Érdekes, hogy a popzene nagy nevei mind 2015 utolsó hónapjaira időzítették a megjelentetéseket: Adele és Ellie Goulding mellett mostanában jöttek ki az új Justin Bieber és One Direction albumok, valamint Rihanna várva várt új lemeze is a küszöbön van már. Én azonban nem tudok már tovább várni, és gyorsan értékelem a két legnagyobb nevet. (Nem nézem én le Biebert, de a Purpose nem elég jó ahhoz, hogy írjak róla - még úgy sem, hogy a "What Do You Mean" és a "Sorry" meglepően erős és érett dalok.)
Ellie Goulding - Delirium
"Egy részem egy nagy popalbum elkészítésének kísérletként tekint erre a lemezre; tudatos döntést hoztam, hogy egy magasabb szintre szeretnék jutni" - Ellie Goulding.
Nos, a Delirium ha mást nem is, de annyit bizonyít, hogy Gouldingnak még sokat kell tanulnia arról, milyen is egy nagy popalbum. Mert ha Goulding Like a Prayer-i, Beyoncé-i vagy - isten ments - Thrilleri magasságokba akart törni ezzel az albummal, akkor ez 2015 legnagyobb pofára esése. Először is annyit kijelentenék, hogy számomra Goulding pályájának egyetlen jó pillanata a 2012-es "Anything Could Happen" című kislemeze volt, egy tényleg egyedi és szerethető, bátorító üzenetű szintipop dalocska. A Delirium hangzásából arra következtetek, hogy Goulding számára a nagy popalbum fogalma azt takarja, hogy tüntessünk el minden emberi érzelmet a zenéből, és cseréljük azokat gépies, táncparkettre tervezett elektropopra, ami persze fülbemászó de mégsem szerethető, mert elveszik benne mindaz, amit szeretni lehet. Elismerem, hogy például az "Aftertaste" vagy az egyértelmű csúcspontnak számító első kislemez, az "On My Mind" például hibátlanul összehozott, táncolható popdalok, de ennél többet ne várjunk tőlük, mint ahogy ettől a lemeztől se. A "Love Me Like You Do" is ott van, a dal, ami A szürke ötven árnyalata filmmel (meg az egész dologgal, ha már erről beszélünk) kapcsolatos legjobb dolog volt, de ez is egy igazi, minden emberséget nélkülöző, minden érzelem nélküli profizmussal legyártott "drámai" kommersz filmzene.
Abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy belenézhettem Goulding koncertjére az idei Szigeten, de pár szám után ott is hagytam az egészet, annyira üresnek és műanyagnak éreztem. A Deliriummal ugyanez a helyzet, bár ennek ellenére ez lett Goulding eddigi legjobban fogyó lemeze (ez azonban inkább a mainstream közönség ízléséről árul el valamit). 1/5
Polydor, 2015. november 6.
Adele - 25
Most a csapból is Adele folyik, ezért sokan már biztos unják azt a számtalan róla szóló cikket és hírt, de legfőképp magát a dalt. Most, hogy a rádiók folyamatosan a "Hello"-t játsszák és minden átlagos zenei ízlésű ismerős új kedvenc számot talált benne, kinek ne lenne elege a belőle? Meg amúgy is, kit érdekel ez az album? Adele, a középút királynője kiadta a harmadik nagylemezét, a Rolling Stone kapásból megadta neki a tökéletes értékelést, ez lett az év legjobban fogyó albuma (meg minden idők legjobban fogyó albuma, ha csak az első hét adatait nézzük, megelőzve az NSYNC No Strings Attachedjét), pedig ez se több, mint tizenegy "Set Fire to the Rain" egymás után.
A helyzet viszont az, hogy ez kurvára nem így van. A 25 középutas album, igen, de ha van olyan, hogy minden idők legjobb középutas albuma, akkor Adele nagy eséllyel épp most adta ki. Nem érdekel, mit mondanak a fanyalgók, a "Hello" egyszerűen Adele eddigi legnagyobbat ütő dala; erősebb, mint a "Skyfall", a "Set Fire to the Rain" vagy a "Someone Like You" és nagyon közel van a "Rolling in the Deep" szintjéhez. De nem a "Hello" teszi a 25-öt Adele eddigi legjobb lemezévé, hanem a megváltozott zenei körítés: a 21 is erős próbálkozás volt, persze, de az még egy jóval hagyományosabb kortárs poplemez volt, ami elsősorban Adele remek hangjára és az olyan bombasztikus érzelmekre épített, mint a "Someone Like You" mindent elsöprő szívfájdalma, vagy a "Rolling in the Deep" mindent elsöprő energikussága. A 25 azonban tele van mindenféle zenei finomságokkal, több elektronikus és tánczenei elem jelenik meg (mint az album legmeglepőbb dalában, a Max Martinnal készült "Send My Love (To Your New Lover)"-ben), bonyolultabb ritmusok, a nyolcvanas évek R&B-jének elemei, valamint sokkal több különböző hangszer, mint például az orgona. Miközben a 21 kizárólag a laposabb popzenét preferáló Paul Epworth producer és Ryan Tedder (a OneRepublic frontembere; azt hiszem, ez mindent elmond róla) segítségével készült, addig a 25-ön olyan különböző kollaborátorok jelennek meg, mint a már említett Martin és Shellback (akik főként dance-popban és elektropopban utaznak), az alternatív rock- és popzene felől érkező Greg Kurstin, a jelenleg egyik legünnepeltebb producernek számító Danger Mouse, a Cee-Lo Green "Fuck You"-jából ismert Smeezingtons. Aztán itt van még elmúlt év egyik legnagyobb slágeréért ("Uptown Funk") felelős Mark Ronson, a Vampire Weekend Modern Vampires of the Cityjén dolgozó, de más indie kedvenceknek (Sky Ferreira, HAIM) is besegítő Ariel Rechtsaid vagy éppen az indie rock egyik legígéretesebb új előadója, Tobias Jesso Jr.
A lemez is épp ennyire sokszínű: eltűnik a 21 hagyományos soul-popja, helyette sokkal több szintetizátor, régimódi R&B-hatások és füstös, bárba illő balladák jelennek meg, miközben Adele rekedtes, bluesos és néhol mennydörgő vokáljai jobbak, mint valaha, csak itt már a hátterek is felnőnek hozzájuk. Itt válik csak egyértelművé, milyen üres és gyenge Ellie Goulding albuma: a gospelt, jazzt, R&B-t és folkot könnyedén egyesítő, mindenkinek befogadható, de valahogy mégis menő 25 van a legközelebb a "nagy poplemez" fogalmához az év terméséből. 4/5
XL, 2015. november 20.
