Aki Kaurismäki talán az egyetlen finn filmrendező, akit hazáján kívül is viszonylag sokan ismernek, így viszonylag nagy port kavart az a kijelentése, miszerint az idei A remény másik oldala lehet az utolsó rendezése. A nyolcvanas évek eleje óta aktív Kaurismäki művészetét a finnekre jellemző szűkszavúság, a minimalista filmezési stílus és a visszafogott, fapofával előadott humor határozza meg, legismertebb filmje talán az 1989-es Leningrad Cowboys menni Amerika, melyben Jim Jarmusch is feltűnik egy cameoszerep erejéig. (Jarmusch azok közé tartozik, akikre hatással volt Kaurismäki munkássága, az 1991-es Éjszaka a Földön Helsinki-jelenetében feltűnik a finn rendező egyik gyakori színésze, Matti Pellonpää - és tulajdonképpen az egész jelenet Kaurismäki stílusát idézi.) A későbbi Kaurismäki-filmek közül az 1992-es Bohémélet, az 1994-es Vigyázz a kendődre, Tatyjána! és a 2002-es A múlt nélküli ember emelkedik ki (az utóbbi megnyerte a zsűri nagydíját a 2002-es Cannes-i felsztiválon).
A remény másik oldala, ami tehát a rendező utolsó filmje, nagyon aktuális témát dolgoz fel: egyik főszereplője Khalid, egy szír menekült, aki egy teherszállító hajó fedélzetén érkezik Finnországba. Amúgy Kaurismäki előző filmje, a 2011-es Kikötői történet szereplői is illegális bevándorlók voltak, de idén még jobban sikerült elkapnia a korhangulatot (meg is nyerte a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét a berlini Nemzetközi Filmfesztiválon). És hogy milyen a film? Az a helyzet, hogy nagyon jó. Ha Kaurismäki tényleg A remény másik oldalával fejezi be rendezői pályafutását, akkor elmondhatjuk, hogy a csúcson hagyja abba. Egyrészt ebben a filmben megvan minden rá jellemző technika (a Rainer Werner Fassbendert idéző beállítások, a finn rockzenekarok szerepeltetése, a finom, de hatásos humor), a régi filmjeiből ismert színészek (mint a Wikströmöt alakító Sakari Kuosmanen vagy a kisebb mellékszerepben feltűnő Kati Outinen - az ő karaktere a Portugáliában élő Kaurismäkihoz hasonlóan a túl hideg és sötét Finnország elhagyását tervezi), másrészt pedig úgy tud bekapcsolódni a bevándorlás problémái körül kialakult párbeszédbe, hogy nem foglal állást egyértelműen valamelyik oldal mellett. Bár a finneket (a kötelezően megjelenő náciktól eltekintve, akikről egy elég keserűen vicces jelentben kiderül, azt sem tudják, hogy muszlim, és nem zsidó emberre támadnak) alapvetően jó szándékú emberekként mutatja be, Khaledet mégis kitoloncolják az országból, mivel régi lakhelye, Aleppó "biztonságos" helynek minősül (ezt követően a híradóban épp egy aleppói gyermekkorház lebombázásáról beszélnek). Ehhez hasonlóan Khaledet is jó embernek ismerjük meg, de bizonyos jelenetek (mint az, amelyikben lazán "hitetlenek"-nek nevezi a finneket, annak ellenére, hogy korábban azt állította, maga mögött hagyta az iszlám hitet; vagy az amelyikben arról beszél, hogy áttérített egy kutyát az iszlámra) kissé elbizonytalanítanak a valódi jellemét illetően, Kaurismäki pedig sosem fedi fel, mi folyik valójában a fejében.
A remény másik oldala okosan nyúl egy problémás témához és a fentebb említett Fasbinderrel ellentétben itt-ott megenged magának némi optimizmust. A legtöbb magyar nyelvű kritika erről a filmről leginkább azzal a jelenettel fog foglalkozni, amelyben Khaled arról beszél, hogy Magyarországon milyen erőszakosan bántak vele a rendőrök és hogy a magyar határon szakadt el húgától. Szerintem nem ezért érdemes megnézni, inkább azért, hogy még egyszer, utoljára kiélvezhessük Kaurismäki visszafogott humorát, szomorú és szűkszavú karaktereit, valamint azért, hogy talán új irányból is megvizsgálhassunk egy olyan kérdést, amit a legtöbben nem hajlandóak egynél több nézőpontból látni.
