Tavaly, és azelőtt, és azelőtt, és azelőtt írtam pár sort a kedvenc új lemezeimről, amiket azokban az években hallottam. Most, hogy veszélyesen közel járunk az egész 2010-es évek végéhez, úgy döntöttem, nem fogok a 2019-es albumokkal bajlódni, hanem inkább egy valamivel hosszabb válogatást dobok össze azokból az albumokból, amiket 2010 és 2019 között hallottam, és amikhez még mindig visszatérek néha. Ezek a legjobbak egy mozgalmas és sokszínű évtizedből - a PC Music-tól a GOOD Music-ig, a vaporwave-től a blackgaze-ig, Kendrick Lamartól Tirzah-ig és Grimesig és Galcher Lustwerkig.
100-51
50. Laurel Halo
Quarantine
(Hyperdub; 2012)
A nosztalgikus szintipoptól a színtiszta ambientig mindenhez értő Laurel Halo Hyperdubos bemutatkozása furcsa, idegenszerű és magányos album. Ma már nehéz elhinni, hogy a Quarantine 2012-es megjelenésekor elég megosztónak számított, de mégse felejtsük el, hogy Halo csupaszon és díszítetlenül hagyott, nyers és kissé fülsértő vokáljai mennyi dühös kritikát inspiráltak a különböző effektekkel "megtisztított" énekszólamokhoz szokott tömegektől. Megtévesztően bájos ambient pop-produkciója alatt azonban Quarantine nyughatatlan, baljós áramlatokkal teli zenéje maradandó élménynek bizonyult egy szűkebb réteg számára - az a fajta album volt, amivel több időt kellett tölteni, ha igazán át akartuk érezni. Ebben a tekintetben hasonlított a borítóra, ami vidám színeivel könnyen elrejtheti a felületes megfigyelő elől, hogy valójában rituális öngyilkosságot elkövető iskoláslányokat ábrázol.
49. James Blake
James Blake
(ATLAS/A&M; 2011)
Ha hisze, ha nem, valamikor régen James Blake kifejezetten izgalmas zenét csinált. A brit producer 2011-es bemutatkozó nagylemeze még mindig egy bizonyos hangzás - a 2000-es évek végén erőre kapó, kilencvenes évekbeli R&B-hangmintákra és ambient hangulatokra építő poszt-dubstep - kikristályosodásának számít. Blake fogta ezeket a hangokat, melyek épp a levegőben voltak azokban az években, és melyekbe ő maga is belekósolt 2010-es EP-in, és olyan formákat épített belőlük, amik nem is voltak annyire messze a popzenétől. A CMYK töredezett hangmintái és a Klavierwerke zongorafutamai visszatértek az olyan dalokban, mint az "I Never Learnt to Share", vagy a "Limit to Your Love" című Feist-feldolgozás, de itt kísértő, melankóliával teli dallamokká fejlődtek. Blake elektronikus zörejeiből egy posztmodern, hűvös és befelé forduló soul-remekmű született.
James Blake - "The Wilhelm Scream"
48. Pharmakon
Abandon
(Sacred Bones; 2013)
Margaret Chardiet albumait első ránézésre fel lehet ismerni a felkavaró borítófotókról. A 2014-es Bestial Burden borítójához a New York-i indusztriális zenész például rothadó húsokat pakolt a testére, azt pedig nem is akarom tudni, hogy a Contacten mi történik. Ezek a viszolyogtató képek felkészítenek magára a zenére, melyben nehéz bármiféle a "klasszikus" szépséghez hasonló dolog találni. Az Abandon - Chardiet Sacred Bonesos bemutatkozása - egy férgekkel borított testről készült fotóval köszönt, és onnantól kezdve már csak egyre sötétebb és megrázóbbá válik. Ezek a dalok a halálról, az elgyengült testekről és a túlélés iránti vágyról szólnak, és Chardiet mintha egyfajta ördögűzést végezne velük, mintha ezeken a viharos zajkitöréseken keresztül próbálna megszabadulni valami belső fájdalomtól.
Pharmakon - "Crawling on Bruised Knees"
47. Low
Double Negative
(Sub Pop; 2018)
Kevés zenekarról lehet elmondani, hogy a tizenkettedik albumuk talán a legjobb, amit valaha felvettek. De a Low mindig elég egyedülállónak számított; a kilencvenes években szembementek az alternatív rockon végigsöprő dühös grunge hullámmal, és lassú, csendes, minimalista zenét játszottak, amikor pedig már mindenki elhitte, hogy nem sok újat tudnak mutatni, a Double Negative-vel pályafutásuk legradikálisabb fordulatát mutatták be. A zenekar és B. J. Burton a korábbi Low-albumok hagyományos hangszerelésekre épülő rockzenéjét helyett digitálisan torzított, szétesett, elektronikus posztrock produkcióval helyettesítették, ami mintha a 2010-es évek egyre ijesztőbbé váló politikai káoszára reagálna. A zajos, formátlan hátterek és a Low két vokalistája (Alan Sparhawk és Mimi Parker) harmóniái didaktikus fordulatok nélkül, minden kortársuknál hatásosabban tudtak zenébe foglalni a világ mai helyzetét.
46. Grimes
Visions
(4AD; 2012)
Az egyik pillanatban Claire Boucher még csak egy autodidakta hálószoba-producer volt, akit csak maroknyian ismertek a montreali DIY-színtéren, illetve az interneten keresztül, ahova feltöltötte középkori lo-fi witch house dalait, és aki 2009-ben megkísérelt levitorlázni a Mississippin egy házi készítésű lakóhajóval. Aztán 2011-től rohamosan terjedni kezdtek a zenéi különböző blogokon keresztül, és a következő évben megjelent a Visions, ez a néhány hét alatt összedobott album, amivel Boucher bemutatkozott a nagyközönségnek. Grimes és a Visions sikerének titka talán csak az, hogy jókor volt jó helyen: az internet előtti korban Boucher sosem érhetett volna el annyi halgatótt a saját lakásában, a GarageBand alkalmazással felvett futurista, frissítően rejtélyes és idegenszerű, éjféli sci-fi szintipopdalaival, melyekben ott volt kívülálló zenére jellemző, mélyen emberi tökéletlenség. És persze ott volt rajta az "Oblivion", ez a dermesztő elbeszélés a szexuális erőszak okozta traumáról, ami rideg szintetizátoraival, fátyolos vokáljaival és dacos ellenállásával Grimes meghatározó kislemeze lett.
45. D'Angelo and the Vanguard
Black Messiah
(RCA; 2014)
Miután D'Angelo kiadta a Voodoo-t, ezt a fülledt, súlyos, erotikus kisugárzású neo soul-remekművet, a folytatásra 14 évet kellett várni - de megérte. A Black Messiah eltávolodott elődei letisztultabb kortárs R&B-produkciójától, hogy egy sűrű és letaglózó, hetvenes évekbeli mocsári funk rock hangzáshoz közelítsen, melyet sokan a Sly and the Family Stone komor 1970-es klasszikusához, a There's a Riot Goin' Onhoz hasonlítottak - de én könnyen tudnék párhuzamot vonni Miles Davis On the Cornerjével és jó néhány P-Funk lemezzel is. De mégis a Sly Stone-album ugrik be először, és nem csak a zene gondosan felépített káosza, hanem D'Angelo politikai töltetű szövegei miatt is. Bizonyos dalokon persze a romantikus D'Angelo is visszatér (lásd: "Really Love"), de máshol az énekes a rasszizmus és a 2010-es évek közepére egyre gyakrabban tárgyalt problémává váló rendőri brutalitás ellen is felszólal.
D'Angelo and the Vanguard - "1000 Deaths"
44. Fiona Apple
The Idler Wheel...
(Clean Slate/Epic; 2012)
Ritkán kapunk új albumot Fiona Apple-től: például az előző évtizedben és a mostaniban is mindössze egyszer. De mégis mindig megéri várni Fiona Apple új albumaira. A legújabb, aminek hivatalosan az a címe, hogy The Idler Wheel Is Wiser Than the Driver of the Screw and Whipping Cords Will Serve You More Than Ropes Will Ever Do, például a legjobb, amit az énekes-dalszerző valaha kiadott. Az ideges, jazzes ritmusokra épülő, lecsupaszított hangszerelések és Apple sokkoló őszinteséggel részletezett, nyers érzelmei a szövegekben itt egyaránt olyan szintet ütnek meg, amit korábban még a legfájdalmasabb dalai sem nagyon értek el. Az énekesnő egyszer úgy nyilatkozott, hogy csak akkor ír dalokat, ha boldogtalan, szóval talán hálásnak kéne lennünk, hogy lassan egy évtized is eltelt a legutóbbi óta. De amikor pár hete egy interjúban Apple arra utalgatott, hogy jövőre új zenével fog előállni, mégis nehéz volt nem örülni neki.
43. Frank Ocean
Channel Orange
(Def Jam; 2012)
Az egy évvel korábban megjelent Nostalgia, Ultra mixtape már megelőlegezte, de a Channel Orange-et mégsem lehetett túl sok dologhoz hasonlítani. Frank Ocean eőször a Tyler, the Creator által alapított Odd Future-kollektíva tagjaként tűnt fel, és nem szabad elfelejteni, hogy mennyire tehetséges rappernek is tehetséges volt (ha nem hiszed el, hallgasd csak meg a verzéjét ebben a dalban 5:18 körül), de a Channel Orange mégis valami egészen más. Ha muszáj lenne valami párhuzamot felállítanom, akkor azt mondanám, hogy ez a 2010-es évek Pet Soundsa: egy eposzi és személyes album a viszonzatlan szerelemről és egzisztenciális válságokról, amit korosztálya egyik legnagyobb énekese és dalszerzője teremtett meg. A dalokból hiányoznak a popzenére jellemző erőszakosan fülbemászó refrének, Ocean inkább egy összefolyó, pszichedelikus esztétikát teremt meg, amiben persze fel lehet fedezni Stevie Wonder vagy Marvin Gaye hatásait, de ez mégsem egyszerű soul-revivalista lemez. Ocean ezeken a dalokon egy generáció hangjává vált, mint Bob Dylan a hatvanas években - nem Stevie vagy Marvin követője volt, hanem felnőtt hozzájuk.
42. Jenny Hval
Blood Bitch
(Sacred Bones; 2016)
Nem könnyed popzenét keresünk, ha megnyomjuk a "lejátszás" gombot egy Jenny Hval albumon. Itt van például a Blood Bitch, aminek a zenei stílusát talán gótikus ambient hangkollázsként lehet leírni - ez még mindig jobb, mint az "ernyedt faszú rock"-jelző, amit Hval a 2015-ös Apocalypse, girlre használt - a fő inspirálói között pedig ott van egy Virginia Woolf-regény, a norvég black metal és néhány olcsó hetvenes évekbeli horrorfilm, koncepciójának lényege pedig a vámpírok és a menstruációs ciklusok közötti kapcsolat felfedezése. De a vicc az egészben mégis az, hogy az összes magasröptű gondolatmenete, feminista és antikapitalista üzenete ellenére a Blood Bitch néhányszor nagyszerű popzeneként is működik: a "Conceptual Romance", egy elképesztően gyönyörű sláger valami párhuzamos valóságból még mindig az egyik kedvenc dalom ebből a 2010-es évekből.
41. Scott Walker
Bish Bosch
(4AD; 2012)
Minden tiszteletem David Bowie-é, de senki sem adott ki erősebb "öregedő zenészlegenda fülsértő avantgárd rockzene keretében szembenéz a saját halálával és a világvégével úgy általában"-albumot, ebben az évtizedben mint Scott Walker. A Noel Scott Engelként született előadó, aki a hatvanas években barokkos tinipopot énekelt a Walker Brothers tagjaként, a kilencvenes években művészi újjászületésen esett át és elkezdett hírhedten nehezen befogadható art rock-lemezeket felvenni, ezek közül pedig a 2012-es Bish Bosch volt az utolsó, és a legbizarrabb. Nem is nagyon tudom más zenéhez hasonlítani ezeket a szinte hallgathatatlan, brutális és sötéten humoros posztindusztriális szimfóniákat. Leginkább Alekszej German utolsó filmjét, a Hard to Be a God című középkori akasztófahumorral teli sci-fi lázálmot juttatja eszembe - mindkét alkotáson csak nagy nehezen tuduk átverekedni magunkat, és nem biztos, hogy jobb kedvünk lett, amikor végre sikerült. De Walker, mint German, élete utolsó szólóalbumával mégis stílusosan búcsúzott; a Bish Bosch ronda zene egy ronda korszaknak.
40. Grouper
A I A: Alien Observer
(Yellow Electric; 2011)
Nem volt akkora felhajtás körülötte a zenei sajtóban, mint egy Kanye, egy Kendrick, vagy akár egy Beach House körül, de Liz Harris mégis figyelemreméltó életművet épített fel az elmúlt tíz évben. Grouperként kiadott álmodozó, folkos ambient lemezei mellett érdemes meghallgatni a The Original Facest, amit a Helen nevű formáció énekeseként jegyezte, vagy a 2019-es bemutatkozását Nivhekként, de akik csak a legjobb kiadványára kíváncsiak, azoknak itt van az Alien Observer. Harris túlválgian gyönyörű énekhangját ezeken a dalokon a fojtott drone-hátterek űrbéli magánya veszi körbe, a dalokban néhol meg lehet taláni a vallásos zene távoli visszhangjait, de leginkább olyan érzés hallgatni, mintha egy megfagyott, téli erdőről készült éjszakai felvételeket néznénk. Van benne valami szomorú, hideg egyedüllét, de egyfajta hipnotikus, sötét szépség is, amit Grouperen kívül senki sem tud igazán megidézni.
39. Deerhunter
Halcyon Digest
(4AD; 2010)
2010-es magnum opusán a Deerhunter, a Cryptograms "ambient punkjával" és a Microcastle noise rockjával bemutatkozó indie rock-formáció nagyrészt búcsút mondott a zajos lo-fi produkciónak, de dalaik mély melankóliája csak még áthatóbbá vált. A Halcyon Digest, ahogy Bradford Cox fogalmazott, egy rejtélyes, idegen helyről érkező híradásra hasonlított, melyben a szövegek egy nehéz gyermekkor ködössé váló emlékeitől a magányon keresztül a halandóságig mindent megérintettek. A Halcyon Digesten megtaláljuk a legerősebb szerzeményt a Deerhunter mindkét fő dalszerzőjétől: Cox lesújtó záródalát, a "He Would Have Laughed"-ot, amit Jay Reatard halála inspirált, valamint Lockett Pundt "Desire Lines"-át, ami az öregedésről szóló balladaként indul, aztán kaotikus, pszichedelikus gitárorkánba torkollik. De a Halcyon Digest egy ereje teljében lévő zenekar albuma, amelyen kis túlzással bármelyik dal a "legjobbak" egyike.
38. Kendrick Lamar
good kid, m.A.A.d. city
(Top Dawg/Aftermath/Interscope; 2012)
Kendrick Lamar a 2011-es Section.80-n mutatkozott be a nagyközönség előtt; itt volt egy fiatal comptoni rapper, aki szem előtt tartotta a kilencvenes évekbeli "tudatos" hiphop hagyományait önreflektív, koravén szövegeiben, de közben érezhetően saját generációjához beszélt. A Section.80 ígéretes album volt, de nem készíthetett fel a good kid, m.A.A.d. cityre, melyen Lamar megcélozta a "legjobb élő rapper" címét - és a fenébe, meg is szerezte. A good kid önéletrajzi ihletésű album, Kendrick felnőtté válásáról szól a comptoni gettóban, ahol a bandaháborúk, a drogfüggőség és a gyilkosságok a mindennapok részeinek számítanak. Dr. Dre és társai az Aquemini-korabeli OutKastot idéző belassult, funkos produkciója felett Lamar nemlineáris történetszövése mindent megidéz a függőségtől ("Swimming Pools") az agyonlőtt rokonokig (például a "m.A.A.d. city"-ben), vagy a túlélés és a kitörés iránti vágyig ("Backseat Freestyle"). Mint elődje, a good kid, m.A.A.d. city is sivár és szomorú alkotás valahol: Kendricknek végül sikerült kitörnie, de ezek a dalok emléket állítanak azoknak, akik nem voltak ilyen szerencsések.
Kendrick Lamar - "Money Trees" (feat. Jay Rock)
37. Ariel Pink's Haunted Graffiti
Before Today
(4AD; 2010)
A zenekritikusok gyakran esnek túlzásba, és használnak olyan kifejezéseket, mint a "vakmerő művészi újjászületés", amikor egy zenekar, ami korábban főleg gitárzenét játszott, kiad mondjuk egy szintipop-albumot. A Before Today azonban tényleg vakmerő művészi újjászületés volt: Ariel Pink a 2000-es évek nagy részét azzal töltötte, hogy olyan lo-fi lemezeket adott ki az Animal Collective által alapított Paw Tracks kiadónál, amiket mintha a saját pincéjében vett volna fel egy régi Nokia telefonnal. Aztán 2010-ben egyszer csak a 4AD-hez szerződött, és előállt egy albummal, ami mind a produkció, mint a dalszerzés minőségét tekintve fényévekre volt bármitől, amit korábban csinált. A Before Today inspiráló között megtalálunk mindent a hetvenes évekbeli szoftrocktól az etiópiai popdalokig és Michael Jacksonig, és nem túlzás kijelenteni, hogy a követező tíz év jó néhány indie rock-előadója ennek az albumnak a hatására merített hasonló forrásokból. Ami magát Ariel Pinket illeti, ő talán nem volt annyira oda a hirtelen jött hírnévért, és a Before Today után minden egyes lemezével jobban és jobban visszahúzódott az underground kényelmébe. Azért mégis szép emlék a pillanat, amit a reflektorfényben töltött.
Ariel Pink's Haunted Graffiti - "Round and Round"
36. Lorde
Melodrama
(Universal/Lava/Republic; 2017)
A második nagylemez mindenki kedvenc új-zélandi csodagyerekétől a fiatal felnőttkor sokkjának hangja a Pure Heroine visszatekintve gondtalannak tűnő kamaszévei után. Lorde ezeken a dalokon főként arról a fájdalmas szakításról énekel, ami véget vetett első komoly kapcsolatának, és ezt olyan szabadon eresztett, viharos érzelmekkel teszi, amilyeneket még "szakítós" albumokon is ritkán hallunk. A Melodrama ezeket a témákat - a szerelmi bánat, az egyedüllét - egy átbulizott éjszaka történetén keresztül dolgozza fel, azonosítva a kapcsolatok és a partik katartikus csúcspontjait és kiüresedett mélypontjait.
De a Melodrama elsősorban azért nagyszerű album, mert Lorde baromi tehetséges dalszerző és előadó (és mert Jack Antonoff megbízhatóan a hátterben maradva ízléses elektropop-produkciót tudott neki összerakni, ami még jobban kiemeli e tehetségeit). Amikor nemrég újrahallgattam az albumot, még a kevésbé ismert daloknál - gondolj akár a "Homemade Dynamite"-ra, akár a "Writer in the Dark"-ra - is alig tudtam megállni, hogy minden sort együtténekeljek vele. És nevetséges, hogy ezek mennyi idézhető sorral vannak megszórva: "Túl sokat látok bele a mondatjeleidbe", "Azt hiszi, szereted a tengerpartokat, de hazug rohadék", ahogy Lorde magányosan táncol a "Liability"-ben, ahogy szavakba önti a Bowie és Prince halála után mardt ürességet a "Perfect Places"-ben... és még sorolhatnám. A Melodramában a tökéletes poplemezek minden tulajdonsága megvan: himnikus, keserédes, romantikus és felszabadító.
35. DJ Koze
Knock Knock
(Pampa; 2018)
Bármennyire szeretem az elektronikus zenét, néha nem könnyű végighallgatni egy hatvan perces minimális techno-albumot, amin egy idő után már lehetetlen megkülönböztetni egymástól a dalokat. Szerencsére itt van DJ Koze, a tánczene ügyeletes tréfamestere, aki az albumait is abban a szellemben veszi fel, mint a DJ mixeit. A Knock Knock nem is annyira "album", mint inkább egy műfajokat és hangulatokat összemosó, kalandos lejátszási lista, ahol a német producer mindenbe belekóstol a csöpögős vonósoktól ("Club der Ewigkeiten") a gyengéd folktronikáig ("Music on My Teeth") és a retrós french house-ig ("Pick Up"), a vendégénekesek pedig a kilencvenes évek alternatív rap-színterétől (Speech) a kétezres évek underground popjáig (Róisín Murphy) bárhonnan származhatnak. Koze, ez a mindig jókedvű veterán végigvezet az elektronikus tánczene, a hiphop és a kívülálló pop utolsó pár évtizedének történetén, de a végeredmény mégsem széteső, hanem összeáll egy laza, pszichedelikus egésszé; a Knock Knock a tökéletes mixtape egy lusta, nyári estére.
DJ Koze - "Illumination" (feat. Róisín Murphy)
34. Sky Ferreira
Night Time, My Time
(Capitol; 2013)
Az első Sky Ferreira-album évekig elhúzódó, zavaros folyamat eredményeként látott napvilágot, ami igazából nem is meglepő. Ferreirának már a gyerekkora sem volt felhőtlen (elmondása szerint többszörös szexuális zaklatás túlélője), és az elvileg a Masochism címre hallgató második albuma immár hat éve csak homályos ígéret formájában létezik. De a Night Time, My Time mégis igazi reveláció volt, Gaspar Noé vitatott borítófotójától, ami az énekesnőt meztelenül, amolyan sebzett éjszakai lényként ábrázolja, a nyolcvanas-kilencvenes évek popzenéjére és a David Lynch-filmekre építő zenéig, amit mégis csak Sky Ferreira adhatott ki. Ezek a dalok egy sosem volt múltat idéznek meg, ahol a new wave romantikus szintetizátorai, a grunge dühös gitárjai és a rágógumipop dallamai egyetlen eltorzult, éjféli noise pop-kitöréssé állnak össze, a középpontban Ferreira dühös vokáljával. Kevés olyan érett bemutatkozó albumot tudok az elmúlt évtizedből, mint a Night Time, My Time - és ki tudja, egy szép napon talán nem ez lesz Sky Ferreira egyetlen albuma.
33. Jamie xx
In Colour
(Young Turks; 2015)
A The xx - az utóbbi idők egyik legnagyobb hatású indie zenekara - billentyűse és producere, Jamie Smith szólóalbuma egy ragyogó és nosztalgikus visszatekintés az elektronikus tánczene első néhány évtizedére. A "Gosh" jungle-ritmusaiból előtörő szintetizátor-dallam lézersugara talán az évtized lejgjobb albumnyitánya, egy űrbéli melankóliával teli hang, ami felkészít a következő tíz dal felemelő elektronikájára, amibe mégis mindig belekúszik valami elvágyódás egy elképzelt múltba, ahol a nyári éjszakák örökké tartanak és a DJ-k soha véget nem érően játsszák a poros, régi house, dancehall és hiphop-dalokat. Lehet, hogy az In Colour nem kifejezetten előremutató album, de nem is akar az lenni: ez inkább egy álom az elektronikus zene múltjának elmosódott emlékeiről, ahol valami obskúrus, hetvenes évekbeli a cappella-kislemez visszhangjai, Romy Madley-Croft lemondó énekhangja, Young Thug életigenlően mocskos rappelése, a rave lüktetése és az ambient elszállt nyugalma egyetlen, fájóan gyönyörű egésszé állnak össze.
32. Flying Lotus
Until the Quiet Comes
(Warp; 2012)
A Flying Lotus művésznév mögött álló producer, DJ és kiadófőnök Steven Ellison korai albumait az IDM és az instrumentális hiphop elvont, zajos amalgamációja határozta meg, de a 2008-as Los Angelestől kezdve Ellison néhai nagynénje, a spirituális jazz-királynő Alice Coltrane hatása egyre érezhetőbbé vált a munkáiban. Az Until the Quiet Comes absztraktabb, álomszerűbb, mint a többi Flying Lotus-lemez ebből az évtizedből, sűrű, ideges wonky-ritmusai között átszűrődnek a free jazz tónusai, és az egésznek van valami pszichedelikus kisugárzása (amire a "DMT Song" címe is utal). És mint az összes Flying Lotus-album, ez sem igazán Ellison szólólemeze, hanem egy közösségi afrofuturista fantázia, melyen megjeleni Erykah Badu és Thundercat, de Thom Yorke vagy Jonny Greenwood is.
Flying Lotus - "Phantasm" (feat. Laura Darlington)
31. Matana Roberts
Coin Coin Chapter One: Gens de couleur libres
(Constellation; 2011)
Az "avantgárd jazz" az olyan műfajok egyike, amiket nehéz őszintén élvezni, vagy legalábbis sok gyakorlatra van szükség, hogy a hallgatónak ne fájduljon meg a feje az agresszív fúvósoktól és a kaotikus dalstruktúráktól, amiket a kortárs avantgárd jazz-előadók annyira szeretnek. A Gens de couleur libres, Matana Roberts 12 részesre tervezett Coin Coin albumsorozatának első darabja sem nyújt könnyű hallgatási élményt. Ezeket a felvételeket az afroamerikai történelem és a rabszolgaság borzalmai inspirálták, ezér talán nem is meglepő, hogy a zene - amit Roberts élőben vett fel a stúdióban - ilyen dühösen és kínzón rikácsol az album legnagyobb részében. De van itt valami ellenállás is, az emberekben lakózó erőbe és a jobb jövőbe vetett hit, ami valami szépséget csempész a jazz, a blues, a spirituálék és a munkadalok szövetéből összeálló zenébe.
30. King Krule
The OOZ
(True Panther Sounds/XL; 2017)
2011-ben hallottunk először Archy Marshall felől, amikor még a Zoo Kid nevet használta, és egy elálló fülű brit kamasz volt, aki úgy énekelt, mint egy láncdohányos, depressziós negyvenéves - mély hangú, életunt énekstílusa Tom Waitset is megszégyenítette volna. Magnum opusa hat évvel későb érkezett, amikor már King Krule-ként ismerték, és a brit rockzene legújabb generációjának kívülálló ikonja lett, azzal, hogy sötét, mocskos és elbaszott hangulatú masszát csinált a posztpunk, a hiphop és a jazz-költészet elemeiből. A The OOZ egy órányi tiszta, csapongó nyomasztás; meghallgatni olyan, mint leereszkedni egy gyanús, homályos kocsmába, ahol mindenbe beleivódott a sör és hányás szaga, és a marokonyi hullarészeg vendégnek a megbízhatóan borúlató Marshall egyfajta apokaliptikus slam poetry-estet tart. Beszél összetört otthonokról, cápaemberekről, az egyetlen kívánsága pedig az, "bárcsak ember lehetnék". A 2010-es vége felé a világ reménytelen helynek tűnt - nem is meglepő, hogy Archy Marshallban találtuk meg korunk egyik megbízható kommentátorát.
29. The Weeknd
House of Balloons
(XO; 2011)
Szex, drogok és pénz - ez a három dolog visszatérő témának számít a hiphopban és az R&B-ben, és a House of Balloons dalain is, de Abel Tesfaye máshogy énekel róluk, mint legtöbb kortársa. Miközben azok kirobbanó hangulatban dicsekszenek saját gazdagságukról, vagy merülnek az éjszakai élet örömeiben, Tesfaye egyfajta hideg, érzéketlen unalommal szemléli az egészet, miközben benyugtatózott, hedonista történeteket mesél a partikról és az afterpartikról, az éjszaka kábítószeres csúcspontjairól és a kiábrándító, másnapos ébredésekről. Talán ez a bizonyos szempontból egészen vonzó, nihilista szemlélet tette ilyen népszerűvé ezt a mixtape-et, talán az a rejtélyes légkört, ami körbelengte The Weeknd-et 2011-ben (amikor még senki sem tudta igazán, hogy ki áll valójában a projekt mögött), talán a buja, leszedált produkció, ami jó néhány kultikus indie zenekart hangmintázott (a Beach House-t például kétszer is). De bizonyára mindhárom dolognak szerepe volt abban, hogy a House of Balloons a "PBR&B" meghatározó kiadványa lett, egy elidegenedett, közömbös lázálom, amiben még nyolc évvel is felülmúlhatatlan érzés újra elmerülni.
The Weeknd - "House of Balloons / Glass Table Girls"
28. Beyoncé
Beyoncé
(Parkwood/Columbia; 2013)
Mára kissé elhalványult a sokk, ami körbevette Beyoncé cím nélküli albumának megjelenését. Itt volt a világ egyik leghíresebb előadója, a pop királynője, akinek általában minden mozdulatát fotósok és újságírók hada dokumentálja, és egy decemberi napon bejelentés és promóció nélkül kiadott egy új albumot, ami ráadásul vizuális album volt - azaz minden egyes dalhoz videó is készült. Ez a taktika mára mindennapossá vált, a múlt héten például Nick Cave és a Chromatics is előállt egy-egy ilyen meglepetésalbummal, de 2013-ban a Beyoncé megjelenése mindenkit ledöbbentett, különösen azért, mert nem egy Chromatics-féle kultzenekartól jött, hanem kora egyik vezető popsztárjától.
Az album megjelentetésének módja tehát úttörőnek számított, mint mondjuk a Radiohead "fizess, amit akarsz"-koncepciója az In Rainbows piacra dobása idején. De ma már senki sem ezért szereti az In Rainbowst, hanem azért, mert nagyszerű album, és a Beyoncével is ez a helyzet. Ez az album furcsább és kísérletezőbb, mint bármi Beyoncé katalógusában, magéává teszi a 2013-ra már elterjedtnek számító alternatív R&B-hangzást és a dubstep-utáni elektronikát. A dalok közül jó néhány az énekesnő legjobbjai közé tartozik - a "Drunk in Love" érzéki monogámia-himnuszától a D'Angelo-t idéző "Rocket"-ig, a "***Flawless" feminista harci kiáltásától az "XO" ellenállhatatlan pop-robbanásáig. Amikor a Beyoncé megjelent, egy rövid időre olyan érzésünk lehetett, hogy ez Beyoncé világa, mi csak benne élünk.
27. DJ Rashad
Double Cup
(Hyperdub; 2013)
R.I.P. DJ Rashad. Rashad Harden, a chicagói footwork színtér első számú újítója 2014-ben halt meg, de egy évvel korábban kiadta a remekművét, amivel még egyszer átformálta a szokatlanul agresszív, idegtépő ritmusokra épülő tánczenei műfajról alkotott képet. Miközben a footworköt a többség azzal a mozgással azonosítja, amit a zene inspirál, és amit akár táncnek is lehet nevezni (ha nem tudod, hogy ez miképpen is néz ki, csak keress rá a YouTube-on arra, hogy "footwork dance tutorial"), a Double Cup inkább magányos hallgatásra tervezett, egy helyben lebegő album. Rashad és zenésztársai - köztük Addison Groove vagy DJ Spinn - ezeken a dalokon soul, jazz és R&B-hangmintákat csempésznek a hagyományos footwork-produkcióba, miközben kicsit visszavesznek a stílust meghatározó, szédítő sebességű ritmikából. Valami - talán azok a pszichedelikus hatású, meglepő helyekről származó hangminták, talán a tudat, hogy ez volt Rashad életének egyik utolsó kiadványa - nekem mindig J Dilla 2006-os klasszikusát, a Donutsot juttatja az eszembe, amikor ezt az albumot hallgatom. Ahogy a Donuts, úgy a Double Cup is egy nagy hatású, de alulértékelt producer látomásos remekműve, amit sokkal több embernek kéne hallania.
DJ Rashad - "I Don't Give a Fuck"
26. Charli XCX
Pop 2
(Asylum; 2017)
A Pop 2 - a kvintesszenciális lemez Charli XCX és a PC Music katalógusában - a popzene egy lehetséges jövőjét mutatja meg. A. G. Cook, EasyFun, SOPHIE és társaik formabontó avant-elektropop produkciója felett korunk előrehaladó énekeseinek és rappereinek sokszínű, élettől és kreativitástól duzzadó kollektívája mutatja meg magát. A Pop 2 amolyan kommunális eksztázis-album: Carly Rae Jepsen "Backseat"-je egy lehetetlenül szép fantázia az experimentális popról, az "Out of My Head" ellenállhatatlan bulihimnusza a feltörekvő svéd underground popsztár Tove Lo verzéjét helyezi az előtérbe, a címével Robyn 2010-es klasszikusa előtt tisztelgő "Femmebot" olyan queer kívülállók hangját erősíti fel, mint Dorian Electro vagy Mykki Blanco. De a Pop 2 elsősorban mégis Charli és A. G. Cook játszótere, ahol egymásra hányják a dubstep, a Crystal Castles, az AutoTune, az eurodance, Britney Spears, a trap, a j-pop, Farrah Abraham bizarr My Teenage Dream Endedje, a gótikus pop és még egy rakás obskúrus vagy túlságosan is mainstream zene hatását, hogy valami új, merész és minden másodpercében szórakoztató dolgot építsenek belőlük.
25. Deafheaven
Sunbather
(Deathwish; 2013)
Ari Aster második filmje, a Fehér éjszakák meglepő horror volt, mert a műfaj legtöbb képviselőjével ellentétben szinte minden jelenete fényes nappal játszódott, és minden képkockájában volt valami ragyogó, fehér kisugárzás. A film a Sunbathert juttatta eszembe, a San Franciscóban alapult Deafheaven második albumát, ami hasonló trükköt játszott el a black metallal. Miközben ez a stílus hagyományosan éjféli sátánista összejöveteleket, felgyújtott templomokat és sötét rengetegeket idéz meg, a Sunbather mintha hirtelen felkapcsolná a világítást, hogy a black metal idegenszerűen feldobott tükörképét mutassa meg. George Clark és Kerry McCoy persze nem egyenes black metalt játszanak itt, sőt, még az is vitatható, hogy amit csinálnak, az egyáltalán metalnak nevezhető-e. Az album roppant, zúgó hangszereléseinek, amik elfedik Clark screamo-vokáljait, legalább ugyanannyi közük van mondjuk a shoegaze-hez, miközben a dalstruktúrák és a csendesebb közjátékok leginkább a posztrockhoz vannak közel. Vég nélkül lehet azon vitatkozni, hogy a Deafheaven valódi metalt játszik, vagy csak nagyon feltekerték a hangerőt valamin, ami akár dream popnak is elmegy, de a Sunbatheren több gyönyörű zajt kavartak fel, mint bárki ebben az évtizedben, akir nem Michael Girának hívnak.
24. Oneohtrix Point Never
Replica
(Software/Mexican Summer; 2011)
Szinte nevetséges, hogy Daniel Lopatin mennyi nagyszerű 2010-es évekbeli zenéért felelős. Az Oneohtrix Point Never-albumok mellett ott vannak a Ford & Lopatin egyik feleként vagy a Chuck Person néven kiadott dolgai is, na meg az évtized egyik legjobb filmjéhez készült soundtrackje, rajta az Iggy Poppal közös "The Pure and the Damned"-del, és persze producerként segített viágra hozni ANOHNI első albumát, ami maga is rajta van ezen a listán. De a 2011-es Replica talán még mindig Lopatin meghatározó kiadványa. Ezek a pszichedelikus ambient felvételek eltávolodnak a - 2009-es Riftsen összegyűjtött - korábbi OPN-lemezek sci-fi szintetizátoraitól, hogy egy nyolcvanas-kilencvenes évekbeli tévéreklámok hangmintáiból felépített disztopikus vaporwave-fantáziát teremt a fogyasztói kultúra alkonyáról. De persze nem muszáj odafigyelni a Replica meta-kommentárjára a kapitalizmus mindenhová beszűrődő idiótaságairól: ez az album felemelő, hipnotikus ambientként is működik.
Oneohtrix Point Never - "Replica"
23. Tame Impala
Lonerism
(Modular; 2012)
A második Tame Impala-albumon az ausztrál pszichedelikus rock-projekt mögött álló Kevin Parker még mélyebben beleásott hatvanas-hetvenes évekbeli elődei, Syd Barrett, John Lennon vagy Todd Rundgren LSD-vel fűtött, néhol álomszerű, máshol ijesztő belső utazásaiba, de közben tanult Britney Spears vagy Kylie Minogue fülbemászó pop-dallamaiból is, hogy létrehozza a kevés kortárs pszichedelikus album egyikét, ami úgy hangzik, mint a jövő. Parker ragyogó és elszállt gitárjai már ismerősek voltak a 2010-es Innerspeakerről, de a Lonerism több szintetizátort, hangmintát és ambient közjátékot csempészett a Tame Impala-hangzásba, miközben Parker dalszerzőként is érettebb lett. Az album magányos, szívfájdalmas space rock-himnuszai, mint az Electric Light Orchestra legvadabb pillanatait idéző "Apocalypse Dreams" olyanok, mintha elfelejtett slágerek lennének egy párhuzamos 1967-ből, a Zeppelint és a Beatles "Come Together"-jét azonos arányban idéző "Elephant" pedig jobb White Stripes-dal, mint bármelyik Jack White-szerzemény az utóbbi tíz évből. Lehet, hogy Parker úgy érezte, mindig csak visszafelé megy, de ez nem volt igaz; a Lonerism tele volt érezhető rajongással a rockzene múltjának egy bizonyos szelete után, de mégis végig előrefelé tekintett.
Tame Impala - "Feels Like We Only Go Backwards"
22. Macintosh Plus
Floral Shoppe
(Beer on the Rug; 2011)
Daniel Lopatin és James Ferraro már a Floral Shoppe megjelenése előtt is előszeretettel helyezték új kontextusba a modern kultúra giccses emlékeit elvont ambient-lemezeiken, de a vaporwave úgy igazán csak akkor született meg, amikor Ramona Xavier feltöltötte az internetre az egyetlen Macintosh Plus-kiadványt. Ennek az albumnak már a borítója is a vaporwave meghatározó dokumentuma lett, az antik szobrászat és a kilencvenes éveket idéző webdesign keveréke lett a műfaj esztétikájának alapja. Maga a zene az internet előtti technológia, a reklámok, a japán rágógumipop, a liftzene, a smooth jazz, a videojáték-soundtrackek és a funk szédítő kaleidoszkópja, amit számtalan amatőr producer próbált lemásolni a vaporwave népszerűvé válása után, de igazából senki sem tudta felülmúlni a Floral Shoppe nosztalgikus abszurditását. Az album gyorsan kultikussá vált, amit részben az is elősegített, hogy továbbra is nehéz megtalálni Xavier eredeti zenéjét az interneten a sok megtévesztő szándékú feltöltés között. Ha sikerült rátalálnod, akkor beláthatod, hogy a Floral Shoppe rácáfolt a kezdeti kritikákra, és még nyolc évvel eredeti feltűnése után sem veszített az erejéből.
Macintosh Plus - "Lisa Frank 420 / Modern Computing"
21. Danny Brown
Atrocity Exhibition
(Warp/Fool's Gold; 2016)
Amikor 2016 véget ért, és az összes nagyobb zenei publikáció kórusban az év legjobb raplemezének kiáltotta ki Chance the Rapper Coloring Bookját, én csak nevettem rajtuk. És most, három évvel később, még nyilvánvalóbb, hogy Chance nyárias gospel-optimizmusa felett milyen gyorsan eljárt az idő. Danny Brown első Warpos lemeze viszont csak még aktuálisabbnak tűnik, mint amikor megjelent. Az Atrocity Exhibition címe persze az utolsó Joy Division-album, a Closer című gótikus halálhörgés nyitányára utal, és Ian Curtis zenei búcsúleveléhez hasonlóan ezekben a dalokban sem találunk reménysugarat. Paul White produkciója - amibe többek között Petite Noir vagy Evian Christ is besegítenek - kaotikus, eltorzult indusztriális elektronika, Brown szövegei pedig tele vannak világvégi drogos paranoiával. Danny Brown elkészítette azt az albumot, amit a Death Grips sosem tudott, de az Atrocity Exhibtion nem csak az agresszív és nyugtalanító experimentális hiphop csúcskiadványa, hanem a 2010-es évek vaksötét politikai valóságának maradandó dokumentuma is.
