Elérkeztünk hát visszaszámlálásunk végéhez - íme a legjobb zenék a legrosszabb évből, Radiohead-feldolgozásoktól világvégi darkwave-imákig, finn avantgárd metaltól futurista brit elektronikáig, karantént megéneklő pophimnuszoktól politikai töltetű hardcore hiphopig. És ahogy '15-ben, '16-ban, '17-ben és '18-ban, a jelszó idén is: nyerjen a legjobb dal! (Az idei lista előző részei itt és itt)

20. Perfume Genius - "On the Floor"

(Matador)

Úgy néz ki, minden egyes új Perfume Genius-album teljesebb és elragadóbb az előzőnél: Mike Hadreas tíz év alatt eljutott a Learning szerény lo-fi zongorás balladáitól a kirobbanó, szintetizált barokk pop-kinyilatkoztatásokig, és a 2020-as Set My Heart on Fire Immediately új csúcspontot jelent mindeddig csak felfelé ívelő pályafutásában. Hadreas ötödik nagylemeze nem csak hangszerelései buja gazdagságával, hanem szövegeinek nyíltan epekedő, szexuális tartalmával is felhívja magára a figyelmet, az "On the Floor" pedig mindkét szempontból - és mellesleg a szó szoros értelmében is - az album középpontját jelenti. Hadreas itt az albumcímet visszhangzóan túlfűtött, szinte kétségbeesett vágyakozásról énekel, és a második sorban elejt egy lehetséges Kate Bush-utalást, ami helyénvalónak tűnik egy ilyen mély szenvedélyjel és fájdalommal viharzó felvételben. Blake Mills producer saját fürge posztdiszkó-riffeléséből, Pino Palladino ruganyos basszusából és Matt Chamberlain ideges ritmusaiból egy sűrű, ragacsos és ragyogó zenei tapétát alkot Hadreas mögé, mely a funk játékosságával és a pszichedélia belassult elvágyódásával mozog.

19. Rina Sawayama - "XS"

(Dirty Hit)

Ez a kapitalizmus-ellenes pophimnusz Rina Sawayama bemutatkozó albumáról talán nem a kifinomult dalszerzés iskolapéldája: "Mindet magamnak akarok, nincs kedvem válogatni/És a szív akaratát nem lehet visszautasítani", énekli az első sorokban, majd felsorolja az összes luxusmárkát, ami épp eszébe jut. De persze nehéz is lenne nem szájbarágósan írni a késő kapitalizmus tébolyult, pokoli bohóctréfájáról, és az "XS" legalább rendesen odabaszó avantgárd rágógumipop-produkció fölött prédikálja szatirikus - és enyhén közhelyes - korkritikáját. Sawayama és hűséges társszerzője, Clarence Clarity alaposan körbejárták a mainstream popot egyre inkább beárnyékoló korai 2000-es évek-nosztalgiát a japán származású brit énekesnő első stúdióalbumán, az "XS" pedig önmagában is egyfajta tömör, három és fél perces időkapszulaként működik. Ott van a refrén Destiny's Childot idéző R&B-háttérvokál, a retrós elektropop-hangzás, amit Clarity egy az egyben az ezredforduló Britney Spears-kislemezeiből emelt át, na meg persze az időnként meglepetésszerűen a mixbe hasító torzított nu metal gitár, ami talán egy tisztelgés Sawayama egy kedvenc zenekara, a Limp Bizkit előtt.

18. Bill Callahan - "Pigeons"

(Drag City)

"Helló, a nevem Johnny Cash", énekli Bill Callahan a "Pigeons"-ön, hetedik saját neve alatt kiadott albumának első felvételén. A korábban évekig Smog művésznéven alkotó dalszerzőtől és underground kultfigurától sosem álltak távol az olyan félig tiszteletteljes, félig ironikus aranyköpések, mint ez, melyjel Callahan fejet hajt a másik nagy amerikai basszbariton előtt. A dal hátralévő részében azonban lágy és szívből jövő hangon szólal meg, elmesél egy anekdotát a friss házasokról, akik tanácsot kérnek a limuzinsofőr szerepébe bújó, immár középkorú családapává érett énekestől közös életüket illetően. "Amikor csak együtt jártok, csak egymást látjátok/És mindenki más elmehet a pokolba", válaszolja rövid szünet után, "De amikor házasok vagytok, az egész világgal házasodtok össze". Miután befejezte a bölcselkedést, Callahan eltöpreng azon, hogy butaság volt-e minden, amit mondott ("Nem tudnám megmondani, hogyan hangzott az egész/Értékes tanácsnak, vagy álszent marhaságnak"), és időnként némi sötét humort csempész pátoszos történetmesélésébe (lásd a sorokat a rizstől felrobbanó galambokról). Ahogy a a "Pigeons"-t hallgatom, arra gondolok, a lassú, éjféli keringőt idéző zene és Callahan mély, recsegő szabadvers-felolvasást idéző hangja nem annyira Cash-re, inkább egy öregkori Leonard Cohenre emlékeztet - és aztán eljutunk az utolsó sorhoz: "Üdvözlettel, L. Cohen".

17. Megan Thee Stallion - "Girls in the Hood"

(1501 Certified/300)

Megan Thee Stallion mozgalmas évet tudhat maga mögött: 2020-ban kiadta Good News című első stúdióalbumát, meghódította az amerikai slágerlistákat a Beyoncéval közös "Savage Remix"-kszel, ezt megismételte - és nagyjából egy hétig az egész internet figyelmét lefoglalta - Cardi B oldalán a "WAP"-pel. Aztán persze hajszál híján életét vesztette, amikor Tory Lanez júliusban tisztázatlan okokból kétszer rálőtt. Ebből az őrült hullámvasútból aztán egyfajta generációs hősként és a lehetséges "következő nagy női rapper"-ként került ki. Ha pedig csak egy dalt akarnánk kiemelni Megan felemelkedésének évéből, az a "Girls in the Hood" lenne. Ahogy Megan egy másik idei kislemeze - a 2Pac "Ratha Be Ya Nigga"-ját hangmintázó "B.I.T.C.H." - a  "Girls in the Hood" egy klasszikus rapfelvétel modern, kifordított női verziója. A háttér persze Eazy-E 1987-es "Boyz-N-the-Hood"-jából származik, amit IllaDaProducer és Scott Storch nagyrészt meghagynak eredti formájában, csupán minimálisan áramvonalasítják némi rockos élt adó elektromos gitárral, Megan pedig az N.W.A.-alapító férfias nagyképűségét visszhangozza a másik oldalról, eldicsekszik drága karóráival és az ujjai közé csavart férfiakkal, de még egy Naruto-utalásnak is marad hely.

16. Oranssi Pazuzu - "Uusi teknokratia"

(Nuclear Blast)

Ezek a finn black metal-lázadók a kezdetektől furcsa, beskatulyázhatatlan zenét csináltak, melyben az említett műfaj okkult lo-fi zöreje rendre a space rock süvítő gitárjaival, a krautrock merev ritmikájával, a pszichedelikus zene paranoiás elszálltságával és idegenszerű hangszerek - "Az ott most komolyan egy harsona? - vagy unortodox produkciós fogások - "Miért van a gitár olyan mélyen a mixben?" - sorával találkozott. És persze ez a zene mindig sötét, absztrakt és disszonáns dolog volt, közben pedig valahogy pofátlanul fülbemászó. A lényeg az, hogy az ötödik Oranssi Pazuzu-lemez, a 2020-as Mestarin kynsi kétségkívül a zenekar legjobbja, az "Uusi teknokratia" ("Egy új technokrácia") pedig összefoglal mindent, amiért szeretjük őket. Mert a logika azt diktálja, hogy ennek a zenének megközelíthetetlen, kaotikus őrjöngésnek kéne lennie: a repetitív, kellemetlenül csikorgó gitárok, a basszus riasztó lüktetése Jun-His ezeréves démonok átkait idéző, hörgő vokálja, a hagyományos dalstruktúrát elhagyó, szabálytalan felépítés és minden beazonosíthatatlan, maró zaj, ami feltűnik valahol a dal tíz vadul csapongó perce alatt nem éppen az easy listening ismertetőjegyei. És mégis, az "Uusi teknokratia" rejtélyes módon számomra ugyanolyan magával ragadó, hipnotikus felvétel, mint mondjuk a "The Number of the Beast". Ezt fejtsd meg!

15. Mac Miller - "Good News"

(Warner)

Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy a "Good News" alapvetően semmiben sem különbözik az összes többi posztumusz-kiadványtól: a kiadó egy producer kezébe adja a tragikusan fiatalon elhunyt zenész félkész demóit, aki szerencsés esetben legjobb tudása szerint befejezi és épkézláb albummá gyúrja össze azokat, aztán az egész dolog mehet a boltokba, a kiadó bezsebel egy rakás pénzt a halot ember nevében. És mégis, a "Good News"-t hallgatva nem azt érezzük, hogy ez csak egy újabb szégyentelen kísérlet egy lélektelen lemezcégtől a rajongók lehúzására. A dal mintha egy utolsó, túlvilági üzenet lenne a 2018-ban távozott rappertől, egy épp még elkapott, egyre halkuló rádióadás a másik oldalról. Ez részben annak tudható be, hogy Miller állítólag már majdnem befejezte végül idén januárban napvilágot látott hatodik albuma felvételeit végzetes túladagolása előtt, a néhány üres foltot pedig a keserédes nagyzenekari munkáiról ismert Jon Brion töltötte be melankolikus, elvágyódó színekkel. A szöveg egyszerre szívbemarkoló és nyomasztóan prófétikus: Miller nagytakarításról, újrakezdésről és a szebb jövő reményéről énekel de a hangja végig egy olyan emberé, aki tudja, hogy már nincs sok hátra - "Kifogyok az üzemanyagból, alig van már valami/Remélem, eljutok még hazáig/Annyira belefáradtam a fáradtságba".

14. Jessie Ware - "Spotlight"

(Virgin EMI)

Előző albuma, az ízléses, de kissé lapos Glasshouse viszonylagos sikertelensége majdnem Jessie Ware karrierje végét jelentette - az énekesnő belefáradt a turnézással járó stresszbe, és úgy érezte, művészileg is áthidalhatatlan akadályokba ütközött. De látszólag a 2017 óta eltelt három év alatt valami újra felgyújtotta benne a korábban kihunyni látszó tüzet, mert What's Your Pleasure című visszatérése energikusabb, táncolhatóbb, és egész egyszerűen jobb, mint bármelyik az amúgy kivétel nélkül szerethető korábbi albumai közül. Bevallom, nehéz is volt csak egyet kiválasztani Ware számos kiváló 2020-as kislemeze közül a listához - a címadó dal, a "Soul Control" vagy a "Save a Kiss" mind simán elfoglalhatnák e helyet, és ne feledkezzünk el a még tavaly megjelent "Adore You"-ról sem - de a "Spotlight"-tal minden esetre nem tévedhetünk nagyot. Ez az éjféli, erotikus diszkó-sóhajtás Ware eddigi legmeggyőzőbb tánczenei kitérője (leszámítva talán a Disclosure "Running"-remixét), a vokálban megtaláljuk a kilencvenes évekbeli R&B érzéki búgását, James Ford produkciójában pedig a nudiszkó-romantika mellett pedig a japán city pop hipnotikus, ellazult easy listeningjének visszhangjait.

13. Lianne La Havas - "Weird Fishes"

(Warner)

Ez a dal ténylegesen első a kategóriájában: egy Radiohead-feldolgozás, ami felülmúlja az eredetit. Pedig ebben az évben kis túlzással minden bokorban találtunk egy újabb Radiohead-feldolgozást - talán idén a szokásosnál is többen éreztük magunkénak Thom Yorke-ék disztópikus rémlátomásait, de ki tudja, talán csak a nosztalgia és az ismeretség kényelme vezetett vissza annyi zenészt egy-egy régi kedvenchez. Az örökké alulértékelt brit Lianne La Havasnak például biztosan nem valami technológiai paranoiával fűszerezett késő kapitalista összeomlás-vízió járt a fejében, amikor felvette a "Weird Fishes/Arpeggi" e verzióját kiváló harmadik albumához. Persze már az eredeti is egy szokatlanul barátságos Radiohead-dal szinte játékos, akusztikus gitárpengetésével, La Havas kezei között azonban nedves, melankolikus és elmélyült pszichedelikus soul-futammá válik középpontjában a brit énekesnő lefegyverző hangjával, melynek lágy, álmodozó hangulatú első felét szabadon eresztett teljes zenekaros funk-fellángolás követi.

12. Charli XCX - "anthems"

(Asylum)

Azt hiszem, nincs még egy ember a popszakmában, aki olyan rosszul viselte a "társadalmi távolságtartás"-t, mint Charli XCX, a kvázi-underground pop ügyeletes bulikirálynője. Az életet máskor megállás nékül habzsoló brit énekesnő a négy fal között ragadva, távol az otthonát jelentő kluboktól nem tudott mihez kezdeni magával, és bizonyára lassan elkezdett megőrülni, de e tapasztalatot az egyetlen igazán jó "karantén-albummá", a how i'm feeling now-vá formálta. Ezen a rövid és gyors 11 dalon Charli nyíltan énekel arról, hogy milyen hatással van a barátok, a partik és a koncertek hiánya a mentális egészségére, és sosem teszi ezt olyan hangerővel és átható, eufórikus szenvedéssel, mint az "anthems"-en. Dylan Brady és A.G. Cook túltöltött rágógumi-glitch produkciója fölött nyilatkozik a hétköznapi élet elviselhetetlen banalitásáról ("Ezek a napok kifárasztanak/Shoppingolok az interneten/Nem találok inspirációt, csak ki- és belélegzek"), a refrénben pedig nyálát csorgatva álmodozik New York-i éjszakákról és "himnuszokról" - a dal gyönyörű iróniája pedig az, hogy önmaga is olyan himnusszá válik, amilyenekről elméletileg szól. A végén még az optimizmus egy magányos sugarának is jut hely: "Végül, ha túl vagyunk ezen/Lehet, még közelebb leszünk egymáshoz".

11. Sufjan Stevens - "My Rajneesh"

(Asthmatic Kitty)

Különös: 2020 legjobb Sufjan Stevens-dala nem is volt rajta Sufjan Stevens 2020-as albumán. Jó, annyira talán mégsem meglepő - az "America" kislemez B-oldalán megjelent "My Rajneesh" műfajokon átívelő progresszív odüsszeiája minden bizonnyal kilógott volna a The Ascension elektropop-nyáladzásából, bár értelmezhető az egyszemélyes, akusztikus Carrie & Lowellt az elszálltabb hangszerelésekkel zsonglőrködő idei lemezzel összekötő hídként is. De én mésem így gondolok a "My Rajneesh"-ra: ezen a dalon Stevens mintha végiglátogatná pályafutása korábbi szakaszait, az A Sun Came szerény lo-fi folkját, a Seven Swans vallásos kétségekkel teli fohászait, az Illinois nagyzenekari barokk popját és a The Age of Adz szikrázó, elnyújtott elektronikáját, és mindezt egymásnak eresztené még egy rejtélyes szimbólumokkal, spirituális emelkedettséggel és letaglózóan érzékeny hangvétellel teli tízperces eposz keretében, melynek tematikai kiindulópontját a címszereplő bioterrorista hindu szektavezér története adja. De legyenek karakterei bármilyen elkúrt figurák - így korábban botrányhős műkorcsolyázók vagy szó szerinti sorozatgyilkosok - Sufjantól mindannyian kaphatnak egy szívfájdítóan gyönyörű balladát tele látomásos költészettel és törékeny éteri dalszerzéssel.

10. Terrace Martin/Denzel Curry - "PIG FEET" (ft. Daylyt, Kamasi Washington, G Perico)

(Sounds of Crenshaw)

Ha 2020-nak megvolt a maga "Alright"-ja, egy Kendrick Lamar modern klasszikusához hasonló, villámló, politikai töltetű rap-támadás az intézményesített rasszizmus ellen, akkor Terrace Martin és Denzel Curry "PIG FEET"-je volt az. A dal nem véletlenül hangzik olyan testközeli, áthatóan dühös prédikációnak: ez volt a zenei világ egyik első válasza a sosem látott méretű tüntetéseket inspiráló George Floyd-gyilkosságra, mindössze hat nappal a tényleges eset után jelent meg. Terrace Martin, a pályafutása nagy részében a jazzt és a rapet elválasztó szakadék áthidalásán dolgozó producer és multiinstrumentalista sűrű, zajos és agresszív avantgárd jazz ritmusai nem véletlenül idézik meg a To Pimp a Butterfly mély, füstös funkját: Martin és a dal tüzes szaxofonszólamát szolgáltató Kamasi Washington állítólag Kendrick 2015-ös albumához vették fel a "PIG FEET" hátterét még fél évtizeddel ezelőtt, de a 2020-as események új relevanciát adtak a zene nyers, parázsló harciasságának. A dalon feltűnő rapperek mindegyike apait-anyait belead verzéjébe, de az amúgy is élete legjobb formájában lévő Denzel Curry mégis kiemelkedik szinte a heavy metal brutalitását sugárzó, mániákus hörgésével.

9. Ichiko Aoba - "amuletum"

(hermine)

Minden egyes dal, amit a japán folkénekes-dalszerző Ichiko Aoba valaha írt varázslatos és természetfeletti nyugalommal teli remekmű, de az "amuletum" mégis ebben az életműben is egyedülálló. Ez a felvétel idén januárban jelent meg azon a kislemezen, mely Aoba saját lemezkiadójának legelső kiadványa volt és még csak nem is kapott helyet az előadó Windswept Adan című 2020-as albumán. De elszigetelt, már-már rejtett mivolta csak még egy réteget ad az "amuletum" szinte mágikus misztikumához: az egyszerű, de Aoba korábbi puritán lo-fi folkjától eltávolódó, az ismerős akusztikus gitár mellett gazdag, hárfát, csellót és klarinétot felvonultató hangszerelés és az énekesnő zavartalan békességgel és álmodozással teli hangja megmagyarázhatatlanul furcsa hatást keltenek. Ezt a zenét hallgatni olyan, mintha valami régről ismert, otthonos térbe lépnénk be, ami közben valahogy idegenszerű és kiismerhetetlen is. A régi japán költészetet idéző szöveg, melynek álomszerű világát halak, sirályok és bálnák népesítik be, szintén nem ad kulcsot a megértéshez, alig felfejthető képei nincsenek távol a zene saját zavarba ejtő szépségétől. Az idő és a tér béklyóin túl, a csillagok emlékei között az "amuletum" az egyetlen dal.

8. Paysage d'Hiver - "Im Winterwald"

(Kunsthall)

A black metal a legjobb metal, ezt bátran leszögezhetjük, de a kortárs black metal-színtérből leginkább az olyan előadók tudnak betörni a mainstreambe, akik valami eredeti csavart visznek a műfajba. Ez a titka jó néhány a listán szereplő zenekar sikerének - lásd: Oranssi Pazuzu, Imperial Triumphant, ESOCTRILIHUM... - de a Paysage d'Hiver kilóg a sorból. A svájci Tobias Möckl, azaz "Wintherr" 1997 óta működő egyszemélyes projektje több mint húsz évvel legelső kiadványa után is szigorúan megmaradt a jeges, atmoszférikus drone-hangzás - a Burzum Filosofemje által megírt - alapvetéséhez. De miközben a rejtőzködő multiinstrumentalista - akit Wroth néven a Darkspace frontembereként is ismerhetünk - korábbi lemezeit mind demóként jellemezte, a 2020-as Im Wald egyfajta kiteljesedést jelent, mely sosem teljesebb és sosem rémisztőbb, mint az "Im Winterwald"-on. Itt a könyörtelen, nyers zajjal támadó lo-fi produkció, a nyaktörő gyorsaságában egyszerre hipnotikus és agresszív gitárjáték, és a rekedt suttogás és fojtott sikoltás között félúton lévő vokál egyetlen sűrű, fagyos éjféli erdőre hasonlító baljóslatú zenei tapétává állnak össze, mely vég nélküli hóviharok, sötéten felénk magasodó fenyők és boszorkányság képeit idézi meg.

7. Phoebe Bridgers - "Garden Song"

(Dead Oceans)

Kritikusai gyakran vetik Phoebe Bridgers szemére, hogy minden dala a megtévesztésig hasonlít minden másik dalához - szívszorító új albuma, a Punisher tényleges nyitánya azonban épp azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem hasonlít egyikhez sem Bridgers múltbéli szerzeményei közül. A "Garden Song", Bridgers első szólókislemeze 2017-es bemutatkozó albuma óta - a kettő között azért volt egy EP, amit a boygenius egyharmadadként és egy album, amit a Better Oblivion Community Center feleként jegyzett - bizonyos értelemben klasszikus Phoebe Bridgers: a szövegben van valami fájdalmas, tovatűnő nosztalgia ("Ott nőttem fel, mielőtt tűz martaléka lett az egész") némi száraz humor ("És ha a skinhead szomszédod el találna tűnni/Akkor majd ültetek egy virágot a kertembe") és egy nagy rakás önmarcangoló reflektálás a saját életére, melyet itt egy kísértetjárta házzal azonosít. De miközben korábban annyi szerzeménye - így a "Me & My Dog" vagy a "Motion Sickness" egyfajta érzelmi katarzis felé építkeztek, addig a "Garden Song" megmarad az elfojtott, csendes gitároknál és szintetizátoroknál, melyek szinte nyomasztóan húzódnak a háttérbe, míg Bridgers kiteregeti egzisztenciális aggodalmát. A "Garden Song" szinte valóban a puszta csontokig csupaszítja magát, de ez a minimalizmus mégis jelentős dalszerzői áttöréshez vezet.

6. Lil Baby - "The Bigger Picture"

(Quality Control)

Lehet, hogy nincs még egy akkora művészi előrelépés a listán, mint a "The Bigger Picture", Lil Baby maratoni rasszizmus- és rendőri brutalitás-ellenes kislemeze. Mint néhány másik dal, ami helyet kapot a listán - így Terrace Martin "PIG FEET"-je vagy Anderson .Paak "Lockdown"-ja - ez is egy sietve felvett válasz a George Floyd-ügyre és az azt követő békés és erőszakos tüntetések sorára, de az atlantai rapper mintha egész életében arra készült volna, hogy papírra vesse ezeket a sorokat. Section 8 komor, visszafogott trap-produkciója egy repetitív zongorafutamra épül, és udvariasan a háttérbe húzódik, hogy átadja a helyet a reflektorfényben Lil Babynek, aki most karrierje során először megmutatja, hogy rappelni is tud. Mert persze slágerei korábban is voltak neki - elsősorban a Gunnával közös mixtape-sorozatának köszönhetően - de a Dominique Armani Jonesként született előadóra sokan egy sokadik Young Thug-klónként gondoltak, akitől agyzsibbasztóan unalmas AutoTune-rap verzéken kívül nem sokra lehet számítani, de itt váratlan éleslátással tekint egy mélyre nyúló, rendszerszerű problémákkal küzdő társadalomra. Elmondja persze kendőzetlen véleményét a faji gyűlöletről, de a dal megjelenésének feszült pillanatát ismerve meglepő higgadtsággal néz szembe e problémák komplex és sokoldalú valóságával. Mint a legjobb refrének, úgy a "The Bigger Picture" refrénje is egyszerű, de sokatmondó és inspiráló: "Nem tudjuk megoldani egy éjszaka alatt/De valahol el kell kezdenünk".

5. Jamie xx - "Idontknow"

(Young Turks)

10 Kérdés, Amit a Tudomány Még Mindig Nem Tud Megválaszolni: Mikor ad már ki új albumot Jamie xx? Sajnos nagyon úgy néz ki, a producer üzenni akar nekünk valamit egyetlen 2020-as kislemeze címével. Elmondása szerint az "Idontknow"-t a művészi válság okozta frusztráció szülte - amikor úgy érezte, nem képes befejezni semmilyen felvételt, amibe belefogott, inkább elengedte a zeneszerzés folyamatával járó kényszeres idegeskedést, és hagyta, hogy ötletei maguktól fejlődni és növekedni kezdjenek. Az "Idontknow"-ban valóban van egy nagy rakás spontaneitás, az a fajta felszabadult, kaotikus energia, melynek nyomát sem találtuk a producer ragyogó melankóliával és nosztalgiával teli bemutatkozó albumának klub-balladáin. Elmosódott emlékképekkel teli elektronika helyett az először a The xx egyharmadaként befutott Jamie Smith szinte footwork-gyorsaságú, zörgő, zűrzavaros ritmusokkal, látszólag szabálytalanul elszórt effektekkel és kísértetekként lebegő, feldarabolt emberi hangokkal dolgozik. A végeredmény veszélyesen közel kerül a teljes széteséshez, de a producer biztos kezét dicséri, hogy ez végül sosem következik be, és a dal Jamie xx egyszerre a múltba és a jövőbe tekintő, látomásos tehetségének egy újabb erős bizonyítéka lesz.

4. Waxahatchee - "Fire"

(Merge)

Mint majdnem az összes dalt keserves munkával elért diadalokkal teli, csodás új albumán, a Saint Cloudon, a "Fire"-t Katie Crutchfield elsősorban önmagának írta. A súlyos témákat meghazudtolóan könnyed hangon előadott sorok itt küzdelemről és szenvedésről tanúskodnak - "Ha feltétel nélkül tudnálak szeretni/Elsimíthatnám a redőket a legsötétebb égen", énekli Crutchfield, mintha saját tükörképéhez beszélne, majd a refrénben megidézi múltbéli önmagát, aki hajlandó lenne gyengévé és jelentéktelenné válni, hogy a külvilág elfogadja. De a Saint Cloud a megtisztulás és az újrakezdés albuma, és a "Fire" elbeszelője is "bölcsebb, lelassultabb és összeszedettebb". A frissen kijózanodott Crutchfield dalszerzése talán sebezhetőbb, mint azelőtt, sorai talán kimódoltabbak és gyengébb lábakon állnak, de ez a szinte zavarba ejtő nyíltság csak erősebbé és érettebbé teszi azokat. A Waxahatchee művésznevet immár nyolc éve használó énekes-dalszerző elmondása szerint a "Fire" dallama először az autópályán, vezetés közben jutott az eszébe, és ez a dal valóban tökéletes társ egy hosszú utazáshoz, könnyes szemmel mosolygó ragyogással teli, lassan ingó americanája olyan, mint a nap első sugarai a láthatáron, mint az új tavasz.

3. Yves Tumor - "Kerosene!"

(Warp)

Mindössze három évvel ezelőtt bizonyára senki - leszámítva magát az előadót - sem tudta volna megjósolni, hol lesz majd Yves Tumor 2020-ban. Akkor még csak egy volt a berlini PAN kiadó számos műfajilag besorolhatatlan avantgárd kívülállója közül, aki valamikor éteri ambient-sóhajokat, máskor szürrealista félálompopot adott ki a kezei közül, és persze köszönőviszonyban sem volt semmivel, ami a pop vagy az indie fősodrában zajlott abban a pillanatban. Mostanra pedig Tumor generációja egyik legnagyobb rocksztárjává érett, az önkifejezés és a dalszerzés normáit élből elutasító különc, aki mind extravagáns megjelenését, mind beskatulyázhatatlan, eklektikus művészetét tekintve csak névrokonához, David Bowie-hoz hasonlítható - és a "Kerosene!" a himnusz, amivel Tumor bejelentette igényét a kortárs rockzene trónjára. A szándékot zenéje áramvonalasítására és egy szélesebb közönség megcélzására tetten lehet élni abban a döntésben, hogy a 2018-as Safe in the Hands of Love után Tumor megint Justin Raisent bízta meg a produceri teendőkkel, ahogy abban is, hogy a "Kerosene!"-t a Beyoncé Lemonade-jén több ízben feltűnő Diana Gordonnal közösen énekelte el - de számomra ez a vakmerő, pszichedelikus lánggal és a Uriah Heep "Weep in Silence"-riffjét idéző szédítő, progresszív gitármágiával égő glam rock-kitörés egy újabb bámulatos lépés Yves Tumor művészi kiteljesedése felé vezető úton - és el sem tudom képzelni, a következő lépés hová vezet majd.

2. Lingua Ignota - "O Ruthless Great Divine Director"

(Sargent House)

Ha tavaly ilyenkor összeraktam volna egy listát a legjobb 2019-es zenékről, Kristin Hayter minden ízében rémületes, mind puszta méreteiben, mind kielégíthetetlen bosszúvágyában kolosszális indusztriális darkwave-mesterműve, a CALIGULA simán nyert volna az albumok között. Egy ilyen tisztító hatású, mindenféle mélyen rejtőző sérelmet, szenvedést és vérszomjat kiteregető alkotás után nem lett volna meglepő, ha Hayter úgy döntött volna, hogy egy ideig inkább visszavonul és alaposan kipiheni magát, de "túlélő-himnuszait" Lingua Ignota néven immár négy éven és két szólóalbumon át szállító énekes-dalszerző azért dobott egy-két csontot 2020-ban a még több fogcsikorgató zenei brutalitásra vágyó rajongótáborának. Néhány feldolgozás - szinte már közhelyes választások: Dolly Parton "Jolene"-je, Chris Isaak "Wicked Game"-je, utóbbi Alexis Marshallal közösen - mellett ott volt például az Adult Swim kislemez-sorozata keretében megjelent "O Ruthless Great Divine Director", egy tökéletes dal. A drámai zongoraszólam, majd a dal vége felé lo-fi black metal-gitárok és mennydörgés-szerű dobok fala előtt Hayter ismerős ótestamentumi borzalmakat és apokaliptikus víziókat felidéző soraival bújik bele a hamis próféta bőrébe, és a legelső sortól ("Minden ismerősöm egy kibaszott zsaru") a finálé újra és újra elszavalt katartikus fohászáig ("Szólítom a jobb kezet és a pörölyt/Legyen kitépve minden villás nyelv") hátborzongató, megrendítő és a végén kielégítő.

1. Bob Dylan - "Murder Most Foul"

(Columbia)

Borús nap volt, '20 márciusa, és a láthatatlanul közöttünk járó vírus foglalta épp le gondolatainkat, amikor váratlanul, bejelentés vagy felvezetés nélkül feltűnt az interneten a "Murder Most Foul". Ez lehetett talán az egyedüli alkalom idén, amikor egy dal megjelenésének önmagában hírértéke volt: Bob Dylan, a hatvanas évekbeli ellenkultúra nagy gunyoros dalnoka és az azóta eltelt hat évtized popkultúrájának egyik rendíthetetlen oszlopa 2020 feje tetejére állt világának káoszában szabadon eresztette első eredeti szerzeményét a nyolc évvel azelőtti Tempest című lemeze óta. És ez a dal - melynek megírásáról, felvételéről, producereiről és magát Dylant leszámítva az előadóiról továbbra sincs semmilyen kézzel fogható információnk - nem "csak" egy új Bob Dylan-dal volt, pedig már az önmagában kisebb atomrobbanásnak számított a zenei életben: a "Murder Most Foul" egy tizenhét perces Bob Dylan-dal volt, a leghosszabb a Robert Allen Zimmermannként született költő-énekes életművében, fél perccel lenyomva a korábbi rekorder "Highlands"-et. És ez még mindig nem minden: ahogy azt a kislemez borítóját látva azonnal felismerhettük, a "Murder Most Foul" nem volt más, mint Bob Dylan tizenhét perces eposzi költménye volt John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásáról. Azon a napon, 2020. március 27-én másról sem lehetett hallani a különböző zeneblogokon és közösségi oldalakon, mint Az Új Bob Dylan-Dalról, és ez valahol csodálatos volt: 24 órára elfeledkeztünk az egyre gyorsabban darabjaira hulló külvilágról, hogy megfogalmazzuk elragadtatott, vagy épp csípős véleményünket erről a valódi "egyszer az életben"-eseményről.

Tehát akkor, a "Murder Most Foul". Dylan bármiféle zenei díszítés nélkül, puritán és visszafogott hangszerek által kísérve tart hosszas, refréneket és dallamokat nélkülöző gyászbeszédet a meggyilkolt elnök fölött, megszólalása szokatlanul csupasz és érzelemdús - az ismerős, távolságtartó és az érzelmi őszinteségtől enyhe szarkazmussal védekező előadó itt érezhetően egy számára mélyen fájdalmas és jelentőségteljes témát elevenít fel, melyet egy egész nemzet lelkének megcsonkításával azonosít. Shakespeare-i tragédiákat megidéző fantáziájában a halálos lövés után Kennedy autója tovább halad az úton, és a rádióban egy lemezlovas váltogatja a régi idők elfakuló zenéit, és így a dal több lesz, mint az elnök gyászbeszéde: a kultúra egy egész tovatűnő pillanatának még egy utolsó megidézésévé válik annak a pillanatnak az egyik utolsóként köztünk járó, jelentős alakja által. Dylan megállás nélkül érkező sorai többrétegű utalásokkal és szójátékokkal teli, sűrű popkulturális szövetként működnek, melyben feltűnik az Amerikába érkező Beatles, Woodstock utópiája és Altamont véres ébredése, Rhett Butler ikonikus utolsó Scarlett O'Harához intézett mondata, a Rémálom az Elm utcában, Patsy Cline, Marlon Brando és még sokan mások. A dal utolsó harmadában Dylan sorban megnevezi e letűnt éra dalnokait, énekeseit és filmsztárjait, mintha Kennedy sorolná a túlvilág felé tartó autóban, hogy mit játsszon a lemezlovas, vagy mintha maga Dylan búcsúzna tőlük: Don Henley, Sun Ra, Stevie Nicks, Freddie Mercury, Buster Keaton, Thelonious Monk, Shakespeare Julius Caesarja, Beethoven, Nina Simone és megszámlálhatatlan további kap említést egy-egy félsor erejéig. Ha bárki más énekelné, a "Murder Most Foul" nem lenne több olcsó boomer-nosztalgiautazásnál, de Bob Dylan tolmácsolásában ugyanaz valahogy transzcendens, szívfájdító és lenyűgöző dologgá válik. Ahogy a jó öreg William mondotta volt, "Holott a kényszerű vég, a halál/Eljő, ha jönnie kell.". Addig is, játszd a Rough and Rowdy Wayst, játszd a "Murder Most Foul"-t.