2020 van, és Christopher Nolan már megint visszatért egy magát ambiciózus műfaji kísérletként hirdető valamivel, ami a végén mégiscsak egy újabb Christopher Nolan-filmnek bizonyul. Mert Nolan ezt csinálja, mindegy, hogy most éppen szuperhősmoziról, űroperáról, vagy éppen háborús filmről van szó: megragad egyet a mozgókép jó öreg zsánerei közül, kiöl belőle minden humort, romantikát és úgy általában emberi érzelmet, és átformája valami jéghideg, merev és a rendező merev, szigorú logikája szerint működő elmejátékká. És mert Nolan jó rendező, mindez általában kifizetődik mind művészi, mind kereskedelmi értelemben - és a Tenet esetében többé-kevésbé már megint kifizetődött.
A Tenet meghatározása szerint kémfilm, vagy pontosabban Christopher Nolan saját, személyes elképzelése arról, milyennek kéne lennie egy kémfilmnek. Ne várjuk hát a Tenettől a James Bond- vagy a Mission: Impossible-sorozatokból ismerős sármos macsó karaktereket, szédült akcióhősködést és laza poénkodást: itt minden és mindenki halálosan komoly, a tónus pedig egyenletesen hideg és érzelemmentes. Mármint, a főszereplőre a többi karaker konkrétan csak "Protagonista"-ként utal - nem tudunk meg róla semmit, még a nevét sem. A néhány pillanat, ahol a Tenet könnyedebb hangvétellel és egy-egy viccesnek szánt beszólással próbálkozik meg, egyszerűen kilóg a filmből, mintha Nolan csak kényszerűségből írta volna bele azokat a forgatókönyvbe. (Azt azért megmosolyogtam, amikor a rendező bedobott a végére egy Casablanca-utalást. Kár, hogy még Humphrey Bogart kisujjába is több karizma szorult, mint a Tenet bármelyik karakterébe.)
A forgatókönyv - itt van a kutya elásva. Ha valamiről már most rengeteget beszélnek, és a jövőben bizonyára még többet fognak beszélni a Tenet kapcsán, az a már-már túlságosan bonyolult, a készületlen nézőt menthetetlenül összezavaró cselekmény. Igen, Nolan eljátszotta az egész "álom az álomban"-játékot az Eredettel, azelőtt meg annyi kaotikus flashbacket és agyzsibbasztó fordulatot zsúfolt a Tökéletes trükkbe, amennyit más rendezők egy egész karrier alatt sem alkalmaznak, de a Tenet talán a legmerészebb kísérlete a történetstruktúrával az áttörést hozó Mementó óta. Karaktereink itt kedvük szerint járkálnak előre és hátra az időben, golyók repülnek vissza fegyvercsövekbe és rejtélyes tömegpusztító fegyverek érkeznek korunkba a távoli jövőből, és ha nem figyelünk a filmre száz százalékosan, gyorsan összekavarodhatunk - hogy most akkor mi történik, miért és mikor? Voltak pillanatok, amikor én is inkább elengedtem a dolgot, a teljes megértés helyett a kivitelezésre koncentrálva. Elvégre, ha tényeg fel akarom fogni a Tenet minden egyes részletét, megnézhetem még néhányszor - az elejétől a végéig, és fordítva is. Úgyhogy ne is menjünk itt bele ezekbe a részletekbe - ha nagyon le akarjuk butítani a dolgot, a Tenet arról szól, hogy néhány titkosügynök meg akarja akadályozni a közelgő "harmadik világháborút", azaz egy olyan eseményt, ami az ismert világ biztos pusztulásához vezet.
A tétek tehát magasak, és elég okot is adnának nekünk ahhoz, hogy nagyon szorítsunk hőseinknek, de számomra kicsit tönkretette a dolgot az, hogy az egész apokaliptikus terv mögött álló ördögi elme valójában egy orosz akcentussal beszélő, hasnyálmirigyrákos Kenneth Branagh. Mondjuk Branagh itt nem azt az irritáló, ripacskodó formáját mutatja, amit szinte minden szerepében, és szinte meggyőzően utálatos tud lenni, de ez nem teszi kevésbé zavaróvá a tényt, hogy Nolan egyszerűen képtelen fenyegető, többrétegű antagonistákat írni. Mármint, az embertől, akinek Heath Ledger testileg-lelkileg sérült pszichopata hobó-Jokerét köszönhetjük, ez az öngyilkos hajlamú fegyverkereskedő egyszerűen kevés egy ilyen súlyos koncepciókkal dobálózó filmben. Persze azt el kell ismernünk, hogy Nolan nem csak antagonistákat nem tud írni, hanem ironikus módon protagonistákat sem: John David Washington rettenthetetlen CIA-s hőse ugyanolyan jellegtelen és üres figura, mint mindenki más a Tenetben, a karakterek és a színészek (köztük az általában kiváló, itt inkább halovány Robert Pattinson) szinte csak muszájból vannak jelen, mert nélkülük Nolan sehogy sem tudná elmesélni a Történetet, ami valójában egyedüli dologként érdekli.
Szerencsére a történet a maga túlspilázott agyassága ellenére is épp eléggé leköti a nézőt, a hús-vér karakterek hiányát pedig Nolan karrierjének leglátványosabb akciójelenetei legalább részben pótolják. A nagy, távoli felvételekben levezényelt megalomán fajtája az akciónak persze eddig is a Nolan-repertoár megbízható része volt - emlékezzünk csak vissza A sötét lovag fantasztikus kamionos üldözésére - de itt ezek mellett végre a közelharc sem az az ide-oda kapkodó, homályos és kivehetetlen nonszensz, ami Nolan Batman-filmjeinek krónikus betegsége volt. Ne számíts a Tenettől mondjuk A rajtaütés 2. művészien koreografált brutalitására, de itt legalább mindig ki lehet venni, hogy éppen hol vannak és mit csinálnak a karakterek, miközben épp szétverik egymást, ami már egy lépés a jó irányba.
Lehet, hogy abból, amit itt leírtam az a kép jön le, hogy nekem nem különösebben tetszett ez a film, de ez azért nem teljesen igaz. Mint Christopher Nolan összes munkája, úgy a Tenet is egy mesterien kivitelezett bűvésztrükk - Nolan ehhez ért, a csavarokhoz, az unortodox történetmeséléshez, az újszerű szerkezetekhez, és a Tenettel már megint letett az asztalra egy filmet, ami a maga kimódolt, kíméletlenül racionalista módján abszolút szórakoztató moziélmény. Az tény, hogy a Tenet nem rendezte át olyan szinten az agyamat, mint azok a filmek, amiket Nolan legjobbjainak tartok - mint a Mementó, mint a Dunkirk, vagy akár az Eredet - de biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer még újra fogom nézni. (Ha ez sem lenne elég: ebben a rangsorban a Tenetet az Eredet és a Tökéletes trükk közé helyezném).
