Folytatódik a visszaszámlálás - újabb tizenöt album, újabb tizenöt ideiglenes kiút a lehangoló mindennapokból. Van köztük olyan, ami valami nosztalgiával teli, nyári fantáziavilágot idéz, de olyan is, ami a Föld legsötétebb és legbarátságtalanabb helyeit. Van olyan, amely egy egész év emlékképeit akarja összegyűjteni, egy másik pedig mintha rövid naplóbejegyzésekből állna. A cél lehet a feltétlen nélküli boldogság, esetleg a vérbosszú, esetleg egyszerűen a popzene újragondolása. Van köztük elmélkedés a társadalmi problémákról, a táncparkettről és a menstruációról, az utazásról és a hitről. Találunk olyan albumot, ami egy halottnak hit stílust tölt fel új erővel, olyat is, amelyen egy veterán zenész mutatja meg, hogy még mindig ott van a legjobbak között - és olyat is, amelyik egy feltörekvő előadó hangzásának kikristályosodását dokumentálja. Akkor kezdjük is el:
35
Marie Davidson
Adieux Au Dancefloor
[Cititrax]
(stílus: techno, minimalizmus, költészet)
A 2010-es évek elején meglepően sokan adtak ki elektronikus tánczenei ritmusokat költészettel (vagy legalábbis élő beszédben előadott szövegekkel) kiegészítő lemezeket - gondoljunk csak Jamie xx We're New Here című remixalbumára (ami Gil Scott-Heron utolsó lemezére, az I'm New Here-re épült), Brian Eno és Rick Holland Drums Between the Bells című közös kiadványára, vagy akár a 2010-es évekbeli dekadencia csúcspontjának betudható, Paris Hilton-féle "Drunk Text"-re. A montreal experimentáis színterén már évek óta ismertnek számító Marie Davidson az Essaie pas nevű páros tagjaként tűnt fel először, de az elmúlt években szólólemezekkel is előállt (a 2014-es Perte d'identité és a 2015-ös Un Autre Voyage). Ez a két album a táncparkett utáni életérzésre koncentrált, a buli vége és a hazatérés közötti időszakra; harmadik szólóban megjelent lemeze, az Adieux Au Dancefloor az első, amelyen bemerészkedik a klubba - és az eddigi legjobbja is. A minimális, lüktető ritmusok és a pislákoló fények között Davidson brutális őszinteségre kényszerít - olyanra, amilyen csak a táncparketten képzelhető el. Az album - a címével ellentétben - nem búcsúzás, hanem a táncparkett élményének pontos zenei leképzése, egyszerre a féktelen szórakozás és a lecsupaszított érzelmek hangja.
34
Jeff Rosenstock
WORRY.
[SideOneDummy]
(stílus: punk rock)
Jeff Rosenstock sosem volt igazán mainstream figura (végül is egyik régi zenekarát Bomb the Music Industry!-nak hívták), de vannak, akik a modern punk egyik meghatározó alakjának tartják (többek között az olyan ismertebb független előadók, mint Mitski vagy a Modern Baseball), új albuma - a harmadik, amit szólóban adott ki - pedig karrierjének eddigi legjobbja és mellesleg talán a legjobb punk lemez, amit az utóbbi években hallottam. A WORRY. szövegei fontos, aktuális témákat érintenek (az emberek közötti egyenlőtlenségek, rendőri brutalitás), a zene pedig nem csak Rosenstock eddigi életművét összegzi, de nevetséges módon az egész rocktörténetet is. A dalok az eredeti punk hagyományainak megfelelően rövidek és tömörek (a legtöbb két percnél se hosszabb), a szövegek olyan tudatosak, mint egy komolyabb Clash-dalban, de a dallamok meglepően fülbemászók: nem csak az olyan kilencvenes évekbeli pop punk formációkat idézik, mint a Weezer vagy a The Get Up Kids, de a hatvanas évekbeli Beach Boys hatását is érezhetjük rajta, miközben az egész annyira összefüggő és egységes, mint a Beatles Abbey Roadjának B-oldala. A WORRY. az aggodalommal és félelemmel teli szövegek találkozása a ragyogó dallamokkal, egy eddig is figyelemreméltó életmű megkoronázása.
33
Jessy Lanza
Oh No
[Hyperdub]
(stílus: alternatív R&B, footwork, freestyle, UK bass, techno, elektropop)
Jessy Lanza második albuma azokra a főleg Angliával azonosítható elektronikus tánczenei műfajokra épül, amelyeket a Hyperdub kiadó az egész világon népszerűvé tett a 2000-es évek második felében (UK bass, dubstep), de ezeket Lanza a chicagói footwork ritmusaival, az alternatív R&B ("Vivica"), a detroiti techno ("VV Violence") és a nyolcvanas éveket idéző avantgárd balladaszerzés ("I Talk BB") hatásaival egészíti ki, miközben az album producere, Jeremy Greenspan saját formációja, a Junior Boys minimális elektropopját is beleépíti az egyvelegbe. A végeredmény azonban cseppet sem kaotikus, hiszen Lanza már kialakította saját, egyedi hangzását, amibe mindezek beleférnek - és amit a fülbemászó dalszerzés tesz igazán kiemelkedővé. Az Oh No 2016 popzenéjének egyik csúcspontja, amelyben egyesül a brit és az amerikai underground tánczene hangzása, miközben az egész a nagyobb közönségek számára is fogyaszthatóan van becsomagolva.
32
Mr. Fingers
Outer Acid EP
[Alleviated]
(stílus: deep house, ambient techno)
A leginkább Mr. Fingers művésznéven ismert Larry Heard volt a nyolcvanas évek elektronikus tánczenéjének egyik legfontosabb úttörője, neki és Fingers Inc. nevű formációjának köszönhető a ma deep house-ként ismert stílus megteremtése. Az Outer Acid EP 2005 óta az első kiadvány, amit Heard Mr. Fingersként jelentett meg, a rajta szereplő négy felvétel pedig azt mutatja, hogy Heard semmit sem veszített tehetségéből az atmoszféra-teremtés terén, ahogy azt is, hogy kicsit sem járt el fölötte az idő. Tavaly Heard újra megjelentette a Fingers Inc. klasszikus, 1988-as albumát, az Another Side-ot saját kiadója, az Alleviated gondozásában, így az Outer Acid érkezésére is sokan odafigyeltek, az EP pedig nem okozott csalódást. Heard ezeken a dalokon bebizonyítja, hogy az új évezredben is van keresnivalója, az olyan felvételeken, mint a kiemelkedő "Qwazars" továbbviszi a deep house-hagyományt, amit három évtizede ő segített felállítani, de mindezt egy új korszak eszközeivel teszi amelyekkel az elektronikus zene rajongóinak új generációját hódíthatja meg. Az Outer Acid jó lépésnek számít e célok felé.
31
Frankie Cosmos
Next Thing
[Bayonet]
(stílus: indie pop, Bandcamp, miniatúrák, megzenésített naplóbejegyzések)
Greta Kline, az idén Budapesten is koncertező Frankie Cosmos-projekt mögött álló dalszerző Frank O'Hara költőt, valamint a K Records-féle lo-fi esztétikát tartja legfőbb inspirálójának - és úgy látszik, látomása a független popzenéről megállja a helyét, hiszen 2014-es bemutatkozó nagylemeze, a Zentropy nagy kritikai sikernek bizonyult. Next Thing című idei albumán Kline még tovább tökéletesítette ezt a látomást, ami a kortárs független popzene élvonalába emelte a Frankie Cosmost. Kline popzenei miniatúrákat alkot, két és fél percnél általában nem hosszabb dalokat, amelyek mégis kidolgozott egészeknek hatnak. A dallamok, a szövegek és a lo-fi hangszerelések minden pillanatban remekül működnek, a Next Thing minimális felvételei sokszor többet mondanak, mint más zenekarok hosszú perceken keresztül forgó dalai. Sok indie rock album úgy van felépítve, mintha naplóbejegyzések sorozatai lennének (gondoljunk csak a Sunny Day Real Estate sokatmondó, Diary névre hallgató klasszikusára), de Kline a Next Thinggel olyan albumot teremtett, amelynek dalai tényleg nem hosszabbak egy-egy néhány mondatos bejegyzésnél, azonban sokszor mégis olyan súlyosak, mintha hosszas, mély párbeszédek lennének.
30
DJ Earl
Open Your Eyes
[Teklife]
(stílus: footwork, juke, grime, techno, ambient)
Nem lehet úgy írni egy footwork lemezről, hogy ne említsük meg legalább egyszer DJ Rashadot, a Chicagóból származó tánczenei stílus legfontosabb újítóját, aki 2014-ben tragikus módon meghalt, betölthetetlen űr hagyva maga után. Azóta tulajdonképpen minden új footwork album valamilyen módon DJ Rashad előtt akar tisztelegni, a kritikusok pedig minden előadót Rashadhoz próbálnak hasonlítani. DJ Earl, a színtér legújabb sztárjelöltje azonban Open Your Eyes című új albumán a jövő felé tekintett - és elkészítette a stílus talán legnagyobb remekművét Rashad utolsó albuma, a Double Cup óta (holtversenyben Jlin tavalyi Dark Energyjével). Earl a footwork hagyományos, szakadozott, ideges utcai ritmusait az európai underground tánczene (például a grime) és az amerikai internetközpontú avantgárd zene (nem véletlen, hogy Oneohtrix Point Never több dalon is megjelenik) hatásaival egészíti ki. Jó látni, hogy a footwork Rashad halála után nem került teljesen zsákutcába és vannak még zenészek, akik hisznek benne, hogy van még mit felfedezni.
29
The Avalanches
Wildflower
[Modular/Astralwerks/XL/EMI]
(stílus: nosztalgia, diszkó, hiphop, hangkollázs, pszichedelikus zene)
Tavaly Dr. Dre tizenhat év után kiadta harmadik nagylemezét, idén pedig a hangmintákra építkező elektronikus tánczene ausztrál úttörői tértek vissza ugyanannyi idő után második albumukkal. Az elektronikus zenével az a helyzet, hogy egy-két év alatt minden újítás menthetetlenül elveszti újdonság-szerepét; ma már az Avalanches Since I Left You-ja sem hangzik olyan forradalminak, mint 2000-ben, megjelenése idején. Azonban az idő vasfoga kegyes volt hozzá, népszerűsége még most is töretlen - ezért elég nagy várakozás előzte meg a folytatást és az elvárások is igen magasak voltak. Azt persze senki se várta el az Avalanchestól, hogy különösebben újító albummal térjenek vissza - ez nem is történt meg, de az ausztrál formáció a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy a Wildflower olyan lett, amilyen. Ez az album sok dologban eltér elődjétől: ilyen a vendégszereplők magas száma (olyan neveket is találunk köztük, mint Danny Brown, MF DOOM, a Father John Misty-projektjéről ismert Josh Tillman, a Tame Impala-vezér Kevin ParkerI a Bad Seeds-tag Warren Ellis, vagy a Flaming Lips korábbi és a Mercury Rev jelenlegi tagja, Jonathan Donahue), ahogy az is, hogy a zenét érezhetően főleg a hatvanas évek pszichedelikus rockja és ellenkultúrája inspirálta.
Ezekből is érezhető, hogy a Wildflower elsősorban egy jókedvű, kissé kaotikus, nyáriasan könnyed pszichedelikus poplemez lett, amelyen még mindig a hangminták játsszák a főszerepet - ez most már nem számít forradalminak, de nem is ez az Avalanches célja. Ebben az évben főlek az olyan albumoknak volt sikere nálam, amik kissé elfeledtették a csúf valóságot, a Wildflower pedig az egyik legjobb volt ezek közül - ha felteszed ezt az albumot, egy órára garantáltan elmenekülhetsz valami nagyon távoli és nagyon kellemes helyre. Ennél többre 2016-ban pedig senki se vágyhatott.
28
Steve Gunn
Eyes on the Lines
[Matador]
(stílus: folk, country, amerikai primitivizmus, pszichedelikus rock)
Steve Gunn a kortárs amerikai folkzene egyik legnagyobb alakja, bár a nevét sajnos nem ismerik olyan sokan. Ennek ellenére máris elég figyelemreméltó életművet tudhat magáénak, olyan neves független zenészekkel vannak közös albumai, mint Angel Olsen vagy Kurt Vile, szólóalbumai (legutóbb a 2014-es Way Out Weather) szintén népszerűek voltak a kritikusok körében. Azonban könnyen lehet, hogy idei albuma, az Eyes on the Lines az eddigi legjobbja - legalábbis az amerikai primitív gitárra épülő hangszerelései (amelyek John Fahey és Robbie Basho lemezeit idézik) és kifogástalan dalszerzése itt érettebbnek tűnnek, mint valaha. Az idei év kedvezett a független folk és country előadóknak, így megjelentek az Eyes on the Linesnál emlékezetesebb és újítóbb albumok is, de attól még Steve Gunn munkája is csodás, nem túlbonyolított, de azért jólesően kifinomult kiadvány, ami egyértelműen jó érzést hagyott maga után.
27
Jefre Cantu-Ledesma
In Summer
[Geographic North]
(stílus: drone, shoegaze, ambient, noise pop)
Jefre Cantu-Ledesma már évek óta folyamatosan elképesztően gyönyörű ambient lemezekkel áll elő, legújabb kiadványa, az In Summer pedig viszonylag rövid idő (mindössze 24 perc) alatt összefoglalja azt, ami annyira jó volt két remekművében, a Love Is Streamben (2010) és az A Year with 13 Moonsban (2015). A zúgó szintetizátorok közé csavarodó hangminták, a csodás, gitárokból származó dallamok és a természetből származó felvételek olyan összhatást teremtenek, amit egyszerűen nem lehet nem imádni. Az In Summer nem egyszerűen ambient zene - ez minden hagyományos dalformától és külsőségtől megfosztott popdalok, amelyekben csak az érzelmek és az emlékek maradtak meg, ahogy JCL jegyzeteiben is olvashatjuk, ez a zene "olyan, mint egy fotóalbum... emberek, helyek, érdekes dolgok pillanatképei". És valóban, a In Summer olyan élénk képeket idéző ambient album, amilyen csak nagyon ritkán jelenik meg.
26
Chance the Rapper
Coloring Book
[Szerzői kiadvány]
(stílus: keresztény hiphop, gospel)
Chance még egyetlen rendes nagylemezt sem adott ki (ha nem számítjuk a Donnie Trumpet & the Social Experiment tavalyi Surf című albumát, amely tulajdonképpen az övé is lehetett volna), de 2016-ra eljutottunk odáig, hogy Kendrick Lamar után talán ő a legjelentősebb élő rapper. Ez különösen azért érdekes, mert Chance mélyen keresztény előadó - ettől pedig a kritikusok, a mainstream és a független zene rajongói általában egyaránt viszolyognak: Chance mellett talán Sufjan Stevens az egyetlen, akinek megbocsátják a vallásos üzeneteket. Az idei év azonban kedvezett a gospeles hangzásnak a hiphopon és az R&B-n belül, így Chance várva várt harmadik mixtape-je, a Coloring Book ilyen irányai kicsit sem tűntek meglepőnek. Ahhoz képest, hogy "csak" egy mixtape, a Coloring Book nagyszabásúbb és jelentősebb, mind az év szinte bármelyik rendes hiphop-albuma: nagy nevek jelennek meg a vendégrapperek (Kanye, Lil Wayne, 2 Chainz, Young Thug, Lil Yachty, D.R.A.M., Jay Electronica...), énekesek (Justin Bieber, Jeremih, Francis and the Lights) és producerek (The Social Experiment, Kaytranada) között is.
A szövegek témái között a vallás mellett megjelenik Chance apasága, a zene és a mixtape-formátum iránti elkötelezettség, a szülőváros (Chicago) szeretete és a kiadókkal szembeni ellenérzés. A Coloring Book akár a To Pimp a Butterfly könnyedebb, táncolhatóbb és optimistább testvéralbuma is lehetne, amely Kendrick Lamar free jazzét és súlyos funkját felemelőbb templomi gospelre ("Blessings") chicagói house-ra ("All Night") és popra ("Juke Jam") cseréli. Bár én még mindig vágyakozva gondolok a 2013-as Acid Rap drograpjére, az tagadhatatlan, hogy a Coloring Book az év egyik legjobban sikerült hiphop lemeze, amelyen a közreműködők névsoránál csak maga a zene lenyűgözőbb és aktuálisabb.
25
Burberry Perry
Burberry Perry EP
[Szerzői kiadvány]
(stílus: rágógumi-trap)
Burberry Perry, a most már TheGoodPerry néven működő atlantai producer volt Lil Yachty hangzásának egyik legfontosabb felépítője - már ebből is egyértelművé válhat, hogy bemutatkozó EP-je maga is olyan megosztó kiadvány, mint Yachty bármelyik mixtape-je. A Burberry Perry EP zenéje mintha egy olyan párhuzamos valóságból származna, ahol Steve Reich és Brian Eno nagyobb hatással volt a hiphopra, mint bármelyik hetvenes évekbeli funkzenész, a rapszövegek legfontosabb témája pedig az anyagi javak helyett egyszerűen maga a boldogság - ha meghallgatod a "Ride"-ot, a "Happy"-t vagy a Yachty és Kylie Jenner közreműködésével felvett "Beautiful Day"-t, akkor egyértelművé válik, hogy mi Perry üzenetének lényege. A pénz csak egy eszköz, az egyetlen fontos cél a valódi boldogság.
24
Aluk Todolo
Voix
[Norma Evangelium Diaboli/The Ajna Offensive]
(stílus: okkult rock, black metal, krautrock, avantgárd zene, pszichedelikus zene)
A legfontosabb kérdés mind közül ugye az, hogy melyik volt az év legjobb metálalbuma? A Sumerlands cím nélküli lemeze, a Cobalt Slow Foreverje, esetleg az új Metallica? Ezek se rosszak, de a győztes mégis a 2004 óta jobbnál jobb okkult rocklemezeket a világra szabadító Aluk Todolo legújabb, a black metal eltorzított lo-fi gitárjait, a pszichedelikus rock legzajosabb formáját és a német experimentális rock szokatlan dalformáit egyesítő albuma, a Voix. Ez az album a legsötétebb és legrejtélyesebb helyekre repít és nem ad semmilyen támpontot (a daloknak nincs címe, és az egész lemez teljesen instrumentális), neked kell elképzelned a képeket, a gondolatokat és a történeteket, amelyeket az Aluk Todolo itt közvetít. A Voix egyaránt jól illeszkedik a szabad improvizálással egyesített avantgárd/pszichedelikus zenék (Sun City Girls, Black Dice...) és a poszt-black metal albumok (Lithurgy, Deafheaven) sorába.
23
G.L.O.S.S.
Trans Day of Revenge EP
[SABOTAGE/Total Negativity/Nervous Nelly]
(stílus: hardcore punk, queercore, D-beat)
2016. június 12-én egy Omar Mateen nevű biztonsági őr - miután hűséget esküdött az Iszlám Államnak - besétált a Pulse nevű orlandói melegbárba és tüzet nyitott. Negyvenkilenc embert megölt, további ötvenhármat megsebesített, mielőtt őt is lelőtték a kiérkező rendőrök. Az események visszhangja persze hatalmas volt az egész világon az LGBT-közösségen kívül is, de a leghatásosabb válasz a 2015-ben alapult olympiai queer hardcore zenekartól, a G.L.O.S.S.-tól jött. A Trans Day of Revenge - a zenekar második EP-je - mindössze öt dalból áll, amelyek közül egy se hosszabb két percnél (az egész kiadvány így alig több mint hatperces), de így is ez az év egyik legmellbevágóbb, okkal dühös albuma. A G.L.O.S.S. azóta már feloszlott, de rövid pályafutásuk alatt elkészítették az évtized egyik legjelentősebb, vérszomjasabb és hatásosabb punklemezét.
22
Jenny Hval
Blood Bitch
[Sacred Bones]
(stílus: avantgárd zene, vér, horror)
A Blood Bitch újabb lépés a norvég Jenny Hval számára az avantgárd popzene élvonala felé - a tavalyi Apocalypse, girl volt az első album, amellyel Hval egyszerre erotikus és ijesztő zenéjével elkezdett betörni a köztudatba. A folytatáson az Apocalypse, girl "soft dick rockját" egy vámpírokról szóló koncepció váltja fel, amelyet főleg az 1970-es évek exploitation horrorjai, Virginia Woolf, valamint a menstruáció inspiráltak. A Blood Bitch zenéje filmszerűbb és atmoszférikusabb, mint Hval bármelyik korábbi munkája, a szövegek pedig személyesebbek, mint valaha (nagyrészt Hval azon élményei inspirálták, amelyeket a legutóbbi turnéján élt át). Persze a fikció is nagy szerepet kap, hiszen a Blood Bitch koncepciója mégis régi vámpírfilmekre épül; ezt kiegészíti a tény, hogy a zenét részben a norvég black metal színtér inspirálta. Hval a Blood Bitch-en megint megtalálta a művészet és a popzene közös pontjait és persze megint hatalmas kritikai sikert zsebelhetett be.
21
Charli XCX
Vroom Vroom EP
[Vroom Vroom]
(stílus: avant-pop, rágógumipop)
Charli XCX az évtized egyik legizgalmasabb popénekesnője: eddig mindössze két nagylemeze jelent meg (a remek 2013-as True Romance és a kevésbé meggyőző 2014-es Sucker), de már 2011 óta évente nagyszerű kislemezekkel áll elő, mindig érzi, hogy épp milyen hangzásra vevő a közönség, és abba az irányba is mozdul el. Az első igazán jól sikerült dala a 2011-es "Stay Away" volt, ezt követte 2012-ben a "Nuclear Seasons", ezek a kislemezek főleg az évtized elején népszer szintipop/darkwave hatást mutatták (kicsit a Crystal Castles vagy a Cold Cave zenéjét idézték). A witch house-t aztán a 2013-as "You (Ha Ha Ha)"-n az áramvonalasabb és felemelőbb future pop váltotta, legnagyobb slágere, a 2014-es "Boom Clap" pedig egy kifogástalan elektropop-felvétel. (Azt se felejtsük el, hogy Charli az Icona Pop elektropunk-klasszikusán, az "I Love It"-on is közreműködött.) A tavalyi "Doing It" dance-popja után idén XCX teljesen újragondolta zenéjét és a brit bass-producert, SOPHIE-t hívta meg, hogy segítsen az új hangzás tökéletesítésen. A végeredmény az év leginkább újító poplemeze, egy mindössze 12 perces EP, amely elidegenítő, futurisztikus rágógumipopjával sok hallgatót kiborított, másokat viszont teljesen lenyűgözött. A Vroom Vroomon találkozik az elmúlt évek egyik legizgalmasabb énekesnője és a PC Music-esztétika (SOPHIE mellett Hannah Diamond is megjelenik a "Paradise"-ban) - ez az EP és a később megjelent, Lil Yachty-val közös kislemez (az "After the Afterparty") máris elég ok arra, hogy türelmetlenül várjuk Charli harmadik albumát.
