Már megint az a dolog, amiben túlelemzek egy csomó buta szuperhősfilmet, és amiben megválaszolom az örök kérdést: tényleg a Fekete Párduc a legjobb dolog, amit a Marvel csinált? Vagy a 88-as Metascore és az Oscar-jelölés nem is volt megérdemelt? És tényleg a Bosszúállók: Végtelen háború a legnagyobb crossover az emberiség történelmében? Derítsük ki!

21-11

10. Vasember 3 (2013)

(rendező: Shane Black)

Az igencsak gyengére sikerült második Vasember-film után a Marvel megköszönte Jon Favreau rendezői szolgálatait, és úgy döntött, itt az ideje változtatni (producerként és színészként Favreau azért még mindig része volt a projektnek). Úgyhogy a harmadik részhez Shane Black került a rendezői székbe, aki nélkül nem készülhettek volna el az olyan klasszikus a nyolcvanas évekbeli akciófilmek, mint a Ragadozó vagy a Halálos fegyver, és aki amúgy is Robert Downey Jr. haverja volt (első közös munkájuk a maga nemében egészen szórakoztató Durr, durr és csók 2005-ből). Black a Vasember 3-ban azt a két dolgot csinálta, amikhez a legjobban ért, ez a két dolog pedig a vaskos, amerikai humor és a nagyszabású, nevetségesen élvezetes akciójelenetek. És mondani sem kell, a Vasember 3 lett magasan a legjobb Vasember-fim. A második rész után itt is fontos cselekményelem lett Tony Stark mentális egészsége - most éppen a Bosszúállók eseményei miatt van PTSD-je - és ez a szál most rendesen ki is van dolgozva a forgatókönyvben: a Vasember 3 Stark emberibb, sebezhetőbb oldalát mutatja meg. De közben van a filmben egy  kicsit sem idegesítő gyerekszereplő, akivel Stark összehaverkodik, továbbá egy humoros detektív-történetszál, ami a Durr, durr és csókot vagy Black következő rendezését, a Rendes fickókat idézi, egy megalomániás üzletember-főgonosz, akit Guy Pearce kelt életre mesterien (és egy teátrális és megosztó ál-főgonosz, akit pedig Ben Kingsley) - és egy jó adag tragikus üzenet arról, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő taplóság is szörnyű következményekhez vezethet. És aztán ott vannak az adrenalintól és ötletességtől lüktető akciójelenetek: a Vasember 3 olyan film, ami elég komolytalan ahhoz, hogy tartalmazzon egy őrült "elrabolt amerikai elnök"-sztorit, de az a jelenet, amiben Vasember megment egy csomó embert, akiket a rosszfiúk kidobtak egy repülőből, az egyik legizgalmasabb képsor az egész Marvel-moziuniverzumban. Persze a Bosszúállók után már könnyen meg lehetett fogalmazni olyan kérdéseket, hogy ebben a filmben például miért nem segített a többi Bosszúálló szegény, folyton pánikrohamokat kapó Tony Starknak a szuperhősködésben - de a Vasember 3 olyan szórakoztató volt, hogy senkit sem érdekelt a logika.

9. A galaxis őrzői vol. 2 (2017)

(rendező: James Gunn)

A tavalyi volt a Marvel legnagyobb éve - 2018-ban sokszor olyan érzésünk lehetett, hogy még a csapból is Fekete Párduc és Thanos csettintése folyik - de a tavalyelőtti csak kevéssel maradt el mögötte. A moziuniverzum 2017-ben három szórakoztató és úgy általában nagyszerű filmmel bővült, melyek közül még a leggyengébb is abszolút pozitív moziélmény volt. A galaxis őrzői vol. 2 az első részhez hasonlóan egy feldobott hangulatú űrbéli kalandfilm, ami a humor és akció (és humoros akció) rétegei alatt valójában egy óda a barátsághoz és a családhoz. Azonban a viszonylag áramvonalas 2014-es elődjével ellentétben James Gunn második rendezése már egyértelműen egy túlzsúfolt film, ami az első rész már eleve kissé terjengős kitalált univerzumához hozzáad még egy rakás új helyet és szereplőt, amitől néhol tényleg nehéz felfogni a történet mozgását. De a karakterek még mindig egytől egyig csodásak, ahogy a párbeszédek is, amiket Gunn a szájukba ad. A látványvilág sokszínű és orgazmikus, ehhez pedig a különféle fura földönkívüli lények újabb réteget adnak - a film már-már olyan, mint a Csillagok háborúja bárjelenetének kétórás verziója lenne egy olyan korban, amikor a Star Wars az űrfantáziák helyett egyre inkább az emberi drámára koncentrál. Ahogy azt az első rész előrevetítette, a főgonosz Űrlord apja - aki szó szerint egy élő bolygó és el akarja pusztítani az egész univerzumot (és ha még ez sem lenne elég: Kurt Russell alakítja). Az első rész hetvenes évekbeli rock/soul/country soundtrackje is visszatér, hőseink most többek között az ELO "Mr. Blue Sky"-ára harcolnak egy interdimenzionális szörny ellen, Ego pedig a "Brandy (You're a Fine Girl)" segítségével próbálja megmagyarázni, hogy miért is kéne Űrlordnak részt vennie a világegyetem elpusztításában. A végén a film meglepően érzelmes fordulatot vesz és őszintén tragikus eseménnyé tudja változtatni Yondu, az első részben megismert nagylelkű gazember önfeláldozását. A galaxis őrzői vol. 2 nem mutatott semmi olyat, amit nem láttunk A galaxis őrzőiben, és az is lehet, hogy túl hosszú, bő lére eresztett alkotás volt - de mégis 2019 eddigi legörömtelibb mozis híre volt, amikor a Disney visszafogadta az egy évtizedes ízléstelen viccei miatt kirúgott James Gunnt a harmadik részhez. Ebből a történetből jól jönne még egy fejezet.

8. Thor: Ragnarök (2017)

(rendező: Taika Waititi)

2017-re a Disney és a Marvel már elég bátrak voltak ahhoz, hogy a legnépszerűbb hőseiket egyéni elképzelésekkel is rendelkező szerzői filmesek kezébe adják. Az első két Thor-film a moziuniverzum gyenge pontjai közé tartozott - Kenneth Branagh és Alan Taylor egyaránt sötét tónusú, drámai és unalmas B-kategóriás fantasyt álmodott meg Thor karaktere köré - de aztán bekerült a képbe az új-zélandi színész-rendező és komikus Taika Waititi, a Hétköznapi vámpírok című parodsztikus horror-áldokumentumfilm és a Vademberek hajszája című humoros kalandfilm rendezője, és ő látványosan a képébe röhögött a sorozat egész öncélú komolykodásának. Elődei szürke laposságát a Ragnarök egy rikítóan színes, abszurdista vígjátékba fordítja, amelynek közepén a shakespeare-i ambícióktól végre megszabadult Chris Hemsworth diadalmasan adja a saját tökéletessége tudatában mindenhova az orrát fennhordva menetelő és az összes jelenetében új aranyköpéseket kitaláló Thort. Tom Hiddleston sosem volt jobb a megbízhatatlan Lokiként, aki immár a "jó" oldalon áll, de ez nem állítja meg abban, hogy esetenként minden lépésnél keresztülhúzza Thor terveit. Aztán feltűnik Hulk (az Ultron kora óta először) - és konfrontálódása Thorral rengeteg nagyszerű poénhoz vezet. De a mellékszereplők legalább ugyanolyan érdekesek: Tessa Thompson viharvert valkűrjét, Karl Urban vívódó harcosát, vagy akár Korgot, egy lágy hangú, de kőtestű gladiátor-forradalmárt (akit maga Waititi alakít) is muszáj megemlíteni, de a legjobb egyértelműen a legfelszabadultabb formáját adó Jeff Goldblum affektáló, hedonista Nagymestere. A cselekménynek persze van súlya - dióhéjban: Odin halála után Thor és Loki eltitkolt nővére, a halál istennője (Cate Blanchett) próbálja visszaszerezni az uralmat Asgard és az egész univerzum fölött - de a Ragnarök mégis nagyon Taika Waititi filmje, tele az új-zélandi alkotó sajátos humorérzékével (és néhány elég ütősre koreografált akciójelenettel, melyek közül kettő hátterében is a Led Zeppelin "Immigrant Song"-ja szól). És csak ennyi kellett ahhoz, hogy a Marvel végre előálljon egy nagyszerű Thor-filmmel: egy nagy rakás komolytalanság és egy rendező, aki végre felismerte, hogy milyen röhejes ezeknek a filmeknek a koncepciója valójában.

7. Pókember: Hazatérés (2017)

(rendező: Jon Watts)

Peter Parker mozis pályafutásának történetében annyi a fordulat, hogy ezen a ponton már egy regény lehetne írni róla. Stan Lee és a Marvel talán legnépszerűbb teremtényének filmes jogai a 2000-es évek elején a Sony tulajdonában voltak, akik először Sam Raimi kezébe adták a karaktert, és ő rendezett is egy egészen jó és egy nagyszerű Pókember-mozit Toby Maguire főszereplésével, de a katasztrofális harmadik (ebben szerepelt az a jelenet, amelyben az emós Parker kínosan végigtáncol New York utcáin) után ez a sorozat a süllyesztőbe került. A Sony viszont nem akarta elveszíteni azokat az aranyat érő Pókember-jogokat, úgyhogy mindössze öt évvel a Pókember 3 csúfos kudarca után rebootolták a karaktert a Marc Webb-féle A csodálatos Pókemberrel, ami minden volt, csak nem csodálatos - inkább az évtized leglustább szuperhősfilmje volt, amiről csak úgy ordított, hogy a stúdió minimális művészi értékre és a maximális profitra utazott vele. De A csodálatos Pókember kritikai fogadtatása és bevételei nem volt túlságosan rosszak, úgyhogy Webb tervezett Pókember-univerzuma folytatódhatott még egy filmmel, de A csodálatos Pókember 2 már olyan szinten trehány, kaotikus és vacakul megírt mozinak bizonyult, hogy végül a Sonynak szégyenszemre vissza kellett kölcsönöznie Pókembert a Marvelnek. És így jutunk el a Hazatérésig, ami nem Parker első feltűnése a Marvel-moziuniverzumon belül (az ugyanis a 2016-os Amerika kapitány: Polgárháborúban volt), de az első önálló filmje a stúdió égisze alatt - és hálásak lehetünk a sorsnak és a nagyvállalati játszmáknak, hogy elkészült, mert ez talán az eddigi legjobb élőszereplős film Pókemberről.

A Hazatérés legjobb húzása az, hogy visszatér Stan Lee eredeti elgondolásához Peter Parkerről, és gondterhelt huszonéves helyett átlagos tinédzserként mutatja meg, aki legalább olyan szórakoztatónak tartja saját szuperképességeit, amennyire nyugtalanítónak. Tom Holland a szokásos kamaszproblémákkal küzdő középiskolásként játssza Parkert, és rokonszenves természetességével sikerül is közelebb hoznia a nézőkhöz az alakot. A film könnyedebb hangvétele is jóleső a korábbi Pókember-feldolgozások komorsága után: itt szerencsére nem kell harmadszor is végignéznünk Ben bácsi halálát, és a forgatókönyv Parker szüleinek sorsát sem keveri bele a cselekménybe, ehelyett a Hazatérés megmarad a Marvel-moziuniverzum frissítően alacsony tétű tinivígjátékának. Parkerhez hasonlóan Michael Keaton főgonosza is egy jóval emberibb karakter, akinek a motivációit meg lehet érteni, még akkor is, ha módszereit nehéz elfogadnunk (persze az is vicces, hogy Keaton a Birdman után megint egy repülő embert játszik egy szuperhősfilmben, na). Van még a filmben néhány emlékezetes akciójelenet (a legjobb talán az, amiben Pókember megmenti az évfolyamtársait a Washington-emlékmű liftjéből) és egy csomó remek poén (annál a jelenetnél, amikor Ned rájön, hogy kicsoda valójában Pókember, például mindig hangosan kell nevetnem), de elsősorban Holland alakítása a túlságosan mély vízbe dobott, bizonytalan, de vakmerő Peterként és a film laza, gondtalan tónusa viszi el a hátán a Hazatérést. Jó érzés látni egy olyan Pókember-filmet, ami nem valami nagyobb jövőbeli film felé építkezik vagy súlyos moralizáló üzenetekkel dobálózik, hanem egyszerűen szórakoztatni akar, miközben minden apró részletet tökéletesen eltalál.

6. Amerika kapitány: Polgárháború (2016)

(rendező: Anthony Russo/Joe Russo)

A Polgárháború hivatalosan a harmadik Amerika kapitány-film, de nem hivatalosan a negyedik Vasember-filmnek vagy a harmadik Bosszúállók-filmnek is lehet nevezni - Tony Starknak ugyanis itt legalább olyan fontos szerepe van, mint Steve Rogersnek, Thort és Hulkot leszámítva pedig az összes Bosszúálló megjelenik benne. 2016-ban ez volt a Marvel Nagy Eseménye, amitől hónapokig hangos volt az internet - és ami bebizonyította, hogy a Russo-fivéreknek isteni adottsága van a súlyos túlnépesedési problémákkal küzdő szuperhősfilmek áramvonalasításához (két évvel később a Bosszúállók: Végtelen háborúban is ezt a tehetségüket használták ki). Az összes korábban már megismert szereplő mellett a filmnek ugyanis meg kell még ismertetnie a nézőket néhány fontos új karakterrel - köztük Pókemberrel vagy Fekete Párduccal. A Polgárháború a moziuniverzumon átívelő történetben kiemelkedő szerepet töltött be: a Bosszúállók ebben a filmben egymás ellen fordulnak és az eddig többé-kevésbé összetartó csapat darabjaira hullik, ami előkészíti a terepet a Végtelen háborúnak, melyben ugye az hőseink egyik legnagyobb akadálya, hogy a Polgárháború eseményeinek következtében nem tudnak egységesen szembeszállni a Föld felé tartó Thanosszal. És a film nagyrészt kibírta, hogy ezt a hatalmas terhet kellett cipelnie, sőt: a szintén Russóék által rendezett A tél katonájához hasonlóan egy sodró, szórakoztató akcióthrillernek bizonyult. Persze van a Polgárháborúban némi túlzásba vitt komolyság, ezért elmarad a legjobb Marvel-filmektől, de az már önmagában hatalmas eredmény, hogy a roppant méretű szereplőgárda ellenére minden egyes karakter (még azok is, akikkel itt találkozunk először) elég helyet kapott a fejlődésre. A központi konfliktus - végül kiderül, hogy Daniel Brühl hideg és számító, de igazából csak hétköznapi terroristája szándékosan fordította egymás ellen a Bosszúállókat, mert őket tartja felelősnek a családja haláláért - eredeti és erősen elüt az ilyen filmekben megszokott cselekmények kliséitől, a repülőteres összecsapás Stark és Rogers csapatai között pedig magasan a legemlékezetesebb akciójelenet bármelyik Marvel-filmből. A Polgárháborúval Anthony és Joe Russo nagy fába vágták a fejszéjüket - a Végtelen háború előtt talán ez volt a moziuniverzum legambiciózusabb fejezete, ha csak a szereplők mennyiségét nézzük - és valahogy megint sikerült egy szikár, hatásos és helyenként egészen letaglózó mozit alkotniuk.

5. Bosszúállók (2012)

(rendező: Joss Whedon)

Voltak jó filmek a Marvel-moziuniverzum legkorábbi szakaszában (mint A vasember vagy az Amerika kapitány: Az első bosszúálló), de ha a Bosszúállókat elbénázzák, akkor az egész túlméretezett projekt mehetett volna a kukába. Később (az Ultron korában, a Végtelen háborúban vagy akár az Amerika kapitány: Polgárháborúban) a Marvel persze túlszárnyalta az eredeti Bosszúállók méreteit, de még is ez volt az egész sorozat kulcsmomentuma, a film, ami először összehozta az összes korábban megismert karaktert egyetlen nevetséges crossover epizódba - és ennek a filmnek a sikere biztosította be, hogy az egész moziuniverzum sikeres vállalkozás lesz. A Bosszúállók fogadtatása eksztatikus volt - másfél milliárd dolláros bevételeivel toronymagasan 2012 legnagyobb (és egy ideig minden idők harmadik legnagyobb) bevételeit hozó filmje lett - de azért nem egy tökéletes alkotás. Amerika kapitány páncélja ebben a filmben például visszataszítóan ronda, úgy néz ki, mintha a valódi Amerika kapitány-páncél olcsó kínai másolata lenne. A világítást valaki nagyon eltolta, a Bosszúállók végig olyan laposnak és színtelennek néz ki, mint egy kilencvenes évekbeli tévés vígjátéksorozat. Az egyik jelenetben Amerika kapitány meggyilkol egy csomó ártatlan, agymosott titkos ügynököt, ami nem kifejezetten hősies tett. A CGI nagy része zavaró és csúnya. Ha csak az újranézhetőség szempontjából vizsgálnám ezeket a filmeket, akkor bizonyára a Pókember: Hazatérés vagy a Thor: Ragnarök is megelőzné a Bosszúállókat. De az a helyzet, hogy senki sem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mert a Bosszúállók túlságosan ambiciózus és szórakoztató ahhoz, hogy leragadjunk a nagy egészhez képest ilyen jelentéktelennek tűnő részleteknél.

Joss Whedon egy dologhoz értett: egyensúlyt tudott teremteni egy nagy rakás hangos személyiség között és a szájukba tudott adni jó néhány idézhető, humoros beszólást. És igazából ennyi kellett a Bosszúállók sikeréhez. Ebben a filmben gond nélkül megfért egymás mellett Tony Stark, Steve Rogers, Thor, Hulk és mindenki más - az összes szereplő megkapta a kellő helyet a jellemábrázoláshoz és az érvényesüléshez, a párbeszédek gyorsan pörgő, ütős és sziporkázó szöveghalmazok voltak, az akciójelenetek pedig kielégítően drámaiak. Robert Downey Jr. megbízhatóan adta a nagypofájú seggfej milliárdost, Chris Hemsworth pedig megint elég emberiséget vitt Thor élő görög férfiszobor-karakterébe, de igazából Chris Evans volt a legjobb a mindig jól fésült és udvarias, de közben mindenkinél viccesebb Amerika kapitányként (tőle származik a kedvenc poénom a filmből: "Csak egy isten van, hölgyem, és biztos vagyok benne, hogy ő nem így öltözik"). Tom Hiddleston itt nőtt bele igazán az álnok és színpadias Loki szerepébe, Mark Ruffalo pedig lazább és könnyebben megkedvelhető alternatívát teremtett Edward Norton tragikus Hulkjához. És nem szabad elfeledkeznünk Scarlett Johansson minden jelenetében menő Fekete Özvegyéről sem: az ő azonos arányban szexi és agresszív bemutatkozása az egyik kedvenc részletem a filmből, egy másik kedvencem pedig az, amikor átveri a foglyul ejtett Lokit és kikényszeríti belőle a valódi tervét. (És benne van Harry Dean Stanton is!) A Bosszúállókat sokszor csak nagyon kevés választja el attól, hogy szétessen - de Joss Whedon ehhez az egy dologhoz értett: okos és könnyed vígjátékot csinált a mozitörténet legnagyobb crossover-pillanatából, és egy csapattá kovácsolta össze a Marvel minden külön-külön is nyomasztó méretű személyiségét. És természetesen vétett egy-két hibát közben, de ahhoz képest, amit nem hibázott el, ezek tényleg semmiségek voltak.

4. Fekete Párduc (2018)

(rendező: Ryan Coogler)

Fekete Párduc karaktere a 2016-os Amerika kapitány: Polgárháborúban mutatkozott be a Marvel-moziuniverzumon belül, két évvel pedig megkapta a saját filmjét - ami egyben az első olyan Marvel-film, melynek nem egy fehér férfi szuperhős a főszereplője. De a vicces dolog az, hogy a Fekete Párducnak valójában nem Fekete Párduc a központi karaktere: az elején persze egy narrátor nagy vonalakban felvázolja Wakanda és a "Fekete Párducok" több évezredes történetét, de az első valódi jelenet a kilencvenes évek Amerikájába kalauzol és a film negatív hősének eredettörténetét meséli el. T'Challa persze maga is egy többrétegű, érdekes figura, de ebben a filmben Ryan Coogler rendező sokkal inkább főszereplőnk bosszúszomjas unokatestvére, Killmonger karakterére koncentrál, egy következetes és önálló gondolatokkal rendelkező ellenfélre, aki egyfajta megosztó, erőszakpárti Malcolm X-ként szolgál, Fekete Párduc békekedvelő Martin Luther Kingje ellentéteként. És az a durva, hogy valahol abszolút meg lehet érteni Killmonger álláspontját, sőt a film végén az ő hatására maga T'Challa is megváltoztatja a véleményét arról, hogy milyen szerepet kéne betöltenie Wakandának - ennek a fikcionális izolált afrofuturista sci-fi miniállamnak - a világban. Michael B. Jordan (akit Coogler korábban is rendezett már a Creedben, ami mellesleg a legjobb Rocky-film volt... nos, a Rocky óta) könyörtelen, de tragikus múltú és esendő alakként játssza Killmongert; ha nem mészárolna le a filmben egy csomó ártatlan embert, még akár meg is lehetne kedvelni. A karakterek amúgy is a Fekete Párduc legnagyobb erősségei közé tartoznak: T'Challa és Killmonger mellett Letitia Wright Shurija, Winston Duke M'Bakuja vagy akár Andy Serkis másodvonalas ellensége, a fegyverkereskedő Ulysses Klaue is élettel teli, emlékezetes alakok.

Szintén dicséretet érdemel a látvány- és jelmeztervezés, melyeknek köszönhetően Wakanda egyenlő arányban lett a tradicionális afrikai motívumok kaleidoszkópszerű összessége, valamint egy technológiailag évszázadokkal előrehaladottnak tűnő metropolisz, melynek lakói a mainstream hollywoodi blockbuster-történelem talán első olyan fekete bőrű figurái, akik semmilyen értelemben nincsenek elnyomva a fehérek által. Az egyik kedvenc jelenetsorom a filmben a dél-koreai kaszinós összecsapás és az azt követő autós üldözés, amit mintha egy Bond-filmből emeltek volna át, csak éppen évek óta nem láttunk ehhez foghatót a valódi James Bond-filmekben. Nagy figyelmeket kapott a Fekete Párduc nagyszerű soundtrackje is, amelyen korunk számos előrehaladó fekete rap- és popzenésze tűnt fel (köztük Kendrick Lamar, SZA, Vince Staples, Future vagy a SOB X RBE, utóbbiaknak az itteni feltűnés hozta meg a kereskedelmi áttörést). A Fekete Párduc persze nem hibátlan film: az utolsó összecsapás T'Challa és Killmonger között borzalmas és kiábrándító, az egész annyiból áll, hogy két undorító CGI-jelmezbe bújtatott alak ugrál valami sín fölött és pofozza egymást agyba-főbe. A CGI igazából végig elég lehangoló, ha jobban belegondolok. A szuperhős-műfaj sajnos megköveteli, hogy a komolyabb kérdésfelvetéseket Coogler végül feláldozza a fárasztó akciójelenetek oltárán. Sosem értettem, hogy Daniel Kaluuya karaktere miért árulja el T'Challát, amikor látszólag semmi oka sincs erre - ez elég szükségtelen fordulatnak és ostoba forgatókönyvírói döntésnek tűnik. De a Fekete Párduc nagyrészt elég jól összerakott mozi - kevesebb benne a humor, mint a legtöbb igazán erős Marvel-filmben, de a jellemábrázolások, a színészi játék, a látvány és a hang terén ezt annyi magas szintű teljesítménnyel pótolja be, hogy nincs is nagyobb bajunk a komor hangvétellel. És persze, nevetséges, hogy ezt a filmet jelölték a legjobb filmnek járó Oscarra - de én még mindig jobban örültem volna, ha a Fekete Párduc kapja meg, és nem a kibaszott Zöld könyv.

3. Bosszúállók: Végtelen háború (2018)

(rendező: Anthony Russo/Joe Russo)

Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a Marvel-moziuniverzum egy évtizeden keresztül a Bosszúállók: Végtelen háború (és a Végjáték) felé építkezett - azt pedig túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a film a történelem legambiciózusabb crossover-eseménye. De viccen kívül: a Végtelen háború egy embertelen méretű bűvészmutatvány, egy galaxisokat átívelő szuperhős-fantasy eposz, ami annyi szereplőt csődít össze két és fél órája alatt, mint egy átlagos miniállam teljes népessége. És a Russo-fivéreknek az Amerika kapitány: Polgárháború után másodszorra is sikerült véghezvinni a lehetetlent: a természet minden törvénye az ellen szól, hogy ez a film működjön, de valahogy mégis működik. Ahelyett, hogy az első adandó alkalommal darabjaira hullana és egy csomó karakterrel megtöltött követhetetlen és kusza baromsággá válna, a Végtelen háború felülemelkedik a zajon és egyfajta modern tragikus balladaként funkcionál, sötét és drámai zuhanásként a káosz felé. Ahogy előtte a Polgárháború, úgy a Végtelen háború is megadja a lehetőséget az összes karakternek a kibontakozásra, mindenkinek megvan benne a saját íve és ezek gond nélkül meg is férnek egymás mellett. Természetesen vannak benne olyan pillanatok, amikor az egész kicsit fárasztóvá válik - a wakandai összecsapás huszadik perce például már nem olyan izgalmas, mint az első - de közben ebben a filmben annyi a sokkoló hatású részlet, hogy igazából szükség is van néha egy kis üresjáratra: ott van a könyörtelen első jelenet, ami tökéletes belépőként szolgál Thanosnak, a film főgonoszának, és amiben máris meghal a moziuniverzum két népszerű visszatérő figurája, aztán ott van az egész "Thor új fegyvert kovácsol magának egy mosómedve és az óriásira nőtt Peter Dinklage segítségével"-fejezet, Gamora feláldozása a Lélekkőért, Tony Stark és társai kudarcra ítélt összecsapása Thanosszal - és persze a valóban megdöbbentő befejezés.

De nem lehet úgy beszélni a Végtelen háborúról, hogy nem térnénk ki egy kicsit bővebben Thanos karakterére: a Marvel-filmek már több mint fél évtizede utalgattak rá, hogy ő lesz a végén a legnagyobb gonosz, akivel szembe kell szállnia a Bosszúállóknak (Thanos először pont a Bosszúállók végén vigyorgott a kamerába néhány másodpercig, aztán A galaxis őrzőiben volt egy rövid vendégszerepe, majd az Ultron kora stáblista utáni jelenetében húzta fel immár ikonikussá vált páncélkesztyűjét), de azt senki sem látta előre, hogy a Végtelen háború ilyen kidolgozott alakot csinál majd belőle. Kicsit a Fekete Párduchoz hasonlóan - amelyben szintén a negatív hős, Killmonger a legfontosabb szereplő - ez a film is a főgonosz eredettörténeteként működik. Thanos itt őrült, de a saját elferdült világában teljesen logikusan cselekvő személyiségként jelenik meg, aki mintha valami görög tragédia főhősének képzelné magát: meggyőződése, hogy a világ pusztulásra van ítélve és csak ő mentheti meg, még ha ezért mindent fel is kell áldoznia. Thanos CGI-karakter, és szerintem nincs rosszabb annál, ha egy szuperhősfilmben a főgonosz egy CGI-karakter - a dologból általában valami olyan sül ki, mint Steppenwolf Az Igazság Ligájából, aki... nos, így nézett ki. De a Végtelen háború készítői érezhetően sok pénzt és erőfeszítést öltek Thanos külsejébe, aki így több is lett egy rakás olcsó számítógépes grafikánál: Josh Brolin eszement, de érző lényként formálja meg a titánt, aki a maga módján gyűlöli önmagát azért, amit tennie kell - de abban egy percig sem kételkedik, hogy ebben a harcban ő áll a jó oldalon. Persze nehéz úgy értékelni ezt a filmet, hogy tulajdonképpen ez csak a történet nagy lezáró fejezetének első fele - ha a Végjáték mondjuk nagyon rossz lesz (de nem hiszem, hogy a Marvel pont most felejtené el, hogyan kell tisztességes blockbuster-mozikat gyártani), akkor a Végtelen háborút a jövőben egészen más fényben fogjuk látni. De az, hogy ezt a filmet sikerült így megcsinálni, már magában hatalmas eredmény.

2. Amerika kapitány: A tél katonája (2014)

(rendező: Anthony Russo/Joe Russo)

Az első Amerika kapitány-film felülmúlta az elvárásokat és bemutatta a moziuniverzum talán legrokonszenvesebb hősét, de a folytatásnál a készítőknek egészen más nehézségekkel kellett szembenézniük: Az első bosszúálló ugye a második világháború idején játszódott, A tél katonájában viszont Steve Rogersnek a 21. századdal kellett szembenéznie. A Marvel annak idején remekül döntött, amikor Chris Evanst választotta a kapitány szerepére, az pedig ugyancsak kiváló döntés volt, hogy Anthony és Joe Russót ültették a rendezői székbe a második Amerika kapitány-mozihoz. Nem sokkal később a Russo-testvérek az egész moziuniverzum legfontosabb rendezői lettek, és A tél katonáját nézve világos is, hogy miért. A központi ötlet itt látszólag az volt, hogy az első rész világháborús fantasy-kalandfilmje után a kapitányt egy amolyan hetvenes évekbeli paranoiás, hidegháborús politikai kémthriller közepébe rakják. A tél katonája nagy része az olyan filmeket idézi, mint A keselyű három napja, a Maraton életre-halálra vagy Az elnök emberei: a főszereplők (a kapitány mellett megjelenik Fekete Özvegy és Nick Fury, valamint itt találkozunk először Sólyommal) egy sötét összeesküvés nyomaira bukkannak a S.H.I.E.L.D.-en belül, az ismeretlen gonosztevők pedig el akarják hallgattatni őket, ezért egyszerre kell menekülniük a nyomukban lévő bérgyilkosok elől, valamint megállítaniuk a Hydra legújabb ördögi tervét. A humor nem hiányzik teljesen A tél katonájából, de ez mégis a kevés olyan szuperhősfilm egyike, melyek teljesen komolyan veszik magukat, de ez mégsem teszi őket nevetségessé. A különösen erős, feszült és meglepő fordulatokban gazdag forgatókönyv mellett a tényleg bámulatosan koreografált akciójelenetek emelik ezt a legtöbb Marvel-film felé: akár a hajón játszódó első összecsapásra gondolunk a terroristákkal, akár a felejthetetlen liftes verekedésre, akár a kapitány és a rejtélyes másik címszereplő első találkozására, a harc mindegyikben szinte már valami posztmodern táncelőadást idéz, de közben még mindig nyers és agresszív. A Marvelnél később úgy döntöttek, hogy Fekete Özvegynek Bruce Bannerrel kell romantikus kapcsolatba bonyolódnia, de azt a viszonyt valamiért sokkal ügyetlenebbül ábrázolták, mint a Romanoff és Rogers közötti tapintható kémiát ebben a filmben. És persze meg kell említenünk a producerek legzseniálisabb húzását: a főgonosz szerepére azt a Robert Redfordot kérték fel, aki nem egyben szerepelt A tél katonáját inspiráló klasszikus thrillerek közül, és aki a Marvel-moziuniverzum egyik legkarizmatikusabb és legemlékezetesebb negatív alakját játszotta itt el a Thanos előtti időkből. A tél katonája nem volt akkora hatással a popkultúrára, mint a Bosszúállók, a Fekete Párduc, vagy akár saját folytatása, a Polgárháború - egyszerűen csak egy baromi jó akciófilm volt, és néha ennyi is elég.

1. A galaxis őrzői (2014)

(rendező: James Gunn)

A galaxis őrzői egy sötét kórházi folyosón kezdődött, és az első, amit megláttunk, egy magányosan üldögélő kisfiú volt, aki a 10cc "I'm Not in Love"-ját hallgatta a Walkmanjén. Peter Quill megpróbált néhány másodpercre elmenekülni a barátságtalan valóságból - rákos édesanyja épp a szomszédos szobában haldoklott - valami szebb helyre, elmerülni a zenében és kizárni a világ kegyetlenségét. Azelőtt sosem láttunk ilyen megrázóan életszerű nyitányt a hangos, fényes és súlytalan Marvel-filmekben, de James Gunn remekművének ez volt a meghatározó jelenete. Mert A galaxis őrzői maga sem volt több két órányi kétségbeesett ábrándozásnál, egy bizarr és sokszínű fantáziánál egy elképzelt sci-fi világról, ami közben mégis egy mélyen emberi történet volt a halálról, a veszteségről, a barátságról és a családról. Egy szuperhősfilm volt, aminek a főszereplői magányos, elveszett alakok, igazi lúzerek, akik aztán mégis hősökké válnak és megmentik a világot a pusztulástól, de a legfontosabb mégis az, hogy egymásra találnak, és a végén egy kicsit kevésbé vannak egyedül, mint az elején. Egy űrhajókkal, nem létező fegyverekkel, kitalált bolygókkal és bizarr külsejű földönkívüliekkel teli Star Wars-utánérzés volt, amelyben mégis egy régi hordozható magnó volt a legfontosabb technológia. A főszereplőket, ezeket az örök kívülálló csillagközi gazembereket a rendezőnek egyetlen filmen belül kellett megismertetnie és megszerettetnie velünk, és valahogy sikerült neki. Chris Pratt a szeretetre méltó Űrlordként, aki még mindig nem tudja magát túltenni az anyja elvesztésén, ugyanúgy beette magát a szívünkbe, mint Bradley Cooper mogorva, két lábon járó mosómedveként, Zoë Saldana kellően kemény és szexi Gamoraként, Dave Bautista a mindent szó szerint értő Draxként és - aki talán a legmeglepőbb minde közül - Vin Diesel az egyfajta messianisztikus figurává váló beszélő faként, aki rengeteg érzelmet tudott megmozgatni annak ellenére, hogy a szókincse egyetlen mondatra volt korlátozva. Lehet, hogy mondjuk egy olyan alak, mint Gamora, nem a moziuniverzum legkidolgozottabb karaktere - de amikor Thanos megölte a Végtelen háborúban, az valamiért mégiscsak egy nagyon fájdalmas jelenet volt.

Nem mondom, hogy ennek a filmnek nincsenek hibái: a főgonosz kidolgozására például már nem maradt hely a pozitív szereplők mellett, így belőle csak annyira emlékszünk, hogy egy kék ember volt, aki valamiért el akarta pusztítani a világot. De ezek a hibák lényegtelennek tűntek a remekül eltalált részletek, mint a kaleidoszkóp-szerű látvány, a különböző bolygók fantáziadús megformálása vagy a zeneválogatás mellett. A film egyedi humorérzéke mellett pont a zenéje volt az, amit később annyian próbáltak lemásolni - a DC például A galaxis őrzői számos elemét pofátlanul majmoló Suicide Squadban - de senki sem járhatott sikerrel, mert A galaxis őrzőiben a David Bowie-t, a Jackson 5-ot vagy a Runawayst is felvonultató soundtrack nem csak egy random hetvenes évekbeli Greatest Hits-válogatás, hanem valódi érzelmi súlya van. A filmben ez a kazetta ugyanis az egyetlen dolog, amit Quill az anyjától kapott - ezért szerzi vissza az életét kockáztatva a börtönben, amikor ott is hagyhatná. A Suicide Squad készítői - és sokan mások - egy dolgot nem tudtak lemásolni: a frissítően komolytalan felszín, a vicces karakterek és a rajzfilmes összecsapások alatt A galaxis őrzői egy valódi emberi érzelmekkel (gyásszal, bizonytalansággal, szeretetre vágyással) teli, érzékeny mozi , ami nem véletlenül volt hatással annyi nézőre - és közben bizonyára örökre ez lesz az egyetlen szuperhősfilm, aminek az a tetőpontja, hogy egy ember ügyetlenül táncol és énekel a Five Stairsteps "O-o-h Child"-jára. A Marvel 2014-re már szupersztárt csinált egy csomó azelőtt "második vonalasnak" tartott karakterből, A galaxis őrzőiben pedig megtette ugyanezt egy korábban abszolút obskúrusnak számító űrbéli antihős-brigáddal egy filmben, amit egy addig jobbára ismeretlen rendező kezébe adtak. Miközben a DC nagy fájdalmak közepette próbált a vászonra erőltetni egy elfogadható Superman- vagy Batman-feldolgozást, a Marvel röhögve odadobott elénk egy agresszív mosómedvét és egy sétáló fát, mi pedig lelkesen fel is zabáltuk az egészet. És ezért A galaxis őrzői a Marvel-moziuniverzum legfontosabb sikere is, nem csak a franchise legjobb filmje.