És vége van, ismétlen, VÉGE VAN! Ezze az utolsó húsz albummal búcsút intünk a 2020-as év végi listáknak (a másik 2020 legjobb dalairól itt található), és ennek az egész elátkozott évnek is. 2020 legjobb lemezei között pedig: atmoszférikus black metal svájcból, a klímaváltozás antropomorf istennői, Lady Gaga, a legjobb album, amit egy 79 éves ember valaha kiadott, és még sokan mások.
20. Against All Logic
2017-2019
(Other People)
Talán kisebbségben van, de Nicolás Jaar köszöni, kifejezetten jó évet zár. A chilei származású elektronikus zenész tavaly FKA twigs ünnepelt második albumának társproducereként, 2020-ban pedig két figyelemreméltó nagylemezt adott ki saját neve alatt - az elsőket a 2016-os Sirens óta - a stílusa melankolikusabb, ambient atmoszférát árasztó oldalát képvislő Cenizas és Telas című darabokat. De még csak nem is ezek voltak Jaar legjobb 2020-as kiadványai: ez a cím az Against All Logic művésznév alatt megjelent 2017-2019-t illeti, mely a hasonlóan szűkszavúan 2012-2017-nek keresztelt, 2018-ban megjelent első A.A.L.-album méltó folytatása. Ezen a lemez ahhoz hasonlóan Jaar táncolhatóbb, mozgékonyabb formában van, de a 2012-2017 súlytalan, nyárias house-át itt viszonylag agresszív posztindusztriális techno kísérletezés váljta, a felkavaró hiphop-ritmusok és a néha váratlan helyről (így Beyoncétól) érkező hangminták, na meg a no wave-istennő Lydia Lunch feltűnése az "If You Can't Do It Good, Do It Hard"-on a producer eddigi legmeglepőbb és legkeményebb alkotsává állnak össze.
19. Lianne La Havas
Lianne La Havas
(Warner/Nonesuch)
Lianne La Havas megspórolhatna rengeteg erőfeszítést, ha nem töltene annyi időt emelkedett koncepciók és komplex hangszerelések felépítésével, és hagyná, hogy nem evilágian gyönyörű énekhangja elvigye a hátán az albumait. Ha a brit énekesnő ezzel a hozzáállással menne neki az egésznek, bizonyára már akkor az ünnepelt kortárs soul-előadók közé sorolhatnánk - de szerencsére La Havas nem hajlandó megelégedni ennyivel, és inkább megteremt egy buja, melankolikus és befelé forduló esztétikát, mely talán sosem varázsolt el olyan szinten, mint 2020-as cím nélküli albumán. Ezek a dalok, melyeket La Havas saját maga írt - leszámítva egy Radiohead-feldolgozást - és melyeken a produceri teendőket is magára vállalta - ebben besegítettek neki néhány, így Aqualung és Mura Masa - egy romantikus kapcsolat történetét mesélik el az elejétől a végéig, és lágy, akusztikus költői szentimentalitásukban olyan nagy elődök visszhangjait érhetjük tetten, mint Isaac Hayes, Joni Mitchell vagy Milton Nascimento.
Lianne La Havas - "Bittersweet"
18. Lil Uzi Vert
Eternal Atake
(Generation Now/Atlantic)
Talán nincs még egy olyan hóbortoson különutas mainstream rapper, mint Lil Uzi Vert, és idén egészen biztosan nem jelent meg még egy olyan elszállt és megosztó mainstream raplemez, mint az Eternal Atake. Uzi hosszú éveken át várakoztatta rajongótáborát, mielőtt idén márciusban végre előállt második rendes stúdióalbumával, és az évek alatt az Eternal Atake egy szinte mitikus, megfoghatatlan műalkotássá magasztosult sokak szemében, úgyhogy a legnagyobb dicséret, amit a tényleges album kaphat az, hogy a végén nem is okozott olyan nagy csalódást: homályos vallásos szektákat és intergalaktikus utazásokat felvonultató vizuális körítése, az éterő elektronikától a beszívott gospelig és a hedonista trapig terjedő produkciója, na meg Uzi absztrakt, hedonista rímei méltók a rapperhez, akit valahogy egy harsányan önutáló emo-himnusz tett nemzetközi sztárrá.
17. Adrianne Lenker
songs
(4AD)
Ennek az albumnak nem kellett volan megjelennie - ahogy 2019 a végéhez közeledett, Adrianne Lenker talán úgy érezte, végre hátradőlhet: zenekara, a Big Thief egy év alatt két nagyszerű albumot vett fel és adott ki megannyi kritikus és indie rock-rajongó örömére, a kettő között turnéztak egy sort, és a decemberi év végi listák mind arról tanúskodtak, hogy a Big Thief immár az indie élvonalába tartozott. Aztán jött a járvány, a lemondott koncertek, a kényszeres bezártság, és egy fájdalmas szakítás, Lenkernek pedig nem volt más választása, mint felvenni ezeket a szívszorító, őszies és pasztorális folkdalokat egy szűkös massachusettsi kunyhó magányában. Mivel nagyon leegyszerűsítve a dolgokat a songs egy szakítós album, a hangvétel itt szinte önsajnálóan mélabús, de Lenker elmélkedő énekstílusa, síróan dallamos gitárpengetése és nagyon személyes, de közben emelkedetten költői dalszerzése valami mágikusabbá formálják ezeket az egyszerű, de egytől egyig csodálatos felvételeket.
Adrianne Lenker - "zombie girl"
16. Lady Gaga
Chromatica
(Streamline/Interscope)
Megesett, hogy nem volt másra szükségünk, csak egy izzasztó, pozitív és táncolható poplemezre, miután a nagy popsztárok egyik évben a másik után introspektív, depressziós trap- és R&B-produkciót próbáltak lenyomni a torkunkon. És kissé váratlan módon az év legnagyobbat robbanó tiszta poplemeze attól a Lady Gagától jött, aki a 2013-as ARTPOP túllihegett katasztrófája óta látszólag félt visszatérni a műfajhoz. A Chromatica persze próbálkozik némi konceptalbumos színjátszással - mármint vannak rajta szimfónikus közjátékok és némi összecsapott háttértörténet valami űrlényekről - de mégsincs annyira elszállva magától, mint Dua Lipa minden világmegváltó szándéka ellenére is kissé üresen kopogó Future Nostalgiája, cserébe viszont van rajta egy sor ellenállhatatlan, kilencvenes évekbeli house-t majmoló dance-pop gyöngyszem Gaga, BloodPop, Max Martin, Tchami és mások tálalásában - a "Stupid Love"-tól, a "911"-ig, az "Enigma"-ig (utóbbira ez az egyetlen elfogadható reakció, köszönjük HANA) és persze a "Rain on Me" egetrengető Ariana Grande-duettjéig.
Lady Gaga/Ariana Grande - "Rain on Me"
15. Run the Jewels
RTJ4
(Jewel Runners/BMG)
A Run the Jewelsnek van valami különös tehetsége ahhoz, hogy a lehető legjobb pillanatban álljanak elő egy újabb rendesen odabaszó hardcore politikai raplemezzel. Legutóbb 2016 alkonyán, a Donald Trump megválasztása utáni vészterhes időszakban hallottunk El-P és Killer Mike keményvonalas közös projektjétől, amikor is a Run the Jewels 3 lázadó szellemű dalciklusával mondtak véleményt az amerikai valóságról, 2020-ban pedig a George Floyd-tüntetések kellős közepén szabadították rá a világra negyedik és egyben eddigi legfeszesebb kiadványukat. Az RTJ4 tömör harmincnyolc percéből egyet sem veszteget el, legalább annyi köze van a metalhoz - Zack de la Rocha már megint feltűnik, ahogy a Queens of the Stone Age-frontember Josh Homme is - mint a klasszikus boom baphez - a második dalon ott van a Gang Starr életben maradt fele, DJ Premier - Mike és El párosa pedig félelmetesebb és lehengerlőbb, mint valaha.
Run the Jewels - "a few words for the firing squad (radiation)"
14. Jessie Ware
What's Your Pleasure?
(PMR/Interscope/Virgin EMI)
Igen, ahogy azt már néhányszor elismételtük, 2020 annyi más dolog mellett egy kisebb diszkó-feltámadás éve is volt - Lady Gaga Chromaticája, Róisín Murphy Róisín Machine-ja Dua Lipa Future Nostalgiája és még pár más ünnepelt poplemez előállt a saját értelmezésével a műfajra, de talán egyik sem csinálta olyan ízlésesen, mint Jessie Ware elegánsan érzéki What's Your Pleasure?-je. Valamilyen szinten talán váratlan fordulat volt ez Ware karrierjében, hiszen a brit énekesnő korábban inkább az olyan merengő szofisztipop-balladákról volt ismert, mint a 2012-es "Wildest Moments", de a What's Your Pleasure? dalai lágy, erotikus és játékos dalai jobban megtestesítik a hetvenes évekbeli diszkó diszkréten bűnös csillogását és szenvedélyes ritmikáját, mint bármelyik kortársa, Ware jelenléte James Ford buja produkciója felett pedig minden pillanatban kérlelhetetlen erejű.
13. Fleet Foxes
Shore
(Anti-)
Idén egymást érték a meglepetésalbumok, hiszen a négy fal közé kényszerült zenészek közül jó néhányan felkaptak valami hangszert, hogy dalba öntsék szomorúságukat (Taylor Swifttől például kettőt is kaptunk). A Shore mondjuk csak részben "karanténalbum", hiszen felvételei már tavaly elkezdődtek, de Robin Pecknold és zenésztársai - köztük Kevin Morby, valamint Daniel Rossen és Christopher Bear a Grizzly Bearből - a negyedik Fleet Foxes-nagylemez jelentős részét a járvány idején vették fel, de akkor is az egyik legjobb a karanténalbumok közül. Még jó, hogy az: csak kevés dolog volt olyan jóleső az elmúlt 12 hónapban, mint derült égből villámcsapásként egy új Fleet Foxes-albumot kapni, tele azokkal a napsütéses harmóniákkal, elvágyódó dallamokkal és magához ölelő, gazdag kamarafolk-hangszereléssel, ami olyan végtelenül szerethetővé teszi Pecknold munkáit. Ráadásul a mostanra tulajdonképpen szólóprojektté változott formáció mögött álló énekes-dalszerző a Shore-on búcsút mondott két közvetlen elődje komplex, barokkos dalstruktúráinak, felidézve bemutatkozó albuma könnyedebb nyárvégi, keserédes indie folk-örömeit.
Fleet Foxes - "Can I Believe You"
12. Charli XCX
how i'm feeling now
(Atlantic/Asylum)
A Shore-ral ellentétben a how i'm feeling now száz százalékig karanténalbum - Charli XCX ezeket a dalokat L.A.-i házában írta meg és vette fel, producerei (köztük BJ Burton, A.G. Cook, Dylan Brady és Danny L Harle) pedig elektronikus úton küldték el neki saját munkáikat ez év áprilisa és májusa között. Tehát a how i'm feeling now valójában elég összecsapott alkotás, egy szinte kétségbeesett reakció egy ismeretlen helyeztre, és mint ilyen, a karantén legtöbbet mondó zenei dokumentuma, azoknak a furcsa hónapoknak a meghatározó lenyomata. És mellesleg Charli legjobb stúdióalbuma is, az első, amit nem vizezett fel valami populista felső utasítás a kiadótól, és amelyen nem találunk semmilyen erőltetett sláger-próbálkozást - ezek a dalok nyers, önvizsgáló, bizonytalan pillanatképek, melyek közelebb engednek előadójuk érzéseihez és félelmeihez, mint bármi Charli régebbi albumairól vagy mixtape-jeiről.
11. Paysage d'Hiver
Im Wald
(Kunsthall)
Lehet, hogy túl korai kijelenteni, lehet, hogy egyszerűen ostobaság, de őszintén az a véleményem, hogy az Im Wald a legjobb black metal-album a kilencvenes évek óta. A svájci Tobias Möckl ("Wintherr") eposzi kétórás magnum opusa a stílus atmoszférikus, komoran melankolikus oldalát képviseli, melyen a nyers lo-fi gitárok a Darkthrone-féle klasszikus black metal vérfagyasztó, sátánista őrülete helyett inkább rejtélyes és a maga vészjósló módján szinte már gyönyörű képzeletbeli tájképeket festenek. A Paysage d'Hiver-projekt a kezdetektől fagyos, téli éjszakai természet kísérteties fantáziáit volt hivatott megzeneséteni, és ez még sosem sikerült olyan teljes, hátborzongató és elsöprő formában, mint az Im Waldon. Nem véletlen, hogy ez volt az első Paysage d'Hiver-kiadvány, amire Wintherr nem "demónak", hanem valódi stúdióalbumnak nevezett: az Im Wald új szintet testesít meg mind e projekt, mind egy egész műfaj számára.
Paysage d'Hiver - "Im Winterwald"
10. Grimes
Miss Anthropocene
(4AD)
Miközben a sajtó és a közönség figyelme túlnyomórészt Grimes magánéletére összpontosult az elmúlt évben (egy szó: X Æ A-Xii), arra kevesebben figyeltek, hogy a kanadai kvázi-popsztár már megint kiadott egy nagyszerű albumot. A Miss Anthropocene címének szójátékában nem véletlenül tűnik fel a "mizantróp" kifejezés: az Art Angels feldobott dance-pop ritmusait ezen a folytatáson borúsabb kisugárzás váltja, egy széteső koncepció a "klímaváltozás antropomorf istennőjéről", dalok képregényes főgonoszokról és a kábítószer-függőség áldozatairól, a zene pedig sötétebb és zavarosabb, amolyan szintetiziált, indusztriális grunge némi sci-fi country és tajvani rap-kitérőkkel. De minden embergyűlölő szeszélye ellenére a Miss Anthropocene-ről sem hiányoznak teljesen az olyan éteri pillanatok, mint az "Idoru", Grimes legszebb szerelmes dala.
Grimes - "You'll Miss Me When I'm Not Around"
9. ESOCTRILIHUM
Eternity of Shaog
(I, Voidhanger)
Lehet, hogy nincs még egy olyan szinten bizarr album ezen a listán, mint az Eternity of Shaog, az ESOCTRILIHUM nevű egyszemélyes francia extrém metal-projekt pokoli mesterműve. Asthâghul, az ESOCTRILIHUM frontembere, dalszerzője, producere és egyetlen zenésze az album bő egy órájában idegenszerű hangszerek (gitár, basszus és dob mellett szintetizátorok, zongorák és vonósok) hadát szabadítja ránk, miközben vészjóslóan, emberhúsra éhes orkként morog a mikrofonba a progresszív rockot idézve nyolc fejezetre osztott okkult fantasy-dalciklus folyamán. Az Eternity of Shaog kaotikus, disszonáns és vadul csapongó lemez, melynek elmétileg nincs semmi joga "fülbemászó"-nak lenni - mármint ezt a jelzőt viszonylag ritkán lehet rásütni egy experimentális black metal-albumra - de Asthâghul valahogy képes volt minden hallgatás után újra magához csábító szörnyeteget kovácsolni ebből az őrületből.
ESOCTRILIHUM - "Exh-Enî Söph (1st Passage - Exiled from Sanity)"
8. Special Interest
The Passion Of
(Thrilling Living/Night School)
Ez az album elmondhat magáról néhány olyan dolgot, ami egyikre sem igaz 2020 többi rocklemeze közül: a The Passion Of provokatív, lázadó, politikai és táncolható, vagyis olyan, amilyen a rockzene legutóbb jó pár évtizeddel ezelőtt volt. A titka persze nagyrészt abban rejlik, hogy a Special Interest - ez a New Orleans-i szintipunk-formáció - a legjobb helyeken találta meg inspirálóit. A The Passion Of megidézi a hetvenes évek végének New York-i underground, ott van benne a no wave-mozgalom szarkasztikus atonalitása vagy a Suicide monoton elektronikája, de a This Heat avantgárd, kifordított posztpunkja és az egész korai techno-mozgalom izzasztó lüktetése is, mindez leöntve amolyan kortárs queer, feminista és antirasszista éllel. A Special Interest talán az egyetlen zenekar, mely mind Nina Simone, mind a Velvet Underground előtt tisztelgett egy-egy dalcímmel, és ez nagyjából logikus is: a The Passion Of modern rockzenei felforgatás, mely mögött magasabb szándékot is találunk.
Special Interest - "All Tomorrow's Carny"
7. Eartheater
Phoenix: Flames Are Dew Upon My Skin
(PAN)
Lehet, hogy Alexandra Drewchin negyedik Eartheater-albumot egy szakítás és az azt követő lelki újjászületés inspirálta, de a Phoenix: Flames Are Dew Upon My Skin művészi jelentősége felülemelkedik köznapi eredettörténetén. Az Eartheater-projekt három kiváló nagylemezzel (a Metalepsis és a RIP Chrysalis 2015-ben, az IRISIRI 2018-ban) obskúrus Bandcamp-entitásból a furcsa kísérletező zenei sajtó rajongásának univerzáils tárgya lett, de a Phoenix még elődeihez képest is lélegzetelállító áttörés, ahol Drewchin váratlanul személyes dalszerzése először közelíti meg azt, amit akár popzenének is lehet nevezni. A produkció letisztultabb, a formátlan avantfolk elődökhöz képest az énekhang és a gitár érezhetően az előtérbe kerül, de ez nem jelenti azt, hogy a Phoenix véglegesen elhagyná az Eartheatertől megszokott absztrakt elektroakusztikus pszichedéliát - csak épp ezeken a dalokon a korábban alig megközelíthető előadó végre nyitottabbá válik.
6. Oranssi Pazuzu
Mestarin kynsi
(Nuclear Blast)
Az Oranssi Pazuzu, a pszichedelikus black metal finn hősei, minden egyes új albumukkal messzebbre merészkednek a műfaj határain túli ismeretlenbe - a 2016-os Värähtelijä volt talán az első pillanat, amikor sikerült felhívniuk magukra a "kívülállók" figyelmét (ez nem is csoda, hiszen olyan hátborzongatóan jó dalok voltak rajta, mint a "Saturaatio"), az idei Mestarin kynsivel azonban a zenekar mintegy rakétaként kilőtt az űrbe, és amit maguk mögött hagytak a porfelhőben, az karrierjük ragyogó csúcspontja volt. Ezen az albumon túlcsordul az emberfeletti zenei tudás, ahogy az Oranssi Pazuzu Jun-His hörgő torokhangja által vezérelve csillagközi utazásra indul a black metalból kiindulva a pszichedélián, a space rockon, a progresszív zenén és az avantgárd jazzen keresztül, a baljós sötét ambient-közjátékokat villámló, kozmikus metal-kitörésekkel egyensúlyozva, és mindezt úgy, hogy a zene sosem veszíti el különös vonzerejét.
Oranssi Pazuzu - "Uusi teknokratia"
5. Yves Tumor
Heaven to a Tortured Mind
(Warp)
Ha valaki az előzményeket nem ismerve hallgatná meg a Heaven to a Tortured Mindot, talán sosem jönne rá magától, hogy Yves Tumor, az album beskatulyázhatatlan poszthumán glamrock-sztárja fél évtizeddel ezelőtt még egy alig ismert kísérletező elektronikus producer volt. Pedig valójában könnyű megtalálni Tumor posztindusztriális gyökereit e 12 dal idegenszerű, pszichedelikus hangszereléseiben és felszabadult, formátlan kisugárzásában, még ha az előtérbe a popzenei érzékenységet eláruló, fülbemászó dallamok kerülnek is. Tumor pedig látszólag kényelmesen elvan félúton a pop és az experimentális zene között, mintha David Bowie kelt volna új életre benne, hogy felvegyen egy albumot Daniel Lopatinnal.
Yves Tumor - "Romanticist / Dream Palette"
4. Ichiko Aoba
"gift" at Sogetsu Hall / Windswept Adan
(hermine)
Ichiko Aoba nem egy, de kettő egyenrangúan csodálatos albumot adott ki az elmúlt 12 hónapban, és nekem nem volt kedven csak egyet választani azok közül, úgyhogy mindkettő megkapja ezt a helyet - az áprilisban megjelent "gift" at Sogetsu Hall című koncertalbum, és a december elején napvilágot látott nagylemez, a Windswept Adan. Mindkét kiadvány megörökíti a japán folkénekes álomszerű költészetét, és zenéjének fényes, letisztult természeti szépségét, de Aoba művészetének más-más oldalát mutatják meg. A "gift"-en egy saját magát leszámítva üres színpadon éneklő, magányos előadót hallhatunk, aki csak akusztikus gitárjával kíséri magát, néha pedig még azzal sem, és csupán érzékeny, remegő énekhangjára támaszkodik. Ezzel szemben a Windswept Adan egy vonósokat, fúvosókat és teljes zenekari hangszerelést felvonultató, szinte barokkos alkotás, mely megmutatja, milyen messzire jutott Aoba korai lemezeinek puritán lo-fi folkjától. A hatás azonban mindkét esetben varázslatos.
Ichiko Aoba - "守り哥 ("gift" at Sogetsu Hall)"
3. Waxahatchee
Saint Cloud
(Merge)
A gyakran ismételt közhely, miszerint nagy művészetet csak nagy szenvedés inspirálhat, csak annyi: egy közhely - és a Saint Cloudnál hatásosabb cáfolata e gondolatnak talán nem is jelent meg idén. Katie Crutchfield, a Waxahatchee-projekt mögött álló énekes-dalszerző kiadott már négy kiváló nagylemezt a Saint Cloud előtt, de remekművét mégis akkor készítette el, amikor a búcsút mondott a hosszas turnéknak, legyőzte az alkoholizmust és letelepedett egy tartós romantikus kapcsolat keretében. És akik ebből a leírásból arra következtetnek, hogy a Saint Cloud unalmas lemez, azok hatalmasat tévednek: Crutchfield dalszerzése sosem volt ilyen törékeny és lecsupaszított, és sosem volt jobb, a nehezen elért diadalokról és a bizonytalan lábakon álló boldogságról szóló dalai félénk kora tavaszi napfényt idéző alternatív countryja erősebb és megindítóbbak, mint bármelyik korábbi munkája.
2. Bob Dylan
Rough and Rowdy Ways
(Columbia)
Leonard Cohen vakarhatja a fejét a túlvilágon - már nem ő az ember, aki a legjobb albumot adta ki 79 évesen. Dylantől ráadásul csak nagyon kevesen számíthattak erre - elvégre mindenki kedvenc Nobel-díjasa legutóbb 2012-ben adott ki eredeti szerzeményekből álló nagylemzet (ez volt a Shakespeare-t és a Titanic elsüllyedését egyaránt megidéző Tempest), azóta pedig leginkább Frank Sinatra-feldolgozásokat vett fel soha véget nem érő turnéinak rövid szüneteiben. De aztán előállt a Rough and Rowdy Waysszel, egy megrendítő öregkori remekművel, melyen ugyanazt a többrétegő utalásokkal dobálózó, csípős humorú, rekedt hangú, bőbeszédű ellenkultúra-költőt láthattunk viszont, akit régről ismertünk. Nem tudom biztosan, hogy a Rough and Rowdy Ways lesz Dylan utolsó albuma, vagy sem - elvégre ő maga már az 1997-es Time Out of Mind óta énekel előszeretettel saját közelgő haláláról - de ha igen, nos, ennél méltóbb búcsúzást nehéz is lenne elképzelni.
1. The Microphones - Microphones in 2020
(P.W. Elverum & Sun)
Egy hosszú dal, felvéve: sehol, 2019 májusa és 2020 májusa között. Ez minden, amit megtudhatunk, ha elolvassuk a Microphones in 2020 mellékelt ismertetőszövegét a Bandcampen. Ebben a mondatban ott bujkál persze Phil Elverum ismerős csendes szarkazmusa, de a valóságban nehéz is lenne értelmes leírást kitalálni ehhez az albumhoz, hiszen a Microphones in 2020 tulajdonképpen Elverum zenei önéletrajza, egy elnyújtott, absztrakt és költői merengés az önazonosságtól, a művészetről, az emlékezésről. Az indie-színtér nagy kívülállója és szűkszavú poétája nem az üres nosztalgia kedvéért döntött úgy, hogy a klaszikus The Glow Pt. 2-ért felelős régi zenekara nevén adja ki ezt a szerzeményt: a Microphones in 2020 mélyen önvizsgáló, a "dolgok valódi állapotát" kereső egzisztenciális utazás elbeszélője múltjába, melyből hiányzik a "régi szép idők"-szentimentalizmus árnyéka is. Ahogy Elverum felidézi látszólag jelentéktelen képek és események sorát - egy Stereolab-koncertet, egy éjszakát, amikor a csillagokat bámulva hevert egy háztetően néhány barátjával, amikor megnézte a Tigris és sárkányt egy moziban... - és ahogy az albumhoz kapcsolódó rövidfilmben egymást váltogatják a dalszerző régi fényképei, az egész magában kicsit öncélúnak tűnő projekt valami nagyobb, univerzálisabb dologgá válik: egy meditálássá a rég elmúlt pillanatokon, melyek azzá az emberré formálták őt, aki épp most e sorokat énekli, valamivé, amiben könnyen megtalálhatjuk önmagunkat is. A zene hasonló utazást testesít meg a Microphones és a Mount Eerie korszakain keresztül: Elverum megemlíti azokat, akik hatással voltak rá karrierje kezdetén és azt követően (a Sonic Youthtól a Red House Paintersig, a Mayhemtől a This Mortal Coilig), miközben elbeszélésének aláfestése lo-fi akusztikus gitárpengetéstől őrjöngő pszichedelikus rockig és monoton drone-ig csapong. "Örökké énekelni fogom ezt a dalt", jelenti ki Elverum a Microphones in 2020 utolsó felvonásában, az egész élettel azonosítva művészetét, és mi mást válaszholhatnánk erre, mint azt: Köszönjük, Phil!
