Jim Jarmusch az amerikai független film egyik - ha nem a - legnagyobb alakja immár a negyedik évtizede. Első nagyjátékfilmjét, a Permanens vakációt 1980-ban mutatták be, azóta 11 további játékfilmet és 2 dokumentumfilmet készített, ha beleszámoljuk a két, még be nem mutatott idei munkáját a kritikusok által már most felmagasztalt Patersont, valamint a Stoogesról szóló, Gimme Danger című dokumentumfilmet. Bár abban az egész szakma egyetért, hogy ő az egyik legnagyobb hatású amerikai független filmes (sokan azt állítják, az egész mozgalmat ő indította be igazán második filmjével, az 1984-es Florida, a paradicsommal), a nézők körében már kissé vegyesebb a fogadtatása. Az, hogy általában minimalista mozijaiból hiányzik a cselekmény hagyományos előrehaladása, a konvencionális struktúra és az "akció", sokak számára kibírhatatlanul lassúvá és unalmassá teszik egyedi stílusát. Jarmusch inkább az emberi jellem és fejlődés aprólékosabb bemutatását tűzi ki célul, valamint, hogy a filmjei valós időben játszódjanak. Legtöbb munkájának hangulata elmélkedő és komor, sok bennük a hosszú csönd és eseménytelenség (de azért a humor sem hiányzik belőlük). Ő tényleg szélsőségesen "független" rendező, nem retten vissza a nagyobb közönségeket elijesztő projektektől sem - az olyan elvontabb filmjei, mint a Halott ember vagy Az irányítás határai nagyon vegyes fogadtatásban részesültek mind a kritikusok, mind a nézők körében. Kísérletező kedvéről az is tanúskodik, hogy három filmje (a Mystery Train, az Éjszaka a Földön és a Kávé és cigaretta) is egymástól független, rövidebb jelenetekből álló antológia. Sok filmjéről elmondhatjuk, hogy külföldi szemmel tekintenek az amerikai kultúrára - a Florida, a paradicsom magyar látogatójától a Mystery Train japán párjáig vagy akár a Halhatatlan szeretők két vámpírjáig. Megjelennek továbbá különös irodalmi utalások (a Halott emberben William Blake-re, a Szellemkutyában a Hagakuréra) és rengeteg zenei utalás (Tom Waits, Joe Strummer vagy Iggy Pop szerepeltetésétől a Mystery Train számtalan Elvis-utalásától a Halhatatlan szeretők rockzenész-vámpír főszereplőjéig). A központi karakterei általában magányos, a társadalom kívül álló csavargók, a filmjei mintha egy lassú, füstös blues- vagy jazzfelvétel ritmusára készültek volna.

Érdekes még Jarmusch életművével kapcsolatban az, hogy mennyi különböző műfajt kipróbált: besorolhatatlan korai filmjei után készített több antológiafilmet és dokumentumfilmet, de megjelenik hagyományos játékfilmjei között a western (Halott ember), a szamurájfilm/gengszterfilm (Szellemkutya), a hagyományos dráma (Hervadó virágok) és a vámpírfilm/romantikus film (Halhatatlan szeretők) - ennek ellenére mindegyik mozija egyértelműen a Jarmusch-stílust képviseli. Azt is kijelenthetjük, hogy Jarmusch olyan rendező, aki folyamatosan fejlődik, a filmjei szinte folyamatosan egyre kifinomultabbak és mesteribbek - lehet, hogy a Patersonnal sikerült felülmúlnia mindent, amit eddig csinált. De mielőtt tizenkettedik játékfilmjét bemutatnák, érdemes visszatérni a korábbi munkáihoz. Itt következik tehát Jim Jarmusch életműve rangsorolva a leggyengébb filmtől a legerősebbig - legalábbis az én véleményem szerint.

11. Permanens vakáció (1980)

Vannak rendezők, akik valami kiemelkedő remekművel mutatkoznak be, amivel megváltoztatják azt, ahogy a filmekről gondolkodunk - ezt tette Steven Soderbergh a Szex, hazugság, videóval, Tarantino a Kutyaszorítóbannal, David Lynch a Radírfejjel, Terrence Malick a Sivár vidékkel, és még folytathatnám. Jarmusch nem tartozik az ilyen rendezők közé. A Permanens vakációt nem sokkal azután forgatta, hogy kimaradt a filmes iskolából, és látszik is rajta, hogy egy tapasztalatlan, kezdő rendező munkája. A filmnek tulajdonképpen nincs története, hetvenöt percen keresztül csak annyit látunk, hogy Chris Parker főszereplője összevissza bolyong New York lepukkant háttere előtt, mindenféle más emberekkel találkozik és az élet értelmén elmélkedik. Azt ebből is láthatjuk, hogy Jarmusch egyedi stílusának fontosabb elemei már itt is megjelentek, de a rendező itt még nem tudta olyan nagyszerűen képekbe és mondatokba önteni látomását, mint későbbi filmjeiben - már a négy évvel későbbi Florida, a paradicsom is sokkal meggyőzőbb volt ennél. A Permanens vakáció lefektette az alapokat, amelyekre Jarmusch későbbi, jóval sikerültebb filmjei építettek, de azért egyértelműen ez a legkevésbé meghatározó munkája.

10. Kávé és cigaretta (2004)

A Kávé és cigaretta Jarmusch harmadik antológiafilmje, és egyértelműen a leggyengébb is. A cím nem csalóka - másfél órán keresztül annyit láthatunk, hogy különböző híres színészek és zenészek kávéznak és cigiznek, közben meg talán beszélnek is valamiről. Ez még önmagában jól is elsülhetett volna, csak éppen a tizenegy jelenet (ezek közül hármat amúgy már korábban bemutattak) többsége kifejezetten unalmas és semmitmondó. A két kivétel: Tom Waits és Iggy Pop tökéletes párosa, akik azzal ünneplik leszokásukat a dohányzásról, hogy rágyújtanak, valamint Bill Murray és a Wu-Tang Clan két tagja, RZA és GZA valóban vicces jelenete. Viszonylag emlékezetes még Alfred Molina és Steve Coogan párbaja, de a többi szinte dühítően semmilyen - Meg White bebizonyítja, hogy színésznőnek még rosszabb, mint dobosnak, Steve Buscemi Elvis Presley gonosz ikertestvéréről beszél, meg ilyenek. Ha az egész film csak Tom Waits és Iggy Pop, valamint Bill Murray, RZA és GZA részeiből állna, sokkal jobb lenne. Így viszont a Kávé és cigaretta csak az utolsó előtti helyre elég.

9. Éjszaka a földön (1991)

Jarmusch második antológiafilmje öt jelenetből áll, amelyekben híres színészek taxisofőröket és utasokat játszanak a Föld különböző pontjain, természetesen az éjszaka közepén. A bevezetőben már említettem, mennyivel fontosabb Jarmusch számára az aprólékos jellemábrázolás, mint a hagyományos történetvezetés, az Éjszaka a földön pedig a legjobb példa erre. Ezek a jelenetek mind a sofőrök és az utasok jelleme közötti különbségekre épülnek, valamint a közöttük kialakuló különféle kapcsolatokra. A szinte teljesen instrumentális zene Tom Waits munkája. Mindez eddig jól is hangzik - és még azt is megkockáztatnám, hogy az Éjszaka a földön kicsit sem unalmas, néhol egészen vicces film - de azért még nem mondanám, hogy ez Jarmusch igazán jól sikerült munkái közé tartozik. Az öt jelenet között csak egy igazán zseniálisat találunk, a másik négy néhol vicces, de leginkább csak szájbarágós - nem tudnak többet mondani a jól ismert közhelyeknél (a Gena Rowlands karrierista castingügynöke és Winona Ryder saját gondolatai szerint élő vezetője közötti különbség, a vak nő, aki jobban ismeri a fekete sofőrt, mint a szintén afrikai származású utasok...). Az utolsó, Helsinkiben játszódó rész viszont egyszerűen tökéletes - Jarmusch, akit inkább a lepukkant amerikai városképei és az amerikai kultúrában idegenül mozgó, hontalan alakjai miatt ismerünk, olyan remek képet fest a skandináv mentalitásról, amit tényleg nem várnánk el tőle. Persze az is segít, hogy a Kaurismäki filmjeiből ismert Matti Pellonpää kifogástalan alakítást nyújt a taxisofőr szerepében. Ezért a jelenetért érdemes végignézni a négy másikat.

8. Az irányítás határai (2009)

Már sokat beszéltem Jarmusch különleges és egyedi filmezési stílusáról, ami egyrészt teljesen egyedülállóvá teszi korunk rendezői között, másrészt azonnal felismerhetővé teszi az egyes filmjeit. 2009-es mozija, Az irányítás határai azonban kissé kilóg az életművéből - ez persze nem azt jelenti, hogy stílusának összes eleme hiányzik belőle: a hosszú csendek, a lassan haladó (ha egyáltalán haladó) cselekmény, az eseménytelenség, a filozofálás és jó néhány ismerős arc (Isaach De Bankolé, aki az Éjszaka a földön és a Kávé és cigaretta kisebb szerepei után végre főszerepben tűnik fel, a szintén két korábbi Jarmusch-filmben megjelenő Bill Murray, a Halhatatlan szeretőkben visszatérő Tilda Swinton és John Hurt) utalhat arra, kinek a filmjét is nézzük. De Az irányítás határai visszatérő elemeket (a két kávéscsésze, a szűk utcák, a helikopter...) felvonultató puritán, de gyönyörű filmezése teljesen szokatlan Jarmusch számára. A történet mindenkinek ismerős (egy újabb bérgyilkosos sztori), de az elmesélésének módja teljesen szokatlan. A magányos és szűkszavú főszereplő rejtélyes nyomokat és üzeneteket megfejtve közeledik célja felé, mindig csak a következő "nyom" helyéig jutva el. Közben az emberek, akik (gyufásdobozokba rejtett papírfecnikkel) segítik, az élet újabb és újabb részleteit (zene, film, festészet, bohémélet...) ismertetik.

Az irányítás határai Jarmusch talán legrosszabb kritikákat kapott filmje - amit meg tudok érteni, hiszen ez még a többinél is lassabb, érthetetlenebb és elvontabb. Én jobban szeretem, mint a legtöbben, de azt el kell ismernem, hogy ez a rendező talán legnehezebben megközelíthető munkája - és ez az életmű amúgy sem a könnyű megközelíthetőségéről híres. Ez a film csak azoknak ajánlott, akik már alapból oda vannak Jarmusch művészetéért - és még nekik is csak akkor, ha nagyon türelmesek.

7. Florida, a paradicsom (1984)

Néhányan talán úgy fogják érezni, ez a film túlságosan hátul van a listán - hiszen Jarmusch második filmje (amit ennek ellenére bemutatkozó műveként vetítettek le az 1984-es Cannes-i fesztiválon , ahol meg is kapta a legjobb debütálásnak járó Arany Kamerát) a legnagyobb hatású munkájaként él az emlékezetünkben. Ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni - ez a lecsupaszított, minimalista (de azért néhol, például a tengerparti jelenetnél nagyon is gyönyörű), fekete-fehér film, amelynek főbb szerepeit nem is valódi színészek játsszák (a jazz-zenész John Lurie, vagy Richard Edson, a Sonic Youth korábbi dobosa) minden idők egyik legjelentősebb amerikai független mozija, amit azóta is folyamatosan próbálnak lemásolni a kis költségvetésű független filmesek (gondoljunk csak az olyan darabokra az utóbbi évekből, mint a The Color Wheel vagy a Frances Ha). Különösen kedves lehet nekünk a magyar vonatkozás: Bálint Eszter szerepeltetése vagy a vidéki nagynéni magyar szövege, ami nagyon furcsán hat egy Jim Jarmusch-film kellős közepén. Bár a film vonzereje az eltelt évtizedek során kissé megkopott - talán a számtalan másoló, talán Jarmusch művészi fejlődése miatt - lehangoló képe az "amerikai álom" valóságáról még mindig ugyanolyan érvényes. De ha megnézzük ezt a filmet 2016-ban, akkor nem tudjuk nem észrevenni, mennyivel mesteribbek Jarmusch bizonyos későbbi alkotásai.

6. Mystery Train (1989)

Miután az amerikai mozi egyik meghatározó alakjává vált két fekete-fehér filmmel, Jarmusch elkészítette első színes moziját a Permanens vakáció óta, és ezt nem csak szórakozásból tette. A rikító vörös rúzzsal bekent arcú, hotelszobájuk padlóján ülő japán pár képe az egyik legemlékezetesebb az egész életműben - de a Mystery Train, Jarmusch első antológiafilmje nem csak ezért érdekes. Az egyetlen éjszakát felölelő történet Memphisben játszódik, a városban, ahol Elvis Presley legendás felvételeit készítette. Három különálló történetszál kapcsolódik egymásba - a közös pontot a szálló jelenti, ahol a három szál kibontakozik - de ez a film nem olyan széttartó, mint a Kávé és cigaretta, de nem is olyan didaktikus, mint az Éjszaka a Földön, az egészet összefogja Memphis lepukkant, az elveszett dicsőséget idéző városképe, valamint az Elvisről szóló "legendák", amelyekkel tele van a város levegője (a három szál közül amúgy az első, a japán párról szóló a legemlékezetesebb). A független film rajongói számára a Mystery Train kötelező mű - nem csak érdekes jellemábrázolásai, hanem a Clash-énekes Joe Strummer vagy Screamin' Jay Hawkins (a Florida, a paradicsomban is nagy szerepet kapó "I Put a Spell on You" előadója) szerepeltetése miatt is. Az is érdekes, ahogy a korábbi Jarmusch-filmekben megszokott filmezési stílus az eddig nem látott, éles színekkel keveredik. De annak ellenére, hogy a Mystery Train a második legjobb a rendező korai mozijai között, még mindig nem tartozik Jarmusch igazi remekművei közé. Ha tényleg csak Jarmusch igazán jól sikerült munkáira vagy kíváncsi, akkor a következő ötöt keresed.

5. Hervadó virágok (2005)

Jarmusch filmjei sosem voltak felhőtlenül vidámak - a Florida, a paradicsom vagy a Törvénytől sújtva igencsak lesújtó képet mutatnak az amerikai valóságról, a Halott ember pedig tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt haláltusát mutat be. Ennek ellenére viszonylag egyszerűen ki tudom jelenteni, hogy a Hervadó virágok, Jarmusch leginkább mainstream mozija egyben a legszomorúbb filmje is. Ennek oka talán az, hogy ez meséli el mind közül a legegyszerűbb és leginkább emberi történetet - a főszereplő egy gazdag, de üres életet élő agglegény, (Bill Murray visszafogott, de remek alakítása), egy öregedő Don Juan (ha hiszed, ha nem, tényleg Donnak hívják), aki kap egy névtelen levelet. Ebben az áll, hogy van egy tizenkilenc éves fia, aki eltűnt, lehet, hogy éppen őt keresi. Don erre nekiáll felkeresni minden nőt, akivel tizenkilenc éve kapcsolata volt - a Hervadó virágok néhol szívszorító, máskor komikus utazás a múltba, Don életének különböző időszakaiba, amelyben szomorú, tönkrement életek tűnnek fel előttünk. A Hervadó virágok látszólag egyszerű film, amiből nagyrészt hiányoznak Jarmusch megszokott furcsaságai, de valójában ez talán a legmélyebb az életműben - egy visszafogott remekmű, amely minden nézőt megérint (és amellyel Jarmusch minden korábbinál közelebb jutott az Arany Pálmához, ami sajnos azóta is elkerülte).

4. Halott ember (1995)

A Halott ember talán a legnépszerűbb Jarmusch-film a rajongók körében, és ez nem is meglepő. Ez a pszichedelikus western, szürreális road movie (vagy minek nevezzem) egy szimbolikus utazást jelenít meg az élők birodalmából a holtakéba. A főszereplő William Blake (Johnny Depp pályájának egyik legjobb alakítása, akinek semmi köze a költőhöz), aki a történet elején megsérül egy lövöldözésben, majd menekülnie kell, mert körözést adtak ki rá egy gazdag ember fiának meggyilkolásáért. Ez a menekülés egyszerre fizikai és spirituális utazássá válik, amelyben egy furcsa, kitaszított indián, Senki válik a segítőjévé. A Halott ember egy költői, gyönyörű képekkel teli film (gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor William lefekszik egy halott őz mellé az erdőben, vagy az utolsó képkockákra, ahol főszereplőnk kisodródik a tengerre egy csónakban végleg átlépve a két világ közötti "kapun") az első, amelyben Jarmusch megszokott stílusát ambiciózusabb, több műfajjal kísérletező mozikban próbálta ki. Az, hogy még így is kiszorult a legjobb háromból, egyrészt azt jelzi, milyen zseniális rendező Jarmusch, másrészt pedig természetesen a személyes véleményemet is mutatja - hiszen innentől már tényleg bármilyen rangsort el tudok fogadni; a Halott ember csak azért szorult ki a legjobb három közül, mert van néhány Jarmusch-film, amit véletlenül még jobban szeretek.

3. Törvénytől sújtva (1986)

Lehet, hogy a Florida, a paradicsom volt az amerikai független film egyik legnagyobb hatású alkotása, de Jarmusch következő filmje már az egyik legjobbnak bizonyult. A Törvénytől sújtva nem csak a rendező korai filmjei közül emelkedik ki, de az egész amerikai filmtörténet egyik meghatározó alkotása - ami egyrészt lesújtó véleményt mond az amerikai álom és a "szabadság földje" mögött meghúzódó sivár valóságról, másrészt pedig egy nagyszerű jellemábrázolásokkal, remek poénokkal és emlékezetes felvételekkel teli, nagyszerű film. A történet három furcsa, kitaszított figuráról szól, akik valahogy egy cellába kerülnek - Zack és Jack (John Lurie és Tom Waits), a két folyamatosan egymásnak feszülő, de ártatlanul bebörtönzött alak, valamint a tört angolsággal beszélő, de folyamatosan optimista Roberto (Roberto Benigni karrierje talán legnagyszerűbb alakításában), aki azt is tudja, hogyan kell kijutni a börtönből. A három egymástól teljesen különböző alak meg is szökik, a film hátralevő részében pedig az utazásukat követhetjük nyomon, amelynek során minden egyes párbeszéd tiszta élvezet. A Törvénytől sújtva volt Jarmusch első igazi remekműve, az a film, ahol az általa kifejlesztett, egyedi filmezési stílus teljesen beérett - de a legjobb munkái számomra azok voltak, amelyekben ezt a stílust olyan műfajokban alkalmazta, amelyek eredetileg nem tűntek összeegyeztethetőnek a karakterével.

2. Szellemkutya (1999)

A Halott ember szürreális westernjét egy még bátrabb műfaji kísérlet követte: a szamurájfilm és gengszterfilm elemeit felhasználó, RZA zenéjével kísért Szellemkutya - ezt a filmet akár Jarmusch saját Kill Billjének is nevezhetnénk, ha nem készült volna korábban, mint Tarantino még ambiciózusabb, kétrészes mozija. Mindkét film főhajtás a múlt nagy filmesei előtt, de a Szellemkutya több ennél: ha eltekintünk attól, mennyire menő Forest Whitaker egy, a japán szamurájok kódexe szerint élő afroamerikai bérgyilkos szerepében, akkor észrevehetjük, mennyi társadalomkritika, jellemkomédia és tiszta zsenialitás szorult ebbe a kétórás műfajhibridbe. Jarmusch legtöbb filmjére azt szokták mondani, hogy túl lassú bennük a cselekmény előrehaladása, de a Szellemkutya tökéletes dinamikát teremt a remek párbeszédek, a feszült, szavak nélküli jelenetek és az akció között. Erőlködés nélkül újragondol néhány unásig ismételt klisékbe fulladt filmes műfajt, közben egyáltalán nem távolodik el Jarmusch jól megszokott, egyedi stílusától - és tele van ikonikus jelenetekkel (gondoljunk csak a nevetséges maffiavezérek bemutatására, vagy arra, ahogy Szellemkutya megöl két orvvadászt). Sokáig úgy tűnt, Jarmusch sosem fogja felülmúlni ennek a filmnek a zsenialitását. De most már világos, hogy aki ezt gondolta, alábecsülte a rendezőt.

1. Halhatatlan szeretők (2013)

A bevezetőben említettem, hogy Jarmusch olyan rendező, aki folyamatosan fejlődik, szinte minden filmjével valami új dolgot visz a filmezésébe, valami olyat, ami korábban idegen volt tőle. Legutóbbi mozija, a Halhatatlan szeretők az eddigi leggyönyörűbb, legköltőibb és talán legsúlyosabb munkája - akár úgy is mondhatjuk, a legjobbja. A film egy újabb izgalmas műfaji kísérlet Jarmuschtól, ezúttal a vámpírfilm és a romantikus film irányába tesz kitérőt, amelyeknek nagy szüksége volt a vérfrissítésre a vámpírokat és a szerelmet egyaránt lejárató Alkonyat-sorozat után. A cselekmény szokás szerint lassan halad előre, de most nem olyan fárasztó, vagy ügyetlen lassúsággal, mint Az irányítás határai vagy a Florida, a paradicsom - a Halhatatlan szeretők egy lassan forgó bakelitlemez ütemére készült, és a hangulata is olyan, mint egy komor, belassult bluesfelvételé. Nem maradnak el a lepukkant városképek (ezúttal a hírhedten lecsúszott Detroitot mutatja be Jarmusch), de a tangeri jelenetekben az is kiderül, hogy Jarmusch gyönyörű városokat is be tud mutatni, ha éppen úgy van kedve, a másik nagy újítás pedig a festői szobabelsőkről készült felvételek - a Florida, a paradicsom vagy a Mystery Train kopár hotelszobáit itt csodásan kaotikus, művészi belső terek váltják fel. Azt említeni sem kell, milyen kitűnő a film ritmusához igazodó, komor, méltóságteljes lassúsággal hömpölygő zenei kíséret.

De a Halhatatlan szeretők nem csak egy gyönyörű felvételekkel teli vámpírfilm - van benne egy mélységes szomorúság is, egy újabb lesújtó vélemény a világról és korunkról. Adam, aki egykor zseniális zeneszerzőkkel és feltalálókkal barátkozott (és nem egyszer ő maga volt a felelős a nekik tulajdonított nagy eredményekért), a 2010-es évek sivár valóságában már csak a dicsőséges múlton mereng és a házában unatkozik. A maréknyi magára valamit is adó vámpír már csak biztos forrásokból szerzett vérrel táplálkozik, hiszen az élőké már fertőzött, nem olyan, mint régen volt. Annyi biztos, hogy nincs még egy ilyen lenyűgöző film a mindent átitató unalomról. Jarmusch új filmje, a novemberben érkező Paterson eddig nagyon jó kritikai fogadtatásban részesült - ki tudja, talán megint felül tudja múlni vele önmagát. De egyelőre a Halhatatlan szeretők az életmű összegzése és csúcspontja.