2019. április 25-én bemutatják Magyarországon a Bosszúállók: Végjáték című fimet - és aznap véget ér egy korszak. A Végjáték lesz ugyanis a Marvel-moziuniverzum harmadik fázisának és egyben a központi cselekményének lezárása, annak a gigantikus méretű, számos filmet, tévésorozatot, rövidfilmet és websorozatot felölelő cselekménynek, amit a Marvel stúdió a 2008-as A vasember című filmmel kezdett felépíteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Marvel-moziuniverzum tényleg véget fog érni a Végjátékkal, mert persze nem fog: már közeledik van a második Pókember-mozi, aztán Fekete Özvegy is kap majd egy önálló filmet, A galaxis őrzői is trilógiává minősül majd - és így tovább. Kevin Feige és társai hülyék lennének, ha nem préselnének ki az utolsó fillérig mindent az aranytojást tojó tyúkjukból, ami esetünkben a világ legnagyobb bevételeit produkáló filmszériája.
Itt most nem fogok mélyebben belemenni abba, hogy milyen hihetetlen a Marvel-moziuniverzum kulturális hatása, mert erről mások részletesebben és okosabban írtak, mint ahogy én tudnék. És nem nagyon fogom a filmeket összefogó történetet sem részletezni, mert arról is rengeteg nagyszerű összefoglalót lehet találni az interneten, inkább csak a filmkészítés erősségeire és gyengeségeire szorítkozok majd. Legyen elég annyi, hogy a 2008 óta eltelt bő évtized alatt a Marvel-filmek a populáris mozi messze legfontosabb műfajává tették a szuperhősfilmeket (bár ebben azért A sötét lovagnak is volt szerepe), gigantikusan népszerűvé tettek néhány korábban erősen a második vonalba tartozó képregény-karaktert, radikálisan újfajta gondolkozást ültettek el az öltönyös hollywoodi stúdiófőnökök agyában (hogy most már nem jó filmeket kell csinálni, hanem olyanokat, amik aztán kapcsolódhatnak más filmekhez és létrehozhatnak egy újabb moziuniverzumot) és annyira megmozgatták egy egész generáció fantáziáját, hogy a Végjáték a mozitörténet egyik legnagyobb várakozással megelőzött filmje lehet (itt, ha valami, akkor talán még Az ébredő Erő jöhet szóba).
Annyi biztos, hogy egész mostanáig senki sem tudta megismételni a Marvel-moziuniverzum anyagi és művészi sikerét - pedig voltak próbálkozók. A DC Comics-saját Extended Universe-kísérlete csúfos kudarcot vallott Zack Snyder rajongókat elidegenítő, borongós szenvedéseinek köszönhetően, és épp most próbálja kiásni magát a gödörből az olyan frissítően komolytalan filmekkel, mint az Aquaman vagy a Shazam!. A Sony még jobban pofára esett, amikor egy Pókember-univerzumot próbált felépíteni néhány vértelen és felejthető tucatfilmmel (bár a röhejesen béna tavalyi Venom azt sejteti, hogy ők sem adták még fel), a Fox pedig már az első lépésnél tökön rúgta saját magát a katasztrofálisan rossz 2015-ös Fantasztikus Négyessel. A 2000-ben indult X-Men szériára ráfoghatjuk, hogy időközben egész sikeres moziuniverzummá nőtte ki magát, csak hát az X-Men filmek - a Logan című 2017-es remekművet leszámítva - nem kifejezetten jók, nem igaz? Az olyan obskúrus, de annál nevetségesebb projektekről, mint a Universal Pictures Dark Universe nevű... valamije, ami a Tom Cruise-féle A múmiának köszönhetően egy szörnyfilmes formát öltött unalomtengerrel mutatkozott be, pedig most inkább ne is beszéljünk.
Szóval még akkor is muszáj elismernünk a Marvel-moziuniverzum kiemelkedő megalkotottságát, ha közben a franchise popkulturális hatását vagy az egyes filmek minőségét már nem látjuk olyan pozitív dolognak. Ennek szellemében - és a közelgő Végjáték előtt tisztelegve - itt van a sorozat összes mozifilmes epizódja, sorrendbe állítva a mélyponttól a csúcspontig:
21. Thor: Sötét világ (2013)
(rendező: Alan Taylor)
Azt hiszem, ezzel a helyezéssel nem nagyon lehet vitatkozni. Hihetetlen, hogy Taika Waititi előtt senki sem ugrott fejest a Thor karakterében rejtőző abszurditásba: a leginkább a Trónok harca-epizódok visszatérő direktoraként ismert Alan Taylor és előtte Kenneth Branagh egyaránt valami sötét tónusú, eposzi A gyűrűk ura-utánérzést álmodtak meg a nagyszájú és még nagyobb személyiségű, északi villámistenből modern szuperhőssé lett és Chris Hemsworth által fantasztikusan megformált figurához. De ami rossz volt az eredeti Thorban (vagyis Hemsworth és talán a karizmatikus antihős Loki szerepében megjelenő Tom Hiddleston játékán kívül minden más), azt a Sötét világ csak még jobban felerősítette: az egész film baromi undorítóan néz ki a nyomasztóan szürkés-feketés árnyalataival, a történet az utolsó B-kategóriás fantasynek is kínos lenne, a főgonosz egy páratlanul felejthető, rusnya földönkívüli kobold, akinek a végső célja... ha jól emlékszem az, hogy el akarja pusztítani a világegyetemet, de igazából fogalmam sincs, mert még a nevét sem tudnám megmondani a Google segítsége nélkül. A megint Thor földi csaja szerepében feltűnő Natalie Portman esetében színészi játékról nem is nagyon lehet beszélni, már ha az egy helyben állást és a sorok engedelmes felolvasását nem nevezzük "színészi játék"-nak - ez pedig elsősorban a fantáziátlan forgatókönyvírók lelkén szárad, mert Portman amúgy egy csodálatos színésznő. A Sötét világban viszont a Thor és halandó szerelme közötti kapcsolat olyan művi és üres, hogy Portman karakterét a következő filmekben már ki is írták a sorozatból. Ha valamiért dicséretet érdemel ez a film, akkor az Thor és Loki, a két ősellenség kényelmetlen szövetségének humoros megformálása, meg talán az a néhány egészen vicces jelenet Kat Denningsszel - ha csak azért is, mert itt néhány percig a Sötét világ megszűnik egy nagy, szürke és unalmas fantasy-katyvasz lenni és átalakul egy elfogadható hollywoodi átlag-vígjátékká. A Marvel azóta sem csinált ilyen egyenletesen vacak filmet - és reméljük, nem is fog.
20. A hihetetlen Hulk (2008)
(rendező: Louis Leterrier)
A vasember erős kezdés volt, ezt el kell ismernünk, de a Marvel utána még jó néhány évig szerencsétlenkedett, mielőtt sikerült megtalálnia azt a vizuális stílust és hangvételt, ami később a moziuniverzum védjegyévé vált. Az első és talán legnagyobb ballépésnek pedig A vasemberrel egy évben bemutatott, de mára nagyrészt elfelejtett A hihetetlen Hulk bizonyult. Mondjuk már az is elég vakmerő lépés volt a stúdiótól, hogy mindössze öt évvel az iszonyatos, mostanra szintén a feledés jótékony homályába merült Ang Lee-féle Hulk után megpróbáltak tiszta lapot kezdeni Bruce Banner, a dühében nagy és agresszív zöld szörnyeteggé átalakuló tudós történetében, és tény, hogy A hihetetlen Hulk nagyságrendekkel erősebb mozi lett, mint 2005-ös elődje. A rendezői székbe Louis Leterrier, A szállító-sorozatból ismert francia akciófilm-mester került, és ő össze is tudott rakni egy-két emlékezetes harcjelenetet, amiben a kontrollálhatatlan indulatú Hulk lezúz néhány szerencsétlen, hétköznapi halandót. Gondoljunk csak arra a remekül megoldott, könyörtelen részre, amikor Banner egy egyetem udvarán esik neki Thunderbolt Ross katonáinak. De a negatívumok akkor is túlsúlyban vannak: a film végig érthetetlenül sötétre van színezve és kifejezetten ronda, a forgatókönyv - amit a befejezése után Edward Norton valamiért még egyszer átírt - pedig szükségtelenül súlyos, ez pedig ahhoz vezet, hogy A hihetetlen Hulk szórakoztató szuperhős-akciófilm helyett egy fárasztó tudományos-tragikus drámába fordul. Még az a szerencse, hogy nem kellett végigszenvednünk Banner balesetét, aminek következtében ténylegesen Hulkká változik, mert azt a készítők inkább a bevezető montázsba sűrítették. A Marvel tanult A hihetetlen Hulk kudarcából: a jövőben a filmet lehúzó fölösleges komorságot színesebb külső és könnyedebb tónus, a humort hírből sem ismerő, karót nyelt Nortont pedig a jóval lazább hozzáállású Mark Ruffalo váltotta - és mindez jó dolog. Az már kevésbé jó, hogy A hihetetlen Hulk arról is meggyőzte a stúdiót, hogy az egyes rendezők helyett teljesen a karakterek és a cselekmény kezébe adják az irányítást, így még sok időnek kellett eltelnie, amíg az egyéni látomások újra teret kaphattak a moziuniverzumban. Annyi biztos, hogy ez a 2008-as filmre most már csak egy furcsa, félresikerült lábjegyzetként gondolunk.
19. A Hangya és a Darázs (2018)
(rendező: Peyton Reed)
Minden egyes új Marvel-film bemutatásakor előkerülnek azok a vélemények, hogy "na most már tényleg kifáradt ez az egész" és "most már tényleg elegünk van a szuperhősökből", de a számok mégsem támasztják alá mindezt. A sorozat legutóbbi darabja, a Marvel Kapitány bevételei ugyanúgy rekordokat döntöttek, mint előtte a Bosszúállók: Végtelen háború vagy a Fekete Párduc toronymagas kasszasikerei. Szóval a nagyközönség egyáltalán nem fáradt még bele a szuperhősökbe - ami persze nem jelenti azt, hogy soha nem is fog. Nekem A Hangya és a Darázs például pont egy olyan pillanat volt, amikor kijött egy új Marvel-mozi, és észrevettem, hogy semmi kedvem megnézni. Elődje, a 2015-ös A Hangya nem volt a legjobb Marvel-filmek egyike, de még mindig egy kissé meglepően szórakoztató szuperhős-vígjáték volt egy rokonszenves főszereplővel és némi jól eltalált vizuális humorral. De Scott Lang hangya méretűre összezsugorodó ruhában nyomuló exbűnöző apuka-karakterében mégsem volt annyi, ami indokolttá tehetett számára egy második önálló fejezetet a moziuniverzumon belül. Igaz, hogy a Végtelen háború és társai világméretű eposzai mellett jóleső közjáték lehet egy olyan kisméretű, alacsony tétű történet, mint A Hangya és a Darázs, ami arról szól, hogy Lang (Paul Rudd) és a barátnője az előző filmből (Evangeline Lilly) megpróbálják megmenteni az utóbbi édesanyját, aki szubatomi szintre zsugorodott és eltűnt a "kvantumvilágban". Ezt a filmet nehéz aktívan utálni, mert Rudd és Lilly alakításai, karaktereik dinamikája és a lazább hangvétel még mindig elég szerethető, de a cselekmény és az akció nekem olyan szinten kusza és érdektelen volt, hogy első próbálkozásra végig sem tudtam nézni - főleg úgy, hogy a készítők még egy normális főgonoszt sem tudtak összehozni. A film végén lezajló autós üldözés az egyetlen olyan jelenet, amire még mindig világosan emlékszem. Márpedig emlékezetes ellenségek és harcjelenetek nélkül egy szuperhősfilm nem ér sokat.
18. Thor (2011)
(rendező: Kenneth Branagh)
Hat évvel a Ragnarök előtt, a Marvel-moziuniverzum sötét középkorában Thor még sekélyes, egydimenziós karakter volt, aki egy futottak még-kategóriájú fantasy-marhasággal mutatkozott be a nagyközönségnek. A filmet a világ egyik legtúlértékeltebb embere, Kenneth Branagh rendezte, aki igazából egyetlen dolgot talált el, de azt nagyon: Chris Hemsworth tényleg a tökéletes választás volt Thor szerepére. A nagypofájú és egy varázserejű kalapáccsal hadonászó északi isten és asgardi herceg eredetileg talán kifejezetten lapos alak volt, egy tehetségtelenebb színész pedig nem is tudott volna sokat kihozni belőle, de Hemsworth elegendő humorral és emberiséggel fűszerezte meg ezt a nyugtalanítóan izmos, természetfeletti erejű lényt ahhoz, hogy gond nélkül megkedveljük a film végére. Ha nagyon akarjuk, akkor még az aljas cselszövésekben verhetetlen, sértett büszkeséggel teli főgonosz, Loki szerepében itt debütáló Tom Hiddlestont is a Thor pozitívumai közé sorolhatjuk, hiszen mégis ő volt a kevés nem tökéletesen jellegtelen negatív alak egyike azokból a régi filmekből. De Hiddleston sokkal látványosabb alakítást nyújtott ugyanebben a szerepben néhány évvel később, amikor a Bosszúállókban, majd a Ragnarökben öltötte magára Loki jelmezét. Ezt leszámítva azonban kevés élvezetet tartogat a film; a Thor fantasy-világa nem több olcsó A gyűrűk ura-másolatnál, a Földre száműzött, idegen közegbe kerülő Thor jelenetei fájdalmasan közhelyesek, a romantikus mellékszál pedig egy katasztrófával felérő tévedés: Natalie Portman karaktere már itt is olyan szinten semmilyen, hogy az összes jelenetében csak arra tudunk gondolni, a színésznő kizárólag a busás fizetés reményében vállalta el a szerepet és nem is nagyon gondolt másra a forgatás közben. Thor és Loki számára innen csak felfelé vezetett az út, de 2011-es Thor nem több egy unalmas blockbuster-mozinál.
17. Vasember 2 (2010)
(rendező: Jon Favreau)
Egy újabb korai ballépés. A második Vasember-filmet a Marvel újra az elsőt sikeresen tető alá hozó Jon Favreau rendezőre bízta, de Favreau-nak másodszorra már nem sikerült megragadnia azt az emlékezetes beszólásokkal, menő páncélokkal és némi milliárdos-fétissel feldobott magabiztosságot, aminek köszönhetően A vasember olyan jól működött. Azért nem minden döntés volt elhibázott: okos ötlet volt például Rhodey karakterét a sótlan Terrence Howard helyett a Marvel-filmek energikus sodrásába gond nélkül beleilleszkedő Don Cheadle-re bízni, ahogy az egyik kedvenc (és immár nem is annyira alulértékelt) karakterszínészem, Sam Rockwell jelenléte sem megvetendő, még úgy sem, hogy itt egy enyhén parodisztikus antagonistát alakít. Nyerő jelenetsor volt az egész akciódús monacói autóversenyes felvonás, és a Vasember 2 diszkréten, de hatékonyan tágította ki a moziuniverzum összefüggő világát azzal, hogy nagyobb szerepet adott Samuel L. Jackson Nick Furyjának és bemutatta Scarlett Johansson Fekete Özvegyét, akit pedig mindig öröm nézni. A stáblista utáni jelenet Thor kalapácsával még mindig a legjobb ebből a műfajból az egész Marvel-sorozatban. De a forgatókönyv sajnos egy széteső káosz, amiben Tony Stark zűrös magánélete, egy családi vérbosszú, a fegyvergyárosok közötti rivalizálás és az egész hülyéskedés a S.H.I.E.L.D.-del nem áll össze semmi igazán élvezhetővé. A film főgonosza pedig a komolyan vehetetlen, kigyúrt és hamis orosz akcentusú Mickey Rourke, aki a történet nagy részét azzal tölti, hogy egy madarat követel - kérdésessé téve, hogy az alkotók tényleg ijesztő karaktert akartak-e írni, vagy egy nevetséges karikatúrát, mert Vanko bizony az utóbbihoz van közelebb. Ez pedig teljesen hazavágja a Vasember 2 központi konfliktusát - pedig a film látszólag már amúgy sem tudja eldönteni, hogy csillogó vígjáték vagy karakterközpontú, személyes dráma akar lenni.
16. Marvel Kapitány (2019)
(rendező: Anna Boden/Ryan Fleck)
Végül ez is megtörtént: a DC valamiben leelőzte a Marvelt. A sokak által méltán lenézett DC Extended Universe ugyanis a Wonder Womannek köszönhetően már 2017-ben előállt egy női szuperhős nevével fémjelezett mozival, amit ráadásul egy nő is rendezett. A Wonder Woman volt a DCEU első pozitív kritikai fogadtatású fejezete, és tény, hogy nagyságrendekkel erősebb volt, mint bármi, ami előtte érkezett (beleértve Zack Snyder két kolosszális Supermanes-Batmanes tévedését, meg a Suicide Squad című, hányingert keltő és vérciki tonális zűrzavart) - de az elismerő hangok többsége érezhetően inkább a szándéknak szólt, mint a kivitelezésnek. Persze, igaz, hogy Gal Gadot személyében egy komolyan is vehető női arccal bővült a 2010-es évek szuperhősfilmjeinek erősen a férfitöbbség felé hajló tablója, és ez nagyszerű dolog, de a Wonder Woman akkor sem volt több egy tisztességesen összerakott, ám sok helyen mégis egyenetlen nyári popcornmozinál, ami egy kicsit túlzottan komolyan vette magát. Kicsit megkésve a Marvel is előállt saját női szuperhősével, de a Marvel Kapitány csak megismételte a Wonder Woman hibáit: Brie Larson nagyszerű színésznő (aki abszolút megérdemelte az Oscarját a 2015-ös A szobáért), de az itteni alakítása elég lapos, az írók érezhetően "erős, független női hős"-ként akarták ábrázolni a főszereplőt, a sok erőlködés azonban a szerethetőség kárára megy. Samuel L. Jacksont a készítők látványosan és sikeresen megfiatalították, de az effektek és a látványvilág nagy része a Marvel Kapitányban még a címszereplőnél is érdektelenebb, ahogy az akció nagy része és a főgonoszok is. Persze van a filmben néhány jó poén, és Carol Danvers és Nick Fury párosának is van néhány jó pillanata, de amit a Marvel Kapitány csinál, az a humoros, szuperhősös sci-fikkel telített 2010-es évek végén egyszerűen már nem elég ahhoz, hogy ki tudjon emelkedni a tömegből.
15. Bosszúállók: Ultron kora (2015)
(rendező: Joss Whedon)
A Marvelnek tehát sikerült még egy Bosszúállók-film erejéig visszacsábítania Joss Whedont, aki kisebb csodát vitt véghez azzal, hogy 2012-ben nem csak vállalható, hanem egyenesen szerethető filmbe kovácsolta össze a moziuniverzum összes jelentős szuperhősét. De 2015-re már elmérgesedett a viszony a stúdió és Whedon között, aminek az lett a következménye, hogy az Ultron kora egy összefüggéstelen, túlspilázott káosz lett, amiről a legtöbb jelenetében ordít, hogy két egymással hadakozó fél törvénytelen gyermeke. Ez nem jelenti azt, hogy a filmben nincsenek remekül megoldott részletek: a Kelet-Európában játszódó kötelező bevezető harcjelenet után van a filmben egy elég hosszú jelenetsor, melyben az összes szuperhős Tony Stark New Yorki lakásában lazul és vicceskedik egymással. Megjelenik maga Stan Lee az egyik legemlékezetesebb cameo-szerepében, mindenki megpróbálja felemelni Thor kalapácsát (és Amerika Kapitánynak majdnem sikerül is), Bruce Banner és Fekete Özvegy flörtölnek egymással egy kicsit - az egész arra a kémiára épül, amit Whedon nagy erőfeszítéseinek hála sikerült felépíteni a moziuniverzum számos főszereplője között, és az egész a maga módján nagyon gyönyörű. Ez a diadalmas tíz-tizenöt perc tökéletes példa arra, hogy a Marvel-filmek elsősorban nem a látványos akciójelenetek vagy a földönkívüli mitológia miatt tudnak olyan vonzóak maradni, hanem a remek karakterábrázolás és a szereplők közötti kapcsolatok apró, humoros részletei miatt.
De aztán persze elkezdődik a film valódi cselekménye - most éppen Ultron, a Stark és Banner által megálmodott mesterséges intelligencia akarja elpusztítani a világot, a Bosszúállók pedig meg akarják menteni azt - és onnan már minden csak rosszabb lesz. Persze menő az a jelenet, amikor Stark egy felturbózott Vasember-páncélban csap össze az elszabadult Hulkkal, ahogy a szöuli autósüldözéses-képsor is hozzáértő rendezésről vall, de az Ultron kora végeredményben mégis egy zajos, enyhén fárasztó mozi, ami tele van érthetetlen és felesleges közjátékokkal (Thor elmegy valami barlangba és látomásai vannak, az összes szereplő Sólyomszem farmján unatkozik negyedórát...) és szörnyű CGI-jal terhelt összecsapásokkal. A főgonosz persze borzasztó, kár volt arra pocsékolni a nagyszerű James Spadert, hogy egy ronda és unalmas robotnak kölcsönözze a hangját, aki minden egyes megjelenésekor a szuperhősös filmek negatív figuráinak legelcsépeltebb fordulatait köhögi fel. Vízió, egy új karakter, aki a film utolsó felvonásában jelenik meg, talán még unalmasabb - egy újabb jellegtelen mesterséges intelligencia, akinél Paul Bettany jóval kidolgozottabb karaktert érdemelne.
Ha mindez nem tette volna egyértelművé: az Ultron kora nevetségesen túlzsúfolt film, újranézve kicsit meg is lepődtem azon, hogy mondjuk Andy Serkis a Fekete Párducban visszatérő fegyverkereskedője vagy Stellan Skarsgård asztrofizikusa is benne van, Whedon eredetileg Lokit is bele akarta keverni valahogy a történetbe, de szerencsére az ő jeleneteit már inkább kivágták. Higanyszál alakja talán az egyetlen dolog, amit az X-Men sorozat jobban oldott meg, mint a Marvel-moziuniverzum. Igaz, az Ultron kora hatásosan vezette fel a sorozat következő fejezeteit, de a legtöbb pozitívum elveszett a film bő lére eresztett forgatókönyve és túlbonyolított akciójelenetei között. Joss Whedonnak sikerült egyben tartania, sőt, megtévesztően pehelysúlyú filmmé változtatnia a Bosszúállókat, de az Ultron kora már széthullott a kezei között. A forgatás befejeztével a rendező és a stúdió útjai különváltak, a következő Bosszúállók-epizódot pedig már Anthony és Joe Russo rendezték (ők amúgy már 2014-es Amerika Kapitány: A tél katonájával bemutatkoztak a Marvel-moziuniverzumon belül) és mindent jobban is csináltak, mint Whedon az Ultron korában.
14. Doctor Strange (2016)
(rendező: Scott Derrickson)
A Doctor Strange nem egy kiemelkedő Marvel-film: a cselekmény enyhén elhasználtnak tűnik (a súlyos baleset után szuperhősként új életet kezdő gazdag seggfej-narratíva kísértetiesen hasonlít A vasember alaphelyzetére), Benedict Cumberbatch távolságtartó főszereplőjét nehéz kedvelni, az akciójelenetek nagyrészt felejthetőek, a főgonosznak pedig nincs semmi jelenléte, aminek sosem volna szabad megtörténnie egy Mads Mikkelsen-karakterrel. De a Marvel-filmek mindig hírhedtek voltak a rosszul megírt, jellegtelen negatív alakokról, úgyhogy ennyi év után ezen már igazán nem szabadna meglepődnünk. Azt sem könnyű elfogadni, amit a forgatókönyv be akar magyarázni nekünk - hogy a korábban megismert "szuperhősök a földönkívüliekkel szemben"-történettel párhuzamosan végig létezett ez a furcsa mágikus világ is, ahol szintén folyamatosan dúl a háború az emberek és az emberiséget elpusztítani vágyó természetfeletti lények között, csak erről épp nem volt szó eddig. Ha valamit sikerült eltalálnia a korábban remek (Sinister) és kevésbé remek (Hellraiser: A pokol démonjai) horrorfilmeket rendező Scott Derricksonnak, akkor az az elszállt, idegen dimenziókba betekintést nyújtó látványvilág, ami jó néhány percnyi nagyszerű füves sci-fi őrülettel dobja fel az amúgy nagyrészt lapos és kiszámítható Doctor Strange-et. Persze ilyet is láttunk már korábban, de ez nem jelenti azt, hogy a látványtervezés és a pszichedelikus effektek ne lennének helyenként szórakoztatók vagy egyenesen ijesztők, már ha a néző eleve nem józanul találkozik velük (mint ebben a jelenetben). Ja, és Tilda Swinton egy ősöreg és kopasz kelta varázslónőt játszik benne, ami egyik valóságban sem számíthat negatívumnak.
13. A Hangya (2015)
(rendező: Peyton Reed)
A Hangya örökre a szuperhősfilmek nagy "mi lett volna, ha..." pillanataként fog élni a kollektív emlékezetünkben: a Marvel amolyan laza akcióvígjátékként álmodta meg Scott Lang bemutatkozó moziját, ami jóleső pihenőt ígért az egész univerzum sorsát végveszélybe sodró eseményeket elmesélő elődök után. És minden filmőrült egy emberként dobott egy hátast, amikor bejelentették, hogy A Hangyát az akciófilm-paródia és vizuális humor kimeríthetetlen fantáziájú brit mestere, Edgar Wright fogja írni és rendezni Joe Cornish - az Idegen arcok című alulértékelt 2011-es sci-fi komédia alkotója - segítségével. De aztán a stúdió és Wright közötti művészi ellentétek keresztülhúzták az eredeti terveket, a rendező pedig otthagyta a projektet, így a rajongóknak be kellett érnie Peyton Reeddel, Az igenember és néhány hasonló idegesítően jó kedélyű mainstream vígjáték mögött álló alakkal. Nem tagadom, bennem is van egy jó adag keserű csalódás: a Scott Pilgrim a világ ellen számomra a 2010-es évek egyik legjobb filmje, és bármit megadnék azért, hogy lássak egyszer egy valódi Edgar Wright-féle szuperhősmozit. De azt is elismerem, hogy A Hangya végül egyáltalán nem lett szar film: Reed tisztességesen leszállította azt az alacsony tétű, de attól még elég ütős szuperhős-sztoriba oltott betörős krimivígjátékot, amit a stúdió eredetileg beígért. A színészekre nem lehet panasz, Paul Rudd a Marvel-moziuniverzum egyik legszerethetőbb hősét tudta kihozni Lang enyhén klisés (a mindenek felett a lányáért élő aranyszívű exbűnöző apa-karaktert legalábbis nehéz fenntartások nélkül elfogadni) figurájába, Rudd és Evangeline Lilly pedig már itt is hihetően tudták ábrázolni a két főszereplő közötti visszafogott romantikus kapcsolatba forduló kezdeti ellenszenvet. Az akciójelenetek tele vannak sziporkázó ötletekkel, kifogástalan CGI-jal és Edgar Wrightos humorral (a Thomas, a gőzmozdonyos poén az utolsó összecsapásnál egészen zseniális). Reednek valahogy sikerült tökéletes egyensúly teremtenie a jellemkomédia, az érzelmek és az izgalmak között, a végeredmény pedig egy szórakoztató nyári limonádéfilm, ami kicsit talán súlytalan a Marvel-moziuniverzum kontextusában, de közben igazából ez a legnagyobb vonzereje.
12. A vasember (2008)
(rendező: Jon Favreau)
Minden itt kezdődött. Mai szemmel nézve, a Bosszúállók: Végtelen háború (vagy, legyünk őszinték, akár az eredeti Bosszúállók) ismeretében A vasember egy relatíve kisméretű alkotásnak tűnik, ami tartalmában és megoldásaiban egyaránt eltörpül az egész világot leigázó ambícióval tálalt utódaihoz képest. De A vasembert újranézve azt a kezdeti vonzerőt sem nehéz felismerni, ami minden idők egyik legsikeresebb filmes franchise-ává tette a Marvel-moziuniverzumot. Az például ma már nagyjából senkinek sem fordul meg a fejében, hogy milyen valószínűtlen volt A vasember sikere: a Marvel rég eladta már legnépszerűbb karaktereinek filmes jogait egy csomó másik nagyvállalatnak (mint a 20th Century Fox vagy a Sony), így a kétezres évek második felében, amikor a képregényfilm nagyrészt a Christopher Nolan-féle Batman-trilógia hatására rohamosan a populáris mozi legnagyobb bevételeket hozó műfajává kezdett válni, a Marvel saját stúdiója ott állt a Pókemberhez, a Fantasztikus Négyeshez vagy az X-Menhez tartozó jogok nélkül. Nekik már csak az olyan kevésbé híres figurák maradtak, mint Thor, Amerika Kapitány, Hulk... vagy éppen Vasember. 2008-ban még egyáltalán nem volt evidencia, hogy ezekkel a Pókemberhez vagy Batmanhez képest ismeretlen karakterekkel egyáltalán lehetséges sikerfilmeket összehozni; Zack Snyder egy ma már elég kínosnak számító 2009-es interjúban tulajdonképpen lehülyézte a Marvelt, hogy ennyi pénzt pocsékolnak egy Vasemberhez hasonló "másodrendű" hősre.
De Kevin Feige és társai a Marvel Studiosnál messze nem voltak hülyék: A vasemberrel olyan szuperhősfilmet teremtettek, ami az ellentéte volt Nolan A sötét lovagjának, komor moralizálás helyett tiszta csillogó felszín, tele robbanásokkal, high-tech páncélokkal és luxuskocsikkal, és mindez a karizmatikus és emberfeletti egóval megáldott főszereplő, Tony Stark karakterére épült. A film első jelenetei a kapitalizmus, a fegyveripar és az Egyesült Államok közel-keleti politikájának ma is hatásos kritikájaként működik, de ennél több mélységet A vasember nem igazán tartogat; Starkot, a semmivel sem törődő milliárdos playboyt elkapják a terroristák, de ő felülkerekedik elbaszott helyzetén, megépíti a Vasember-páncélt, jó útra tér, viszonyt kezd a személyi asszisztensével - de szenzációhajhász nagyképűségét persze nem tudja elhagyni, ezért az utolsó jelenetben az egész világ előtt elismeri, hogy ő egy szuperhős. A stáblista utáni jelenetben megjelenik Samuel L. Jackson és diszkréten előrevetíti a Bosszúállókat. Az egész nagyon szépen le van kerekítve. A korábban főleg vígjátékokra szakosodott Jon Favreau rendező olyan lazaságot és humort adott a filmhez, ami most már a Marvel-moziuniverzum kötelező kelléke. Robert Downey Jr. ikonikus karaktert teremtett a folyamatos nagyképűségével belső sebeit elrejtő Tony Stark megformálásával. Az akciójelenetekkel nem volt nagy probléma, de - ahogy annyi későbbi Marvel-filmben - a vicces beszólások és a jellemábrázolás voltak az érdekesebbek. Jeff Bridges nagy színész, de A vasember főgonoszaként nem volt különösen hatásos, Terrence Howard pedig annyira jellegtelen volt Stark pilóta haverjaként, hogy ma már kevesen emlékeznek arra, hogy Don Cheadle előtt övé volt ez a szerep. A vasember tagadhatatlan szórakoztató és jelentős mozi, de nem annyira látványos, mint az univerzum, amit világra hozott.
11. Amerika kapitány: Az első bosszúálló (2011)
(rendező: Joe Johnston)
Az első Amerika kapitány-film nagyon rosszul is elsülhetett volna: Amerika kapitány ugyanis talán a legkevésbé menő képregényes karakter, egy őszintén hazafias érzésű, tisztára borotvált két lábon járó amerikai zászló, a patriotizmus és igazságosság megtestesülése. Tehát nem éppen egy Batman-féle sötét és rejtélyes akcióhős vagy egy Vasember-féle nagyképű, de mégis szerethető milliárdos-playboy figura. A kilencvenes évek elején, a szuperhősfilm kőkorszakában készült már egy hírhedten béna Amerika kapitány-mozifilm, aminek a létezését a Marvel megpróbálta mindenkivel elfeledtetni, és Az első bosszúálló könnyen ugyanolyan nevetségessé válhatott volna, mint két évtizeddel idősebb mostohatestvére. Ehelyett a Marvel-moziuniverzum kezdeti szakaszának legfontosabb pillanata lett, a film, ami valójában bebiztosította a franchise sikerét (még ha a bevételei el is maradtak legtöbb társáétól). A készítők legjobb húzása pedig az volt, hogy Chris Evanst választották a kapitány szerepére, aki azonnal ideges szemforgatásra késztető, erős nemzeti érzelmű poszterfigurából az egész moziuniverzum legszimpatikusabb karakterévé változtatta Steve Rogerst. Evans - aki a 2000-es évek bűnrossz Fantasztikus Négyes-filmjeiben már belekóstolt a szuperhős-műfajba - a film első felében apró növésű és vékony, de a gyávaságot hírből sem ismerő lúzerként máris visszavonhatatlanul megszeretteti magát velünk, úgyhogy amikor Stanley Tucci jó szándékú őrült feltalálójától megkapja a szérumot, ami kigyúrt óriássá teszi, mi már rég neki drukkolunk. Joe Johnston rendező szórakoztató, bár a vége felé kissé kiszámíthatóvá váltó második világháborús történelmi fantasy-kalandfilmet épített fel Steve Rogers köré, ami a természetfeletti fegyvereket kutató nácik-történetével kicsit Az elveszett frigyláda fosztogatóit juttatta eszembe (és ki gondolta volna: Johnston művészeti vezetőként dolgozott is az első Indiana Jones-mozin). A negyvenes évekbeli Amerikában játszódó részekben a forgatókönyv és a látványtervezés elsőrangúak, a háborús kötvények reklámozására kényszerített Amerika kapitány jelenetei viccesek, de a filmben épp csak annyi humor van, amennyitől még nem válik az egész parodisztikussá. Szóval vannak benne nagyszerű dolgok - például Tommy Lee Jones, Hayley Atwell vagy Sebastian Stan alakításai, Toby Jones náci tudósa, Tony Stark apjának feltűnése, a sokkoló utolsó jelenet, amiben Rogers szembesül a 21. századi valósággal - és persze vannak kevésbé nagyszerűek - Hugo Weaving unalmas főgonosza, az effektek nagy része, a háborúról festett kissé szépített kép - de maga Steve Rogers, ez a bátor, idealista, de nem teljesen naiv és humortalan hős, egyszerűen a legjobb dolog az egész Marvel-moziuniverzumban.
