Mégis, mi választja el a "jó" ambient zenét a "rossz" ambient zenétől? A műfaj, mely névadója szerint is "annyira érdektelen, amennyire érdekes", melynek szó szerinti célja, hogy anonim módon a háttérbe olvadjon, nem teljesen értéknélküli valójában? Néhány billentyűt mindenki le tud nyomni egy szintetizátoron, és egy "ambient albumot" még egy ötéves, vagy egy mesterséges intelligencia is fel tud venni - épp úgy, ahogy tulajdonképpen bárki képes reprodukálni egy Jackson Pollock-képet. De mégis van valami különbség Satie, Stockhausen, Eno és a Spotify chill playlistek kamuművész-hordája között: a "jó" ambient zene számomra az, ami meg tud idézni valami érzést, helyet, emléket, és ami a stílus kötelező minimalizmusa ellenére is képes valami egyedi, magával ragadó atmoszférát teremteni. Íme 36 felvétel az ambient történetéből, ami jól jön a lerosszabb hőhullám közepén is:

Terry Riley

"Poppy Nogood and the Phantom Band"

(Columbia Masterworks; 1969)

Persze lehetetlen megmondani, pontosan hol kezdődik az ambient - a legtöbb hozzáértő talán Erik Satie "bútor-zenéjére" mutatna - de a Stockhausen-tanítvány és minimalista óriás Terry Riley A Rainbow in Curved Airje talán az első modern értelemben vett ambient-nagylemez. Az, hogy a Columbia kiadta az albumot, nagyrészt egy másik avantgárd zeneszerzőnek, David Behrmannak köszönhető, akit lenyűgöztek Riley mágnesszalag-manipulációra és szaxofonra épülő kísérletei. Ezt az úttörő elektronikus hangzást Riley és Behrman az album második oldalát elfoglaló "Poppy Nogood and the Phantom Band"-ben örökítették meg - egy kényelmesen elnyújtózó, barátságosan pszichedelikus drone-eposzban, melyet állítólag John Coltrane játéka inspirált, és ami eltéveszthetetlen hatással volt mindenkire minimalistáktól (Philip Glass) progresszív rockerekig (Mike Oldfield) és kortárs experimentális figurákig (William Basinski).

Popol Vuh

"In den Gärten Pharaos"

(Pilz; 1971)

A műfaj hatvanas évekbeli hőskora és Brian Eno-általi megkeresztelése közötti legjobb ambient lemezeket Németországban érdemes keresni - és még ott sem akad sok olyan kiemelkedő alkotás, mint a Popol Vuh második albuma, az In den Gärten Pharaos. A billentyűs Florian Fricke formációjának köszönhetjük többek között jó néhány klasszikus Werner Herzog-film zenéjét, de életművük csúcsa mégis az In den Gärten Pharaos címadó dala. Fricke itt még mindig az Affenstunde című debütálását is meghatározó Moog szintetizátor bűvölete alatt állt, de érezhetően kitágította művészi látóterét, Holger Trützsch afrikai és török népzene által inspirált törzsi dobolása pedig új ízt adott űrbéli elektronika-ábrándozásaihoz. A végeredmény egy szinte vallásos odaadással teli, túlvilági rítus háttérzenéje, mely kis túlzással egymagában megszülte a "világzene" és a "new age" kifejezéseket, de még nem merült el a giccsben, amivel azok a műfajok később rokonértelművé váltak.

Gavin Bryars

"The Sinking of the Titanic"

(Obscure; 1975)

1975-ben Brian Eno létrehozta az Obscure kiadót, melynek gondozásában aztán jó pár neves brit kísérletező zenész munkái napvilágot láthattak: maga Eno is íly módon jelentette meg első tényleges ambient nagylemezét, a Discreet Musicot, majd később Michael Nyman vagy Harold Budd munkáit. De a legnagyszerűbb Obscure-kiadvány szerintem a Gavin Bryars nevéhez kötődő legelső. Bryarst a Titanic balsorsú házi zenekarának ismert története inspirálta, amikor megírta leghíresebb művét, a "The Sinking of the Titanic"-ot: képzeletében a zene még akkor sem csendesül el, amikor az óceanjáró végleg eltűnik az Atlanti-óceánban, a gyászos hangulatú himnuszok foszlányai még hosszan visszhangoznak előadóik hullámsírja fölött. E koncepció - a lassan erodálódó, szinte darabjaira hulló hangok érzelmi hatása - hatása feltűnik később a Basinski-féle Disintegration Loopsban vagy Leyland Kirby The Caretaker-lemezeiben.

Ashra

"Deep Distance"

(Isadora; 1976)

1970-ben Manuel Göttsching és társai - köztük Klaus Schulze - megalapították az Ash Ra Tempelt, az eredeti krautrock zenekarok egyikét. Schulze azonban gyorsan otthagyta a formációt, hogy inkább szólókarrierjére koncentráljon, ezt további kilépések követték, majd 1976-ra az Ash Ra Tempel végleg szétesett. Göttsching azonban nem hagyta magát, és egy saját neve alatt megjelentetett album (a nagyszerű 1975-ös Inventions for Electric Guitar) után egymaga vitte tovább a projektet Ashra néven. Később az Ashra valódi zenekarrá bővült, de az 1976-os New Age of Earth-t Göttsching még egymaga vette fel. Hűséges elektromos gitárját félrerakva Göttsching itt inkább atmoszférikus, hipnotizáló szintetizátor-textúrákra építetkezett: a "Deep Distance" talán a legfényesebb példája annak, ahogy magányos, egzisztencális űrutazásai itt megragadtak valamit a new age misztikumából és meditatív, nyugtató kisugárzásából, miközben még nem szakadtak el a hetvenes évekbeli német elektronika progresszív futurizmusától sem.

Klaus Schulze

"Mindphaser"

(Brain; 1976)

Mindeközben Klaus Schulze, Göttsching egykori dobosa és billentyűse kiadott egy sor súlyos, kozmikus elektronikus albumot, és a Tangerine Dream tagjai mellett az elszállt, absztrakt szinti-álmokban utazó "berlini iskola" kiemelkedő figurája lett. Schulze 1976-os albuma, a Moondawn azonban nem hasonlított semmire sem saját, sem kortársai korábbi katalógusából: a második lemezoldalon érkező "Mindphaser" ugyan 25 perces, de ebből egy sem fölösleges. Schulze lüktető analóg szintetizátor-rohamait nevezhetjük akár prototrance-nek, Harald Grosskopf monoton dobolása pedig előrevetíti a tíz évvel későbbi detroiti techno 4/4-ritmusait, majd a felvétel végére mindez a modern digitális zene világában is hidegrázósan jó katarzisban teljesül ki. Minden tiszteletem a Kraftwerké, de a Moondawn továbbra is a hetvenes évek legjobb német elektronikus lemeze.

Steve Hillage

"Garden of Paradise"

(Virgin; 1979)

A Rainbow Dome Musick ugyan Steve Hillage szólólemezeként jelent meg, de Miquette Giraudy nevének legalább ugyanakkora betűkkel kellene szerepelnie a borítón. Hillage nem hagyományos irányból érkezett az ambient felé: a hetvenes évek első felében leginkább a Gong hippi progresszív rock-kollektívájának gitárosaként volt ismert (Giraudy ugyanebben a formációban volt billentyűs). A Rainbow Dome Musick első odalát elfoglaló "Garden of Paradise"-on találkozhatunk Hillage egyedi gitártechnikájával (mely abból állt, hogy egy acéldarabbal dörzsölte a húrokat a hangszer nyakán), de a középpontba Giraudy elektronikus mágiája kerül, tele éteri, a felhőkig emelkedő analóg madárcsicsergéssel, miközben itt-ott vízcsobogás zaja teszi természetközelivé a felvételt. A végeredmény ragyogó, idilli szimfónikus költészet, ami még pont túl progresszív ahhoz, hogy new age-nek nevezzük.

Alice Coltrane

"Jagadishwar"

(Avatar Book Institute; 1982)

A jazz és az ambient közötti rokonság nyilvánvaló: Miles Davis In a Silent Wayének fojtott atmoszférái legalább akkora hatással voltak a műfaj fejlődésére, mint bármelyik minimalista zeneszerző munkássága. De a "Jagadishwar" inkább csak akaratlanul lett a kánon része: Alice Coltrane, John Coltrane özvegye és saját jogán is a jazz egyik óriása a hetvenes évek végén rátalált a hindu spiritualizmusra, és búcsút intett az avantgárd jazznek a tradicionális keleti vallásos énekek kedvéért, melyek alapjaira aztán új kompozíciókat épített. Ennek a törekvésnek a kulminációja volt a Turiya Sings, egy kazetta, amit Coltrane saját Avatar kiadója jelentetett meg. Ezeken a dalokon Coltrane mindössze egy magányos orgonával kíséri énekhangját, a hatás pedig transzcendens, borzongató és szinte túlvilági. A Turiya Sings továbbra sem kapott rendes újrakiadást, és legfeljebb YouTube-feltöltések és különböző bootleg-verziók formájában lehet megtalálni, de magáért beszél, hogy így is ambient kultklasszikus lett.

Vangelis

"Tears in Rain"

(EastWest; 1994)

Az Oscart és a mainstream közönség figyelmét ugyan az 1981-es Tűzszekerek főcímdalával nyerte el, de Vangelis remekűve a zene- és filmrajongók tábora szemében az egy évvel későbbi Szárnyas fejvadász kísérteties, esőáztatta cyberpunk blues-kísérőzenéje. Az egykori görög progrock-varázsló párbeszéd-foszlányokat, elektromos zongorákat és a berlini iskola hatását mutató szintetizátorokat egymásnak eresztve forradalmasította a filmzeneszerzést, és a Ridley Scott disztópikus remekművének érzelmi csúcspontját aláfestő "Tears in Rain"-ben valahogy a mozitörténet egyik legszívszorítóbb pillanatává formálta egy gyilkos hajlamú robot kimúlását. Az, hogy a Szárnyas fejvadász a nyolcvanas évek talán legjobb filmje, legalább annyira Vangelis, mint Scott, Philip K. Dick és a látványterezők érdeme - ez a zene tulajdonképpen maga is egy önálló karakter, visszhangjai pedig feltűnnek a közelmúlt olyan elektronikus újítóinak zenéjében, mint Oneohtrix Point Never, az Emeralds vagy Cliff Martinez.

Brian Eno

"An Ending (Ascent)"

(EG; 1983)

Ha nem is éppen ő találta fel az ambient zenét, mégis Brian Eno a műfaj legnagyobb hatású alkotója: 1978-as albuma, az Ambient 1: Music for Airports adott nevett az ambientnek, ezt követő lemezei pedig nagyjából behatárolták, mit is jelenthet e megnevezés. A személyes kedvencem e nagylemezek közül talán a sötét, rejtelmes 1982-es Ambient 4: On Land, de a leghosszabb árnyékot Eno felvételei közül talán az "An Ending (Ascent)" veti. Ez a dal - és az egész Apollo: Atmospheres & Soundtracks album - eredetileg egy dokumentumfilmhez készült a NASA Apollo-programjáról, amit végül csak 1989-ben mutattak be, de titokzatos, egyszerre hátborzongató és merengő űrbéli chillout-transzmissziója képek nélkül is működik. Az "An Ending" diadalmas és melankolikus, mintha egyszerre lenne himnusz a világűr meghódításához és az egész emberiség rekvieme - és Eno bármelyik zenéjénél jobban előrevetíti az ambient jövőjét a kilencvenes évektől az új évezredig: kis túlzással Aphex Twin Selected Ambient Works Volume II-járól sem lógna ki.

Midori Takada

"Mr. Henri Rousseau's Dream"

(RCA Red Seal; 1983)

Japán a nyolcvanas években igen termékeny kísérletező elektronikus zenei színteret tudhatott magáénak: ott volt Hiroshi Yoshimura a maga természetbarát minimalizmusával (és olyan remek albumokkal, mint a Music for Nine Post Cards vagy a Green) vagy éppen a Geinoh Yamashirogumi kollektíva, akiknek az Akira klasszikus filmzenéjét köszönhetjük, de a korszak egyik legjobb albuma majdnem a történelem süllyesztőjében végezte. Szerencsére Midori Takada 1983-as remekművét, a Through the Looking Glasst újra felfedezték az elmúlt évtizedben, és mára elfoglalta megérdemelt helyét a Steve Reichet a mai MIDI-zenével összekötő láncszemként. A "Mr. Henri Rousseau's Dream" afrikai törzsi hatásokat és japán népzenét vegyít a huszadik századi klasszikus zene repetitív pulzálásával. Takada egymaga játszott az összes hangszeren, a kitartóan lüktető marimbáktól a madárhangokat utánzó okarínáig, türelmesen belassult tempóban egy csodás tájképet építve ezekből a játékos, kósza zörejekből.

Ryuichi Sakamoto

"Merry Christmas Mr. Lawrence"

(London; 1983)

Ryuichi Sakamoto az Japánnak, ami Florian Schneider volt Németországnak: alapító tagja a Yellow Magic Orchestrának, a hetvenes évek nagy hatású szintipop-formációjának, ami egymaga útjának indította a következő évtizedek japán elektronikus stílusainak jó részét, de szólólemezeivel sem kell szégyenkeznie. Az 1978-as Thousand Knivestól kezdve egyenesen a letaglózó, halandósággal szembenéző 2017-es asyncig megannyi gyöngyszemet kaptunk tőle. Sakamoto mindeközben filmzeneszerzőként is tevékenykedett, és itt jön be a képbe a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence!, a megosztó Nagisa Ōshima második világháborús mozija, aminek instrumentális főcímzenéje Sakamoto egyik legnépszerűbb dallama lett. A dalt felvezető finom zongorafutam a film szereplőinek emberiségét hangsúlyozza ki a háború embertelenségének közepén, mely áthatja az eredeti elektronikus felvételt is, de még jobban a későbbi zongorás változatot, ami ma már talán a közismertebb a kettő közül.

Virginia Astley

"With My Eyes Wide Open I'm Dreaming"

(Rough Trade/Happy Valley; 1983)

Virginia Astley bemutatkozó albuma, a From Gardens Where We Feel Secure szépségét nehéz szavakba foglalni: a brit előadó Erik Satie-t idéző zongorás kompozícióinak rusztikus, időtlen bája önmagában talán nem hívná fel magára a figyelmet, de a produkció teljesen egyedivé teszi ezt a dalciklust. Az első lemezoldalt nyitó "With My Eyes Wide Open I'm Dreaming"-től kezdve Astley játéka mintegy válaszként működik a lusta, nyári angol vidék szolgáltatta háttérzajokra - patakcsobogásra, báránybégetésekre, csalogányok énekére. A hatás semmihez sem hasonlítható, főleg a mai felgyorsult, elidegenedett világban: egy fájóan nosztalgikus, de mégis ötletekben és érdekes textúrákban gazdag óda a brit vidék látképeihez és hangjaihoz - és ahogy a legtöbb nagyszerű ambient zene, úgy működik, mint egy hely, amiben csodálatos élmény újra és újra elveszni.

Steve Roach

"Reflections in Suspension"

(Fortuna; 1984)

Az imént kijelentettem, hogy Vangelis Szárnyas fejvadász-zenéje nélkül Daniel Lopatin, Cliff Martinez vagy Steve Hauschildt nem létezhetnének ugyanebben a formában - nos, ez kétségkívül igaz, de Steve Roach 1984-es remekműve, a Structures from Silence legalább ugyanannyira felelős ezért az egész futurista nosztalgia/kozmikus komputerzene hullámért. A "Reflections in Suspension"-t hallgatva sosem jönnél rá, hogy Roach nem sokkal azelőtt, hogy a hetvenes évek német szintimágusainak hatására ambient zeneszerzésre adta a fejét, még motocross-versenyzőként kereste a kenyerét. Ez a felvétel egy lassan gördülő, de szinte felemelően spirituális szintetizátor-tanulmány, ami képes mély érzelmeket és emlékezetes, csillámló dallamtöredékeket felépíteni a csendből, mint bizonytalan délibábokat a horizonton.

Julee Cruise

"Falling"

(Warner Bros.; 1989)

Julee Cruise annak köszönhette a karrierjét, hogy David Lynchnek nem volt elég pénze megvenni a This Mortal Coil-féle "Song to the Siren" jogait a Kék bársonyhoz. A rendező helyette megkérte Angelo Badalamentit, hogy írjon egy hasonló stílusú dalt a filmhez, Badalamenti pedig Cruise-t javasolta énekesnek. Lynchet annyira elbűvölte Cruise, hogy Badalamentivel közösen írt neki egy egész albumot - az 1989-es Floating into the Nightot - melyen rejtélyes, kifordított ötvenes évekbeli Amerika-esztétikája egy sor furcsán idegenszerű doo-wop balladát lengett át. A "Falling" pedig nem csak ennek a bizarr kertvárosi horror-látomásnak a kiteljesedése, de talán a meghatározó ambient pop-felvétel is, melynek instrumentális változata nem véletlenül lett egy évvel később Lynch kultikus sorozata, a Twin Peaks főcímdala.

The KLF

"Wichita Lineman Was a Song I Once Heard"

(KLF Communications; 1990)

A KLF története az a fajta dolog, amihez hasonlót bizonyára sosem fogunk látni még egyszer: itt volt egy brit anarchista elektronikus duó, akik valahogy helyet követeltek maguknak néhány évig a popkultúra színpadán, megostromolták a slágerlisták csúcsát egy elfakult countrysztárral közös duettel, gépfegyverekkel célozták meg a közönséget az 1992-es BRIT Awardson, majd utolsó mutatványukként nyilvánosan elégettek egymillió angol fontot. De létezésük megállíthatatlan fogószelének közepén ott rejtőzött a Chill Out, Bill Drummond és Jimmy Cauty magnum opusa, egy posztmodern Americana-remekmű, egy steel gitárral és harsogó rádiós hittérítőkkel körített mitikus éjféli utazás a déli Egyesült Államokon keresztül. A "Wichita Lineman" az album központi darabja, ahol minden - álmok, drogok, hangminták, a house elhalványuló körvonalai és két kívülálló fantáziaképei az amerikai országutakról - a helyére kerül.

The Orb

"Little Fluffy Clouds"

(Big Life; 1990)

Ahogy a KLF, úgy Jimmy Cauty másik (Alex Pattersonnal közös) formációja, az Orb is ott volt az "ambient house" élvonalában, és himnuszuk, a "Little Fluffy Clouds" a halhatatlan rave-klasszikusok egyikeként lett a kánon része. Itt megtalálunk jó néhányat a Chill Out ismerős elemeiből: véletlenszerű interjúkból kiragadott monológokat és a huszadik századi zene vadul eltérő szögleteiből zsákmányolt hangmintákat (a "Little Fluffy Clouds"-ban Ennio Morricone és Steve Reich kényelmesen megférnek egymás mellett), de a merev breakbeat-ritmusra akár táncolni is lehet. Azonban az ambient house "ambient" része sem sikkad el az Orb kezei között: Rickie Lee Jones beszívott elmékedése a bárányfelhőkről, a korábban tárgyalt Virginia Astley-lemezt idéző pasztorális zörejek és a hipnotikus szintetizátor-szólam azt eredményezi, hogy a "Little Fluffy Clouds" egyaránt passzol magányos meditáláshoz és illegális rave-partikhoz.

Aphex Twin

"Stone in Focus"

(Warp; 1994)

Ha az Ambient 1: Music for Airports volt az ambient első generációjának legfontosabb nagylemeze, akkor a másodiké a Selected Ambient Works Volume II az, Aphex Twin végletesen minimális, kísértőn melankolikus éberálom-opusa. E terjengős duplalemez minden felismerhető ritmustól és dallamtól megfosztott, néhol baljós, máshol éteri drone-kilégzések sora, mely aggódó szemmel tekint az internet-korszak hajnala felé. A "Stone in Focus" kissé rejtett kincs a SAW II-n, hiszen csak az eredeti brit bakelit- és kazettaverzión kapott helyet, de mindössze három, kínos lassúsággal váltakozó hangjegyben összefoglalta az album titokzatos, komor világvégi nagyságát, és szinte nevetséges egyszerűsége ellenére is megindító közönségkedvenccé tudott válni.

Oval

"Do While"

(Mille Plateaux; 1995)

A glitch, mint műfaj bizonyára akkor születettt meg, amikor az Oval (a német Markus Popp által alapított trió) akadozó CD-k hangjaiból építette fel Systemisch című albumának elektronikus kompozícióit. De az Oval-esztétika csak a következő évben, a 94diskont. zörgő-kattogó absztrakt eposzain érett csak meg igazán. Az albumot nyitó "Do While" huszonnégy percig nyújtja el ezt a 21. századi életérzés előrejelzésében szinte prófétikus, ideggörcsös digitális tapétát, ami önmagát megtagadva valahogy képes valami meleg, békés atmoszférát sugározni magából. Az Oval és "Do While" hatását könnyű tetten érni a kora 2000-es évek Clicks & Cuts esztétikájában vagy Harmony Korine Julien, a szamárfiújának legkeményebb jelenetében, de ez a felvétel tovább él már csak tiszta, lágyan futurista gyönyörűségének köszönhetően is - glitchnek nevezzük, de hibát keresni benne fölösleges.

Boards of Canada

"Olson"

(Warp/Skam; 1998)

A Boards of Canada Music Has the Right to Childrenjén találunk egy sor rideg triphop-ritmusokra épülő IDM-felvételt (mint a "Telephasic Workshop", a "Turquoise Hexagon Sun" vagy a bővített kiadáson feltűnő "Happy Cycling"), de keserédes, tragikusan rövid ambient betétei nélkül nem lenne ugyanolyan a skót testvérpár debütálása. Az "Olson" című, mindössze másfél perces felvétel az egyik kedvencem ezek közül, egy furcsán nosztalgikus, elmosódott gyermekkori emlékképeket és kifakult nyári délutánokat idéző pszichedelikus szösszenet, ami valahogy már első hallgatásra is olyan megmagyarázhatatlan érzést kelt bennünk, mintha egyszer, nagyon régen hallottuk már volna valahol - de mielőtt rájönnénk, pontosan hol, az utolsó zongoraszó már rég el is halt.

Broadcast

"Echo's Answer"

(Warp; 1999)

Korai kislemezeiket és EP-iket, majd a 2000-ben érkező The Noise Made by People-t hallva számos kritikus Portishead-klónként könyvelte el a Trish Keenan és James Cargill akotta Broadcastet, de visszatekintve ebben azért nem volt sok igazság. A birminghami duó Beth Gibbonsék buja elektronikus souljával ellentétben valami kísértetjárta, retrofuturista kívülálló popzenét játszott, mely megtestesítette a Simon Reynolds-i értelemben vett "hauntology" koncepciót. És stílusuk talán sosem működött oly nagyszerűen, mint a The Noise Made by People első kislemezén: az "Echo's Answer" elsőrangú ambient pop, a produkció felkavar néhány beporosodott kulturális emléket a hatvanas évek BBC Radiophonic Workshop-effektjeiről és primitív elektronikus zenéjéről, miközben Keenan hangja testetlen jelenésként köröz a hangszerelés fölött. Több mint két évtizeddel később az "Echo's Answer" talán még inkább úgy hangzik, mint egy jövő, ami már a múlté.

Sigur Rós

"Svefn-g-englar"

(Smekkleysa; 1999)

A posztrock és az ambient közötti hasonlóságokra nem nehéz rámutatni, de előbbi műfajban azért általában túl sok a zsigeri erő ahhoz, hogy igazán megközelítse az utóbbit. De a "Svefn-g-englar" az én szememben megfelel az ambient minden kritériumának - igen, vannak benne dobok, nem is diszkréten, de a dal még legsúlyosabb pillanataiban is eléggé visszafogja magát ahhoz, hogy megmaradjon békés elsodródás-zenének, melyben a dinamikus megmozdulások csak úgy súlytalanul lebegnek. A többi meg csak éteri billentyűk, vonós gitárok, óceán-effektek és Jónsi falezettjének lágy, formátlan masszája, mint a jólesően langyos víz egy forró napon. Hogy mit jelentenek azok a szavak? Soha senki sem fogja megtudni. Azt hallod bennük, amit csak akarsz.

GAS

"Pop 1"

(Mille Plateaux; 2000)

Wolfgang Voigt az európai elektronikus zenei underground legbefolyásosabb figuráinak egyike, aki megalapította a kölni Kompakt-kiadót, és a kilencvenes években legalább ötven különböző néven adott ki jelentős IDM-lemezeket. Legfontosabb öröksége azonban egy cím nélküli felvétel, a GAS művésznév alatt kiadott Pop nyitánya, egy szelet ábrándózó ambient techno, ami látványosan az első szóra teszi a hangsúlyt: a techno 4/4-ritmusa itt már csak úgy van jelen, mint egy távoli nagyvárosi klubból kiszűrődő, alig kivehető nesz egy mély erdő közepén. Voigt elmondása szerint a GAS-projektet egy befüvezett kamaszkori élmény inspirálta a Köln körüli Königsforstban - és a német előadó sosem jutott messzebb belső utazásán, mint a Pop névtelen tételein, amik pofonegyszerű eszközeik ellenére sosem unalmasak, és máig váratlanul érzelemdús háttérzenét szolgáltatnak a mindennapokhoz.

Radiohead

"Treefingers"

(Parlophone; 2000)

A Kid A, a Radiohead-életmű nagy elektronikus balraátja egyrészről dicséretesen egységes - paranoiás, apokaliptikus - hangnemet megütő album, másrészről elég sok radikálisan eltérő zenei stílust vonultat fel. Ott van az "Everything in Its Right Place" dadaista, feldarabolt Thom Yorke-vokálja és az "Idioteque" idegbajos IDM-ritmusai, már-már konvencionális gitárzene az "Optimistic"-ben és free jazz a "The National Anthem"-ben. Egy ponton tehát szüksége van szegény túlterhelt hallgatónak egy rövid pihenőre - még jó, hogy ott a "Treefingers", ez az egy helyben támolygó ambient vakvágány, amit Ed O'Brien digitálisan átdolgozott gitárloopjaiból raktak össze, és aminek a címe olyan, mintha egy Gyűrűk Ura-mellékszereplő neve volna. Huszonegy évvel ezelőtt talán kevesen emelték volna ki a "Treefingers"-t az album egyik kiemelkedő pillanataként, de mára annyi rajongó kedvence lett ez az egykor jelentéktelen helykitöltőként leírt felvétel, hogy Yorke-ék tavaly még egy kibővített változatot is rászabadítottak a streaming-platformokra.

Ekkehard Ehlers

"Plays John Cassavetes 2"

(Staubgold; 2001)

Az új évezred hajnalán a német avantgárd zeneszerző Ekkehard Ehlers egy sor ambiciózus kislemezzel tisztelgett inspirálói előtt - ezeket a felvételeket aztán Ehlers a 2002-es Plays című CD-n gyűjtötte össze. Na most, az egyértelmű, hogy a Plays-sorozat egyik elemére sem lehet különösebb panasz, de abban talán az album minden ismerője egyetért, hogy a "Plays John Cassavetes 2" volt Ehlers igazi transzcendens pillanata. Itt, az album középpontján tíz percre megtorpant az idő, hogy a Beatles Fehér Albumát záró "Good Night" végtelenített, édeskés vonósai ismétlődjenek az értelmezhetetlenségig - halálosan unalmasnak kéne lennie az univerzum minden törvénye szerint, de a "Plays John Cassavetes 2" épp ennek az ellenkezője, egy hihetetlen szépségű, lassított felvételben szárnyaló kortárs klasszikus napfelkelte, és ha véget ér, utána a csend többé nem ugyanolyan.

Fennesz

"Caecilia"

(Mego; 2001)

Az Endless Summer még mindig a kora 2000-es évek glitch-hullámának koronaékszere - hogy tudott Christian Fennesz ilyen Pet Sounds-szintűen gyönyörű nyári álmodozásokat előcsalni digitálisan torzított elektromos gitár-zajokból? A "Caecilia" - de valójában az osztrák producer 2001-es remekművének összes felvétele - az a pont, ahol az ezredforduló minimális elektroakusztikus trendje, Brian Wilson sóvárgó zsebszimfóniái és a nyolcvanas évek szintetizátoros romantikája találkoznak. Fennesz számos nagyszerű lemezt adott ki a kezei közül az Endless Summer óta (legutóbb az Agorát, 2019 második legjobb albumát), de nem igazán tudta még egyszer megragadni azt az érzést, amit a "Caecilia"-n sikerült neki.

Stars of the Lid

"Requiem for Dying Mothers, Pt. 2"

(Kranky; 2001)

Brian McBride és Adam Wiltzie magnum opusa, a Tired Sounds of Stars of the Lid egy monumentális, kétórás szomorú nagyzenekari drone-eposz, melyen a texasi páros mozgóképes ambíciói és ízlésesen palástolt szarkazmusa csodásan vegyülnek egymással. A röhejesen tragikus című "Requiem for Dying Mothers, Pt. 2" az album korán érkező csúcspontja, a Stars of the Lid fájdalmas lassúsággal változó, szinte mozdulatlan dallamainak és szintetizátorokat utánzó, enervált kilégzést idéző szimfónikus hangszereléseinek mintapéldája, mely megüti azt a fenséges, ünnepélyesen komor hangnemet, ami McBride-ék természetes élőhelye. A végén érkező Sztalker-hangminta pedig pont olyan ikonikus, mint a duó négy évvel korábbi Ballasted Orchestráján helyet kapó Twin Peaks-utalás.

Paddy McAloon

"i trawl the MEGAHERTZ"

(Liberty; 2003)

Furcsa döntésnek tűnhet, hogy a Prefab Sprout frontembere helyet kapott ebben a válogatásban, Tim Hecker pedig mondjuk nem (bocsesz, Tim) - de annyira talán mégsem az. A nyolcvanas évekbeli brit szofisztipop olyan nagyon nem állt távol az ambienttől - David Sylvian már 1985-ben megpróbálta magát a műfajban az Alchemy: An Index of Possibilities albumon, a Blue Nile zenéjét pedig akár ambient popként is leírhatjuk. Ami McAloont illeti, ő 1999-ben kis híján megvakult, ami ellehetetlenítette számára a hagyományos zeneszerzést. Helyette McAloon késő esti betelefonálós rádióműsorokat hallgatott, majd elkezdett rövid részleteket felvenni a rövidhullámó adásokban hallott párbeszédekből, majd hangkollázsokat összerakni azokból. Ezek a kísérletek inspirálták 2003-as szólólemeze, az i trawl the MEGAHERTZ 22 perces címadó dalát, melyen Yvonne Connors adja elő egyfajta szabadversként ezeket a szövegeket, miközben gyászos vonósok és trombiták inganak a háttérben. Az "i trawl the MEGAHERTZ" az emlékezés, a magány és a veszteség töredezett, de mégis teljes portréja.

William Basinski

"Melancholia II"

(2062; 2003)

Azokban az években mindenki William Basinski karriermeghatározó Disintegration Loopsával volt elfoglalva, azzal a súlyos, négylemezes pusztuló szalagokból és levegőbe illanó hangokból építkező posztminimalista halálhörgéssel, úgyhogy a "Melancholia II" kezdetben elkerülte a figyelmet. Ez a gyengéden mélabús, elmosódó zongorás felvétel eredetileg egy 2003-as CDr-on tűnt fel, és csak 2005-ös (majd 2014-es) újrakiadása után vált Basinski egyik legnépszerűbb szerzeményévé - az, hogy ilyen egyfajta elveszett és újra megtalált gyöngyszemnek számít a neves New York-i avantgardista roppant életművében, maga is hozzáad valamit titokzatos varázsához. A "Melancholia II" beletrafál abba a bizonytalan körvonalú emlék-esztétikába, amibe a Boards of Canada Music Has the Right to Childrenje is - ezt a dalt hallgatva sem szabadulunk az érzéstől, hogy ismerjük valahonnan, talán egy korábbi életből.

Max Richter

"On the Nature of Daylight"

(130701; 2004)

Max Richter nagy popkulturális áttörése, az "On the Nature of Daylight" egy szinte pasztorálisan gyengéd, kényelmes középtempóban kibontakozó vonós-szvit, mely kényelmesen elférne jó néhány ünnepelt huszadik századi klasszikus zeneszerző életművében. Sajnos a brit minimalista 2004-es The Blue Notebooksán megjelent szerzemény mára kis híján unásig ismételt csattanóvá alacsonyult, annyi filmben és sorozatban találkozhattunk vele - mondjuk voltak ezek között nagyszerű (Denis Villeneuve 2016-os sci-fi remekműve, az Érkezés) dolgok is a... kevésbé nagyszerűek (A szolgálólány meséje didaktikus disztópiája, amivel talán a legtöbben azonosítják e felvételt) mellett. De az "On the Nature of Daylight" emberfeletti szentimentális erejét bizonyítja, hogy ennek ellenére még mindig végigfut tőle a hátunkton a hideg - elvégre ki ne akarna egy könnyfakasztó montázs témája lenni ezzel a dallal a háttérben?

Julianna Barwick

"White Flag"

(Asthmatic Kitty; 2011)

Az, hogy a "new age" ma már nem számít akkora szitokszónak, mint tíz évvel ezelőtt, legalább részben Julianna Barwick The Magic Place című bemutatkozó albumának köszönhető. Az olyan felvételek, mint a "White Flag" megtévesztően egyszerű eszközökkel dolgoznak: Barwick mindössze néhány ott sem lévő effekttel köríti saját sokszorosított, szótlan kántálását. A végeredmény eszünkbe juttathat mindent Enyától a Titanic-filmzenén keresztül valami templomi kórusműig. De míg Barwick előtt kevesen gondolták, hogy valami, ami az említett dolgokhoz hasonlít akár élvezetes is lehet, a The Magic Place tartósan meggyőzött minket ennek az ellenkezőjéről. A "White Flag" a gyermekkor csodájának maradandó zenei lenyomata.

Macintosh Plus

"Lisa Frank 420 / Modern Computing"

(Beer on the Rug; 2011)

És itt vagyunk, megérkeztünk az ambient történetének nagy, váratlan fordulatához: a műfaj, ami élete első bő négy évtizedében elefántcsonttoronyba zárkózó, professzori zeneelmélet-ismerők, kísérletező elektronika-megszállottak és időről időre néhány befüvezett különc a szélesebb közönség által ignorált, vagy megvetett titkos kedvenceként létezett, a 2010-es években hirtelen az internet kedvenc zenei stílusa lett. Ma már ott tartunk, hogy a Z-generáció egy emberként a lo-fi hiphop playlistre vezet le és a számtalan YouTube-os doomer mix valamelyikét hallgatva békél meg a közelgő világégéssel, The Caretaker meg valahogy TikTok-sláger lett. De minden a vaporwave-vel, ezzel a rövid életű, de felbecsülhetetlen hatású félironikus késő kapitalista online alműfajjal kezdődött. És a "Lisa Frank 420 / Modern Computing" - ez a hét és fél perces szürrealista nosztalgiautazás az internet korai napjaiba és a nyolcvanas évekbeli liftzenébe Ramona Xavier egyetlen Macintosh Plus-albumáról - még mindig a meghatározó vaporowave-felvétel.

Oneohtrix Point Never

"Replica"

(Software/Mexican Summer; 2011)

Elméletileg nincs is olyan sok különbség a "Lisa Frank 420 / Modern Computing" és a "Replica" között. Az alapvető elemek mind ott vannak a kicsavart nosztalgiától a hangminták unortodox használatáig és az olcsó tévéreklám-háttérzenékből kiragadott hangfoszlányokig. Azonban Daniel Lopatin 2011-es albumának címadó felvételéből hiányzik az irónia és az öntudatosan nevetséges esztétika, ami a vaporwave-élmény elengedhetetlen része volt. Számomra a "Replica" ettől még ugyanannyira vaporwave, csak a humoros felszín nélkül, csupaszon és dísztelenül: egy négy és fél perces nyugtalanító free jazz sci-fi vízió, a szinte rémisztő pillanat, ahol az ambient zene felébred és szembenéz a lassú, de biztos romlással.

Grouper

"Headache"

(Yellow Electric; 2016)

Tény: minden, amit Liz Harris valaha kiadott a kezei közül eszméletlenül és szinte elviselhetetlenül gyönyörű. Az összes Grouper-lemez a Dragging a Dead Deer Up a Hilltől az A I A: Alien Observeren át a Ruinsig, de a Nivhek néven kiadott 2019-es Afters its own death / Walking in a spiral towards the house és Helen nevű zenekara mindmáig egyetlen albuma, a The Original Faces is. A 2016 utolsó napjaiban megjelent Paradise Valley EP első oldalán feltűnő "Headache" olyan, mint egy szépiatónusú emlék a napfényről, mint az alámerülés egy kellemesen hűvös tó vízében, egy magányos és szomorú és valahogy mégis reményteli altató valakitől, aki mintha átérezné és megértené a hallgató minden fájdalmát - a szöveg Cocteau Twinsesen érthetetlen, de talán mindenki, aki ismerti a dalt, tudni véli, miről szól. A "Headache" az a fajta zene, aminek a puszta létezése megnyugvást hoz, a tudat, hogy van valaki, aki megélte ezeket a dolgokat.

Huerco S.

"Promises of Fertility"

(Proibito; 2016)

A 2010-es évek ambient zenészei számos különböző irányból érkeztek a műfajhoz - a new age-től a shoegaze-ig, az álmodozó folktól a lélektelen reklámzenéig. Ami a Huerco S.-projekt mögött álló Brian Leedset illeti, az ő gyökereit a jó öreg technóban érdemes keresni. De a For Those of You Who Have Never (And Also Those Who Have) című második Huerco S.-albumon a techno csak mint kísértet van jelen, alig kivehető repetitív lüktetését sűrű, recsegő, azonos arányban rejtélyes és békés aurájú ambient elektronika rétegei takarják el. Az album utolsó előtti, "Promises of Fertility" című felvételének nincs valódi kezdete és vége, mintha a hallgató csak úgy véletlenül kapna el egy részletet egy amúgy az idők végezetéig tartó hangfolyamból. Talán azért lehet ilyen érzéseünk, mert a "Promises of Fertility" az a fajta dal, amit legszívesebben hosszú órákig hallgatnánk hanyatt fekve a fűben, elfeledkezve a külvilágról.

Jefre Cantu-Ledesma

"Love's Refrain"

(Geographic North; 2016)

A posztrock és az ambient rokonságát korábban már feltártuk, Jefre Cantu-Ledesma jelenléte ebben a válogatásban tehát nem érhet oly váratlanul. A Tarentel-veterán felelős legalább egy klasszikus posztrock-albumért (From Bone to Satellite, 1999), 2010-es évekbeli szólólemezeivel azonban nagyon is az ambient területére tévedett. A kiváló 2016-os In Summer EP-t nyitó "Love's Refrain" egy sor lustán szétterülő, megsárgult képkocka a vakító napfelkeltéről, mely először nem tűnik sokkal többnek egy roppant dobokkal és zörgő basszussal támadó instrumentális shoegaze-gyakorlatnál - mint egy benyugtatózott Seefeel-dal, vagy valami. De utána a hangszerelés felnyitja önmagát, és a végére a dal átcsap eksztatikus noise-ünnepbe. A "Love's Refrain" a chillwave félálom-ragyogásának és a shoegaze szabadon eresztett, zajos pszichedéliájának tökéletes házassága az ambient keretei között.

Kaitlyn Aurelia Smith

"Existence in the Unfurling"

(Western Vinyl; 2016)

Buja és idegenszerű new age magnum opusán, az EARS-ön Kaitlyn Aurelia Smith fogott egy antik elektronikus zenei eszközt - Don Buchla egyik moduláris szintetizátorát, melyhez hasonlót előtte olyan new age-úttörők használtak, mint Suzanne Ciani - és megálmodta vele az élet egy lehetséges jövőjét. Az album zárótétele és összegzése, az "Existence in the Unfurling" tizenegy perces progresszív ambient eposza olyan, mint egy séta egy idegen bolygó őseredejében: játékos és titokzatos, nedves és atmoszférikus, élő és lélegző szintetizátor-vízió. Az "Existence in the Unfurling" még most, öt évvel később is elvarázsol, és még mindig nem hallottunk fantasztikus képzeletbeli zoológiájához hasonlót.

Yves Tumor

"Limerence"

(PAN; 2017)

Egy biztos: az ambientet nem kell félteni. Nem csak azért, mert most épp meghatározza az egész interneten nevelkedett generáció zenei ízlését, hanem mert mindig lesznek olyanok, akiknek épp szüksége van erre a zenére - a jelen összeállításunkban szereplő dalok alatti YouTube-kommentek őszinte érzelmi kinyilatkoztatásai erre engednek következtetni. Az ambientnek tehát van jövője, de nekünk egy ponton mégis búcsút kell intenünk a műfajnak - talán nincs is erre jobb hely, mint Yves Tumor "Limerence"-e. Tumor maga igazi alakváltó, David Bowie a poszt-minden érának: volt ő noise-mágus, new age-dekonstruktőr és legutóbb mutáns rocksztár, de ez a felvétel - mely a berlini PAN kiadó formabontó mono no aware válogatásalbumán talált otthonra - egy szinte zavaróan intim musique concrète-ábránd az emlékezésről, a megbánásról és a megszállottságról. Az Yves Tumor-életmű egy már-már skizofrén, hiperaktív dolog, de a "Limerence" mindig ott lesz a közepén, mint az egy helyben álló merengés reflektív pillanata, amihez bármikor visszatérhetünk, ha szükségünk van rá.