Nem egyszer támadt olyan érzésünk a 2010-es években, hogy a moziba járásból kiveszett minden igazi élmény. Hogy bármerre nézünk, mindenhol csak ugyanazt látjuk: előzményfilmek, folytatásfilmek, remake-ek, rebootok, a Marvel-moziuniverzum (és a DC Extended Universe és az X-Men franchise...) újabb és újabb, futószalagon érkező fejezetei, még több Star Wars-folytatás, még több Harry Potter-előzmény és még több kibaszott Jurrasic World-epizód. Akkor... ennyi volt? Már egyáltalán nem érdemes filmeket nézni? Nem egyszer úgy éreztük, tényleg nem érdemes. De máskor rájöttünk, hogy léteznek még jó filmek, sőt: nagyszerűek is.
Elég volt csak egy kicsit a felszín alá pillantani, és máris olyan gyöngyszemekkel találkozhattunk, mint a Feltörő színek, Shane Carruth absztrakt sci-fi filozofálása az emberi kapcsolatokról, a Meek's Cutoff, Kelly Reichardt fojtott női western-mestermunkája, vagy a Csináljunk jakuza-filmet!, az évtized legjobb olyan Tarantino-filmje, amit nem Quentin Tarantino rendezett. És ami magát Quentint illeti, neki sem kell szégyenkeznie: ő három új filmmel állt elő a 2010-es években, és mindháromnak a legjobbjai közt a helye. Sean Baker Tangerine-je, amit egy iPhone 5S kamerájával vettek fel, ugyanúgy le tudott nyűgözni, mint Richard Linklater 12 éven keresztül forgatott, felülmúlhatatlan ambíciójú Sráckora. Teljesen ismeretlen elsőfilmes rendezők - mint Julia Ducournau vagy Robert Eggers vagy Greta Gerwig - átlagon felüli debütálásokkal követeltek helyet maguknak az élvonalban, miközben a nagy öregek közül néhányan - mint Tarr Béla, Chantal Akerman vagy Alekszej German - egy-egy utolsó remekművel búcsúztak el a mozi világától. Ebbe a kategóriába sorolom David Lynch 2017-es harmadik Twin Peaks évadát is, ami sorozat, ezért nincs rajta a listán - pedig amúgy kurvára az első helyen lenne. A sivár kilencvenes és kétezres évek után a horrornak is erős évtizede volt ez: az Örökségtől a Green Roomig, A boszorkánytól a Valami követig jó pár független horrorfilm vívta ki a közönség és a kritikusok elismerését.
Egy szó, mint száz: a 2010-es években kibaszott sok jó filmet mutattak be. Annyira sokat, hogy nem tudtam csak ötvenet kiválasztani közülük, mint az előző évtized terméséből. Részletesen még mindig csak ötvenről fogok írni, de ez a lista kétszer olyan hosszú, mint az előző, úgyhogy íme a 100 kedvenc filmem a 2010-es évekből - tömeggyilkos-dokumentumfilmektől őrült retrós VHS-montázsokig, rituális Nicolas Cage-akcióhorrortól LSD-vel terhelt pszichológiai tánc-rémálomig, megvadult egykori Disney-sztároktól élve elrohadó posztapokaliptikus hadurakig, és tovább. Vágjunk bele:
100. Roma (Alfonso Cuarón, 2018)
Egy sor mesteri zsánerfilm után Alfonso Cuarón végre befelé irányította a tekintetét a Roma érzékeny és visszafogottan bravúros családi drámájával, melynek megmagyarázhatatlanul meleg kisugárzású fekete-fehér felvételei és aprólékos, mintegy szonikus takaróként átölelő sound designja is külön említést érdemelnek. Mindenekfelett a saját maga operatőrjeként szolgáló Cuarón változtatja ezt a filmet átlagos Oscar-jelöltből olyan elragadóan személyes moziélménnyé: azt a tengerparti jelenet sosem fogod elfelejteni.
99. A Spell to Ward Off the Darkness (Ben Rivers/Ben Russell, 2013)
Ez a fenséges, elvont kvázi-dokumentumfilm a maga kényelmesen lassú tempójában halad, ahogy Ben Rivers és Ben Russell, a két kísérletező művész kamerája Robert Aiki Aubrey Low ambient-zenészt követi különféle skandináv tájképeken keresztül. Az A Spell to Ward Off the Darkness első felvonásának észtországi kommunája, és a második felvonás finn vadonja egyaránt emlékezetes, magányos és kísértő képekkel szolgál, de a film csúcspontja talán az utolsó harmad norvég black metal-fesztiváljával jön el, mint egy végtelen, dacos üvöltés az ismeretlenbe.
98. Égen s földön (Patricio Guzmán, 2010)
Az Égen s földön csak az egyik a chilei Patricio Guzmán megannyi megrázó, látomásos dokudrámája közül - ezt a helyet elfoglalhatná a 2015-ös A gyöngyház gomb is - de az, ahogy a rendező itt összeköti egymással az univerzális és személyes történeteket, mégis egyedi élményt nyújt. A film két kutatócsoportot követ Guzmán dél-amerikai hazájában: az egyik a világűr rejtélyeit, a másik Pinochet diktatúrája alatt meggyilkolt rokonok földi maradványait keresi, és e párhuzamos sorsokon keresztül talán felfed valamit az ember veleszületett tudásszomjáról és a megnyugvás iránti vágyáról.
97. Margaret (Kenneth Lonergan, 2011)
Az Oscart következő munkájával, a hasonlóan megrázó 2016-os A régi várossal hozta el, de szerintem Kenneth Lonergan legerősebb írói teljesítménye még mindig a Margarethez kötődik. Ez a dráma egy kamaszlányról, aki véletlenül halálos balesetet okoz, majd szembe kell néznie a történtek következményeivel rövidebb kiadásban is két és fél órás, de Anna Paquin játéka és Lonergan jólesően ránk nehezedő forgatókönyve kiérdemlik a hosszt.
96. The Death of Louis XIV (Albert Serra, 2016)
A The Death of Louis XIV címe nem hazudik: Albert Serra lényegében a Napkirály lassú, elnyújtott haldoklását mutatja meg kínos részletességgel, két órán keresztül. Hogy mindezt az abszolutizmus alkonyáról, a világ jelenlegi helyzetéről, vagy épp magáról a moziról (a formátlanná öregedett Lajost Jean-Pierre Léaud, a Négyszáz csapás egykori gyerekhőse alakítja) szóló allegóriaként kell-e értelmezni, a spanyol rendező már a nézőre hagyta.
95. National Gallery (Frederick Wiseman, 2014)
Frederick Wiseman most már legalább száz éves, de csak nem hajlandó leállni: az amerikai dokumentaristák nagy realista poétája majdnem minden évben előáll egy újabb fontos alkotással a Trump-korszakbéli kisvárosi lét (Monrovia, Indiana), a nagyvárosi dzsentrifikáció (In Jackson Heights) vagy az Egyesült Államok igazságszolgáltatási rendszere (City Hall) hétköznapjainak rejtett pillanatairól. A National Gallery talán nem olyan nyíltan politikai alkotás, mint az említettek, de portréja a bürokrácia végtelen őrlődéséről ugyanolyan aprólékos és váratlan élvezetes filmélményt nyújtott - mintha a filmbéli múzeum falain megjelenő régi nagymesterek egy kortárs követőjének roppant méretű, kínosan részletes tablóját vizsgálnánk három kényelmesen lassú órán át.
94. Lady Bird (Greta Gerwig, 2017)
Greta Gerwig önéletrajzi ihletésű rendezői debütálása itt-ott nem tudott megszabadulni az amerikai középiskolás filmek évtizedes kliséitől, de őszinte nagylelkűségével végül mégis levett minket a lábunkról. Gerwig számos érvényes, egyszerre szomorú és vicces dolgot tudott mondani a kamaszkorról, Saoirse Ronan öntrövényű címszereplője pedig azonnal ikonikus lett.
93. Mi vagyunk a legjobbak! (Lukas Moodysson, 2013)
Az először költőként befutott svéd Lukas Moodysson egyetlen rendezése a 2010-es években ez a tökéletlen, szívvel teli dráma volt a barátságról, a serdülőkorról és a punk rockról. Főszereplőit - néhány kitaszított, fiús lányt, akik zenekart alapítanak annak ellenére, hogy egy hangszeren sem tudnak játszani - számos megpróbáltatás érte, de a filmet mégis valami ragyogó, élő optimizus itatta át.
92. I Saw the Devil (Kim Jee-woon, 2010)
Sokat hallunk arról a páratlan, zsigeri erőszakosságról, amivel egyes távol-keleti filmekben lehet találkozni - és ennek az I Saw the Devil című brutális pszichológiai horror az egyik végpontja. Kim Jee-woon testileg-lelkileg mocskos filmje egyfajta macska-egér játékot követ végig egy bosszúszomjas titkosügynök és egy pszichopata sorozatgyilkos között.
91. Zootropolis - Állati nagy balhé (Byron Howard/Rich Moore, 2016)
Az évtized végére egyfajta szórakoztatóipari monopóliummá váló Disney kreativitása végleg csődött mondott, de a kifáradt remake/adaptáció/folytatás-özönben megbújt a Zootropolis, egy igazi remekmű. A vállalat kevés 2010 utáni eredeti ötletének egyike nem csak zseniális zsarufilm-paródia, hanem társadalmunk kényelmetlenül pontos modellezése is.
90. Antiporno (Sion Sono, 2016)
Egy japán filmstúdió újraindítja nagymúltú szoftpornó-sorozatát, ami eredetileg a hetvenes-nyolcvanas években futott, és az egyik epizódot Sion Sonóra, a legfurcsább japán rendezőre bízzák. A végeredmény egy agyzsibbasztó, rikító színekkel teli feminista dráma - és szokatlanul mély egy olyan alkotótól, aki pár éve még a Tokyo Tribe vidám nőgyűlöletében mártózott meg.
89. Expedíció (Alex Garland, 2018)
Meg tudom érteni, hogy az Expedíció alapjául szolgáló Jeff VanderMeer-könyv rajongói miért kifogásolták a számos átírt részt Alex Garland adaptációjában - nekem is az a kedvenc horror-regényem az elmúlt tíz évből. De a maga nemében a film is gondolatébresztő, felkavaró kozmikus rémmese, amelyben az effektek és a zene is rengeteget adnak hozzá a nyomasztó atmoszférához.
88. Dunkirk (Christopher Nolan, 2017)
Amikor megtudtuk, hogy Christopher Nolan háborús filmet fog rendezni, számíthattunk rá, hogy a brit mester egészen újszerű felfogásban nyúl majd a műfajhoz. És így is lett: a Dunkirk inkább túlélőhorror, mint harctéri dráma, minden eleme - az operatőri munkától Hans Zimmer idegőrlő zenei kíséretéig - azt szolgálta, hogy a néző saját bőrén érezze a halálfélelmet.
87. A szent és a farkas (Alice Rohrwacher, 2018)
Alice Rohrwacher megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat a 2018-as Cannes-i fesztiválon ezzel a bibliai utalásokkal fűszerezett modern tanmesével, ami kizsákmányoltak és kizsákmányolók-témakörével megidézte a régimódi olasz mozi hagyományait, de a története nagyon is a máról szólt.
86. A Lego-kaland (Phil Lord/Christopher Miller, 2014)
Először azt hittük, hogy A Lego-kaland lesz a kapitalista világrend leggusztustalanabb szemete, egy rohadt építőjáték adaptációja, amit a lelketlen nagyvállalati gépezet böfögött fel - de helyette az évtized egyik legötletesebb animációs filmjének bizonyult, ami briliáns vizuális megvalósítása mellett váratlanul jól kigondolt történetet tudhatott magáénak. De sebaj, azóta az első verziót is megtapasztalhattuk párszor.
85. Idegen a tónál (Alain Guiraudie, 2013)
Oké, szóval a Holdfény volt az első meleg témájú film, ami Oscart nyert, izé, tapsvihar. És persze, a maga szerény és ízléses módján kedves kis alkotás volt az, de nem, nem volt az évtized legjobb filmje (ez most neked szól, IndieWire). És nem volt annyira jó, mint az Idegen a tónál, Alain Guiraudie sötéten humoros, 2013-as erotikus thrillere, ami talán kicsit túlzottan is explicit, de cserébe vakmerő és elgondolkodtató is.
84. Hölgyek a pácban (Whit Stillman, 2012)
13 év szünet után ezzel a szomorkás komédiával tért vissza a filmkészítéshez Whit Stillman, a kilencvenes évek kultrendezője, a letargiás középosztálybeli fiatalok mindennapjainak ironikus humorú krónikása. És nem elég, hogy semmit sem veszített forgatókönyvírói tehetségéből, még a színészválasztást is tökéletesen eltalálta: Greta Gerwig az ideális 2010-es évekbeli Whit Stillman-hősnő, és még Aubrey Plaza is kap egy kis szerepet.
83. Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (Roy Andersson, 2014)
Az utolsó felvonás Roy Andersson agyonstilizált, groteszken költői Élet-trilógiájából stílusos befejezést adott az elmúlt két évtized egyik legeredetibb mozis projektjének. Andersson kifejezéstelen arcú, depressziós figurái már megint egyik szomorúan abszurd helyzetből a másikba keveredtek a tragikomikus jelenetek sorában, melyekbe néhol valami fájó nosztalgia keveredett.
82. Csillagok határán (Claire Denis, 2018)
Voltak, akik nagyban vakarták a fejüket a "Claire Denis az űrben"-koncepció hallatán, de a végeredmény pont az a monolitikus, következetes sci-fi disztópia-vízió volt, amire a jéghidegen minimalista Szép munka vagy a gyomorforgató brutaltású Kínzó mindennapok rendezőjétől számíthattunk. Igen, a filmben feltűnt Robert Pattinson, Denis pedig életében először angol nyelven forgatott, de a Csillagok határán többet hagyott meg a néző képzeletének, mint amennyit megmutatott - amit azonban megmutatott (például egy hidegrázós maszturbáció-jelenetet Juliette Binoche főszereplésével) az talán még jobban összezavart.
81. Leviathan (Lucien Castaing-Taylor/Véréna Paravel, 2012)
A "dokumentumfilm az észak-amerikai halászati iparról" első hallásra talán nem tűnik érdekfeszítő koncepciónak, de a Leviathan sötét, látomásos felvételei mégis beleégnek a néző agyába, ahogy a sokkoló kép is, amit a temérdek pusztítással járó üzletről fest.
80. No Home Movie (Chantal Akerman, 2015)
Chantal Akerman 2015-ös öngyilkossága egy jelentős művészfilmes életmű tragikus befejezését jelentette, de ugyanolyan tragikus volt az is, hogy milyen szűkös kör gyászolta a belga rendezőnőt hazánkban. A Jeanne Dielman, a News from Home vagy a D'Est csak néhány a feminista underground-alkotó számos klasszikusa közül, de talán egyik sem olyan fájdalmas, mint a No Home Movie, ez a szikár naplófilm Akerman haldokló, holokauszt-túlélő anyjáról, mely saját élete utolsó befejezett munkájának is bizonyult. Ez a szinte elviselhetetlenül szúró vizuális segélykiáltás egyszerre hátborzongató üzenet a túlvilágról és egy alulértékelt mester adottságainak páratlan összegzése.
79. A vadászat (Thomas Vinterberg, 2012)
Mads Mikkelsen az évtized egyik legsúlyosabb színészi alakítását nyújtotta ebben a gyomorszájon rúgással felérő drámában egy tanárról, aki egy ártatlan hazugság hatására közellenséggé válik a faluban, ahol él. Vinterberg, ahogy Születésnap című klasszikus Dogmás bemutatkozásában, úgy A vadászatban is alig kibírhatóan kényelmetlen kérdéseket tesz fel - ráadásul itt mesterien alkalmazza a thriller-elemeket és építi fel a feszültséget, ami igazából sosem oldódik fel teljesen.
78. Ez nem egy film (Jafar Panahi, 2011)
2010-ben Jafar Panahit, az iráni új hullám egyik legjelentősebb író-rendezőjét hat év börtönre ítélték és húsz évre eltiltották a filmkészítéstől, mert a munkásságát kormányellenes propagandának minősítették. Erre az eltiltásra adott dacos válasza volt az Ez nem egy film, amit titokban, részben a telefonjával vett fel, hogy aztán egy tortába rejtve csempésszék ki az országból. Kétségkívül az évtized leghatásosabb politikai filmje.
77. Mysteries of Lisbon (Raúl Ruiz, 2010)
Raúl Ruiz, a chilei avantgárd-mester élete egyik utolsó rendezésével egy magával ragadóan túldíszített, elfojtott emlékekkel és homályos rejtélyekkel teletűzdelt kosztümös film-tapétát épített fel. Ahogy az 1999-es A megtalált idő alapjául szolgáló Proust-opus, Az eltűnt idő nyomában, úgy a Mysteries of Lisbon is egy karakterek garmadáját mozgató, nyomasztó méretű alkotás, de Ruiz képes transzcendens, univerzális, addiktív ritmusú látképet formálni megannyi szereplőjének érzelmi igazságaiból és az egész dramaturgiát felölelő ideálokból, melyet festői tájképei és kísérleti filmes technikai trükkjei még tovább erősítenek.
76. A galaxis őrzői (James Gunn, 2014)
A Marvel legfényesebb csillaga a 2010-es évekből James Gunn első A galaxis őrzői-filmje volt, ami nem is annyira szuperhősmozi, hanem egy ritka valódi lélekkel teli történet a barátságról, és egy csapat szedett-vedett, aranyszívű lúzerről, akik a végén persze mégis megmentik a világot. Ja, és Gunn valahogy Supermannél is nagyobb sztárt csinált egy sétáló fából és egy beszélő mosómedvéből.
75. The Dance of Reality (Alejandro Jodorowsky, 2014)
Ha Alejandro Jodorowskyn kívül akárki más előállt volna egy olyan őrült zenés önéletrajzi fantáziával, mint a The Dance of Reality, szegény ördögöt senki sem vette volna komolyan. De a nagy chilei szürrealista, akinek olyan LSD-vel és vallásos mámorral terhelt víziókat köszönhet az emberiség, mint A szent hegy vagy A vakond, nem hétköznapi rendező. A The Dance of Realityvel Jodorowsky 23 év távollét után tért vissza a filmkészítéshez, és szokása szerint figyelmen kívül hagyta a konvenciókat: mágikus realista örvényében cirkuszi előadművészek, nácik és kommunisták vonulnak el szemünk előtt háborúk, sátánizmus és bizarr szexjelenetek háttere előtt, miközben a rendező apját annak legidősebb fia, Brontis alakítja, maga Jodorowsky pedig saját maga őrangyalaként tűnik fel.
74. Social Network - A közösségi háló (David Fincher, 2010)
David Fincher életrajzi filmje Mark Zuckerbergről, aminek a központi állítása a legelső jelenettől látszólag az, hogy a Facebook-alapító egy seggfej, olyan alkotás, ami a bemutatása óta eltelt minden évvel csak egyre relevánsabb lett. De azt se felejtsük el, hogy a Social Network milyen kifinomultan és előremutatóan alkalmazta a CGI-t - vannak, akik még mindig nem jöttek rá, hogy a Winklevoss-ikreket nem egy valódi ikerpár játszotta.
73. Zama (Lucrecia Martel, 2018)
Az argentin Lucrecia Martel nagy visszatérése a filmrendezéshez az egyik legfurcsább dráma volt, ami valaha készült a kolonializmusról. A Zama nem kegyelmezett tehetetlen címszereplőjének, a hanyatló spanyol birodalom isten háta mögötti argentin telepén ragadt bürokratának és a gyarmatosítás eszméinek úgy általában, visszafogottan szürrealista, és a sötét iróniától sem mentes képei sokáig velünk maradtak.
72. Mielőtt éjfélt üt az óra (Richard Linklater, 2013)
A Mielőtt éjfélt üt az óra stílusos lezárást adott Linklater Mielőtt-trilógiájának; Ethan Hawke és Julie Delpy már megint sokat beszéltek és járkáltak, ezúttal a görög tengerparton (miközben még többet beszéltek), a rendező és a két színész által közösen írt forgatókönyv parázs vitái azonban mélyebbre hatoltak, mint bármi az előző két filmben, ahogy megfogalmazták a hosszan tartó együttlét és a gyereknevelés gyakran kifejezetten kellemetlen igazságait.
71. Eden (Mia Hansen-Løve, 2014)
Mindenkinek, aki érdeklődik valamennyire a kilencvenes évekbeli rave-kultúra és a francia elektronikus zenei színtér iránt, meg kéne néznie az Edent, Mia Hansen-Løve elegáns, alulértékelt tisztelgését a korszak előtt. Az álmok néha sikeres, máskor kudarcos kergetését feldolgozó cselekmény középpontjában lévő DJ-karriertörténetet a rendezőnő bátyjának élete inspirálta, de a Daft Punk is kap benne egy kis epizódszerepet.
70. Gyújtogatók (Lee Chang-dong, 2018)
Engem rohadtul meglepett, hogy mekkora volt a felhajtás, amikor a Gyújtogatók első dél-koreai filmként bejutott a 2019-es idegen nyelvű film Oscar szűkített listájára - azt hittem, már rég jelöltek legalább egy koreai filmet a díjra. Nem ez a csúcspontja a távol-keleti ország látványos mozis fellendülésének, baljós hangulatával, kifinomult társadalomkritikájával és lassan égő, rejtélyes történetével azonban mégis felülmúlja az elvárásokat.
69. Happy Hour (Ryūsuke Hamaguchi, 2015)
Ryūsuke Hamaguchi bőbeszédű, mélyre hatoló drámája több mint öt órán át vizsgálja négy női főszereplője barátságát, és kapcsolatukat családokkal, férjekkel és szeretőkkel. Hamaguchi a Happy Hourral figyelmen kívül hagyta a filmkészítés jó néhány íratlan szabályát - nagyrészt elhagyva a hagyományos cselekvés-központú történetvezetést a párbeszédek kedvéért - de a végén egy mégis szinte hibátlan, humanista eposzt alkotott, amit probléma nélkül elnéznénk még további öt óráig is.
68. American Honey (Andrea Arnold, 2017)
A 2010-es évek egyik "legamerikaibb" filmjét nem is egy amerikai rendezte: a brit Andrea Arnold az American Honeyval a Kínai negyed Polanskija vagy a Párizs, Texas Wenderse nyomába lépve terjengős, digitális útirajzot teremtett az Államokról, mely egy csapat gyökértelen, csavargó fiatalt követett sivár országutakon és nyomasztó kertvárosokon át a könnyű pénz és a boldogság nyomában. A főszerepekben többnyire az utcáról felszedett amatőr színészek jelentek meg, a többek között a Rae Sremmurdöt, Steve Earle-t és a Mazzy Start összemosó soundtrack posztmodern americanája az évtized harmadik legjobb albuma volt Christgau szerint, a Szelíd motorosok lehangoló generációs látképét a Spring Breakers destruktív álmodozásával összemosó atmoszféra pedig az érthetetlen állatszimbolika ellenére is magával tudott ragadni.
67. Melankólia (Lars von Trier, 2011)
Két kiborító és polarizáló pszichológiai rémdráma - a 2009-es Antikrisztus és a 2013-as A nimfomániás - között Lars von Trier elkészítette ezt a reménytelen és fájdalmas, de ragyogóan fotózott apokalipszis-víziót, ami talán a legkevésbé megosztó és egész egyszerűen leggyönyörűbb munkájának bizonyult a Hullámtörés óta. A Melankólia eszünkbe juttatta, hogy nagy ritkán még egy ilyen szélsőséges figura is képes transzcendens művészetet alkotni.
66. Star Wars: Az utolsó Jedik (Rian Johnson, 2017)
Mielőtt a Skywalker kora megadta neki a kegyelemdöfést, Az utolsó Jedik - a franchise kiszámíthatatlanul csapongó, orgazmikus látványvilágú fekete báránya - még utoljára megkísérelt új életet és személyiséget lehelni a Star Warsba. Rian Johnson furcsa humora és humanizmusa átitatta a forgatókönyvet, ami legalább ugyanannyi rajongót idegenített el, mint amennyit visszarepített a gyerekkor napfényes gondtalanságába.
65. A holnap világa (Don Hertzfeldt, 2015)
Tizenhét percével messze a legrövidebb film a listán, de A holnap világa mégis hosszú árnyékot vet. Don Hertzfeldt animációs egzisztenciális horrorja bő negyed óra alatt felépítette az évtized egyik legjobban megalapozott technológiai sci-fi disztópiáját, és mielőtt egyáltalán felfoghattuk volna, hogy mi az ördögöt látunk, már véget is ért - hogy ijesztő jövőképével aztán jó néhány szorongó, álmatlan éjszakát okozzon a szerencsétlen nézőknek.
64. Apáim története (Sarah Polley, 2013)
Sarah Polley, akire itthon talán még mindig a Váratlan utazás fiatal hősnőjeként emlékeznek a legtöbben az Apáim történetével megcsinálta az évtized egyik igazán egyedi dokumentumfilmjét. Az érzelmes és meglepő fordulatokkal teli, személyes történet mellett a projekt hibátlanul kivitelezett központi trükkje miatt maradt emlékezetes, amit Polley csak az utolsó percekben leplezett le.
63. Green Room (Jeremy Saulnier, 2016)
Jeremy Saulnier legdurvább, és következtetésképpen legjobb filmjének alaphelyzete erős metafora volt a modern Amerikára Trump megválasztásának évében: egy punkzenekar és egy csapat gyilkos neonáci véres összecsapása egy elszigetelt klubban. A Green Room hajmeresztően gondolta újra az akcióhorror műfaját, Patrick Stewart főnácijától pedig megfagyott bennünk a vér (de aztán egy évvel később szó szerint egy darab szart játszott Az Emoji-filmben).
62. Llewyn Davis világa (Ethan Coen/Joel Coen, 2014)
Ez a szépiaszínű, balladai hangulatú dráma volt a Coen-testvérek legnagyobb eredménye ebben az évtizedben, egy szinte teljesen reményvesztett pillanatkép a sikertelen folkénekes címszereplőről, ami kommentárként is működött a kompromisszumokat elutasító művész nehézségeiről egy elüzletiesedett világban. Itt-ott felcsillant Coenék ismerős humorérzéke, de a Llewyn Davis világa tőlük szokatlanul csendes, melankolikus és költői remekmű volt.
61. Búcsú a nyelvtől (Jean-Luc Godard, 2014)
Nem minden régi mester viszonyult ugyanúgy a filmkészítés legújabb korszakának vívmányaihoz: az egyik oldalon ott volt A torinói ló, Tarr Béla gyászos rekviemje a mozi lassan döglődő múltjához, a másikon pedig a Búcsú a nyelvtől, Jean-Luc Godard agyzsibbasztó 3D-s filmesszéje, mely eszünkbe jutatta, hogy a francia új hullám legfényesebb csillaga már karrierje kezdetétől nyughatatlanul értelmezte újjá furcsa, teljesen egyedi formában a film múltjának felhalmozódott tömegét. És lehet azzal vádolni Godardot, hogy a beavatatlanok számára nézhetetlen kísérleti filmeket gyártó mizantróppá öregedett, de a valóságban a Búcsú a nyelvtől nem sokban különbözik mondjuk A bolond Pierrot-tól: egy újabb formabontó outsider-remekmű, ami arra kényszerít, hogy ártértelmezzünk mindent, amit a moziról tanultunk.
60. Drogháború (Johnnie To, 2013)
Először az ugrik be, ha megpróbálok részletesebben visszaemlékezni erre a feszes hongkongi akcióthrillerre, hogy mennyit röhögnek benne a karakterek minden racionális ok nélkül. Johnnie To filmjében nincs sok könnyedség - egy rendőr és egy halálos ítélet elől menekülő, lebuktatott drogbáró véres harcáról szól a kartellek ellen - és mégis van benne valami érthetetlen, perverz vidámság, amihez hasonlót még mindig nem láttam sehol.
59. Feltörő színek (Shane Carruth, 2013)
Kultikus debütálása, a Találmány tech-vállalkozóit egy különös körforgás részévé váló hétköznapi emberek váltották Shane Carruth második - és máig utolsó - filmjében, de Carruth homályos történetmesélése, mély technikai tudása és nehezen megfogható témaválasztásai helyükön maradtak. A Feltörő színek az évtized egyik legelgondolkodtatóbb kísérleti drámája, amit nem véletlenül hasonlították Terrence Malick munkáihoz.
58. An Elephant Sitting Still (Ho Bu, 2018)
Nem meglepő, hogy Tarr Béla elismerően nyilatkozott erről a filmről: az An Elephant Sitting Still környezete és megoldásai magukon hordozzák a Családi tűzfészek és a Sátántangó hatását egyaránt. Ez a maróan kilátástalan, kizárólag sötétszürke színekkel és egymás mellett elnéző, üres tekintetű karakterekkel dolgozó dráma Ho Bu első és utolsó nagyjátékfilmje (a rendező öngyilkos lett, mielőtt bemutatták), de már önmagában súlyos örökség.
57. Kaguya hercegnő története (Isao Takahata, 2013)
Isao Takahata életének utolsó filmje - aminek az elkészítése nyolc évet vett igénybe - egyben a legjobbja is. A Kaguya hercegnő története egy 10. századi japán népmese adaptációja, ami főleg halvány színekkel dolgozó, vízfesték-szerű stílusával elüt a Ghibli-animációk többségétől, de mégis a stúdió történetének legszebb alkotásai között a helye.
56. Holdfény királyság (Wes Anderson, 2012)
Wes Anderson első remekműve a 2010-es évekből a Holdfény királyság, egy keserédes, nosztalgikus és pofátlanul gyönyörű szerelmi történet volt. Ez a meleg kisugárzással teli, ábrándozó visszaemlékezés a gyermekkorra tele volt lágy pasztellszínekkel, tökéletes szimmetriájú tablókkal, és mindenek felett valami megrendítő, elvágyódó szomorúsággal, amihez hasonlót Anderson legutóbb a Tenenbaummal, vagy még inkább az Okostojással idézett meg.
55. Az ír (Martin Scorsese, 2019)
Majdnem negyed századdal a Casino után - ez milyen brutálisan hangzik már... - Martin Scorsese újra összeszedte Robert De Nirót és Joe Pescit még egy utolsó háromórás maffia-eposz kedvéért, és ezúttal Al Pacino is benne volt a buliban (a legnagyobb alakítás amúgy Pescié volt a háromból, ez tudományos tény). Az ír komor, elégikus öregkori gengszterdráma a műfaj mesterétől, a letaglózó erejű utolsó fél óra Scorsese életművének megkoronázása.
54. Tangerine (Sean Baker, 2015)
A Tangerine elsősorban úgy híresült el 2015-ös bemutatása idején, mint A Film, Amit egy iPhone-nal Vettek Fel - és persze, Sean Baker átírta a filmes technikák nagykönyvét a szélsőséges csináld magad-eszközeivel, de ez a vulgáris, explicit vígjáték mégsem ezért volt igazán nagyszerű. A transznemű prostituáltakról szóló történet kellően felháborító és tabudöntögető, de a Tangerine utolsó képénél megindítóbbat nem sokszor láttam a 2010-es években.
53. A jövő (Miranda July, 2011)
A punk rocker-író-filmrendező Miranda July egyetlen mozis munkája ebben az évtizedben ez a nehezen megközelíthető mágikus realista dráma volt egy harmincas pár kihűlő kapcsolatáról, amit egy kóbor macska narrációján keresztül ismerhettünk meg. A jövő talán sötétebb, mint July korábbi munkái, de különösebb és ambiciózusabb is.
52. A rajtaütés 2. (Gareth Evans, 2014)
A rajtaütés igazi kult-akciófilm, az a fajta zúzós és brutális harcművészet-orgia, amihez mindenfelé rázkódó kamerákkal felvett, ügyetlenül koreografált amerikai kortársai sosem érhetnek fel. És a második rész valahogy mégis felülmúlta: ez a film NAGYOBB, a harcjelenetek orgazmikusabbak, a karakterek ikonikusabbak és a történet epikusabb, mint az elsőben - a 2010-es évek egyik legjobb akciófilmje és folytatásfilmje egyben.
51. Volt egyszer egy Hollywood (Quentin Tarantino, 2019)
2019 váratlanul gyümölcsöző évnek bizonyult a szerzői film tekintetében: Az ír, A világítótorony, az Élősködők, a Tőrbe ejtve, a Házassági történet, a Portré a lángoló fiatal lányról, a The Farewell (és az Uncut Gems, és a Fehér éjszakák, és így tovább) mind azt bizonyították, hogy még mindig van hely a kiváló eredeti forgatókönyveknek a szórakoztatóiparban. Mind közül a legjobb talán Tarantino kilencedik filmje volt, egy belassult, megbánással és visszafogottan csillogó zsenialitással teli visszatekintés egy elsüllyedt korszakra.
