Tavaly, és azelőtt, és azelőtt, és azelőtt írtam pár sort a kedvenc új lemezeimről, amiket azokban az években hallottam. Most, hogy veszélyesen közel járunk az egész 2010-es évek végéhez, úgy döntöttem, nem fogok a 2019-es albumokkal bajlódni, hanem inkább egy valamivel hosszabb válogatást dobok össze azokból az albumokból, amiket 2010 és 2019 között hallottam, és amikhez még mindig visszatérek néha. Ezek a legjobbak egy mozgalmas és sokszínű évtizedből - a PC Music-tól a GOOD Music-ig, a vaporwave-től a blackgaze-ig, Kendrick Lamartól Tirzah-ig és Grimesig és Galcher Lustwerkig.

50-21

20. Young Thug

Barter 6

(300/Atlantic/YSL; 2015)

Jeffery Williams, azaz Young Thug, az évtized egyik legvitatottabb zenésze, aki a saját furcsa, kísérletező módján viszonyul a rappeléshez. Eltávolodva a műfaj hagyományos előadásmódjától és szövegvilágától, Thug csak egy újabb hangszerként alkalmazza saját hangját, verzéi gyakran az üvöltözéstől az érthetetlen mormogásig és a meglepő dallamosságik csapongnak. Kis túlzással kijelenthetjük, hogy ő a SoundCloud-rap első számú inspirálója, amely színtér legfontosabb újítói - mint Playboi Carti vagy Lil Uzi Vert - rengeteget tanultak szétcsúszott, experimentális stílusából, míg mások - mint Gunna vagy Lil Baby - inkább csak pofátlanul lemásolják azt. De maga Young Thug sem a semmiből jött; pályafutásának korai éveiben folyamatosan ott lebegett fölötte Lil Wayne hatása. Ezért nem is meglepő, hogy a rapper első kereskedelmi forgalomba szánt mixtape-je a címével Wayne Tha Carter-albumsorozatára utalt, de magát a Barter 6-et csak Young Thug készíthette el. London on da Track és Wheezy nagyzenekari hangszereléseket, ambient hangmintákat és szintetikus refréneket csempésztek a dalok trap-ritmusaiba, Thug pedig szabadon eresztette besorolhatatlan, avantgárd megszólalását. Kiáltásai, nyögései és éneklése segítségével mesélt a függőségről, az erőszakról, a gyerekkoráról és az apaságról, de a szövegek értelmezése nélkül is érezhető volt vegytiszta, üdítő tehetsége a posztmodern raphez. A Young Thug-életmű ma már annyi kiváló kislemezt, albumot és mixtape-et foglal magába, hogy itt fel sem tudnám sorolni mindet, de a Barter 6 még mindig az ideális belépő az újonnan érkezőknek.

19. Beach House

Teen Dream

(Sub Pop; 2010)

A 2010-es évek legváratlanabb kívülálló sikertörténete a Beach House-é - mármint ki látta volna előre 2009-ben, hogy tíz év múlva pont ez a benyugtatózott lo-fi popzenét játszó baltimore-i duó lesz a kevés minden egyes fesztivál nagyszínpadát meghódító, folyamatos kritikai körberajongást élvező indie zenekar egyike? Persze a nagy ugráshoz Victoria Legrandnak és Alex Scallynak szüksége volt a Sub Pop kiadó nyújtotta nagyobb költségvetésre és Chris Coady producer értő kezére, hiszen ezek nélkül aligha sikerült volna a nagy áttörés a cím nélküli debütáló lemezük és a Devotion szelíd hálószobapopjától a Teen Dream szélesvásznú revelációjáig. Az album még mindig magán hordozza a Slowdive, a Mazzy Star, a Twin Peaks vagy a Cocteau Twins hatásait, de a zenekar itt korábban ismeretlen magasságokba tör: a "Zebra" című nyitány szárnyaló refrénjétől a "Walk in the Park" álmodozó romantikájáig, a "10 Mile Stereo" hipnotikus szintetizátor-szólamáig és a lemezt lezáró "Take Care" eposzi viszonzatlan szerelem-sirámáig itt minden hang roppant méretű, csillogó és filmszerű. Lehet, hogy a Beach House a szemcsés, amatőr felvételeket idéző korai albumok helyett itt szemkápráztató 4K-felbontással támadta le a mit sem sejtő hallgatókat, de a dalokat hajtó érzelmek mégis ugyanazok maradtak: a szerelmi bánat, a kamaszos vágyakozás, az őszies melankólia, a keserédes nosztalgia, a lágy pszichedélia és a félhomályos rejtélyesség, ami a Beach House-t jelenti, betölti az album minden másodpercét. A Teen Dream megunhatatlan hallgatási élmény, amiben egyszerre szomorú és sírnivalóan gyönyörű érzés újra és újra elveszni ötven percre.

18. Vampire Weekend

Modern Vampires of the City

(XL; 2013)

A harmadik Vampire Weekend-album megszabadult azoknak az afrikai hatásoknak a nagy részétől, amik eredetileg kiemelték Ezra Koenigéket a New York-i indie színtérből, hogy Rostam Batmanglij multiinstrumentalista és Ariel Rechtshaid producer egy életunt barokk pop-hangzással helyettesítse azokat, ami passzolt a Modern Vampires of the City olyan témafelvetéseihez, mint a halandósággal való szembenézés vagy az általános kiábrándultság. Az album az "Obvious Bicycle" furcsa kattogásától a "Hannah Hunt" kirobbanó zongoráin keresztül a "Ya Hey"-en feltűnő furcsa vokál-effektekig végig úgy hangzik, mintha kizárólag poros szintetizátorokkal és nyolcvanas évekbeli technológiával vették volna fel. A roppanósan friss, egyszerre modern és retrós produkciónál a Vampire Weekend sosem mutatott jobbat, de Ezra Koenig szövegeinek legalább ugyanannyi szerepük van a Modern Vampires sikerében. A dalok megidéznek mindent a vallásos hittől afelnőttlét felellőségein át az amerikai külpolitikáig, és szinte minden dalban találunk valami idézhető aranyköpést. De ha csak egy sorban kellene összefoglalnunk az egész albumot, akkor az "A bölcsesség ajándék, de te elcserélnéd a fiatalságért" lenne a "Step"-ből, amiben ott van a Modern Vampires of the City minden nosztalgiája, naiv vágyakozása és félelme az öregedéstől. Rostam 2016-os kiszállása érezhetően meggyengítette a Vampire Weekendet, de ha soha többet nem csinálnak olyan érett és kifinomult zenét, mint azelőtt, ezzel az albummal megteremtették a saját Sgt. Pepperjüket, vagy Remain in Lightjukat, egy dokumentumot arról a rövid időről, amikor ők voltak a világ legjobb zenekara.

17. Yves Tumor

Safe in the Hands of Love

(Warp; 2018)

"post-industrial", "deconstructed club", "hypnagogic pop"... ezek a jelzők a kísérletező elektronikus zene folyamatos mozgásban lévő, internet-központú underground szárnyára utalnak, olyan előadókra, mint a listán is szereplő Amnesia Scanner, vagy a pont kimaradt Lotic, Klein, Fire-Toolz, és mások, akik megemlítésére itt nincs elég hely. A Sean Bowie-ként született, viszonylag rejtélyes hátterő Yves Tumor is hasonló zenét adott ki kezdetben, amikor még a berlini PAN kiadónál volt szerződése (egész pontosan olyan formátlan ambient-noise albumokat, mint a 2016-os Serpent Music vagy a 2017-es Experiencing the Deposit of Faith). De aztán 2018-ban a Warphoz, az elektronikus zene és az IDM fellegvárának számító brit lemezcéghez igazolt, és nem is vesztegette az időt: már abban az évben előállt a Safe in the Hands of Love című harmadik stúdióalbumával, ami hirtelen szélesre tárta zajos kísérletezésének homályos tereit. Ez az album persze még mindig az említett underground stílusokra alapul, a kaotikus ritmusok, a látszólag véletlenszerűen be- és kiúszó hangminták és az énekszólamokat megszakító, hátborzongató sikolyok aligha a mainstream termékei, de a Safe in the Hands of Love azért meglepően megközelíthető alkotás, mert a popos érzékenység sem hiányzik belőle. A "Lifetime" egy kilencvenes évekbeli alternatív rock-sláger feldolgozása is lehetne, a "Licking an Orchid" gyengéd trip hop, a "Noid" rasszizmus-ellenes tiltakozása pedig váratlanul táncolható, funkos popzene. Ez forradalmi zene a gyűlöletről, a szeretetről és a felszabadulásról, de a régi bölcsesség szerint egy forradalom semmit sem ér, ha nem lehet táncolni rá.

16. Robyn

Body Talk

(Konichiwa; 2010)

A Body Talk valójában Robyn két hasonló című EP-jének legjobb dalaiból és néhány korábban kiadatlan felvételből összerakott gyűjtemény, de ha erről nem tudva hallgatnánk meg, azt hihetnénk, hogy ez a svéd alternatív pop-díva greatest hits válogatása. A kilencvenes évekbeli szerény mainstream sikerek után a 2000-es közepén a kívülállók útját választó, és kultikus figurává váló Robyn páratlanul fülbemászó dalszerzése és szívfájdalmas előadásmódja itt jutott el csúcspontjára, és a Body Talkon minden egyes felvétel sláger lehetett volna egy igazságosabb valóságban, ahol a nagyközönség is értékeli az énekesnő neonfényű szintipop-tragédiáit. A nyitó "Fembot"-on Robyn biztosít arról, hogy egy robotnak is lehetnek érzései, a következő 14 dalban pedig újra és újra bebizonyítja, hogy mennyire igaz ez az állítás. A Body Talk produkciója - amiért nagyrészt az énekesnő megszokott alkotótársa, Klas Åhlund a felelős, miközben egy-egy dalt Max Martin és Diplo vállalnak magukra - gépies eurodiszkó, de Robyn szövegei és szenvedélyes énekhangja megtölti ezeket a hűvös ritmusokat annyi keserédes érzelemmel, kirobbanó romantikával, szakítás utáni depresszióval, és a popzene nyújtotta menedék iránti hálával, amennyit egyetlen népszerűbb popsztár sem tudott megmutatni sokéves karrierje során. Lehet, hogy sosem lesz övá a széleskörű elismerés, amit érdemelne, de a "kiválasztott kevesek" számára Robyn mindig a megbízható popzenei nagytestvér lesz, akinek mindig van egy újabb ellenállhatatlan dallam a tarsolyában.

15. Kendrick Lamar

To Pimp a Butterfly

(Top Dawg/Aftermath/Interscope; 2015)

Erről az albumról több hosszú és alapos elemzés született, mint bármelyikről ezen a listán, és azt hiszem, nem is nagyon lehet újat mondani róla. Kendrick Lamar, akit már 2015 előtt is generációja legjobb rappereként emlegettek a kritikusok és az old school hiphop-rajongók egyaránt, az intézményes rasszizmus és a rendőri brutalitás fenyegetésének árnyékában búcsút mondott a good kid, m.A.A.d. city visszafogott hangszereléseinek, hogy egy radikálisan fekete magnum opust hozzon létre, ami a jazz, a funk, az afrobeat és a slam poetry sűrű és sötéten pszichedelikus elegyére építkezett. A közreműködő producer, dalszerzők és előadók között találtunk kortárs jazz-zenészeket (Kamasi Washington, Thundercat, Terrace Martin), befutott (Pharrell Williams) és underground (Flying Lotus) afroamerikai pop-mágusokat és a fekete popzene élő legendáit (George Clinton, Ronald Isley), a hangminták pedig olyan néhai legendákat keltettek életre, mint Michael Jackson, James Brown vagy Tupac Shakur. Kendrick puszta tehetsége a rímeléshez és az intelligens szövegíráshoz 2015-ben is vitathatatlan volt, de a To Pimp a Butterfly nem annyira az ötletes sorokra alapozott, hanem a comtponi rapper tudatfolyam-szerű, elkeseredett felszólalására az elnyomás ellen, amibe Kunta Kinte, Wallace Thurman és Wesley Snipes is belekeverednek valahogyan. D'Angelo Black Messiah-jához és Kanye Yeezusához hasonlóan a To Pimp a Butterfly is a fekete zene hagyományainak posztmodern, eposzi újraértelmezése volt egy kaotikus kor számára, de a három album közül talán a TPAB hatása volt a legközvetlenebb.

14. Sun Kil Moon

Benji

(Caldo Verde; 2014)

Mark Kozelek látszólag téves következtetést vont le a Benji pozitív kritikai fogadtatásából, és meggyőzte magát arról, hogy az emberek minél több negyedórás monológot akarnak hallani tőle mondjuk arról, hogy mit vacsorázott az ázsiai turnéján két évvel ezelőtt. Pedig a Benjit nem az tette egyedülálló énekes-dalszerző albummá, hogy az egykori Red House Painters-frontember kínos részletességgel sorolta fel élete jelentéktelen részleteit - a Led Zeppelin The Song Remains the Same című koncertfilmje iránti rajongását, barátságát a Death Cab for Cutie/The Postal Service-énekes Ben Gibbarddal, furcsa balesetekben elhalálozott távoli rokonai nevét - hanem mert az egészet összekötötték az öregedés, a halandóság és az emlékezés témái. Az egykori Sonic Youth-dobos Steve Shelley-t és a Bonnie "Prince" Billy projektjéről ismert Will Oldhamet is felvonultató zenekar szinte ott sem lévő akusztikus folk-háttere fölött Kozelek szabadon áradó, szinte élő beszédben előadott szövegei tele voltak mélyre hatoló sorokkal és csak úgy véletlenszerűen közéjük szúrt gyerekkori emlékekkel (az album címe arra a dalrészletre utal, ahol eszébe jut az azonos című 1974-es kutyás ifjúsági film). De nem számít, hogy Kozelek épp a "Dogs" című Pink Floyd dalról, egy hírhedt sorozatgyilkosról, vagy az édesanyja iránti szeretetéről énekel, az albumot végig belengi egy depressziós epizód köde, ami csak a záró "Ben's My Friend"-en oszlik fel valamelyest ("Aztán pár napra rá elmúlt a mélabúm/Visszamentem a stúdióba napi tizenkét órára"). Lehet, hogy Mark Kozelek a való életben nem mindig rokonszenves, mizantróp figura - hallgasd csak meg a War on Drugs elleni könyörtelen diss trackjét - de a Benjit nyitó "Carissa" utolsó sora, melyben megígéri halott unokatestvérének, hogy "Teszek róla, hogy minden városban tudják a nevét", az mégis az évtized meghatóbb zenei pillanatainak egyike.

13. Frank Ocean

Blonde

(Boys Don't Cry; 2016)

A zene Frank Ocean második rendes albumán szinte lehetetlenül gyönyörű, minimalista pszichedelikus soul, ami absztraktabb és töredezettebb a Channel Orange-nél, és kísérletezőbb is. Ocean itt végleg maga mögött hagyja a slágerlistás pop dallamait, és beleveti magát egy atmoszférikus, AutoTune-nal kezelt avantgárd pop hangzásba, amit igazából semmihez sem lehet hasonlítani - a Channel Orange és a Blonde dalszerzése és produkciója közötti különbséget legfeljebb a Radiohead merész, száznyolvan-fokos fordulatával lehet párhuzamba állítani az OK Computer és Kid A között. De miközben a Kid A jeges, disztópikus album, a Blonde tele van meleg, csábító és álomszerű hangokkal: a "Nikes" című nyitány első felében Frank hangjának digitálisan felmagasított változatát halljuk a részeges ambient pop-hangszerelés fölött (és a Dirty Projectors valamikori énekesnője, Amber Coffman is ott van a háttérben), az "Ivy" lágy indie gitárpopját persze, hogy Rostam Batmanglij segített felvenni, a Jon Briont és Pharrell Williams felvonultató "Pink + White" talán az egyetlen dal az évtizedből, amin Beyoncé teljesen névtelenül énekel, a "White Ferrari" pedig könnyedén szövi az album anyagába Paul McCartney legszebb dalának refrénjét, a "Solo (Reprise)" meglepetésszerűen ránk szabadítja a utóbbi idők egyik legerősebb André 3000-verzéjét. A befelé forduló, magányos és költői Blonde közelebb van a tökéletességhez, mint bármelyik korábbi Frank Ocean-kiadvány (a "Facebook Story"-t vagy a "Future Free"-t mondjuk tényleg ki lehetett volna hagyni), a meghatározó dokumentum az évtized egyedülálló, és csak saját csillagát követő hangjainak egyikétől.

12. Arca

Mutant

(Mute; 2015)

A korai Arca-kiadványok - a Stretch 2 EP, az &&&&& mixtape és a Xen című debütáló album - egy olyan producert mutattak be a kísérletező elektronikus zene kedvelőinek, aki mintha egy másik bolygóról érkezett volna közénk, szürreális, kaotikus ritmusai, zavaros dallamai, az instrumentális hiphop, az Aphex Twines IDM és a latin-amerikai zene hatásai mindent egybeolvasztó mutáns kakofóniává olvadtak össze dalaiban. Találó volt tehát második nagylemeze, a 2015-ös Mutant címe, ami összefoglalta pályafutása első felének tapasztalatait. Amikor a Mutant megjelent, Arca már nem csak a saját zenéje miatt volt ismert, hanem azért is, mert dolgozott többek között FKA twigs EP2-ján, Kanye West Yeezusán és Björk Vulnicuráján. Ezek az albumok is mind formabontó, futurista remekművek - és mellesleg mindhárom szerepel ezen a listán - de a Mutant mintha egy másik évszázadban készült volna, mint bármelyik. A bizarr borítójától kezdve a torz testekkel teli, szürreális videoklipjein át magáig a posztindusztriális zörgésből, idegtépő glitchből és hideg technóból felépülő produkcióig a Mutant egyszerre gyönyörű és visszataszító, agresszív és erotikus. Két évvel később, cím nélküli harmadik albumán Arca hirtelen emberibb lett, elkezdte saját énekhangját használni és bizonyos dalait már szinte popzenének is lehetett nevezni - de a Mutant, ez a saját univerzumában létező remekmű még mindig a magnum opusa.

11. Kanye West

Yeezus

(Def Jam; 2013)

Kanye West 2010-es albuma, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy CD-változata egy jókora, kihajtható poszter-féleséggel jött, melyen elolvashattuk az összes közreműködő zenész, dalszerző és producer nevét. Fölényes, kikezdhetetlen lista volt ez, megtaláltunk rajta mindenkit az épp karrierjük csúcsidőszakát élvező rapperektől (Rick Ross), a legendás veteránokig (Jay-Z) és a jövőbeli sztárokig (Nicki Minaj), az indie hősökig (Bon Iver) és különböző figurákig a popzenei hírességek csarnokából (Robert Fripp, Carole King, Manu Dibango, Gil Scott-Heron...). Aztán három évvel később West piacra dobta következő albuma, a Yeezus CD-változatát, és a különbség nem is lehetett nyilvánvalóbb: a díszítetlen, borító és cím nélküli dobozban érkező lemezt szinte csak egy élénkpiros matrica különböztette meg a minden elektronikai üzletben megtalálható íratlan CD-ktől. Ha a maximalista, barokkos MBTDF volt a progresszív rock, akkor a Yeezus volt a punk: a csomagolás minimalizmusa a zene letisztult, szándékosan ronda indusztriális elektronikáját tükrözte. A Daft Punk bélyegével ellátott "On Sight" disszonáns glitch-produkciójától kezdve a "Blood on the Leaves" brutális TNGHT/Nina Simone mashupján keresztül a "Bound 2" bizarr, kifordított souljáig ezen az albumon a szépség futó pillanatait a világ kegyetlenségét és West zseniális, de zavart gondolatait idéző, néha alig elviselhető zaj takarja el. A Yeezus jéghideg nyerseségének hatása évekig érezhető volt számos mainstream pop- és raplemezen, ahogy az album régi afroamerikai zenékre tett utalásai is visszaköszöntek számos ünnepelt kiadványban a D'Angelo Black Messiah-jától a To Pimp a Butterflyig. De a kaotikus, paranoiás dühöt, amit ez az album áraszt magából, senki sem tudta lemásolni.

10. FKA twigs

LP1

(Young Turks; 2014)

Csak kevés olyan érett bemutatkozó albumot ismerek, mint az LP1 FKA twigstől. A cím talán semmitmondó, mintha valami közömbös katalógusszám lenne, de a zene tele van vad erotikával és kiolthatatlan vágyakozással, azokkal a dolgokkal, amit minden popénekesnő ki akar fejezni, de igazából csak twigsnek megy. Az LP1-on mintha a legnagyobb hangú kortárs R&B-dívák egyike - mondjuk Janet Jackson, Aaliyah vagy Whitney Houston - énekelne olyan instrumentális alapok fölött, amiket a kilencvenes évek kísérletező IDM vagy trip hop-producereinek egyike - bárki a Massive Attacktől Aphex Twinig - rakott össze. A dalai erőlködés nélkül mosnak össze műfajokat, de ettől nem válnak jellegtelen háttérzenévé, hanem kialakítanak egy saját külön kategóriát: FKA twigs váltotta valóra az "alternatív R&B" ígéretét, és furcsa, földönkívüli hangokká formálta a popzene elmúlt három-négy évtizedének hatásait. A közreműködők között találunk néhány jelentős 2010-es évekbeli experimentális pop-figurát (itt van például Dev Hynes, Arca, Clams Casino vagy Sampha), de ez mégis twigs játszótere: a "Two Weeks", az album és talán az egész életmű legnagyobb teljesítménye egy hideglelősen építkező, szexuálisan túlfűtött R&B-eposz, amitől mindig kiráz a hideg, ha eljutok ahhoz a pillanathoz, amikor twigs hangja és szintetizátorai elérik orgazmikus csúcspontjukat.

9. Tame Impala

Currents

(Modular/Universal; 2015)

A klasszikus rock-tábor már épp elkezdte elhinni, hogy Kevin Parker lesz a gitárzene következő megmentője, amikor Parker fogta magát, és hátat fordított a gitárzenének. A közkedvelt Lonerism Beatlest és korai Pink Floydot idéző pszichedelikus rockja után a Currents legalábbis értetlenséget váltott ki jó néhány rajongóból: az első két Tame Impala-lemezt meghatározó elszállt gitárszólamoknak hűlt helyét sem találtuk, helyette pedig valami olyasfélét kaptunk, amit talán lelassított, pszichedelikus effektekkel leöntött Michael Jackson-dalokhoz lehetett hasonlítani. A hangszerelések LSD-vel telenyomott, megolvadt diszkója és része R&B-ritmusai fölött Parker néha vocoderrel módosított fejhangján mindenféle önsajnáló dolgokat énekel egy kapcsolat végéről (a "'Cause I'm a Man"-ben a hírhedten borzasztó "férfi vagyok..." érvvel próbálja megmagyarázni a barátnőjének, hogy félrelépett) és a továbblépésről (csak nézz rá az olyan dalcímekre, mint a "Yes I'm Changing" vagy a "Past Life"). De bármennyit szenvedteti magát a szövegekben, Parker tehetsége még mindig egyedülálló a nagyszabású, nosztalgikus pszichedelikus balladák megteremtése terén (amellett, hogy ő írta az összes szöveget és zenét a Currentshez, minden egyes hangszeren is ő játszott, mint Stevie Wonder a hetvenes évekbeli klasszikusain). Az albumot nyitó "Let It Happen" egy retrofuturista diszkó-álom, a dal második felében Parker értelmetlen zagyválása és repetitív szintetizátor-dallamai elrepítenek arra a kicsit magányos és szomorú, de legalább gyönyörű sosem volt múltba, ahol Parker egész művészete létezik.

8. Holly Herndon

Platform

(4AD; 2015)

Sok előadó próbálja megragadni a jövő hangját. Holly Herndonnak lehet, hogy sikerült is - a Berlinben élő amerikai kísérletező zenész második albuma (és az első, amit a 4AD adott ki) még nem egy házilag készített mesterséges intelligencia segítségével készült, mint a még elvontabb folytatás, a 2019-es PROTO, de így sem hasonlított sok mindenre, ami ugyanabban az időben jelent meg. Herndon a Platformot sem egyedül építette fel, az experimentális zenei színtér olyan ismerős arcai működtek közre ezeken a dalokon, mint Colin Self vagy az Amnesia Scanner párosa, de igazából nehéz is volt elhinni, hogy ezt az albumot hétköznapi, hozzánk hasonlóan élő emberek készítették el. A "Locker Leak" bizarr reklámszövegeitől a "Chorus" darabokra hulló klasszikus kórusművéig és a "Lonely at the Top" úttörő ASMR-monológjáig ezek a felvételek egy percre sem voltak hajlandóak leállni, olyan fáradhatatlanul keresték a távoli jövő visszhangjait, miközben reménytelen kommentárt is nyújtottak a jelen technológia-függő, érzelemmentes magányához. A Platform olyan album, amit lehetetlen besorolni egy konkrét műfajba - legalább annyi köze van a kortárs klasszikus zenéhez, mint az IDM-hez vagy a posztindusztriális technóhoz - kicsit olyan volt, mint egy meglepő alakot öltő modern képzőművészeti alkotás az elektronikus zene egy PhD-s mesteréről.

7. SOPHIE

OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES

(MSMSMSM/Future Classic/Transgressive; 2018)

Évekkel azelőtt, hogy kiadta az OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES című bemutatkozó albumát, SOPHIE egy rejtélyes brit producer volt, akiről igazából semmit sem tudtunk, leszámítva azt, hogy szoros kapcsolatban állt A. G. Cook és Danny L Harle PC Music-kollektívájával. Korai kislemezei (mint az immár klasszikusnak számító "Bipp") is a PC Music-esztétikát követték: személytelen, futurista popzenei minimalizmus-gyakorlatok voltak az internet korának kellős közepéről. Ezeket a felvételeket SOPHIE a 2015-ös Producton gyűjtötte össze, ami le is zárta pályafutásának első korszakát - amikor 2017-ben megjelent az első videoklip, ami debütálásához készült, a zenész, aki egyszer állítólag egy hasonmást bérelt fel, hogy lenyomjon a nevében egy DJ-setet, miközben ő maga biztonsági őrnek tettette magát, végre feltárulkozott előttünk. Be kell vallanom, a "Bipp" vagy QT tökéletesen szürreális "Hey QT"-ja számomra még mindig a legjobb dolgok, amiket SOPHIE kiadott, de mégis lehetetlen nem leborulni az OIL OF EVERY PEARL'S UN-INSIDES kiáradó maximalizmusa előtt, ami szembemegy a producer addigi munkáinak szenvtelen meta-popzenéjével; ez egy lélekkel teli óda a mássághoz, amit arra terveztek, hogy erőt adjon minden a világ minden kirekesztettjének. Nem könnyű más albumokhoz hasonlítani az OIL-t, mert egyszerűen annyira egyedül álló, de ha valamihez mégis kéne, akkor csak Björk Homogenicjét tudnám felhozni, és ez már önmagában nagy dicséret.

6. Lana Del Rey

Norman Fucking Rockwell!

(Polydor/Interscope; 2019)

Amikor először hallottunk Lana Del Rey felől - 2011-ben, miután megjelent felülmúlhatatlan bemutatkozó kislemeze, a "Video Games" - a kritikusok reakciója igen vegyes volt, jó néhányan vitatták a depressziós kaliforniai szoftrock-nosztalgiára építő énekesnő hitelességét, megkérdőjelezve, hogy Del Rey karakteréből mennyire önmaga, és mennyire a felvett modorosság. Ezek a párbeszédek valamennyire még mindig a levegőben vannak, de az évek során egyre inkább háttérbe szorultak, mert Lana Del Rey kissé váratlan módon maradandó, jelentős popzenei erőnek bizonyult. Ami engem illet, én mindegyik albumát szeretem - bár azt el kell ismerni, hogy a Lust for Life nagyon egyenetlen - de a 2019-es Norman Fucking Rockwell! már a megjelenése pillanatától annak a remekműnek tűnt, ami felé Del Rey az elmúlt nyolc évben építkezett. Jack Antonoff producer ezeken a dalokon is azt csinálja, amihez a legjobban ért: ő maga láthatatlan marad, és az előadó igényeihez igazítja mesterségbeli tudását. A zene teel van a hetvenes évek lágyan pszichedelikus rockjának lusta visszaverődéseivel, amit gyászos vonósok vagy belassult trip hop-ritmusok egészítenek ki bizonyos dalokon; az esztétika annyira egységes, hogy még a Sublime "Doin' Time" című fehér reggae-kislemezének feldolgozása is gond nélkül beleolvad az albumba. Del Rey itt vált végre érett dalszerzővé: az NFR!-en nincsenek gyenge pillanatok, ikonikus sorból azonban számtalant találunk rajta (lásd: "A pokolba, embergyermek/Olyan keményen dugsz, hogy majdnem azt mondtam, 'szeretlek'", "A verseid rosszak, és a híradót hibáztatod", "A kultúra tűzforró, és én jól elvagyok"...). De mindenek felett ez az album annyira időszerűnek tűnik: utalásaival különböző politikai és természeti katasztrófákra és általános apokaliptikus hangulatával jobba elkapta a 2019-es életérzést, mint bármi ugyanabból az évből.

5. Mount Eerie

A Crow Looked at Me

(P.W. Elverum & Sun; 2017)

A halál, a halandóság és a gyász számos nagyszerű, de mélyen lehangoló albumot inspiráltak az elmúlt tíz évben. Ezek közül jó néhány ezen a listán is helyet kapott (mint a Purple Mountains, a Skeleton Tree, a Blackstar, a Carrie & Lowell vagy a Benji), mások pedig épp hogy nem fértek be (a You Want It Darker Leonard Cohentől vagy a Stage Four a Touché Amorétól), de a legbrutálisabb közöttük Phil Elverum 2017-es konceptalbuma volt felesége haláláról. Elverum a Microphones és később a Mount Eerie művésznevek mögé bújva titokban generációja egyik vezető dalszerzőjevé nőtte ki magát, és az A Crow Looked at Me-n megszabadult a zajos drone-hangszerelésektől, hogy tökéletes magányban felvett, spártai hangszerelésekkel körítse megrázóan őszinte naplóbejegyzés-szerű szövegeit. A döntő különbség a fentebb említett albumok és az A Crow Looked at Me között az, amit Elverum a "Real Death" első soraiban megfogalmaz: "A halál igazi/Valaki ott van, aztán nincs többé/És nem lehet énekelni róla/És nem lehet művészetet csinálni belőle". Miközben mondjuk Sufjan Stevens szándékosan teletűzdeli a dalait költői metaforákkal és vallásos szimbólumokkal, Elverum megtartja azokat szikárnak és realistának, de ahogy a belső szenvedéséről, a felesége emlékéről és az érzéketlenül továbbhaladó mindennapok jelentéktelennek tűnő apróságairól beszél, az a maga módján mégis költészetté válik. A "Seaweed"-ben Elverum szétszórja a felesége hamvait, amit a következő sorokkal ír le: "És szétszórtam a hamvaidat/Hogy nézhessed a naplementét/De az igazság az, hogy számomra az a por nem te vagy/Te a naplemente vagy". Az A Crow Looked at Me az a fajta album, amit szinte fizikai képtelenség egynél többször végighallgatni, de ez is csak az érzelmi erejének bizonyítéka.

4. Joanna Newsom

Have One on Me

(Drag City; 2010)

2006-ban Joanna Newsom kiadta mitikus progresszív folk-remekművét, az Yst, melyen az énekesnő a gyakran tíz percnél is hosszabb dalok Van Dyke Parks barokkos produkcióját többek között filozofikus állatmesékkel, nehezen felfejthető metaforákkal és kitalált madárnevekkel egészítette ki. Nehéz volt elképzelni, hogy Newsom ambíciói még ennél is lehetnek nagyobbak, de négy évvel később a Have One on Me bebizonyította, hogy... igen, lehetnek. Az énekes/dalszerző/hárfás/multiinstrumentalista itt még kevésbé tudta visszafogni magát, és hat lemezoldalnyi Judee Sillt és Joni Mitchellt idéző, gazdagon hangszerelt és megmagyarázatlan személyes tragédiákra utalgató, rejtjeles sorokkal teletűzdelt jazzes, bluesos kamarapop-himnusszal állt elő. A Have One on Me roppant méretű lemez, amit lehetetlen egy nekifutásra végighallgatni, de lássuk be, ez nem is az a fajta zene, amit az ember csak úgy jókedvében tesz fel - a Have One on Me megköveteli magának a figyelmet és a megfelelő hozzáállást a hallgatótól. De ha ezek megvannak, akkor egyértelművé válik, hogy Newsom instrumentális virtuozitása, pasztorális dalszerzése és kissé gyermeki, tündérmesékbe illő szopránja mögött mennyi valódi fájdalom bújik meg. A "Baby Birch" szívszorító és letisztult, tízperces siratódala mintha egy elvesztett gyermeknek állítana emléket, bár Newsom a dal nagy részében nyulakról és hentessegédekről énekel - csak próbáld meg sírás nélkül végighallgatni. Az "On a Good Day" két perc alatt váltja ki ugyanezt a hatást, a hárfa helyett a zongorára építő "Good Intentions Paving Co." pedig eszünkbe juttatja, hogy ha akar, Joanna Newsom minden további nélkül képes meglepően fülbemászó pop-dallamokat írni. A Have One on Me nem úgy hangzik, mint a 2010-es évek; ez az album megrekedt a középkori legendák, A gyűrűk urát idéző fantasy-eposzok és az énekesnő saját álmai metszetében lévő, elképzelt érában, de mégsem megközelíthetetlen - épp ellenkezőleg: az egyik legmegindítóbb album ebből a tíz évből.

3. Swans

The Seer

(Young God; 2012)

Bármennyire tisztelem a rokonszenves politikai vagy társadalmi üzeneteket megfogalmazó, jól szituált dalszerzőket és énekeseket és rappereket, akik barátságos kritikai vállveregetésben részesülnek minden ízlésesen hangszerelt új lemezükért, előbb-utóbb mégis elegem lesz belőlük, és elkezdek valami sötétebbre és gonoszabbra vágyni. És akkor ott van a The Seer, a hamvaiból feltámadt Swans második album a 2010-es évekből, egy könyörtelen és monolitikus duplalemez tele világvégi posztrockkal és baljós drone-nal és rituális neofolkkal, egy album, amin Michael Gira még egyszer beleüvölt a nagy semmibe félőrült gótikus prédikátor-hangján, felkavarva a pokol legmélyebb bugyrait. Mögötte az újjáalakult Swans (ekkor még Thor Harris is köztük volt), és a körülöttük kialakult kísérletező zenész-csoportosulás (a Low és a Yeah Yeah Yeahs tagjai mellett itt van Jarboe, Ben Frost vagy Eszter Balint) filmszerű, apokaliptikus zajfüggönyt húznak fel. A The Seer színtiszta, szentségtelen zenei brutalitása megidézte az Ószövetség legijesztőbb rémtörténeteit, a szörnyű kínok közötti mártírhalállal elért vallásos eksztázist, az ősi keresztény misztikusok véres látomásait, és a feltornyosuló szenvedés, a látnokokkal, szentekkel és harcosokkal benépesített szövegek, Gira istentelen óbégatása és a zenészek által keltett érzéketlen, fülsüketítő magasságokba szárnyaló zaj a maguk módján eljutottak egyfajta megdicsőüléshez.

2. Kanye West

My Beautiful Dark Twisted Fantasy

(Def Jam/Roc-A-Fella; 2010)

Kanye West megítélése 2009-ben elég nagyot zuhant, kaotikus magánélete és jogi problémái mellett rengetegen a rapper ellen fordultak, miután az MTV Video Music Awards díjátadó ceremóniájának közepén részegen felrohant a színpadra és megszakította az akkor még hamvas és ártatlan country pop-kedvenc Taylor Swift beszédét. A józan ész talán azt diktálta, hogy Westnek egy időre meg kellett volna húznia magát - de ő inkább elkészítete a My Beautiful Dark Twisted Fantasyt, karrierje legnagyobb és legerősebb albumát, ami betekintést adott e zavaros elméjű géniusz gondolkodásába, a hírnév és a modern fogyasztói kultúra sötét oldalába, na meg az amerikai rasszizmus valóságába évekkel azelőtt, hogy az felkapott témává vált a mainstream pop- és rapzenében. West szövegei itt tele vannak őszinte, lesújtó önértékeléssel - a legjobb példa erre az album központi darabja, a "Runaway" kilencperces pohárköszöntője a seggfejeknek, ahol a rapper kertelés nélkül elismeri, hogy nem ért a nőkhöz. Máshol saját nem kívánatos helyzetére reflektál (a "POWER" egyik legügyesebb rímében így hivatkozik önmagára: "Azt mondják, én vagyok az Obama-náció abominácója"), megjósolja saját jövőjét ("Egy nap elveszek egy pornósztárt", veti oda "Hell of a Life"-on, aztán láss csodát, 2014-ben megtette), vagy lesújító képet fest az "Amerikai álom"-ról (mint a "Who Will Survive in America" Gil Scott-Heron parafrázisában). De West mélyre hatoló személyes és egyetemes megfigyelése mellett a fényűző, bombasztikus produkció teszi ilyen látványos sikerré a My Beautiful Dark Twisted Fantasyt: a "POWER" progresszív rockjától az "All of the Lights" túldíszített barokkos elektronikájáig, a "Runaway" minimalista zongoráitól a "Hell of a Life" belassult metaljáig és a "Blame Game" Aphex Twin-hangmintájáig ez az album számtalan stílus ambiciózus olvasztótégelye, amelyen minden kockázatos döntés helyesnek bizonyult. Azt hiszem, a My Beautiful Dark Twisted Fantasynek nem igazán volt közvetlen hatása, mert szinte szentségtörés lett volna, ha valaki megpróbálja újrateremteni. De az nem véletlen, hogy közreműködői közül olyan sokan (lásd: Bon Iver, Nicki Minaj, Teyana Taylor, Drake) futottak be fényes karriert a 2010-es években, és az évtized legjobb albumai közül jó néhány sosem készülhetett volna el nélküle.

1. Grimes

Art Angels

(4AD; 2015)

Claire Bocher, ez a furcsa, házi készítésű elektronikát gyártó különc producer egyik pillanatról a másikra indie kedvenc lett, amikor 2012-ben megjelent 4AD-s bemutatkozása, a Visions, egy Cocteau Twinsesen homályos vokálokkal, fátyolos énekhangon előadott kántálással és futurista produkcióval teli kívülálló pop-remekmű. A következő évben Boucher nekiállt megírni és felvenni a folytatást, de a végén annyira megutálta az összes új dalt, hogy kiselejtezte a több száz dalkezdeményt, amin addig dolgozott, és 2014-ben egy teljesen új albumon kezdett dolgozni, amiből végül az Art Angels lett. Az eredeti felvételek közül csak egy látott napvilágot, a "REALiTi" 2015 elején megjelent demóváltozata, ez a dal viszont a legkevésbé sem segít megérteni, hogy miért tartotta annyira rossznak Boucher az elveszett albumot - a "REALiTI", egy kissé komor, de mégis álomszerűen szép éjszakai trance-ballada még így, befejezetlenül is fantasztikus. Az Art Angels viszont egészen másfajta példány; elődjéhez hasonlóan ez az album is száz százalékig az énekesi, dalszerzői, zenészi, produceri és hangmérnöki feladatokat egyaránt ellátó Boucher munkája, leszámítva két vendégénekes hozzájárulását (Aristophanes, egy tajvani rapper a "Scream"-en és Janelle Monáe a "Venus Fly"-on) de itt minden hang nagyobb és vakmerőbb, a dalok eklektikusabbak és fülbemászóbbak. A produkció valamivel tisztább és professzionálisabb - a GarageBand helyett Boucher itt egy valamivel minőségibb szoftvert kezdett használni - de még mindig érezhető benne Grimes harcias kívülálló személyisége és ellenállása az áramvonalasított mainstream popzene trendjeivel szemben.

És ebben rejlik az Art Angels legfőbb vonzereje: radikálisan más, mint a rádió által diktált uralkodó pop-hangzások, de a dallamok, a refrének és a ritmusok épp olyan csábítók és felszabadítók, amilyennek ideális esetben a popnak lennie kéne. Boucher nem a jövő vagy egy párhuzamos valóság popzenéjét teremtette meg ezekkel a dalokon, hanem kialakította a saját elképzelését arról, egy teljesen egyedülálló és lenyűgöző látomást, aminek a vonzerejét az idő sosem fogja kikezdeni. 2015-ben nem volt album, amit többet hallgattam az Art Angelsnél - és az év végén nem is tudtam volna mást helyezni az albumlistám élére - de ezek a dalok még most, 2019-ben is ugyanolyan frissnek és legyőzhetetlennek tűnnek, ahogy Boucher a dacos gitárrock ("Flesh Without Blood"), a vicsorgó punk ("Scream"), a disztopikus pompomlány-himnuszok ("Kill V. Maim"), a futurista elektro-country ("California") és az EDM, a trance vagy az R&B minden felvételben jelen lévő hatásaiból felépít egy egész idegenszerű, de sosem elidegenítő univerzumot. Grimes felemelkedése több szempontból összefoglalta a 2010-es évek underground zenei mozgalmait: egy független női producer, akinek elege lett a populáris zene gépezetének veleszületett szexizmusából, és aki a maga erejéből lett névtelen hálószoba-zenészből egyfajta kultikus alternatív popsztár nagyrészt az internetnek köszönhetően - és az Art Angelsszel megalkotta a magnum opusát, az albumot, aminél egyszerűen semmi sem hangzott jobban az elmúlt évtizedben.