Őrület első fele legalább eszünkbe juttatja, hogy a két filmet ugyanaz rendezte. A filmben Harrison Ford amerikai sebésze Párizsba érkezik feleségével, de a nő nem sokkal később köddé válik, Fordnak pedig szembesülnie kell azzal, hogy sem a szálloda személyzete, sem a hatóságok nem veszik komolyan az ügyét. Így hát maga kezd nyomozásba az idegen városban részegek, elcserélt bőröndök, halott drogdílerek és gyönyörű csempésznők között. A központi rejtély kellően izgalmas, és Polanski hosszú, baljós felvételeivel együtt egészen borzongató élményt tud nyújtani. De amikor megkapjuk a megoldást, az elkeserítően prózainak bizonyul - és onnantól kezdve már csak arra várunk, mikor lesz végre vége az egésznek. Mégis: az Őrület, mint köznapi emberrablós thriller, mindenképpen megér egy nézést.

13. Vénusz bundában (2013)

Polanski nem egy filmjébe írta bele önmagát, de olyan átlátszó önarcképet, mint a Vénusz bundában erotikus kamaradrámája, még sosem kaptunk a rendezőtől. Igaz, a film egy David Ives-színdarab adaptációja, de Polanski érezhetően átszűrte azt saját egyéniségén: a két játékos közül az egyiket, a rejtélyes és csábító színésznő Vandát felesége, Emmanuelle Seigner alakítja, míg Mathieu Amalric szubmisszív drámaírója már-már egyértelmű Polanski-imitáció, még a frizurát, a szerény testmagasságot és a hegyes orrot is eltalálja. A kettejük közötti vonzásokat és taszításokat felfedező film megidézi Polanski megannyi klausztrofób, szexuális töltetű szembenézését az emberi természet sötét oldalával. És lehet vitatkozni arról, hogy ez a film a művészi folyamatról, a BDSM-ről, a férfi-női erőviszonyokról, vagy mi a fenéről szól valójában, és arról is, hogy mennyire szexista és mennyire feminista - de a nap végén mégis egyértelmű siker a két színész sziporkázó, élettel teli játékának hála (Seigner sosem volt jobb, mint itt), mely képes magával ragadó vizuális élményt faragni egy végletesen minimális alaphelyzetből.

12. Szellemíró (2010)

Polanski házi őrizetben fejezte be ezt a csavaros politikai thrillert, és ha kicsit megerőltetjük képzeletünket, felfedezhetünk a Szellemíróban néhány önéletrajzi elemet - vajon melyik a rendező alteregója a két központi karakter közül, Ewan McGregor megvetett, üldözött írója, vagy Pierce Brosnan súlyos vádak kereszttüzébe kerülő, száműzött ex-miniszterelnöke? Mint távoli előde a Kínai negyed, úgy a Szellemíró is a legsötétebb értelemben humoros, kiszámíthatatlanul kanyargó ösvényeken haladó nyomozósdi, melyet Polanski tágas, vadul romantikus óceánparti látképekkel és hűvös, vészjóslóan tátongó belső terekkel kelt életre. Végül ez a zavaró, szándékosan kétértelmű személyesség, az elegánsan kimért történetmesélés, és a hasonlóan visszafogott, értő kezekre valló fotózás és vágás az, ami leköt - és szinte el is feledteti velünk a cselekmény egy-két zavaró logikátlanságát (például: ha az író egy Google-kereséssel rájött, hogy Emmett CIA-ügynök volt, akkor a külügyminiszter hogy az ördögbe nem tudta?) és a nagyrészt élettelen színészi alakításokat.

11. Egy tiszta nő (1979)

Polanski egy szelídebb oldalát kísérelte megmutatni Thomas Hardy kiváló tragikus-romantikus női élettörténete, az Egy tiszta nő feldolgozásával. Ez a próbálkozás legalább részben sikeresnek bizonyult, az Egy tiszta nő elhozott például egy abszolút megérdemelt legjobb operatőr Oscart: a Hardy felbomlófélben lévő pasztorális angol vidék-látképeit remekül eltaláló film vizuális értelemben talán a leggyönyörűbb a hetvenes évekből a Barry Lyndon mellett. Az eszméletlenül szép Nastassja Kinski olyan kifinomult és érzékeny játékot mutat be az egyszerre határozott és naiv örök kívülálló Tessként, amivel már egymaga képes lenne elvinni a vállán a filmet. Polanski eltalálja az eredeti mű komplex témafelvetéseit is: Tess, egy elszegényedett egykori nemesi család sarja ugyan tiszta szívű és egyenes karakter, de a boldogságnak csak futó pillanatait tapasztalhatja meg egy rideg erkölcsökkel, kizsákmányolással és igazságtalansággal teli világban, mielőtt története szomorú végéhez ér. Igaz, hogy Polanski ezúttal sem tudott sokat hozzátenni a műhöz, amit feldolgozott - és az is, hogy ez a film hosszabb a kelleténél, és lassúságával biztosan elidegenít néhány nézőt - de adaptációja van olyan míves és átgondolt ahhoz, hogy mégis érdemes legyen megnézni.

10. Zsákutca (1966)

A Zsákutca abszurdista, kabinlázas fekete komédiája felvonultat néhány ismerős Polanski-témát - a bezártságot, a szexuális frusztrációt, az elidegenedett emberi kapcsolatokat - de mégis egyszeri kitérő az életműben. A cselekmény két pórul járt gengsztert követ, akik a dagály elől menekülve egy hóbortos, gyönge akaratú angol férfi (Donald Pleasence, aki itt inkább a Különben dühbe jövünk, mint a Halloween pszichiáterét juttatja eszünkbe) és szabados francia felesége (Françoise Dorléac, aki kevesebb mint egy évvel a Zsákutca bemutatója után életét vesztette egy autóbalesetben) elszigetelt kastélyában húzzák meg magukat valami elfuserált rablást követően. E szűk szereplőgárda között aztán lassan afféle furcsa, feszült szimbiózis kezd kiépülni. Polanski humora sosem volt ilyen maró és játékos, főszereplői karikatúraszerű, de mégsem felszínes figurák, a művészien komponált fekete-fehér felvételek pedig talán karrierje legszebbjei. Igen, a film a közepe táján egyenetlen egy kicsit, elnagyoltan komikus, nyárspolgári mellékszereplői pedig közelebb vannak a korabeli parodisztikus B-filmek, mint a Zsákutcával kapcsolatban gyakran felhozott Samuel Beckett-drámák színvonalához - de javarészt még mindig éles és végtelenül élvezetes alkotás.

9. Az öldöklés istene (2011)

Ha épp nincs más ötlete, Polanski rendszeresen visszatér kedvenc felállásához, vagyis az egy feszült légkörű térben összezárt, fokozatosan egymás torkának eső karakterekhez. Már legelső filmjével, az 1962-es Kés a vízbennel okosan rátapintott erre az erősségére, és rögtön nemzetközi sztárrendező is lett. Az öldöklés istene csípős jellemkomédiája tehát nem egyedi darabja az életműnek, és első ránézésre nem is kifejezetten mélyenszántó: két gyerek összeverekszik, a szülők találkoznak, hogy megpróbálják közösen elsimítani az ügyet, de a kezdeti civilizált tónusú párbeszéd lassan pitiáner civakodásba, majd ádáz vitába fajul, és a végén kiderül, hogy a nyugati társadalom a jól fésült felszín alatt nem sokban különbözik az egymást bottal püfölő kölykök szintjétől. De a géppuska-gyorsasággal pergő forgatókönyvben annyi remekül eltalált részletet fedezhetünk fel (ahogy Kate Winslet azonnal a Bacon-albumot szúrja ki a művészeti könyvek halmából, ahogy Jodie Foster kényelmesen elmeséli, hogy mennyire “érdeklődik” Afrika iránt), hogy a végén be kell látnunk, Az öldöklés istene nagyon is átgondolt torz tükörképet mutat a felvilágosult nyugatnak. A négy központi karakter mindegyike nagyszerűen megírt és megformált figura, de Christoph Waltz ördögien elegáns játékát a vadállatias ügyvédként külön ki kell emelnünk. Szűk nyolcvan percével ez Polanski legrövidebb filmje, de egyben a legviccesebb is.

8. A halál és a lányka (1994)

Tíz év átlagon aluli filmjei után Polanski a kilencvenes években újra megtalálta a hangját, és e karrier-reneszánsznak az egyik legragyogóbb gyümölcse volt A halál és a lányka, egy frissítően feszes thriller. Az alaphelyzet már ismerős: kevés szereplő, egy helyszín, rengeteg feloldatlan feszültség, fokozódó indulatok. Ez már megint a Kés a vízben óta jó párszor újra előrángatott, bevált Polanski-formula, de Ariel Dorfman forgatókönyve hozzáad valami új erkölcsi súlyt: a film egy meg nem nevezett, véres katonai diktatúrán átesett dél-amerikai országban játszódik, ahol az üldözési mániás, sebzett Paulina (Sigourney Weaver) még mindig folyamatos rettegésben él, miközben ügyvéd férje épp a junta rettegett halálosztagait készül bíróság elé állítani. De amikor egy viharos éjszakán betoppan a házba a pár jól szituált, középosztálybeli orvos szomszédja (Ben Kingsley) és Paulina felismeri benne a férfit, aki évekkel azelőtt megkínozta és megerőszakolta, életre-halálra menő játszma veszi kezdetét. Terítékre kerülnek többek között a bűn és a megbocsátás, az igazságszolgáltatás és az önbíráskodás kérdései. Weaver és Kingsley hibátlan megformálásában a két központi karakter végletekig kiélezett elmejátékát követni tiszta élvezet, a befejezés pedig megtalálja az egyensúlyt a kielégítő és a kiábrándult között - az utolsó képek félreérthetetlenül tárják elénk a hatalmi szerkezetek folytonosságának rideg valóságát.

7. Kés a vízben (1962)

Legelső - és egyetlen Lengyelországban forgatott - nagyjátékfilmjével Polanski azonnal érett művészként mutatkozott be. A Kés a vízben mindössze három szereplővel (köztük kettő tulajdonképpen amatőr színésszel), minimális költségvetéssel és a lengyel tóvidéken sodródó vitorlás személyében egyetlen szűkös helyszínnel dolgozott, de mégsem lehetett összetéveszteni holmi tanulófilmmel. Polanski kiemelkedő érzékenysége a nyomasztó kamaradráma, a fekete humor és a baljós kisugárzás között ingázó hangvétel, és a hidegrázós, fokozatosan emelkedő feszültség iránt már itt megmutatkozott. A sanghaji asszony tengeri jeleneteinek bizonytalan atmoszféráját idéző, megtévesztően egyszerű cselekmény - egy házaspár felszed egy stoppost, majd ki tudja, miért elvonszolják magukkal hétvégi hajókázásukra - féltékenységgel, megcsalással és szikrázó összecsapásokkal teli szexuális frusztráció-játszmához vezet, miközben a fiatalember ominózus kése folyamatosan ott lebeg a trió fölött véres konfrontációt ígérve. A maguk egyszerűségében is fenséges fekete-fehér felvételek és Krzysztof Komeda jazz-zenéje is felelősek azért, hogy a Kés a vízben végül felülemelkedett szerény hátterén, és Oscar-jelölt nemzetközi kritikai kedvenc lett, ami továbbra is alig veszített élességéből, és mellesleg többé-kevésbé előrejelezte az egész erotikus thriller-műfajt.

6. A lakó (1976)

A lakó, a méltán elismert Apartman-trilógia lezárása talán alulbecsült film az Iszonyathoz és a Rosemary gyermekéhez képest, de valójában Polanski rendezői tehetségének egyik legfényesebb bizonyítéka, és közben kézzel foghatóan személyes vallomás is a bevándorló-létről. Az elsőrangú díszletek és beállítások eszünkbe juttathatják Hitchock kamara-thrillereit vagy Bergman klausztrofób drámáit (a kamerát utóbbi szokásos operatőre, Sven Nykvist kezelte), de a bezártság és a lassú őrületbe süllyedés egyszerre nyomasztó és sötéten komikus ábrázolása színtiszta Polanski. A rendező itt önmagára osztja Trelkovsky, a szelíd és gyanútlan lengyel szerepét, akinek új párizsi lakására árnyékot vetnek a különös és ellenséges szomszédok, a falakon megjelenő rejtélyes hieroglifák, valamint az előző lakó, aki az egyik ablakból kiugorva követett el öngyilkosságot. Ahogy Trelkovsky elméje megbomlik, a film történetvezetése is átmegy lineárisból valami nehezen követhető, szürreális utakra tévedő szövevényességbe, de a hibátlanul megkomponált képek mindig ámulatba ejtenek, ahogy Polanski mesterien felépített, bizarr és baljóslatú lázálom-atmoszférája is. Ahogy a film páratlan, kafkai paranoiás rémlátomása a végéhez ér, mi is a bőrünkön érezzük, milyen elszigetelt és lenézett kívülállónak lenni egy idegen helyen, ahol nem tudjuk kiismerni a minket körülvevők szándékait és gondolatait, és ahol mintha még a valóságot is máshogy érzékelnénk.

5. Keserű méz (1992)

A szűkös nyolcvanas évek után a Keserű méz mocskos, zaklatott erotikával átitatott eposza egyértelművé tette, hogy Polanski újból a lovak közé csapott, és készen állt visszatérni legjobb (és legmeredekebb) formájához. A film állatias testi vágyakozással és keserű bosszúvágyba forduló megszállottsággal teli története flashbackek sorozataként elevenedik meg, ahogy egy Indiába tartó óceánjárón Peter Coyote cinikus, kiégett kerekesszékes Oscarja elmeséli élete nagy ponyvaregényes tragédiáját, Hugh Grant pedig tehetetlenül végighallgatja azt. Oscar és a kezdetben megtévesztően bájos, később egyenesen ördögi Mimi (Emmanuelle Seigner) kapcsolatának franciásan romantikus kvázi-szoftpornóból fokozatosan testileg-lelkileg megviselő, az emberi lélek legundorítóbb bugyraiba kalauzoló pszichológiai horrorba forduló históriája talán Polanski ismerős témáinak legmélyebbre hatoló felfedezése. Egy szofisztikált művészeti szintre emelt, minden értelemben felfokozott elmélkedés a férfi-nő dinamikáról, mely nem fél megmártózni a röhejesen túlfűtött erotikus fikció fertőjében. Ehhez képest a hajón játszódó, kerettörténetként szolgáló jelenetek a későbbi félénk sármját itt még nem igazán birtokló Granttel és a teljesen jellegtelen Kristin Scott Thomasszal nem sok vizet zavarnak - de a filmnek talán szüksége is van a tétlen egy helyben állás e futó pillanataira.

4. Iszonyat (1965)

Vajon Roman Polanski a jumpscare feltalálója? Az Iszonyat ma is dermesztő tükör-jelenetével legalábbis e kétes cím jogos követelője lehetne, de erre a filmre nem ezért emlékszünk horror-klasszikusként. A rendező második - és első angol nyelvű - mozijával magasabb szintre emelte a Kés a vízben stilisztikai fogásait, miközben hidat vert Hitchcock borzongató, lélekboncoló thrillerei és a modern pszichológiai horror között. A filmben egy zavaros fejű, a szextől és úgy általában a férfiaktól iszonyodó fiatal nő (Catherine Deneuve) bezárkózik nővére lakásába, ahol aztán teljesen megbomlik az elméje, ahogy valós és képzelt, borzasztó bántalmazások kínozzák. Ezt a folyamatot Polanski egyfajta audiovizuális Freud-leckeként jeleníti meg, melynek elemei között ott van a megállás nélküli óraketyegés pokoli ritmusa, a nemi erőszak visszatérő víziói és a falak egyre csak terjedő, Carol saját tudatának meghasadását szimbolizáló repedései. Ez az aprólékosan felépített, émelyítő téboly-mozaik úgy működik, mint valami perverz idegenvezetés egy őrült elméjében, mely hidegrázós képsoraival és repetitív hangeffektjeivel még sokáig velünk marad. Tudatos kétértelműségével, szürrealista képi trükközésével és szinte már komikusan abszurd befejezésével az Iszonyatra gondolhatunk a Rosemary gyermeke főpróbájaként is - és igaz, Polanski abban a filmben tökéletesítette arzenálját, de az Apartman-trilógia nyitánya maga is megállja a helyét a rendező legjobbjai között.

3. A zongorista (2002)

Miután négy évtizedet töltött az elképzelt rémület filmezésével, Polanski szembenézett a második világháború és a holokauszt nagyon is valós borzalmaival. A zongorista Władysław Szpilman emlékiratait dolgozta fel, és a rendező saját tapasztalatait is tükrözte a népirtás kiskorú túlélőjeként - ez volt az a film, amivel tartozott népének és önmagának. Egy komolyabb Polanski-rajongó könnyen csalódásként élhette meg A zongoristát: Ronald Harwood forgatókönyve és a felvezető jelenetek többsége nincsenek olyan távol az ismerős, konvencionális hollywoodi történelmi melodrámáktól, és a rendezőtől megszokott hagyományromboló eszelősség nyomát sem találjuk bennük. De hál' istennek hiányzik a holokausztfilmeket gyakran meghatározó fárasztó szentimentalitás is, és Polanski sosem próbál suspense-mozit faragni Szpilman történetéből - épp ellenkezőleg, a hangvétel itt jobbára könyörtelen és tárgyilagos. A fordulat akkor érkezik, amikor a fiatal zenész és családja a biztos halál felé tartó vonatokhoz közelednek, a főszereplő pedig a húgához fordulva kimondja az egész film legmegrázóbb sorát: "Kár, hogy nem ismertelek meg jobban". Épp ebben a pillanatban menti meg Szpilmant a sors egy fintora, hogy aztán Varsóban bujkálva túlélje a gettólázadást, a felkelést és végül az egész háborút. A film szívszaggató és a transzcendenciát megközelítő utolsó órájában Adrien Brody mintegy Beckett-i hórihorgas szomorú bohócként járja a város szürke, pusztulással teli utcáit, mint az egyetlen, aki ismeri egy kegyetlen, kozmikus vicc csattanóját. Van itt persze pátosz - az egyébként nagyszerű jelenet, melyben a náci tiszt elérzékenyül Szpilman játékától - de Polanski ügyel arra, hogy mindig belekeverjen abba egy adag lefegyverző, finom abszurditást.

2. Kínai negyed (1974)

Időről időre készül egy film, aminek sikerül hiánytalanul megragadnia saját idő- és térbeli pillanatának hangulatát, de még ezek között is ritka az olyan tökéletes vihar, amilyen a Kínai negyed mesteri, többrétegű neo-noir labirintusa volt. A hetvenes évek közepén, a Szerelem Nyara utáni másnapos ébredezés, a vietnami háború elnyújtott haláltusája és a Watergate-et követő általános kiábrándultság és paranoia közepette az Új Hollywood-filmekből csak úgy áradt a hiábavalóság érzésének nyomasztó, romlott kipárolgása. És Roman Polanski - Robert Towne zseniális forgatókönyvéből dolgozva - megteremtette e mindent átható reményvesztettség lágy, pasztelles barnákból, kifejező közelképekből, szinte költői kameramozgásból és gazdag, belakott századelői díszletekből építkező szimfóniáját, mely csavaros rejtélyein keresztül lassan adagolt méregként vázolta fel gyomorbavágó központi tételét. Nem egyszer úgy érezhetjük, Jack Nicholson visszafogott modorú magándetektívjének sincsenek illúziói afelől, hová fog kifutni a történet - a korrupció és az ördögi perverzió, amivel Jake Gittes szembetalálja magát a Los Angelesi vízügyek sötét oldalán, akkor és ma is ugyanolyan mindenható és legyőzhetetlen ellenfél. A dísztelenül tragikus katarzis után a film egy ikonikus odaszólással hagy hátra minket (“Felejtsd el, Jake. Ez a kínai negyed.”), mely egyfelől talán szó szerinti értékelése a cselekménynek, de közben beletapint valami egyetemesebb dologba is. Towne és Polanski kínai negyede nem egyszerűen egy fizikai helyszín, hanem egy mitikus vadon, ahol nincsenek törvények, senki sem az, akinek mondja magát, és az erkölcsi tisztaság jutalma mindig a totális vereség.

1. Rosemary gyermeke (1968)

"Ez nem álom!", sikoltja Rosemary Woodhouse (Mia Farrow) ahogy a Sátán megerőszakolja, "Ez tényleg megtörténik!". És függetlenül attól, hogy készpénznek vesszük, a bibliai ördög valóban teherbe ejti a fiatal, védtelen New York-i háziasszonyt, avagy sem - végigfut a hátunkon a hideg. A Rosemary gyermeke, Roman Polanski első amerikai filmje vad, abszurd és tudatosan kétértelmű mozgóképes idegroham, a borzongató, lassan égő horror-műfaj klasszikusa. Amikor a hippi-mozgalom és a szexuális forradalom csúcsán bemutatták a mozikban, a női test még mindig inkább volt tulajdona és eszköze a férfitársadalomnak, mint bármilyen önálló dolog, és a feje tetejére fordítva e zord valóságot Polanskinak sikerült elfognia a korhangulatot: a film váratlan kasszasiker lett, és Ruth Gordon még egy Oscart is kapott érte (A bárányok hallgatnak előtt ez volt az egyetlen Oscar, amit horrorfilmnek kiosztottak). De a Rosemary gyermeke még most, ennyi évvel később is felkavaró - részben a hibátlan rendezésnek és a hasonlóan kiváló alakítások sorának köszönhetően, részben pedig azért, mert olyan sokat talán nem is változtak a dolgok. Amíg van olyan, hogy nemi erőszak és van hatalom olyanok kezében, akik hajlandók szemet hunyni fölötte, a Rosemary gyermeke ugyanolyan kényelmetlen, húsbavágó paranoiás démoni vízió lesz - azaz talán örökké.

A film egy furcsa szögű légi felvétellel és Farrow szótlan dúdolásával indul Krzysztof Komeda kísérteties altatója fölött, majd megismerjük Rosemaryt és férjét, a sikertelen színész Guyt (akit John Cassavetes legjobb, néha ördögi, de mindig visszataszító kenetteljes csúszómászó-formájában alakít) akik új lakásba költöznek egy neogótikus New York-i bérházban, mely valaha állítólag gyermekeket feláldozó boszorkányok sorának otthona volt. Amikor Rosemary nem sokkal később teherbe esik, hirtelen mintha mindenki uralkodni akarna az életén - nem csak Guy, hanem a szomszédban lakó különc idős házaspár, a jó hírű új szülészorvos és látszólag a ház összes többi lakója - míg végül felébred benne a gyanú: nem más az egész, mint boszorkányok gyülekezetének összeesküvése meg nem született gyermeke ellen. Polanski nem hajlandó állást foglalni, és az utolsó jelenetig fenntartja a homályosságot - vajon a minden lében kanál, de ártalmatlan külsejű Roman és Minnie tényleg sátánimádók, vagy mindez csak Rosemary elhatalmasodó üldözési mániájának kivetülése? De ez veszélyes játék: abban a pillanatban, hogy kételkedni kezdünk, az ő oldalukra állunk. Ezért olyan fájdalmas Dr. Hill árulása a film vége felé. Lám, még egy egyenes gerincű ember sem maradhat ártatlan egy belülről rohadó rendszerben.

Minden bizonnyal pszichológiai doktorátust lehetne szerezni a Rosemary gyermeke felszíne alatt meghúzódó súlyos kérdések elemzésével. De ne feledkezzünk el arról sem, hogy közben milyen kibaszottul zseniális ez a film: az atmoszféra, a feszültségteremtés és a nehezen megfogható dolog, amit David Lynch a helyszín kisugárzásának nevez Polanskinak a kisujjában van, és ahogy Hitchcock, úgy ő is pontosan tudja, hogy melyik jelenetben hova kell helyezni a kamerát, mit kell megmutatni a nézőknek, és mi az, amit még véletlenül sem szabad. Ez a roppant szakmai tudás az, amit a film számtalan lelkes másolója - köztük a Rosemary gyermeke sikeréből fakadó antikrisztus/ördögi gyermek-divat elfeledett képviselői, a kifinomultabb későbbi parafrázisok, vagy a rettenetes folytatás-kísérletek - közül senki sem tudott utána csinálni. És persze a befejezés, a mozi történetének egyik legtökéletesebb utolsó jelenete. Két óra lassan kúszó, hidegrázós építkezés után Polanski végre kifordítja az egészet egy olyan szinten hisztérikus, bizarr és gyomorforgató finálé kedvéért, ami a ló másik oldalára esve már szinte vígjátéki hatású. "Mit csináltatok a szemével?" "A szeme az apjáé!" Csodálatos. Minden gyermek egy áldás Istentől? Ne legyél olyan biztos benne.