Richard Linklater az amerikai független film egyik legjelentősebb rendezője. 1990-es bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Henyék új nyelvet teremtett a filmes elbeszélésmódban, és Linklater unortodox hozzáállása a történetmeséléshez és a párbeszédekhez nagy hatásúnak bizonyult. Kis túlzással mindenki, aki utána jött a független mozi világában - Quentin Tarantinótól egyenesen Sean Bakerig - köszönhet neki valamit. A Henyék után Linklater nagyrészt hű maradt önmagához, még ha ambíciói meg is növekedtek: későbbi ünnepelt munkái, mint a Mielőtt-trilógia vagy a Sráckor még mindig azokra az alapokra építkeznek, melyeket az 1990-es debütálás lefektetett. Ez év áprilisában került fel a Netflixre a rendező huszadik nagyfilmje, az Apollo-10,5 című animációs űrkorszakbeli álmodozás - megérett hát az idő egy újabb visszatekintésre az immár több mint harminc évet felölelő életműre.

Megjegyzés: Ennek a listának az eredeti változata 2016 decemberében látott napvilágot, jelen frissítésben helyet kap Linklater három új filmje az elmúlt fél évtizedből, és ki tudja, talán a sorrend is megváltozott valamelyest.

20. Naplopók (1996)

Általános tapasztalat, hogy Linklater legrosszabb filmjei azok, amelyeknek nem ő maga írja a forgatókönyvét, vagy valaki más művének adaptációi (persze vannak ellenpéldák is, de a legtöbb esetben ez az állítás meglepően helytálló). Épp ezért nem meglepő, hogy a lista utolsó helyét elfoglaló Naplopók Eric Bogosian színdarabjából készült és a forgatókönyv is Bogosian műve. A különbség a rendező kiváló első három filmje és a negyedik között az első perctől nyilvánvaló: miközben a Henyék vagy a Tökéletlen idők karakterei is mind lúzerek és kívülállók, közben mégis vannak gondolataik és tudnak mondani valamit az életről. Ezzel szemben Bogosian történetének szereplői - néhány tizenéves naplopó, akik folyamatosan egy éjjel-nappali bolt mögött üldögélnek, isznak, cigiznek és a pakisztáni boltossal erőszakoskodnak - valóban nem csinálnak semmit és nem is nagyon mondanak semmit néhány ordítóan közhelyes megállapításon és kínos monológon kívül. Az idegőrlő, kétórás filmet nézve viszonylag gyorsan rájövünk, hogy innen hiányzik minden szellemesség, ellenben minden párbeszéd lapos és semmitmondó, az utolsó egyharmadot pedig már teljes letargiában nézzük végig. Ha jól emlékszem, a vége felé az egyik karakter kis híján halálra issza magát, de addigra minket már rég nem érdekel, mi lesz a szereplőgárda sorsa. Ha jobb fekete komédiát akarunk nézni az X generáció szenvedéseiről, válasszuk inkább Kevin Smith Shop-stopját - de szinte bármilyen film jobb választásnak tűnik ennél.

19. Hová tűntél, Bernadette? (2019)

A tradíció csak nem törik meg: a Hová tűntél, Bernadette?, Linklater legutóbbi művészi kudarca is afféle szerződéses munka, az egyik olyan bestseller adaptációja, amiről a megjelenése után két évvel már rég elfeledkezett mindenki. A főszereplő Bernadette (egy kínosan elpocsékolt Cate Blanchett), a visszavonult sztárépítész, aki épp valami válságos időszakon megy át, miközben techmilliomos férje és leginkább csak közhelyes falvédő-monológokat szavaló lánya nagyon aggódnak érte. Az első fél órában még talán úgy is érezzük, hogy lehet ebben a történetben valami érdekes vagy megható, de nem, igazából nincs itt az égvilágon semmi - a Hová tűntél, Bernadette? körülbelül olyan mély, mint egy fogorvosi iroda falát díszítő inspirációs poszter és egy szerencsesütiben talált aforizma összegyúrva. Ahogy eljutunk a film feléhez, már rég beláttuk, hogy tökéletesen hidegen hagynak minket a cseppet sem rokonszenves, de cserébe igen sekélyes, és ráadásul dúsgazdag karakterek lelki problémái, hogy az orosz személyazonosság-tolvajokról szóló bizarr mellékszálat meg se említsük. És nem, ez nem valami titkos szatíra az amerikai fehér felső középosztályról - vagy ha az, akkor nem végez túl jó munkát. Az alig elviselhetően elnyújtott utolsó fél órát, ahol Bernadette férje és lánya kétségbeesetten próbálnak a nő nyomára akadni az Antarktiszon, már szinte fizikai fájdalommal jár végignézni - és utána nem marad semmi, csak rossz íz a szánkban.

18. Én és Orson Welles (2008)

Orson Welles ugyanolyan kibírhatatlan volt, amilyen zseniális - ez minden, amit megtudhatunk, ha végignézzük a kétórás, könyörtelenül unalmas Én és Orson Wellest, Robert Kaplow azonos című regényének adaptációját. Christian McKay nagyot alakít a legendás rendező szerepében (a film Shakespeare Julius Caesarjának Mercury színházbeli, úttörő színpadra állítását és annak előkészületeit mutatja be), de ezzel nagyjából ki is merítettük a pozitívumok listáját. A cselekmény annyira Welles körül forog, hogy a többi alak nem is kap helyet a kibontakozásra - megmaradnak egysíkúnak és sablonosnak. A Hová tűntél, Bernadette? mellett Linklater filmjei között talán ez áll a legtávolabb a rendező megszokott stílusától; ha nem tudnánk, hogy ő rendezte, magunktól bizonyára sosem jönnénk rá - ennek természetesen az az oka, hogy sem a történet, sem a forgatókönyv nem Linklater munkája. A film legalább hitelesen mutatja meg a harmincas évek New Yorkját, ahogy az előadás képei is lenyűgözőek - de a stílusos felszín alatt sajnos üresség húzódik meg. És ha már az ürességnél tartunk: nem tudom, hogyan esett Linklater választása az itt kimagaslóan irritáló Zac Efronra, amikor főszereplőt keresett, de bizonyára nem gondolkozott többet, mint a filmbéli Welles, amikor csak azért szerződteti a fiatal Samuelst, mert az tud ukulelén játszani. (Na jó, mégis tudom: a High School Musical sikerétől beindult producerek szemei előtt megjelenő dollárjelek miatt.)

17. Gáz van, jövünk! (2005)

Az úgy volt, hogy Glen Ficarra és John Requa - a Tapló télapó című modern klasszikus írói - eldöntötték, hogy megírják a Walter Matthau főszereplésével készült, nagyszerű 1976-os sportfilm, a Gáz van, jövünk! remake-jének forgatókönyvét; amikor az elkészült, úgy érezték, csakis Richard Linklater rendezheti meg a filmet. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, tekintve, hogy Linklater valóban a baseball megszállottja - a sport nagy szerepet játszott a korábbi Tökéletlen időkben és a későbbi Everybody Wants Some!!-ban - és nem sokkal azelőtt a Rocksulival bebizonyította, hogy tud kifogástalan mainstream vígjátékot rendezni egy rakás gyerekszereplővel. Ennek ellenére a Gáz van, jövünk! csúfos bukásnak bizonyult: a kereskedelmi és a kritikai siker egyaránt elmaradt, mára pedig szinte mindenki elfeledkezett arról, hogy a film egyáltalán elkészült. Ez részben annak tudható be, hogy a Gáz van, jövünk! tulajdonképpen semmit sem ad hozzá ahhoz, amit az eredeti filmben láthattunk; ugyanazt csinálja (vagyis próbálja az elfogadás és a tolerancia igéjét terjeszteni), csak nem annyira jól. Kevés az emlékezetes poén, még kevesebb a jó alakítás (Billy Bob Thornton a Pengeélenben megmutatta, hogy ő a világ egyik legjobb színésze, itteni játékát azonban nem lehet Matthauéval egy lapon említeni), a Linklater legjobb filmjeiben jelen lévő szellemesség és filozófiai háttér pedig teljesen hiányzik. Ha agyatlan szórakozásra vágyunk, ez a film megteszi - de még jobb ötlet újranézni az 1976-os változatot, mert az legalább minőségi munka.

16. A Newton fiúk (1998)

Linklater első nagy költségvetésű mozija elhagyta a korábbi munkái összes megszokott stílusjegyét: a történet nem valós időben játszódott, a rendező kedvenc témái sem voltak jelen (semmi kamaszkor, semmi felnőtté válás, semmi baseball) és látszólag az ambíciója is megnőtt. A Newton fiúk a 20. század első felének nagy sikerű bankrablói, a Newton banda történetét meséli el; Linklater itt a kosztümös film műfajába kóstolt bele - egy meghatározott történelmi korszak hangulatát igyekszik megteremteni. Matthew McConaughey, Skeet Ulrich, Ethan Hawke és Vincent D'Onofrio viszonylag ügyesek a sikeres, de udvarias bankrabló-testvérek szerepében, nekik köszönhető, hogy a filmet nem teljes kudarcként könyvelhetjük el. Az viszont már nem olyan szerencsés, hogy a cselekmény egyáltalán nem érdekfeszítő: bármilyen hírhedtek is voltak a Newton fiúk, a filmből leginkább az derül ki, hogy a működésük nem bővelkedett az izgalmas fordulatokban - a film két órán keresztül néhány egészen szerethető bűnöző nem igazán emlékezetes történetét mondja el. A Newton fiúk legnagyobb gyengesége - és egyben legfontosabb tanulsága - az, hogy Linklater látványosan nem ért a parodisztikus western és a kalandfilm műfajaihoz. Ez a film olyan, mintha valaki minden emlékezetes poént, izgalmas jelenetet és ritmust elhagyva próbálta volna meg újraforgatni A nagy balhét - felejthető, súlytalan és semmilyen élt vagy mondanivalót nem találhatunk benne.

15. Megetetett társadalom (2006)

Ezt a filmet Eric Schlosser oknyomozó újságíró azonos című könyve inspirálta, ami az amerikai gyorséttermek helyi és globális hatását vizsgálja. Schlosser és Linklater együtt írták a könyvben tárgyalt problémákat számos történetszálon keresztül bemutató Megetetett társadalom forgatókönyvét, a film célja pedig egyértelműen a gyorséttermek és a húsipar elleni felszólalás és mozgósítás. Ennek megfelelően a film kellően gyomorforgató - az már az elején kiderül, hogy a hamburgerekhez készített húspogácsában tehéntrágya van, az étterem alkalmazottjai beleköpnek a készülő szendvicsbe, az utolsó jelenetek egyike pedig a vágóhidak brutális valóságát mutatja be gyászos zenei kíséret mellett. A Megetetett társadalom nagy problémája az, hogy annyira a hamburgerellenes propagandára helyezi a hangsúlyt, hogy az összes történetszál és karakter elsikkad, mintha csak gyenge ürügyek lennének arra, hogy Linklater jól beszólhasson a húsfeldolgozó iparnak. Az összes szál összecsapottnak és lezáratlannak tűnik, arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplővel sem tudunk rokonszenvezni. Bár Don, a Greg Kinnear által alakított marketinges látszólag megutálja a munkáját, amikor megtudja, hogy mi folyik a húsüzemben - de semmit sem tesz, csak kisétál a filmből. Amber (Ashley Johnson) is viszonylag öntudatos alak, de tőle sem futja többre egy ügyetlen szabotázsakciónál. És még ők itt a legárnyaltabb karakterek. A filmet Ethan Hawke (egyébként teljesen indokolatlan) megjelenése menti meg,  egyedül itt csillan meg Linklater életfilozófiája - a színész maréknyi megszólalása a rendező legjobb filmjeit idézi. De csak ezért a pár jelenetért nem érdemes végigszenvedni az egészet; arra csak a perverz kíváncsiság adhat okot.

14. Last Flag Flying (2017)

Itt, a lista alsó harmadában jó pár olyan filmmel találkozhatunk, amiről ismeretlenül lehetetlen lenne elmondani, hogy Richard Linklater rendezte. Ez a helyzet az olyan tökéletesen személytelen munkákkal, mint a dögunalmas Hová tűntél, Bernadette? vagy Én és Orson Welles, és ez a helyzet a 2017-es Last Flag Flyinggal is, de az utóbbi legalább nagyrészt épkézláb film. Azon persze meg se lepődünk, hogy a Last Flag Flying ötlete nem Linklater fejéből pattant ki - ez a film Darryl Ponicsan A haza szolgálata című regényének adaptációja, és az író közösen jegyzi a forgatókönyvet a rendezővel. A történet Steve Carrell búbánatos vietnámi veteránját követi, aki fia halála után felkeresi két egykori katonatársát, a cinikus alkoholista Bryan Cranstont és a szentfazék lelkész Laurence Fishburne-t, hogy aztán mindhárman belevágjanak egy klasszikus amerikai road movie-utazásba. A Last Flag Flying akkor csillog igazán, amikor Linklater helyet ad a három kiváló színésznek, hogy harcedzett vén rókákként felváltva hülyéskedjenek és lelkizzenek egymással. Ezek a lazább haverkodás-pillanatok - amikor a trió elmegy mobiltelefont vásárolni, amikor visszaemlékeznek néhány prostituáltra vagy egy elesett társra - működnek, de azért nem olyan olajozottan, mint a rendező igazán jó filmjeiben: a Last Flag Flyingot nézve sokszor úgy érezzük, két óra ebből bizony sok. De az igazi gond nem is ez, hanem a film furcsán lagymatag és zavaros politikai állásfoglalása - na most, Linklaterre sosem gondoltunk a politikai mozi nagyágyújaként, a Megetetett társadalom szájbarágós aktivizmusát és a Kamera által homályosan disztópikus jövőképét leszámítva nem is nagyon ártotta bele magát abba. A Last Flag Flying néhol mintha kritizálná az amerikai külpolitikát, de a végére olyan szinten elsorvad és szétesik az egész, hogy az utolsó jelenetet nézve hangosan fel is tettem a kérdést: “Akkor ez most mi a szart akar mondani? Hogy az Iraki háború jó volt?” Amúgy meg, kit érdekel?

13. Visszajátszás (2001)

A Naplopókhoz hasonlóan a Visszajátszás is egy színdarab adaptációja - a szerző és egyben a forgatókönyvíró itt Stephen Belber - de az istenverte 1996-os filmmel ellentétben a Visszajátszás a maga szerény módján mégis működik. Pedig elég sok dolog szól ellene: ez Linklater egyik leginkább kísérletező munkája (az egész film egy motelszobában játszódik, és egy kézikamerával rögzítették), a történet pedig még az átlagnál is minimálisabb. Belber drámájában három régi iskolatárs - akik múltjában egy titok húzódik meg - sok év után újra találkozik. A kezdeti barátságos hangulat persze gyorsan elpárolog és a mindössze 86 perces film hátralevő részében egyre élesebb párbeszédeket és egyre feszültebb légkört kapunk. A Visszajátszás a középiskolai osztálytalálkozók lehető legrosszabb forgatókönyvét mutatja be. Az is közrejátszik a film sikerében, hogy a három szereplő (Ethan Hawke, Uma Thurman és kissé ironikus módon Robert Sean Leonard, Hawke egykori színésztársa a Holt költők társaságából) mind a lehető legtöbbet hozzák ki az alapanyagból, Linklater kamerája pedig hasonlóan belakja a motelszoba adta apró helyszínt. Persze még ez a film is messze van a rendező igazi remekműveitől, de ahhoz képest, hogy milyen szűkös forrásokból dolgozott, Linklater a Visszajátszással meglepően ügyes munkát tett le az asztalra.

12. Börni, az eszelős temetős (2011)

Ezt a filmet sajnos sokan félreértik - részben azért, mert az egyre ostobább vígjátékokban megjelenő Jack Black a főszereplője, részben pedig azért, mert az egyik legidiótább magyar címet kapta a külföldi filmek hazai forgalmazásának történetében. Bár vígjátéknak éppen nem nevezhető, a Börni Linklater egyik alulértékeltebb munkája, egy kisebb méretű, de attól még elég súlyos kérdéseket bogozó és rengeteg fekete humort felmutató miniatűr remekmű. A film igaz történeten alapul, ami Linklater szülőállamában, Texasban esett meg (és a rendező úgy találkozott vele, hogy véletlenül elolvasott róla egy cikket a Texas Monthlyban); a főszereplő a közkedvelt temetkezési vállalkozó Bernie Tiede, a helyi nyugdíjas hölgyek kedvence, aki egyre fojtogatóbb barátságba kerül a jómódú, de kibírhatatlan Margie-val (Shirley MacLaine), míg végül hidegvérrel megöli a nőt, a holttestét pedig a fagyasztóba rejti. A Börni zsenialitása egyrészt a kisvárosi élet hiteles és humoros ábrázolásában rejlik (Linklater a történet valódi szereplőinek beszámolóit is felhasználta a filmhez), másrészt pedig abban, hogy - mint a legjobb murder mystery-filmek - nem ad egyértelmű választ azokra a kérdésekre, amelyeket felvet és amelyeken bizonyára minden néző gondolkozik. Bár végig a címszereplő van a film középpontjában, arra igazából sosem jövünk rá, mi is zajlik Bernie fejében - talán meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy senkiről, még a szomszédainkról vagy a barátainkról sem tudhatunk mindent.

11. Kamera által homályosan (2006)

Tehát, a Linklater-életmű egy újabb fontos tanulsága: ha a rendező eltávolodik saját, mély emberi érzelmekben, csodás párbeszédekben és filozofikus monológokban gazdag világától, annak általában rossz a vége. Ezt bizonyítják a fenti filmek (a lélektelen Hová tűntél, Bernadette?, a westernes A Newton fiúk, a társadalomkritikával próbálkozó Megetetett társadalom), de Linklater második rotoszkópos animációja, a Philip K. Dick azonos című regényét feldolgozó Kamera által homályosan azért megérdemel egy kis dicséretet. A történet (a kultikus sci-fi író legtöbb művéhez hasonlóan) egy disztópikus jövőben játszódik, ahol az emberiségen elhatalmasodik a drogfüggőség. A főszereplőnk, Bob Arctor (Keanu Reeves) egy beépített rendőr, akinek az a dolga, hogy megfigyelje dílerkedéssel gyanúsított barátait, de közben maga is a szer rabjává válik - és ő sajnos nem éppen a legszerethetőbb hős Linklater alakjai közül. Ezzel szemben a két agyhalott, drogos barát (Robert Downey Jr. és Woody Harrelson) tényleg nagyon szórakoztatók, ahogy a látványvilág is nagyszerű a maga kaotikus módján. A film furcsa, mindig mozgásban lévő látványtervezése és elszállt, kábítószeres elmélkedésekkel teli párbeszédei elég jól átadják azt az érzetet, hogy az eseményeket végig egy szétesett drogos agyán keresztül látjuk. Lehet, hogy alapvetően a sci-fi látomások sem tartoznak Linklater erősségei közé, de az empátia, amivel bemutatja ezeket a vesztes drogháború törmelékében fogságba esett karaktereket, mégis elismerése méltó, a függőkkel és a nincstelenekkel szemben tökéletesen közönyös hatalom ábrázolása pedig a máskor leginkább apolitikus rendezőtől váratlanul erőteljes.

10. Rocksuli (2003)

A Rocksuli nem csak Jack Black karrierjének csúcspontja, de Linklater legviccesebb filmje is, az egyetlen alkalom, amikor sikerült igazán maradandót alkotnia valaki más forgatókönyvéből. A történet főszereplője egy hiperaktív, de nem túl sikeres rockzenész (Black), akit kirúgnak a zenekarából, majd munka hiányában helyettesítő tanárnak adja ki magát és állást szerez egy előkészítő iskolában, hogy valamiből fizetni tudja a számláit. A Rocksuli olyan, amilyennek egy ideális mainstream vígjátéknak lennie kéne: szinte minden percben kapunk pár jól megírt poént, a gyerekszínészek játéka épp olyan jól eltalált, mint a felnőtteké (pedig az aranyszívű lúzer Dewey tényleg Black abszolút jutalomjátéka), az egész film problémamentes és szerethető. A Fehér Lótusz című kiváló szatírával az utóbbi pár év egyik legjobb sorozatáért is felelős Mike White forgatókönyve nagyszerű, a zene kifogástalan (amit el is várunk egy olyan filmtől, amiben ekkora szerepet játszik a rock and roll), Linklater rendezése és a rockzene iránti odaadása pedig összefogja az egészet. A végeredmény pedig nem csak az elmúlt pár évtized legemlékezetesebb vígjátékainak egyike, hanem az egyik legjobb film, amit valaha készítettek a rock and rollról felszabadító hatásáról. Lehet, hogy a Rocksuli nem olyan fajsúlyos, mint Linklater szerzői filmjei, de attól még végtelenül élvezetes és újranézhető.

9. Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor (2022)

Először is: igen, mindenki megnyugodhat, Linklater új rotoszkópos animációja pontosan azt a visszatérést jelenti a személyesebb filmkészítéshez, amire a Last Flag Flying és a Hová tűntél, Bernadette? kettős csalódása után oly kétségbeesetten vágytunk. Az Apollo-10,5, a rendező harmadik animációs munkája egy részben önéletrajzi ihletésű visszaemlékezés az űrkorszaki életérzésre, a történet helyszíne Houston a holdraszállást megelőző hónapokban, a hőse pedig egy negyedikes fiú, aki az űrhajózás és a szédítő technológiai fejlődés álmai között él, és saját képzeletének világában az unalmas kertvárosi mindennapokat elhagyva ő maga lép elsőként a Holdra. Linklatert itt végre megint nem korlátozzák a filmes történetmesélés konvencionális korlátai - üdítően felszabadult narratívája összemossa a holdraszállás valóságos technikai bravúrját egy gyerek fantáziájával, a történelmi eseményt jó pár ellentétes nézőpontból közelíti meg a diadalmas asztronautáktól a tévék előtt ülő milliókig és a polgárjogi harcosokig, akik szerint az államnak inkább a szegényeket kéne etetnie az űrbéli ambíciók finanszírozása helyett. Az Apollo-10,5 címe Fellini monumentális metafikciós remekművét, a 8½-t juttatja eszünkbe, de amennyire én látom, ez inkább Linklater Amarcordja, egy keserédesen nosztalgikus, finom iróniával teli kép a gyerekkorról egy rég letűnt éra díszletei között. Más szóval, ez az első “öregkori” Linklater-film.

8. Henyék (1990)

Linklater első valódi nagyjátékfilmje, a Henyék elég hiteles képet ad a kilencvenes évek Amerikájának slacker-kultúrájáról, a munkanélküli fiatalok semmittevéssel töltött mindennapjairól, de Linklater elég elgondolkodtató párbeszédet és eszmefuttatást, őrült összeesküvés-elméletet vagy füves agymenést ad a szájukba, hogy a film egy percig se legyen unalmas. A kamera addig követ egy karaktert, amíg az találkozik egy másikkal, onnantól pedig az új alak mellé szegődik egy ideig - így hallgathatunk ki beszélgetéseket párhuzamos valóságokról, furcsa elméletekről a Kennedy-gyilkossággal és a holdraszállással kapcsolatban, az anarchizmusról, a Scooby-Doo és a Hupikék törpikék rejtett üzeneteiről és sok más izgalmas témáról. A Henyék ultraalacsony költségvetésű film, amelynél Linklater összes későbbi munkája kifinomultabb, és nem biztos, hogy minden jelenete tökéletes - de az kétségtelen, hogy nemlineáris elbeszélésmódja és a filozófiát a popkultúrával összegyúró szövegei nélkül nem készülhetett volna el a Kutyaszorítóban vagy a Shop-stop. Mellesleg Linklater legtöbb későbbi filmjének kezdeményeit is megtalálhatjuk itt: a Tökéletlen idők, az Everybody Wants Some!!, Az élet nyomában vagy akár a Börni mind a Henyékben már meglévő gondolatokra és megközelítésre alapulnak. Linklater bemutatkozó filmjét nézni még ma is épp olyan frissítő élményt, mint huszonöt évvel ezelőtt.

7. Everybody Wants Some!! (2016)

Linklater nehéz helyzetbe került, amikor méltó folytatást kellett teremtenie a huszonegyedik század egyik legünnepeltebb filmjéhez (a Sráckorhoz), ami egyben saját tizenkét éven át készülő opusa is volt. Ezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy ellazult és lecsökkentette a tétet - a 2016-os Everybody Wants Some!!-on visszatért a gyökerekhez, és elkészítette legnagyobb kultfilmje, az 1993-as Tökéletlen idők szellemi folytatását, ezzel újra bezsebelve a kritikusok és a rajongók elismerését. Ezúttal a nyolcvanas évek hajnalán lépünk be abba a varázslatos, sörtől, kannabisztól és beszívott filozófiától bűzlő Linklater-álomvilágba, a középpontba pedig egy főiskolai baseballcsapat tagjai kerülnek, akik a középiskolát és a szülői házat hátuk mögött hagyva fejest ugranak a felügyelet nélküli kvázi-felnőttlétbe. Itt visszatérnek Linklater mozijának klasszikus elemei: a filmnek nincs valódi cselekménye, a kamera szinte Max Ophüls-i folyékonysággal kering jóképű és üresfejű hedonista hősei körül, és talán még joban, mint a Tökéletlen időkben, a vaskos fizikai komédiába és az amerikai erőkultusz enyhe iróniával tálalt kifigurázásába megint keveredik némi melegszívű empátia. Az Everybody Wants Some!! az a dolog, amit félúton Mark Twain és a Party zóna között találunk - cinkosan a nézőre kacsintó görbe tükör az Amerikai Álomnak, az egyik fele zajos vulgaritás, a másik pedig emelkedett bölcsesség, a zenék pedig még mindig jók, a hangulat pedig makulátlan. Ketté lehet vágni egy gyorslabdát baltával? Az Everybody Wants Some!! tovatűnő pillanat, de amíg tart, addig jobban érezzük magunkat.

6. Mielőtt éjfélt üt az óra (2013)

A Mielőtt felkel a Nap két rokonlélek futó egymásra találásának mágiájáról szólt, a Mielőtt lemegy a Nap pedig pedig arról a hosszú árnyékról, amit ez az egymásra találás a másiktól elsodródó két karakter életére és személyiségére vet. A Jesse és Céline történetének fonalát az előző film után újabb kilenc évvel felvevő Mielőtt éjfélt üt az óra azonban egy váratlanul szúrós kifordítása a mozis szerelmi történetektől elvárt problémamentes “boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezéseknek. Lám, a szűk évtizedes házasélet és a kétszeres gyermekáldás csak megtompította azt az oly mélyen romantikus szinergiát. De ironikus módon épp ez teszi a Mielőtt éjfélt üt az órát az évtized egyik legromantikusabb filmjévé - az, hogy Linklater, Ethan Hawke és Julie Delpy nem hajlandók leragadni a könnyű válasznál. A párbeszédek szókratészi ritmikája és a két főszereplőt összekötő emberfeletti kémia megmarad, ahogy a görögországi nyaralás háttere előtt kibontakoznak az eltemetett indulatok, és megkérdőjeleződik, hogy a szerelem megmaradhat-e egyáltalán a monogámia fojtogató keretei között, a fiatalkori fellángolások utolsó sugarai pedig átadták a helyüket a középkorúság és a megállapodás csalódásainak. De a film az utolsó, forrongó verbális összecsapás után mégis a megértés és az újra egymásra találás ellenállhatatlanul bájos hangnemében ér véget - a végső következtetés, hogy a szerelem nem tart örökké, csak ha teszünk is érte.

5. Sráckor (2014)

Richard Linklater mindig szeretett játszani az idővel, és ha a Mielőtt-trilógia részei közötti kilencéves szünetek, az egyetlen nap alatt zajló cselekmények, vagy a teljesen valós időben játszódó filmek nem tették ezt elég nyilvánvalóvá, akkor a Sráckor - a mozitörténet talán legambiciózusabb kísérlete az idő múlásával - már egész biztosan. A felnőtté válás a művészet egyik legősibb és legtöbbször feldolgozott témája, de a Sráckorhoz hasonlót még nem láttunk soha: Linklater magnum opusa tizenkét év munkájának gyümölcse, amit azért egyedülálló élmény megnézni, mert közben végig ott motoszkál a fejünkben a tudat, hogy a főszerepben feltűnő Ellar Coltrane a film készülésével párhuzamosan valóban átélte mindazt, ami a vásznon megelevenedett. A Sráckor páratlan technikai eredmény volt, látványosan jól eltalált részletei - Ethan Hawke és Patricia Arquette őszinte és érzelemdús alakításai, a hiteles karakterábrázolások, az ügyesen adagolt jellemfejlődés, a Linklatertől megszokott ragyogó, filozofikus és laza életbölcsességekkel megszórt párbeszédek, a zeneválogatás... - elfeledtették velünk a kevés hibáját (a film 165 perce azért nem egyöntetűen izgalmas; ha egyszer megnézted, nagyon sokáig nem akarsz majd visszatérni hozzá). De mégsem ezért volt nagyszerű a Sráckor, és nem is ezért az egyik kedvenc filmem az évtizedből: ez az olyan esetek egyike volt, amikor sokkal többet számított, hogy mit éreztem, amikor véget ért a vetítés és elindultam hazafelé, mint bármilyen más hagyományos szempont. Ez a film közelebb állt a költészethez, mint az epikához - egy olyan történetet mesélt el, ami igazából nem is történet, hanem egy életszakasz, amit mindannyian átélünk, és amiből Richard Linklater apró és gyönyörű pillanatokból, ismerős érzésekből és félig már elfelejtett emlékekből álló, felfoghatatlan méretű tablót épített. A Sráckort az a számtalan, mesteri gesztus tette remekművé, amikről talán egy egész könyvet lehetne írni, de amikor a moziban ülve befogadtuk a mélyen igaz alkotást, mégsem figyeltünk ezekre: a Sráckor ellenáll a kritikának, mert a mindannyiunk tudatalattijában rejtőző emlékeket szólítja meg. Egy film önmagunk megtalálásáról, ami tényleg segíthet új perspektívát adni az élethez.

4. Mielőtt felkel a Nap (1995)

A Mielőtt felkel a Nap egyfajta csoda - a legromantikusabb film, ami valaha készült, minden természetellenes hollywoodi máz nélkül, egy szinte fájóan tiszta és idealista pillanatkép a fiatalságról és a szerelemről. Egy gyenge pillanat, és mindjárt a lista élére is kerül - ezúttal is nehéz volt kihagyni a legjobb három közül. Linklater és Kim Krizan forgatókönyve - melyet állítólag a rendező egy saját élménye ihletett - egy éjszakán át követi Jesse (Ethan Hawke) és Céline (Julie Delpy) céltalan bolyongását Bécs utcáin, miközben a látszólag cinikus amerikai utazó és a naiv francia egyetemista közti szinte kézzelfogható kémiára rávetül a minden perccel közeledő elválás árnyéka. Amikor eljön a reggel, Jesse-nek repülőre kell szállnia, Céline-nek pedig vissza kel térnie Párizsba, de ebben a néhány ellopott órában Linklater beletapint az utazás, a régi európai városok és a mélyen őszinte fiatalkori fellángolások egyedi romantikájába, és persze megír egy sor lebilincselő párbeszédet tele ismerős, elszálltan humanista filozófiájával, melyek itt felszabadultan és fölöseleges politikai súly nékül folynak. Könnyű lenne amellett érvelni, hogy mindkét folytatása technikailag jobb film, de a Mielőtt felkel a Nap csiszolatlan mágiája egyszeri és megismételhetetlen dolog, sosem fogunk látni hozzá hasonlót.

3. Tökéletlen idők (1993)

A tanév utolsó napja mitikus dátum, és a Tökéletlen idők méltó áhítattal szövi köré megtévesztően nosztalgikus, beszívott kamaradrámáját. Linklater második filmje - és az, amellyel örök időkig beírta magát az amerikai független mozi panteonjába - a felszínen egy vágyakozó, és csak leheletnyit keserédes visszatekintés Linklater kamaszkorának hetvenes évekbeli Austinjára, és körülbelül huszonnégy órán át követ egy nagy rakás középiskolást attól a pillanattól, hogy megszólal az a bizonyos utolsó csengő. A Tökéletlen idők persze nem csupán szellős tinifilm-szórakozás - a serdülőkor kegyetlen rítusai oly gyakran mintha a “felnőtt” világ még kegyetlenebb valóságát vetítenék elő, és minden jelenetet átitat a kertvárosi élet átható unalma. De ez nem jelenti azt, hogy ezt a filmet nem színtiszta élvezet újra és újra végignézni: Linklater végtelenül idézhető forgatókönyve, a számos jövőbeli sztárt (Ben Affleck, Milla Jovovich, Matthew McConaughey) felvonultató szereposztás, és a korszak hard rockjának faragatlanul himnikus refrénjeit (a kötelező “School’s Out”-tól a “Cherry Bomb”-ig… és egyenesen Ted Nugentig) váratlan mélységű mantraként újragondoló soundtrack egytől egyig tökéletes. És ha nem is tekint el a velejáró szenvedéstől, Linklater végül mégis egy igazságos világot képzel el, ahol a tahók elnyerik méltó büntetésüket, és a lúzerek is becsajoznak legalább egyszer. Amíg van olyan, hogy kamaszkor, addig ez a film nem veszít az erejéből. Mi öregszünk, de a Tökéletlen idők mindig ugyanolyan idős marad.

2. Mielőtt lemegy a Nap (2004)

A Mielőtt lemegy a Napban nincs mellébeszélés: mindmáig ez Linklater legrövidebb filmje, egy teljesen valós időben játszódó nyolcvanperces kortárs dráma, mely különösebb szertartás nélkül veszi fel a Mielőtt felkel a Nap történetének fonalát kilenc évvel később. Igen, Jesse és Céline bizony nem tartották be az első film végén tett ígéretüket, egy szűk évtized után azonban újra találkoznak egy párizsi könyvesboltban, ahol Jesse épp új regényét népszerűsíti - amit véletlenül pont a Mielőtt felkel a Nap eseményei ihlettek. A férfinek egy óra múlva a reptéren kell lennie, ezért a két egykori idealista utazó második találkozása még rövidebbre van szabva - a kötelező udvariasságok után a film egészét elfoglaló, sodró ritmusú párbeszéd egyre kényelmetlenebb mélységekbe merészkedik, és az immár idősebb és kiábrándultabb párosnak szembe kell néznie az elveszett illúziókkal és az élénk rémálomképekkel. Linklatert filmkészítőként elsősorban mindig az idő foglalkoztatta, legyen szó egyetlen nap alatt leforgó, vagy tizenkét évet felölelő cselekményekről - és ebben az értelemben a Mielőtt lemegy a Nap ironikus módon a rendező magnum opusa: egy szigorúan korlátozott idejű narratíva, melynek központi tétele a főszereplői felfokozott tudatossága az idő múlásával és annak könyörtelenül romboló hatásával kapcsolatban, egy film, mely egy This Time című könyv felolvasásán kezdődik és Nina Simone “Just in Time”-jával ér véget. És ott, a végén Linklater, Hawke és Delpy oly felkavaró és szíven ütő, maratoni párbeszéde a filmtörténet talán legnagyszerűbb, játékos erotikával teli befejező jelenetébe torkollik - és a szikra hirtelen újra él.

1. Az élet nyomában (2001)

A logika talán azt diktálja, hogy ezt a helyet Linklater leginkább tökéletes munkájának, a Mielőtt lemegy a Napnak kéne elfoglalnia, de az én szememben mindig Az élet nyomában lesz a rendező kvintesszenciális alkotása, ez a csapongóan szürrealista értekezés az álmokról és az élet értelméről. A Tökéletlen idők kvázi-főszereplőjét alakító Wiley Wiggins visszatér, hogy a serdülőkori viszontagságokat egy fiatal felnőtt egzisztenciális válságára cserélje Az élet nyomában névtelen főhőseként, és egy látszólag végeérhetetlen éberálmon belül újabb és újabb különc figurákkal találkozzon, akik megosztják vele különös életbölcsességüket. A film struktúrája nem sokban különbözik mondjuk a Henyékétől, de míg Linklater korábbi filmjei nem tudták levetkőzni a hús-vér színészek és a valóságos helyszínek korlátait, Az élet nyomában a rotoszkópos animáció eszközének köszönhetően vizuális értelemben is ugyanolyan túláradó és lehengerlő erejű, mint intellektuálisan. A rendező szabad kezet adott harminc művésznek, hogy saját stílusukban fessenek a már leforgatott élő felvételekre, a végeredmény pedig egy életre kelt impresszionista tabló, mely folyamatos, szédítő mozgásban van - valahogy úgy, mint hősének tudata. És körülötte pedig ott van a Linklater-világ minden ismerős szelete, a metafizika, az idő, a lélekvándorlás, a szabad akarat, a poszthumanizmus és a filmelmélet kérdései, a kísérleti animáció és a radikális politika, Jesse és Céline, a felnőtté válás és önmagunk megtalálása. Ez a nyitott végű, kiismerhetetlen esszéfilm Linklater meghatározó tézise, ahol elénk tárja teljes szellemi fegyvertárát. Az élet nyomában az a legritkább film, mely minden egyes nézéssel feltár valami újat nem csak magáról, hanem rólunk is.