Nosztalgia: Broadcast - The Noise Made by People (2000)
2017. január 14. írta: aron.kovacs

Nosztalgia: Broadcast - The Noise Made by People (2000)

the_noise_made_by_people.jpg

A 2016-os év részben azért marad emlékezetes, mert olyan sok legendás zenészt veszítettünk el 12 hónapja alatt; sosem gondoltuk volna, hogy 2017 januárjára David Bowie, Prince, Leonard Cohen, Phife Dawg és George Michael egyaránt nem leszenk az élők sorában (és akkor még csak a legnagyobb neveket említettük). Ezek közül néhány - főleg Bowie halála - tényleg nagyot ütött, de el kell fogadnunk, hogy ez a világ rendje: az emberek élnek, aztán meghalnak - és ahogy öregszünk, gyerekkorunk és fiatalkorunk hősei sorban eltűnnek. Szóval el kell fogadnunk kedvenc zenészeink halálának lehetőségét, senki sem örök életű, még akkor sem ha az a bizonyos személy a mi szemünkben legalábbis félistennek számít. De a Broadcast énekesnője, Trish Keenan halála még hat évvel később is nagyon fájdalmas veszteségnek tűnik. Keenan 2011-ben, tüdőgyulladásban halt meg, miután elkapta a sertésinfluenzát okozó H1N1 vírust a zenekar ausztrál turnéja közben, csak 42 éves volt. A Broadcast hivatalosan még mindig létezik, de most már James Cargill az egyetlen tag - 2013-ban a Broadcast név alatt jelent meg Cargill kísérőzenéje Peter Strickland horrorfilmjéhez (Berberian Sound Studio), de Keenan nem evilágian gyönyörű hangja nélkül természetesen nem lehetne új "rendes" Broadcast-lemezt készíteni. Amíg arra várunk, hogy legyen már vége a hideg téli napoknak, térjünk vissza a zenekar 2000-ben kiadott bemutatkozó nagylemezéhez, a The Noise Made by People-höz, amelynél szerintem kevés gyönyörűbb avantgárd poplemez jelent meg a 2000-es években.

Keenan és Cargill a kilencvenes évek közepén találkoztak először és 1995-ben alapították meg a Broadcastot, a következő pár évben számos kislemezt és EP-t adtak ki, ezeket az 1997-es Work and Non Work című kiadványon jelentették meg összegyűjtve. Ez a gyűjtemény legalább olyan jelentős lemez, mint a zenekar rendes debütálása, az első kislemezükként megjelent "Accidentals" és a The Book Lovers EP címadó dala egyaránt ott vannak a kedvenc Broadcast-dalaim között. Azonban a The Noise Made by People már egy jóval érettebb és kifinomultabb alkotás, amely egyértelműen megmutatja, kik voltak hatással a zenekarra, miközben a hangzása teljesen egyedülállónak számít. A Broadcast zenéje azért olyan izgalmas számomra még mindig, mert a kilencvenes és a kétezres évek legtöbb elektronikus előadójával ellentétben ők sosem a nyolcvanas években gyökerező house/techno hatásokra építették a stílusukat, hanem visszatértek a hatvanas évek alulértékelt, korai elektronikus zenéjéhez. Viszonylag könnyű belőni azokat az előadókat és lemezeket, amelyk hatással voltak Keenan és Cargill hangzására: a The United States of America, a BBC Radiophonic Workshop 1968-as válogatáslemeze, a Silver Apples vagy Nico azonnal beugrik. Ezek az előadók ízléses avantgárd popzenét csináltak, ami a hatvanas évek rikítóan pszichedelikus környezetében elegánsnak és visszafogottnak hatott és sokkal könnyebben befogadható lemezeket adtak ki, mint az olyan kísérletező minimalizmusban utazó zeneszerzők, mint Terry Riley vagy Steve Reich. A későbbi évtizedekben ezek a zenészek és nagyszerű albumaik (a United States of America vagy a Silver Apples cím nélküli bemutatkozása, Nico The Marble Indexe) sajnos kissé feledésbe merültek, majd a kilencvenes évek független elektronikus zenekarai vették elő újra ezeket a hangzásokat; a Broadcast előtt a Disco Inferno és a Stereolab voltak e küzdelem élén.

Azonban Keenan és Cargill egészen máshogy álltak hozzá a popzenéhez, mint az említettek: a Disco Inferno inkább a hagyományos rockzenei dalformák elhagyásával és a posztpunk atmoszférájának felidézésével szerzett nevet magának underground zenei körökben (ma a Talk Talkkal együtt őket tartják a posztrock feltalálóinak), a Stereolab pedig nagyhangúbb és ambiciózusabb formáció volt, akik előszeretettel adtak olyan címet a lemezeiknek, mint a Transient Random-Noise Bursts with Announcements. A Broadcast zenéjének hangulatához talán közelebb állt a Portishead vagy a Laika stílusa, bár Keenan és Cargill eltávolodtak a trip hop súlyos, mocskos érzetétől, a The Noise Made by People jóval könnyedebb és álmodozóbb hangulatú lemez, mint a Portishead klasszikus debütálása, a Dummy. Az, hogy a Broadcast egyaránt felhasználta a hatvanas évek elfelejtett elektronikus poplemezeinek hangszereléseit, a kilencvenes évek frissebb elektronikus- és trip hop-hangzásának hatását, illetve a televíziós kísérőzenék és a "library music" elméletét, olyan retrofuturista esztétikát teremtettek, amilyet se előttük, se utánuk nem tudott senki. Ezért van az, hogy a Broadcast zenéje még több mint egy évtized távlatából is olyan, mintha valami elfeledett hatvanas évekbeli, látnoki experimentális előadó újonnan előkerült felvételeiből állna, vagy a távoli jövőből sugározna vissza nekünk egy recsegő, öreg rádió. De a legfontosabb dolgot még nem említettük: Trish Keenan hangját, amire ugyanúgy igaz minden, amit az imént leírtam, mint magára a zenére, örökre meg van ragadva a kissé már homályossá vált múlt és a sci-fi jövőképek közötti űrben. Most, hogy már meghalt, még jobban felerősödött az az érzés, hogy a hangja olyan, mint egy szellemé, aki hiába vágyakozik valamire (talán a szerelemre, talán egy válaszra), miközben a végtelenségig ósdi szintetizátorok és előremutató elektronika, formátlanná torzult hangminták és analóg disszonancia között kell kísértenie. Ő tette olyan csodálatosan egyedivé a Broadcast zenéjét, a nosztalgia és a futurizmus egyedi keverékét.

Ezeket az elemeket megtaláljuk a zenekar korábbi kislemezeiben és EP-iben is - a már említett Work and Non Work gyűjtemény is ezt bizonyítja - de azokon a felvételeken még jóval kisebb méretben és visszafogottabb módon jelentek meg. A The Noise Made by People viszont szinte filmszerű nagyságba emeli azt a csillogó, könnyed popzenét, amelyet a Broadcast már a kilencvenes évek végén megteremtett. Ez az album remek tisztelgés a tegnap látnokai előtt, miközben továbbra is képes a kísérletező zene élvonalában maradni, ennek köszönhető, hogy még ma is annyira jövőbelinek hangzik. Az albumot keretbe foglalja a "Long Was the Year" és a "Dead the Long Year", amelyek egyaránt a zenekar hangszereléseinek fejlődését mutatják: ugyanolyan súlytalanok, mint a Work and Non Work felvételei, de közben sokrétűek és bonyolultak, a szimfonikus és az elektronikus zene elemeit vegyítik az álomszerű popzenével, epikus hatást keltve. A "Tower of Our Tuning" a zenekar experimentálisabb, elvont oldalát mutatja meg, az "Until Then" a kilencvenes évek trip hop hangzását idézi (például a már említett Portisheadet), a füstös, groove-os "Dead the Long Year" pedig akár RZA hangszerelése is lehetne. A "Papercuts" és a ragyogó, felemelő "Come On Let's Go" pedig Keenan és Cargill emberi, poposabb oldalát mutatják meg. Azonban a legjobb felvétel az 1999-ben már kislemezként is megjelent "Echo's Answer", ami még mindig az első számú érv a Broadcast zsenialitása mellett. Ez a dal minimálisabb, mint a The Noise Made by People legtöbb felvétele - mindössze pár apró zörejből és dallamból épül fel, és persze Trish Keenan lenyűgöző, elérhetetlen távolságból szóló hangjából. Mintha valami régi sci-fi tévésorozat főcímdala, egy Steve Reich-darab részlete és a "Love Song for the Dead Che" című elszállt, pszichedelikus dalocska visszhangjai keverednének össze egy testetlen kísértet lebegő könyörgésével, ami most még emelkedettebbnek és végletesebbnek hangzik, mint valaha. Minden, amit a Broadcast zenéjéről írtam, hatványozottan igaz erre a dalra, ami 18 évvel megjelenése és hattal előadója halála után még mindig olyan, mint egy jövőkép - méghozzá egy olyan jövő képe, ami már a múlté (ha ennek így van értelme).

A Broadcast még két további rendes nagylemezt adott ki, ezeken Keenan és Cargill dalszerzési és hangszerelési képessége tovább fejlődött; a Haha Sound és a Tender Buttons egyaránt csodás lemezek (különösen az utóbbi), szigorúan az említett dolgok minőségét tekintve jobbak is, mint a bemutatkozó album. De a Broadcast zenéje sosem hangzott olyan elragadónak és izgalmasnak, mint a The Noise Made by People dalain, amely számomra mindig is ennek a megismételhetetlen, furcsa kis zenekarnak a leginkább meghatározó nagylemeze marad.

Warp, 2000

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr10012123495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása