Múlt héten letudtuk az év legjobb dalait - most lássuk az albumokat. Volt, hogy elég mélyen a felszín alá kellett tekinteni az elmúlt 12 hónap során, hogy megtaláljuk az igazán értékes művészetet, de legyen szó francia extrém metalról, kenyai ambientről vagy japán folkról, a végén mindig megérte megerőltetni magunkat. És persze a populárisabb vizeken is találtunk maradandó alkotásokat, Fiona Apple vagy Bob Dylan nagy visszatérésétől Charli XCX karanténalbumáig, a Tame Impala olvadt pszichedelikus diszkójától az Avalanches eklektikus örömzenéjéig. Tehát minden további nélkül, íme az ötven kedvenc albumom 2020-ból:
50. 100 gecs
1000 gecs and The Tree of Clues
(Dog Show)
Az eredetijét felülmúló remixalbum ritka, mint a fehér holló, de azt hiszem, idén a 1000 gecs and The Tree of Clues volt a szabályt erősítő kivétel. Dylan Brady és Laura Les egyszerre szürreális, elszállt és gyermeki poszt-minden rágógumipop-projektje önmagában is könnyedén átlépi a normalitás határát, de a The Tree of Clues emo rapet, nightcore-elmebajt és leépült trance-t, na meg a Fall Out Boytól Charli XCX-ig és Tommy Cash-ig több generációnyi popkülöncöt felvonultató ötven perce még számukra is új távlatokat nyit meg.
100 gecs - "xXXi_wud_nrvstøp_ÜXX (Remix)" (ft. Tommy Cash, Hannah Diamond)
49. Roc Marciano
Mt. Marci
(Marci/Art That Kills)
A New York-i underground régi motorosa, Roc Marciano az olyan előadók exkluzív klubjába tartozik, akik látszólag képtelenek rossz albumot kiadni kezeik közül. Marciano esetében ez talán még figyelemreméltóbb, hiszen az ember kis túlzással egész karrierjét azzal töltötte, hogy ugyanazt a dalt vette fel újra és újra és újra: fapofával előadott abszurdista strici-történetei és minimalista produkciója semmit sem változtak kiváló albumokkal teli karrierje során, és a Mt. Marci sem ad semmi újat ezen a téren - Marciano fanyar humora és zord világlátása még mindig helyükön vannak, oldalán pedig feltűnik az alternatív rap jó néhány meghatározó arca - többek között ScHoolboy Q az egyik legjobb verzéjével az utóbbi évekből.
48. Autechre
SIGN
(Warp)
Rob Brown és Sean Booth, az Autechre két IDM-tudósa sosem fordított hátat a magával ragadó minimális elektronikának, de a 2010-es években lemezeik fokozatosan lettek egyre kevésbé megközelíthetőek. Az elseq 1-5 öt óráját a 2018-as NTS Sessions megfejelte még hárommal, és a végeredmény inkább egy maratoni, pszichedelikus gitárbaszkurálással megöltött Grateful Dead-koncertalbum elektronikus megfelelőjéhez hasonlított, mint bármire, amit a duó kilencvenes évekbeli fénykorában adott ki. Az idei SIGN azonban jóleső visszatérést jelez a tömörebb és komponáltabb, helyenként szinte barokkosan kimunkált "agyas tánczenéhez", ahol a kaotikus ritmusok meglepő gyakorisággal adják át helyüket atmoszférikus, sejtelmes ambientnek.
47. RAY
Pink
(DISTORTED)
Azt hinnéd, a shoegaze elég szigorúan kőbe vésett szabályok szerint működik - szomorú angol zenészek, sok gitár, és még több effekt - de nagy ritkán találkozhatsz valakivel, aki egészen máshogy fogja fel a műfajt. Ott volt persze a The Veldt, talán az egyetlen afroamerikai shoegaze-formáció, akik izgalmasan idegenszerű R&B-s ízt csempésztek a shoegaze-be, most pedig itt van a RAY, a stílus ritka női zenekarainak egyike, akik a j-pop felől közelítik meg a visszhangzó, sűrű gitárzenét, és a Pink, éteri tónusokkal és álmodozó szentimentalizmussal támadó bemutatkozó lemezük mindkét világ legjobb formáját képviseli.
46. The Avalanches
We Will Always Love You
(Modular)
Egykor ők voltak a zenekar, akik kiadták minden idők egyik legünnepeltebb debütáló albumát, hogy aztán másfél évtizeden keresztül várakoztassák a folytatásra vágyó rajongókat. Wildflower című második lemezük megjelenése után azonban az ausztrál duó talán végre arculatot válthat: lehetne az Avalanches az a zenekar is, mely három-négy évente kiad egy újabb lágyan pszichedelikus diszkó-odüsszeiát eklektikus hangminta-alapú produkcióval és gyakran váratlan helyről érkező vokalisták hadával felszerelve. A We Will Always Love You magabiztos lépés ebbe az irányba: mint a "Music Is the Light"-on megjelenő Cornelius klasszikus Fantasmája, ez az album hetvens percnyi buján ellazuló nyáresti pszichedelikus elektronika, ahol Vashti Bunyan, Denzel Curry és Rivers Cuomo kényelmesen megférnek egymás mellett.
The Avalanches - "Music Makes Me High"
45. Freddie Gibbs/The Alchemist
Alfredo
(ESGN/ALC/Empire)
A középnyugati rap egyik legjelentősebb, de mégis valahogy örökké alulértékelt figurája, Freddie Gibbs kiadott már két kiváló albumot Madlibbel közösen (a 2014-es Piñata és a 2019-es Bandana), de az idei Alfredo a 2018-as Fettit követi, melyen Gibbs - és Curren$y - szövegei alá The Alchemist, az alternatív hiphop másik ikonikus veterán producere szolgáltatta az alapot. Míg a mainstreamet egyre inkább a kisugárzás, a karizma uralja, az Alfredo a stílus és a tehetség mesterkurzusa - feszes 35 perce alatt lehetetlen hibát találni Alchemist atmoszférikus boom bap-hangszerelésében és Gibbs, meg az oldalán feltűnő raptitánok előadásmódjában egyaránt.
Freddie Gibbs/The Alchemist - "Something to Rap About" (ft. Tyler, the Creator)
44. Shygirl
Alias EP
(Because)
Rendes albumot Blaine Muise/Shygirl még mindig nem adott ki, de Alias című második EP-jével sikerült felülmúlnia ígéretes 2018-as bemutatkozását, a Cruel Practice-t - Sega Bodega produkciója már megint sötét, indusztrális futurista klub-látképeket épít fel, és Shygirl érzéki, suttogó félig-rappelésével párosítva ugyanolyan zavarba ejtő érzéseket kelt, mint az EP borítója, mely egyrészt arra a visszataszító jövőbeli tapéta-emberre emlékeztet abból az egy Doctor Who-epizódból, másrészt van benne valami furcsán felkavaró és erotikus.
43. Eternal Champion
Ravening Iron
(No Remorse)
"Modern" már csak akkor lehet egy metalzenekar, ha beskatulyázza magát a megszámlálhatatlan, és egyre szaporodó furcsa al-alműfajok egyikébe, de a második Eternal Champion-lemez nem több 37 percnyi diadalmasan dallamos, régivágású heavy metalnál, mely simán megjelenhetett volna harminc-negyven évvel ezelőtt is. És valóban, a texasi formációt hallgatva rögtön az olyan power metal-elődök himnikus riffjei jutnak eszünkbe, mint a Helloween, de a Ravening Iron nevetségesenen felemelő, zúzós fantáziájába elég friss ötlet és magával ragadó brutalitás szorul ahhoz, hogy mégis komolyan vegyük.
Eternal Champion - "Ravening Iron"
42. 070 Shake
Modus Vivendi
(GOOD/Def Jam)
Kanye West egyetlen igazán jó döntése totálisan szétcsúszott utóbbi néhány évéből az volt, amikor GOOD Music kiadója szerződést adott 070 Shake-nek. A Danielle Balbuenaként született rapper többször is feltűnt West elátkozott "Wyoming Sessions" lemezein - így például a ye csúcspontját jelentő "Ghost Town"-on - bemutatkozó albuma azonban távol sem lehetne az öntömjénző unalomtól, amit azok képviseltek. A Modus Vivendi mutáns elektropopja összezavaró, idegenszerű formákat ölt, ahogy 070 Shake nyers, nyílt vallomásokat tár elénk ezeken a furcsa és gyönyörű, jeges, hipnotikus magánnyal teli sci-fi emo balladákon.
070 Shake - "Guilty Conscience"
41. Sam Prekop
Comma
(Thrill Jockey)
1999-es cím nélküli bemutatkozó szólólemeze óta Sam Prekop szabályosan ötévente előáll egy újabb megnyugtatóan éteri progresszív ambient-albummal - és úgy tűnik, a neves experimentális zenészt 2020 minden káosza sem állíthatta meg. A posztrock alappillérei közé sorolandó The Sea and Cake frontembereként ismert Prekop csak Jim O'Rourke-kal említhető egy lapon a kilencvenes évekbeli indie kísérletező elektronikus oldalának veteránjai közül, és a Comma - bár több ritmust és dallamot csempész az elődeiről ismerős formátlan moduláris szintetizátor-hullámokba - épp ugyanazt a lágy atmoszférákkal dolgozó drone-lebegést idézi meg, amit O'Rourke 2013-ban indult Steamroom-sorozata is.
40. Klein
Frozen
(szerzői kiadvány)
Klein az alternatív R&B-t felismerhetetlen, posztindusztriális töredékekké torzító londoni avantgárd színtér kimagasló alakja, akinek kezében - és olyan korábbi remekművein, mint a 2017-es Tommy EP vagy a tavalyi Lifetime - azok az ideges, zajos sóhajtások valahogy nyugtalanító kortárs klasszikus zenévé lényegülnek át. A Frozen talán Klein legnyíltabban önvizsgáló szándékú kiadványa, egy tizenöt perces eposzokat és kilencven másodperces dalszilánkokat egyaránt felvonultató félálom-glitch hangkollázs, melyen személyes és politikai traumának egyaránt jut hely.
39. Jeff Rosenstock
NO DREAM
(Polyvinyl)
Valójában nem találtunk semmi igazán meglepőt a NO DREAM-en, Jeff Rosenstock legújabb nyughatatlan punk-szólólemezén. A témák ismerősek voltak: kapitalizmus-ellenes mozgósítás, pesszimista politikai látképek, a háta mögött már figyelemreméltó kívülálló rock-karriert tudó énekes-dalszerző megfigyelései a zenészlét egyre inkább felhalmozódó nehézségeiről. A zene ugyanaz az energikus, szenvedélyes és fülbemászó elegye volt a hardcore intenzitásának, a pop punk dallamos önutálátának és a power pop keserédesen csábító riffelésének, amit azelőtt a Worry.-t és a POST-on tapasztaltunk. De Jeff Rosenstock már csak ilyen: látszólag sosem változik, és mégis felülmúlja önmagát minden egyes új albumával.
38. KMRU
Peel
(Editions Mego)
Az afrikai elektronikus zenei színteret hajlamosak vagyunk a Nyege Nyege Tapes sűrű poliritmikájával azonosítani, de a kenyai Joseph Kamaru az elragadó, minimalista ambient ellepontot képviseli. A Peel, az egyik számos 2020-as kiadványa közül az Editions Mego gondozásában jelent meg, mely annak idején Fennesz klasszikus ambient lemezeit is megjelentette, és ezek a ráérősen elnyújtózó, kínos lassúsággal építkező meditatív drone-szerzemények nincsenek is olyan távol az osztrák előadó tavalyi diadalmas visszatérése, az Agora (2019 második legjobb albuma) épphogy csak megmozduló elektroakusztikus álomképeitől.
37. Arca
@@@@@
(XL)
Hogy pontosan miféle kiadvány a @@@@@ - nevezhetjük albumnak, mixtape-nek, de akár ötvenperces kislemeznek is - azt nehéz volna megmondani. Azt azonban viszonylag könnyen ki tudom jelenteni, hogy ez a szürrealista latin indusztriális techno-konceptalbum, melyen Arca egy Diva Experimental nevű rádióbemondó bőrébe bújva néhány másodpercestől három-négy perces hosszig terjedő töredékekre osztja fel absztrakt és tudatfolyamos mindenen túli elektronikáját, a producer egyik legjobb munkája. Később rendes idei nagylemezén, a KiCk i-on Arca közelebb jutott a tiszta popzenéhez, mint korábban bármikor, de ez a varázslatos és agyzsibbasztó kísérlet jóval hatásosabbnak bizonyult.
36. Matmos
The Consuming Flame: Open Exercises in Group Form
(Thrill Jockey)
Ahogy minden Matmos-albumnak, úgy a The Consuming Flame-nek is megvan a maga bizarr koncepciója - a kísérletező elektronikus duó tavalyi Plastic Anniversaryje kizárólag műanyag tárgyak által kiadott hangokból épült fel, Drew Daniel és M.C. Schmidt roppant méretű idei projektje pedig 99 különböző zenész - köztük a Yo La Tengo, Matthew Herbert, a clipping. vagy Oneohtrix Point Never - saját daltöredékeiből épült fel, melyekben csak a 99 BPM-es tempó volt a közös. És ahogy minden Matmos-album, úgy a The Consuming Flames is képes felülemelkedni bizarr koncepcióján: széteső kakofónia helyett Daniel és Schmidt egy újabb ambiciózus és meggyőző kísérletező elektronikus opust alkottak.
