"Az év legijesztőbb filmje" - mondja látszólag mindenki, aki látta az Örökséget. De tényleg ez az év legijesztőbb horrorja?

Én például elég magas elvárásokkal ültem be a moziba, amiben szerepe volt a film kimagaslóan pozitív fogadtatásának a kritikusok körében, vagy annak, hogy a nagyszerű Toni Collette játssza az egyik főszerepet, hogy az egyik kedvenc kortárs avantgárd jazz-zenészem Colin Stetson jegyzi a filmzenét, és persze annak is, hogy a film forgalmazója az elmúlt évek talán legjelentősebb független filmes társasága, az A24 (akik csak tavaly olyan remekműveket segítettek világra hozni, mint a Floridai álom, a Jólét, a Lady Bird vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása). Szóval az elvárások magasak voltak, és amikor véget ért a film és kijöttem a teremből, úgy éreztem, nem csalódtam a filmben, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki azt fogja érezni, nem feleslegesen költötte a pénzét mozijegyre, miután megnézte az Örökséget.

Első ránézésre azt gondolhatjuk, hogy ez a film is csak egy újabb darabja annak a mainstream horrort teljesen meghatározó természetfeletti/démonos/ördögűzős hullámnak, amit az olyan munkák fémjeleznek, mint a Démonok között, az Insidous, az Annabelle vagy a Sinister. Részben talán helytálló ez a hasonlat, hiszen az említettekhez hasonlóan az Örökség első számú előképe is egyértelműen az 1973-as Ördögűző, de aki egy Démonok között-szerű filmet várt, amikor beült Ari Aster bemutatkozó egész estés mozijára, annak kicsit biztosan csalódnia kellett.

Mert az igazság az, hogy ez az egész "Az év legijesztőbb filmje"-dolog szerintem eléggé félrevezető: az Örökség nem annyira ijesztő, inkább nyugtalanító. Olcsó jumpscare-ek, undorító testhorror és véres brutalitás helyett (bár ezekből is van benne egy kevés) inkább a gondos atmoszférateremtésre koncentrál; lassan pásztázó kameramozgással és az ilyen filmekben megszokott felesleges zajok és sikoltozás helyett fokozatosan egyre idegőrlőbbé váló csenddel (és néhol Stetson baljós elektronikus zörejeivel) teremti meg a történet középpontjában álló széthulló család otthonának növekvő feszültségét. Épp ezért az a néhány jelenet, amikor tényleg történik valami váratlan vagy sokkoló, még sokkal hatásosabbnak tűnik. A fantasztikusan eltalált, nyomasztó légkör mellett a film másik fontos eszköze Collette megszokott módon remek (és egyesek szerint Oscar-esélyes) játéka az őrületbe hulló családanya szerepében, de a többi színésznek sem kell szégyenkeznie: Alex Wolff meggyőzően adja az kétségbeesett, áldozatszerepet kapó tizenéves fiút, Milly Shapiro (akinek ez az első filmszerepe) pedig erőlködés nélkül tud viszolyogtatóan fura lenni a különc lány szerepében.

Azzal, hogy nem tolta túl a vérhányós/eltorzult testes vonalat, amivel annyi gyenge Ördögűző-utánérzés próbálkozik, hanem inkább csak sejteti a dolgokat és a csendes feszültségépítésre koncentrált, Aster elkészítette az évtized igazán figyelemreméltó horrorjainak egyikét, ami talán nem is annyira "ijesztő" a hagyományos értelemben, hanem inkább mélyen és tartósan felkavaró - ez pedig egy Démonok között-folytatásról sem mondható el.