Depressziós brit posztpunk és szívfájdalmas új-zélandi elektropop, harcias metalcore és csendes folk rock, gyászos francia diszkó és politikai töltetű New York-i dance-punk - ezeket hallgattuk többek között ebben a kaotikus és fárasztó évben, ami végre valahára a végéhez közeledik. Ami itt következik, az nem több és nem is kevesebb, mint száz olyan dal, amik idén jelentek meg (vagy idén fejtették ki legnagyobb hatásukat), de ilyen-olyan okokból a következő években sem szabad elfeledkeznünk róluk. Kezdjük is a visszaszámlálást:
100
Future
"Mask Off"
(A1/Freebandz/Epic)
Metro Boomin itt kiválóan másolta le azt a belassult, komor és - igen - fuvolaszólamokra építő hangzást, amit tavaly talált ki a 21 Savage-dzsel közös Savage Mode EP-n, de bizonyára ő sem gondolta volna, hogy a "Mask Off" nemcsak Future legnagyobb slágere lesz, hanem az év egyik meghatározó zenei mémje is. A hivatalos remix hozzáadott a dalhoz egy Kendrick-verzét, de a "Mask Off" igazi sztárja Metro Boomin maradt.
99
St. Vincent
"New York"
(Loma Vista)
Annie Clark ötödik albuma, a MASSEDUCTION minden tekintetben radikális eltávolodást mutatott korábbi zenéjétől - a rikító rózsaszín dizájntól az eklektikus elektropop-hangzásig (a producer a nem hivatalos Popzenei Év Embere, Jack Antonoff) és addig, hogy karrierje során először zenekar nélkül indult turnéra. Bár azt gondolom, ezek mind kifejezetten rossz döntések voltak - és még nem is említettem az iszonyúan kínos álinterjúkkal teli albumfelvezető kampányt - és azt is, hogy a MASSEDUCTION Clark első igazi ballépése, de azt el kell ismerni, hogy az első kislemezként megjelent "New York" szerethető zongorás szakítós ballada és méltó utódja az olyan szomorú, de felemelő, New Yorkot megéneklő daloknak, mint az Interpol "NYC"-je vagy Lou Reed "Dirty Blvd."-a.
98
Kelly Lee Owens
"Anxi." (feat. Jenny Hval)
(Smalltown Supersound)
Jenny Hval tavaly kiadta karrierje eddigi főművét (a Blood Bitch című albumot), de idén sem feledkeztünk meg róla: márciusban felejthetetlen koncertet adott Budapesten és vendégszerepelt Lindstrøm új lemezén (a "Bungl (Like a Ghost)" című furcsa, élő beszédben előadott felvételen). De még ennél is jobb volt a Kelly Lee Owens remek debütáló albumán megjelent "Anxi." című dal - a fiatal londoni producer először Hval 2015-ös "Kingsize" című számának remixével hívta fel magára a figyelmet, az "Anxi." pedig méltó folytatás: az elelktronikus tánczene és az ambient pop ízléses ötvözete, egy ígéretes tehetség és egy elismert avantgárd zenész találkozásának gyümölcse.
Kelly Lee Owens - "Anxi." (feat. Jenny Hval)
97
Paramore
"Hard Times"
(Fueled by Ramen)
Az nem kétséges, hogy a világra nehéz idők járnak és a "Hard Times" szövegéből ítélve a Paramore énekesnője, Hayley Williams (aki idén vált el a férjétől) sem érezte valami fényesen magát 2017-ben. A zenekar ötödik, After Laughter című albumának első kislemezeként megjelent dal a depresszióról szól, amelyet Williams átélt az utóbbi években, de a játékos, jókedvű nyolcvanas évekbeli new wave/szintipop hangzás éles kontrasztban áll az olyan sorokkal, mint a "Járkálok saját kis esőfelhőmmel/A fejem fölött, és nem fog eltűnni". A kilencvenes évekbeli francia house hangulatát kölcsönző, rövid Daft Punk-szerű betét az egyik kedvenc részem a hetvenes évek diszkóját és a nyolcvanas évek popzenéjét nagyszerűen egyesítő dalban.
96
Lil Yachty
"Forever Young" (feat. Diplo)
(Quality Control Music/Capitol/Motown)
Lil Yachty megosztó személyiség - ahogy az összes hozzá hasonló, AutoTune-ra építő SoundCloud-rapper - vannak rajongói és vannak, akik élből elutasítják őt és azt, amit képvisel. Ha hallottuk valamelyik tavalyi mixtape-jét (a Lil Boatot vagy a Summer Songs 2-t), akkor tudjuk, hogy Yachty erőssége a könnyed, nyárias hangulatú pop-rapben rejlik és lehet némi hiányérzetünk, hiszen egyetlen saját kiadványán sem találunk igazi Nyár Slágere-esélyest (habár a tavalyi nyár leghangosabb dala, D.R.A.M. "Broccoli"-ja részben Yachty miatt volt annyira jó). A "Forever Young", Yachty Teenage Emotions című debütáló albumának egyértelmű csúcspontja ezt az űrt tölti be: a Diplóval készült rövid, de fülbemászó felvétel csak egy súlytalan nyári slágerpróbálkozás, ami nem is jött ki kislemezen, de így is több mint hétmillióan nézték meg a klipjét a YouTube-on. A "Forever Young" egy Lil Yachty-dal azoknak, akik nem szeretik Lil Yachtyt - de előadójával ellentétben tényleg nehéz utálni.
Lil Yachty - "Forever Young" (feat. Diplo)
95
Sampha
"(No One Knows Me) Like the Piano"
(Young Turks)
A "(No One Knows Me) Like the Piano" egy elég ártalmatlan, nosztalgikus zongorás ballada, ami természetesen egy zongoráról szól - méghozzá arról, ami az énekes anyja házában állt. Ha kicsit jobban utánanézünk a korábban mindenféle hírességek (Kanye, Drake, Jessie Ware...) háttérénekeseként dolgozó és idén végre saját nagylemezzel (Process) előálló Sampha élettörténetének, akkor a dal kicsit mélyebb értelmet nyer: ez volt az utolsó dal, amit az énekes eljátszott az anyjának, akinek a temetésén is ezt adta elő. A "(No One Knows Me) Like the Piano" szépen belesimul a Process csendes, de bölcs felvételei közé, de talán ez a legszívszorítóbb mind közül.
Sampha - "(No One Knows Me) Like the Piano"
94
Mark Barrott
"The Pathways of Our Lives"
(International Feel)
A balearic beat - ez az ibizai nightclubokat idéző, a klasszikus rave-elektronikába trópusi house-t és mediterrán hangzásokat keverő eklektikus tánczenei műfaj - már jó pár éve, valamikor a 2010-es évek elején kiment a divatból, de a brit Mark Barrott ezzel nem nagyon foglalkozik: tavalyi albuma, a Sketches from an Island 2 jobb, mint bármi az Air France No Way Down EP-je óta. A "The Pathways of Our Lives", ez a csodás, tengerparti bulikat és forró nyarakat idéző lassú, törzsi ritmusokkal feldobott ambient-felvétel pedig egyértelművé teszi, hogy a balearic beat nem halt meg és Barrott a műfaj legnagyobb reménysége a túlélésre.
Mark Barrott - "The Pathways of Our Lives"
93
Calvin Harris
"Feels" (feat. Pharrell Williams, Katy Perry, Big Sean)
(Columbia)
2017 - sok minden mellett - az az év volt, amikor Calvin Harris lekörözte DJ Khaledet abban, amiben eddig senki sem tudta lekörözni DJ Khaledet: annyi híres énekest és rappert zsúfolt új albumába, hogy nem is tudnám felsorolni itt az összeset anélkül, hogy több bekezdést töltenék meg csak nevekkel. Itt van például a "Feels", ez a laza, nyárias ska-ritmusra épülő diszkó/funk dalocska: nem lenne benne semmi különös, de Pharrell Williams énekli a verzéket, Katy Perry a refréneket és Big Sean benéz néhány sorra a vége felé. Ha más nem is, de az biztosan jelzi a dal kiváló minőségét, hogy miközben Katy Perrynek látszólag semmi sem sikerült ebben az évben, itt még ő sem tudott hibázni.
Calvin Harris - "Feels" (feat. Pharrell Williams, Katy Perry, Big Sean)
92
(Sandy) Alex G
"Bobby"
(Domino)
Alex G idén az elég fura hangzású (Sandy) Alex G-re változtatta művésznevét, de új albuma, a Rocket más változást is hozott az egykori Bandcamp-hírességből Frank Ocean-kollaboránssá emelkedő énekes-dalszerző karrierjében. Itt van például az első kislemezként megjelent "Bobby": ez a rusztikus hangulatú Americana-felvétel egy sivár kapcsolatról, ami egyrészt épp olyan ízléses, minimalista indie pop, mint Alex G legjobb dalai (például a 2015-ős "Brite Boy"), de közben közelebb van a tradicionális countryhoz, mint bármi, amit eddig kiadott. Biztos vannak, akik hiányolják a régebbi Alex G-lemezek zajosabb lo-fi hangszereléseit, de a "Bobby"-hoz hasonló dalok azt bizonyítják, hogy a mainstreamhez való közeledés nem tesz neki szükségszerűen rosszat.
91
Everything Is Recorded
"Close but Not Quite" (feat. Sampha)
(XL)
Ebben az évben a londoni XL Recordings társalapítója és tulajdonosa, Richard Russell különösen büszke lehetett kiadójára: olyan remekművek jelentek meg az 1989 óta létező független lemezcég gondozása alatt, mint Arca cím nélküli albuma, az Ibeyi második lemeze, a Radiohead OKNOTOK című OK Computer-kibővítése és persze King Krule diadalmas visszatérése, a The OOZ. Ezeken kívül Russell saját projektje, az Everything Is Recorded is kiadott egy EP-t, aminek címadó felvétele, a "Close but Not Quite" nagyszerűen egyesíti az XL kiadóra amúgy is jellemző triphopos/minimalista R&B hangzást egy Curtis Mayfield-utalással és persze az idén áttörést hozó szólóalbummal előálló kortárs soulénekes, Sampha hangjával - aki lassan talán maga is Mayfieldi magasságokba tör.
Everything Is Recorded - "Close but Not Quite" (feat. Sampha)
90
21 Savage/Offset/Metro Boomin
"Still Serving"
(Epic)
A rapper 21 Savage és a producer Metro Boomin közös EP-je, a Savage Mode belassult, fuvolaszólamokkal megtűzdelt trapjével szép csendben 2016 legnagyobb hatású raplemeze lett (ez idén nagyon érezhető volt az olyan slágereken, mint Future "Mask Off"-ja). De miközben Metro Boomin 2017-re a rap világának egyik legbefolyásosabb producere lett, Savage inkább csak bénázott: bemutatkozó albuma, az Issa Album elég gyengére sikerült, az elég kínos élő fellépései pedig egyre jobban erősítették azt a benyomást, hogy az ügyes producerek és a mémek nélkül a zenéje igazából senkit sem érdekelne. Szerencsére a címének megfelelően bejelentés nélkül, Halloweenkor megjelenő remek Without Warning (Savage második közös albuma Boominnal és az első a Migosból ismert Offsettel) még idejében megmentette előadója hírnevét. A "Still Serving" az egyik legjobb dal ezen a vérfagyasztó, könyörtelen raplemezen, Boomin sötét tónusú hangszerelését és Savage monoton hangját nagyszerűen egészíti ki Offset ideges stílusa, a végeredmény pedig horrorfilmnek is elmenne - az október 31-i megjelenés sem véletlen hát.
21 Savage/Offset/Metro Boomin - "Still Serving"
89
Elder
"The Falling Veil"
(Armageddon Shop)
Ha érdekel az Elder Reflections of a Floating World című idei albuma, azt már most tudod: bizonyára kevesen botlanak bele a kőkemény pszichedelikus stoner rockban és doom metálban utazó fairhaveni trió életművébe (ami most már öt nagylemezt számlál) úgy, hogy egyáltalán nincsenek képben a zenéjük lényegével. A "The Falling Veil", a Reflections tizenegy perces (de egy másodpercig sem unalmas) csúcspontja nagyjából összefoglalja a lényeget: gitárok, dobok, basszus és billentyűk halmozódnak egymásra újra és újra a dal eposzi hosszúsága alatt, a hatás pedig végig apokaliptikus és lenyűgöző. A "The Falling Veil" újabb érv amellett, hogy a metálnak nem kell nevetségesen színpadiasnak lenni ahhoz, hogy elérje, amit akar.
88
SOPHIE
"It's Okay to Cry"
(Transgressive)
SOPHIE (teljes nevén: Sophie Long), a PC Music tagjaként ismert brit producer sokáig azért volt beszédtéma a kortárs elektronikus zene rajongói körében, mert sosem mutatta meg az arcát és nem nagyon jelent meg nyilvános helyeken - de tulajdonképpen a valódi hangját sem lehetett hallani korábbi dalaiban. Az "It's Okay to Cry" videoklipjének megjelenése épp ezért volt olyan nagy esemény: a rejtőzködő producer itt mutatta meg először magát a közönsége előtt - és mindezt elég drámai módon tette. Nem csak az derült ki, hogy mostantól nem csak a művészneve női, hanem az is, hogy kész eltávolodni az olyan kislemezek stílusától, mint a "Bipp" vagy a "Hard". Az "It's Okay to Cry" igazából nem olyan izgalmas, mint az említett dalok - leginkább egy LMBT-himnusz és egy klasszikus power ballad SOPHIE-féle ötvözeteként lehet jellemezni - bár a vége felé azért megidézi Long már-már klasszikusnak számító 2013/2014-es felvételeit. Ez, és az év egyik legemlékezetesebb klipje garantálják a helyét a listán.
87
Drake
"Passionfruit"
(OVO Sound/Young Money/Cash Money/Republic)
Bár az elnyújtott és dögunalmas Views okozta csalódás még mindig a levegőben van, Drake 2017-ben azért adott néhány okot arra, hogy megbocsássunk neki. Az első ezek közül természetesen a More Life, ez a hivatalosan "lejátszási listának" nevezett tulajdonképpeni album, amihez hasonlóan élvezetes dalgyűjteményt a kanadai rapper legutóbb 2015-ben adott ki (persze az If You're Reading This It's Too Late-ről van szó). A "Passionfruit" volt a legnagyobb sláger a More Life-on, egy dal, ami még tovább megy abba a kétes fogadtatású jamaicai danchellos irányba, amivel Drake a Views legrosszabb dalain is kísérletezett. De ami ott nem működött, az itt meglepő módon működik - sőt, a dal elején Drake kedvelt producere, Noah "40" Shebib a legendás detroiti DJ-t, Moodymann-t is megidézi egy hangmintával.
86
Mac DeMarco
"This Old Dog"
(Captured Tracks)
Mac DeMarco Szigetes koncertje igazából izgalmasabb volt, mint This Old Dog című új albuma, de azért mégiscsak kellemes hallgatási élmény ez tizenhárom laza, modern jachtrock-felvétel. Bár az albumon nem találunk olyan kiemelkedő dalokat, mint amilyen az "Ode to Viceroy" volt a 2012-es 2-n vagy a "Chamber of Reflection" a 2014-es Salad Daysen (habár DeMarco párszor, például az "On the Level"-ön mintha mégis az utóbbi számot, legnagyobb slágerét próbálná lemásolni), de a címadó dal például épp egy ideális Mac DeMarco-pillanat: egy lusta lo-fi ballada az örökké tartó szerelemről, ami pont olyan komolytalan, mint a kanadai származású előadó viselkedése a színpadon.
85
Lissie
"Wild West (Roadhouse Mix)"
(Rhino)
Ennek a sok szempontból igen borzalmas évnek a legnagyobb pozitívuma talán a Twin Peaks visszatérése volt: David Lynch tizennyolc részes remekműve még a tévésorozatok aranykorában is olyan jelentős, kiemelkedő alkotásnak látszik, amit még nagyon sokáig fognak emlegetni. És mint Lynch minden klasszikus filmjében, úgy az új Twin Peaksben is nagy szerepet kapott a zene hangulatteremtő ereje, na meg az epizódok végének izgalmas fellépői. Ha csak a Bang Bang Bar konferansziéjának izgatottsága alapján ítélkeznénk, akkor pedig azt hihetnénk, hogy Lissie volt a legizgalmasabb mind közül - pedig az évadban olyan nevek is felléptek ezen a színpadon, mint a Nine Inch Nails, a Chromatics vagy maga Julee Cruise (az eredeti sorozat főcímdalának énekese). De Lissie olyan lenyűgözően adta elő alulértékelt tavalyi albumának címadó dalát, hogy az nem csak az eredeti verziónál, de az említett előadók fellépéseinél is jobban sikerült.
Lissie - "Wild West (Roadhouse Mix)"
84
Porches
"Country"
(Domino)
A "Country" az első kislemez Aaron Maine zenekarának jövőre érkező harmadik albumáról (The House), ami a tavaly megjelent, áttörést hozó Pool folytatása (bár Maine elmondása szerint ezt írta meg utoljára az új dalok közül). A cím félrevezető lehet: a "Country"-nak semmi köze a hagyományos amerikai népzenéhez; a dal olyan, mint a Pool legjobb pillanatai: rövid, melankolikus, de éles. A hűvös szintipop-hangzást Maine falzetthangja és pillanatnyi benyomásokra építő dalszerzése egészíti ki. Visszatér a víz motívuma, ami a Pool dalain is nagyon hangsúlyos volt - Maine itt az első csók élményét hasonlítja az úszáshoz és a víz okozta felszabadultsághoz. És a dalt hallgatni is olyan könnyed és szabad érzés, mint úszni egy éjszakai tóban.
83
Laurel Halo
"Moontalk"
(Hyperdub)
Laurel Halo zseniális idei albuma, a Dust azért működött olyan jól, mert a sok furcsaság, amiből felépült (a mindenféle irányból érkező tánczenei hatások, az idegenszerű elektronikus zajok, a japán nyelvű kórusok, a szürrealista szövegek...) valahogy nem csak egységes egésszé álltak össze a Berlinben élő amerikai producer kezei között, hanem egy meglepően könnyen befogadható, egyéni popzenei látásmódot teremtettek, amihez senkié sem hasonlított. Ez az olyan dalokban érződik különösen, mint az album második kislemezeként megjelent "Moontalk", ami papíron tényleg nem működne, de a valóságban izgalmas, szórakoztató és fülbemászó avantgárd elektropoppá lényegül át, ami egyszerre hangzik úgy, mintha egy másik bolygóról és mintha az emberiség távoli jövőjéből érkezne.
82
Snail Mail
"Thinning"
(Sister Polygon)
Lindsey Jordan, a Snail Mail énekesnője és gitárosa még középiskolába jár (csak igazgatói engedéllyel indulhatott turnéra háromfős indie rock-zenekarával!), de több nagyobb zenei publikáció az év nagy ígéretei között tartja számon, és a Matador, az egyik legnagyobb független kiadó már le is szerződtette őket. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért, akkor csak meg kell hallgatnunk a "Thinning" című dalt a Snail Mail eredetileg 2016-ban megjelent, de a kritikusok figyelmét csak idei újrakiadásával felkeltő Habit EP-ről. A téma egyszerű (egy betegség, amin Jordan átesett és amitől szó szerint "elvékonyodott"), a hangszerelés még egyszerűbb (hagyományos lo-fi indie rock), de az egész éppen arra emlékeztet, amiért eredetileg beleszerettünk az indie rockba. A Spoon, Father John Misty vagy a Real Estate kisebb-nagyobb csalódást okozó idei albumaival ellentétben ez a dal - bár főleg arról szól, hogy Jordan milyen szarul érzi magát - tele van élettel.
81
Tyler, The Creator
"911 / Mr. Lonely" (feat. Frank Ocean, Steve Lacy)
(Odd Future)
Az év egyik legnagyobb meglepetése - nem csak a rap műfaján belül - számomra Tyler, The Creator új albuma volt: a borzalmas, 2015-ös Cherry Bomb után nem számítottam hallgatható zenére az Odd Future kollektíva vezetőjétől, főleg azért nem, mert Tyler legutóbb 2011-ben volt releváns előadóként (még a "Yonkers" idején). De Tyler tudta, mi a megoldás alkotói válságára: nem a segélyhívót tárcsázta, mint a Flower Boy első kislemezének szövegében, hanem régi Odd Future-ös társát, az azóta jóval nagyobb karriert befutott Frank Oceant (valamint a The Internet tagjaként ismert Steve Lacyt), és elkészítette időtlen idők óta legjobb dalát. A kétrészes "911 / Mr. Lonely"-n Tyler, Frank és Lacy mellett feltűnik ScHoolboy Q és A$AP Rocky, valamint a norvégiai énekesnő Anna of the Nort, a végeredmény pedig egy sokszínű és izgalmas dal (ez pedig semmiről sem mondható el Tyler előző albumáról), ami remek felvezetése volt a Flower Boynak, az év egyik abszolút legjobb raplemezének.
Tyler, The Creator - "911 / Mr. Lonely" (feat. Frank Ocean, Steve Lacy)
