Az előző hasonló írásban valamennyire bemutattam a korai heavy metál néhány jelentős zenekarát, itt most kicsit továbblépünk és néhány olyan formáció következik, amelyek az évtized későbbi éveit határozták meg (és akik közül néhányan ma is töretlenül népszerűek). Továbbra sem ez a kedvenc zenei műfajom, a zenekarok közül, amiket bemutatok itt néhányat egyszerűen nem szoktam hallgatni, ha nem muszáj, másokat pedig kifejezetten utálok - és ezt nem is nagyon fogom titkolni. Nem csak metálzenekarokról lesz itt szó: ahogy a cím is sugallja, lesz szó sima bluesos hard rockot (AC/DC), stadionrockot (Queen) és progresszív rock alapú metált (Rush) játszó társaságokról is. Az első, akiket megemlítenék azonban egy vérbeli heavy metál zenekar, akik még ma is működnek, sőt, nem is vesztettek sokat erejükből.

Természetesen a Judas Priestről van szó, akik 1969-ben alapultak, de első lemezük csak öt évvel később jött ki. Ez az album (ami a Rocka Rolla címet kapta) azért különösen érdekes, mert miközben a hetvenes évek és a korai nyolcvanas legtöbb meghatározó metálzenekara már első lemezén elég érett és kifejlett hangzást mutatott (így a Black Sabbath, az Iron Maiden vagy akár a Metallica debütálásai például egyértelműen a legjobbjaik között vannak), addig a Priest még igen távol volt legerősebb formájától ezen a nem túl emlékezetes, bluesos rock and roll albumon (annak ellenére sem, hogy ugyanaz volt a producere, aki a Sabbath mesteri első három lemezének is). A második Judas Priest album, az 1976-os Sad Wings of Destiny azonban szinte egy teljesen más zenekart mutatott be, mint a Rocka Rolla - és a heavy metál legjelentősebb nagylemeze volt a Deep Purple Machine Headje óta. 1976 volt az év, amikor punk rock először betört a popzenébe és a diszkó is fénykorát élte ekkoriban, így a heavy metálról kissé elterelődött a figyelem (főleg úgy, hogy a műfaj három legfontosabb zenekara, a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin hanyatlóban voltak) és legfeljebb a populárisabb zenét játszó hard rock zenekarok voltak népszerűek (mint a Queen, a KISS vagy Alice Cooper). Ennek köszönhetően a Sad Wings of Destiny nem fogyott túl jól megjelenése évében - bár a Rolling Stone például pozitív kritikát adott neki - de egyértelmű fordulópontot jelentett a heavy metál történetében. Rob Halford lenyűgöző vokálja, az eklektikus hangulat (a "Victim of Changes" a progresszív rock, a "Tyrant" a tiszta agresszió, az "Epitaph" pedig a kifinomult zongorás ballada elemét adja hozzá az összképhez) vagy akár a nagyszerű borító mind olyan elemek, amik előrelendítették a metál fejlődését egy olyan időszakban, amikor az kissé megtorpanni látszott (az olyan albumokkal együtt, mint a Destroyer, az Agents of Fortune vagy akár a Virgin Killer). Ettől kezdve a Judas Priest egymás után adta ki a jobbnál jobb lemezeket, 1977-ben jött a Sin After Sin, 1978-bas a Stained Class és a Killing Machine, 1979-ben pedig az Unleashed in the East című klasszikus koncertalbum. Ezek közül a Stained Class a legjobb - és ez a Judas Priest legjobb albuma is. Zeneileg itt nem fedezett fel új területeket a zenekar (csak a Sad Wings of Destiny operai méreteit vegyítette a Sin After Sin keménységével) és talán nem is ez a legnépszerűbb lemezük (a Priest nyolcvanas évekbeli albumaival vált igazán sikeressé, így a British Steel, a Screaming for Vengeance vagy a Defenders of the Faith mind gyakori választások), de ez volt az az album, ahol a zenekar hangzása igazán éretté vált. Teljesen eltűntek a korai blues rockos hatások és a progresszív balladák is egy tisztább metálos hangzás kedvéért, de ez nem azt jelenti, hogy nem találunk rajta finomabb pillanatokat (mint a "Beyond the Realms of Death"-en, ami tökéletesen párosítja a lágyabb és durvább elemeket, ahogy később a Metallica "Fade to Black"-je is). A Stained Class hibátlan dalszerzésével és olyan nagyszerű felvételeivel, mint az "Exciter" (ami az egész speed metál stílus elődje) vagy az alulértékelt "White Heat, Red Hot" (vagy éppen remek borítójával) esélyes a hetvenes évek egyik legjobb metállemeze címre. Kereskedelmi sikere nem volt nagy és nem voltak rajta olyan erős kislemezek, mint mondjuk a "Breaking the Law" vagy a "Living After Midnight" ezért a stadionok közönségei számára elveszett a későbbi, sikeresebb lemezek mellett. Sok nagyobb rajongó számára azonban máig ez a legjobb Priest korong; ők amúgy a kevés olyan hetvenes években alapult metálzenekar egyike, akik még ma is figyelemreméltó albumokat adnak ki, a legutóbbi (a 2014-es Redeemer of Souls) is lenyűgöző, ha arra gondolunk, hogy egy lassan alakulása ötvenedik évéhez érő zenekar készítette.

Folytassuk is azzal a zenekarral, ami elkészítette a hetvenes évek legnagyszerűbb alulértékelt heavy metál lemezét - természetesen a Flower Travellin' Bandről és második albumukról, az 1971-es Satori-ról van szó. A Flower Travellin' Band egyike a legmagasabbra értékelt japán rockzenekaroknak, 1968-ban jöttek létre (először még Yuyu Uchida & The Flowers néven) a japán ellenkultúrai mozgalomhoz csatlakozva. Zenei stílusukra és külsejükre is a hippik voltak legnagyobb hatással, első lemezük (az 1968-as Challenge) olyan előadók feldolgozásait tartalmazta, mint a Big Brother and the Holding Company, a Jefferson Airplane, a Cream vagy Jimi Hendrix. Itt még főleg az előbb felsorolt hippi pszichedelikus rockzenészek hatottak a hangzásukra, de az 1970-es Anywhere (ami már Flower Travellin' Band néven jelent meg) már egy sokkal keményebb stílust mutat, amiben még mindig ott vannak a kezdeti pszichedelikus hatások, de ezek már hard rockos és progresszív kitérőkkel keverednek. Itt is vannak még feldolgozások, de már nem hippi zenekarok dalait játsszák: egy "House of the Rising Sun" mellett van itt egy Muddy Waters ("Louisiana Blues"), egy Black Sabbath ("Black Sabbath") és egy King Crimson ("21st Century Schizoid Man") változat is. A következő album, a Satori volt az első, amelyen csak saját szerzeményeket találunk és itt állt össze igazán a Flower Travellin' Band pszichedelikus rockot, progresszív rockot és kőkemény proto-metált egyesítő hangzása. Ez az album egész egyszerűen egy klasszikus: zeneileg messze megelőzte a korát, a kétezres években népszerű stoner metál és sludge metál bandákat idézi, mint a Boris (akik szintén Japánból jöttek és akiket a Flower Travellin' Band utódjának is nevezhetünk). Később a zenekar már nem tudott még egy olyan tökéletes lemezzel előállni, mint a Satori, 1973-ban fel is oszlott, majd 2007-ben, amikor Japánban ismét divatos lett a hippi stílus, egy időre újra összeállt és ki is jött egy visszatérő lemez. A Flower Travellin' Band nem túl meglepő módon sosem adott el túl sok lemezt, de mindig is nagy hatású és jelentős zenekarnak tartották őket és még ma is folyamatosan új hallgatók találnak rá a zenéjükre, különösen a Satori-ra, amit ma már minden idők egyik legjobb japán rocklemezének tartanak (Azért ne feledkezzünk el a Boredoms Vision Creation Newsun-járól sem, de arról inkább máshol).

A következő zenekarunk a Rush, egy hatalmas népszerűségnek örvendő 1968-ban alakult kanadai formáció, akik a progresszív rock irányából közelítik meg a heavy metált. Kezdetben ők is inkább a blues rockos vonalat követték és 1974-es cím nélküli debütálásuk inspirálója még inkább a Cream és a Led Zeppelin volt, de aztán egy nagyon fontos tagcserét követően (John Rutsey-t, az eredeti dobost Neil Peart váltotta) a progresszív rock felé vették az irányt a Genesis és a Jethro Tull hatására. Első igazán jelentős lemezük, az 1976-os 2112 volt, ez részben az egész első lemezoldalt betöltő, több mint húszperces címadó dalnak köszönhetően ma is az egyik legnépszerűbb progrock albumnak számít. Itt már egyértelművé vált, hogy milyen fontos része Peart a zenekarnak, hiszen egyrészt dobosként is a legjobbak között van (hatalmas felszereléséről és páratlan szólóiról ismert), másrészt pedig szövegírónak sem utolsó, sci-fi és fantasy képekkel teli antiutopisztikus története, amit a "2112"-hez teremtett legalább annyit ad a dalhoz, mint a zene. Ezt követően a Rush több klasszikusnak számító progresszív rock/heavy metál lemezt készített (A Farewell to Kings, Hemispheres, Permanent Waves) de a csúcsra az 1981-es Moving Pictures-szel jutottak el, amit bátran nevezhetünk a legjobb lemezüknek. Bár a Rush a hetvenes években is jó lemezeket adott ki, de a Moving Pictures-t hallgatva azt érezzük, hogy a zenekar csak itt fejlesztette tökélyre a hangzását: az album nem akármivel, hanem a "Tom Sawyer"-rel indul, ami a Rush legismertebb dala. Ezt a dalt Neil Peart ritmusai uralják, de Lee játékos szintijei és Lifeson egészen avantgárd szólója is sokat tettek azért, hogy ilyen ikonikussá váljon a felvétel. Utána pedig egyik klasszikus követi a másikat, a "Red Barchettea" Peart egy újabb fantasy-története, amiben az autós üldözést leíró szöveggel együtt emelkedik a zene tempója is, a "Limelight" egy egyszerűbb hard rock dal, de ez is nagyon fülbemászó. A második oldal dalai nem olyan híresek, mint az előbbiek, de nem kevésbé erősek: a "The Camera Eye" tizenegy percével a leghosszabb dal a lemezen, de nincs sok köze a Rush korábbi epikus felvételeihez, inkább a New York és London energiáját és életérzését megragadó szöveg, valamint az előremutató szintetizátoros hangszerelés miatt emlékezetes. A záró "Vital Signs" pedig Police által inspirált reggae rock/new wave próbálkozás. Szóval a Moving Pictures volt az album, ahol a Rush heavy metált, progresszív rockot és new wave-et egyesítő stílusa igazán összeállt (és ahol elhagyták azokat a soktételes progresszív felvételeket, amelyek elijesztettek néhány kritikust és hallgatót), de később is készítettek nagyszerű lemezeket (Signals - 1982, Grace Under Pressure - 1984) és még a 2010-es években sem fogyott ki az energiájuk (a 2012-es Clockwork Angels ott van legerősebb albumaik között).

Most az a kínos helyzet következik, hogy a Queenről kell írnom, az egyetlen klasszikus rockzenekarról, amit nem tudok elviselni. De nem az a cél, hogy a saját véleményemet írjam le, úgyhogy nézzük meg, miért jelentős zenekar a Queen: nos, főleg azért, mert ők voltak a stadionrock legnagyobb alakjai és sokszor nevezik őket minden idők legjobb koncertzenekarának. Másrészt meg azért ismételgeti folyton mindenki, hogy mekkora nagy zenekar volt a Queen, mert volt az a "Bohemian Rhapsody" című számuk, ami egyrészt hatalmas sláger volt ami még ma sem veszített semmit a népszerűségéből, másrészt pedig a hozzá készült videoklip is úttörőnek számít a médium terjedésében és a marketingben. Aztán ugye ott volt Freddie Mercury, minden idők egyik legnagyobb fontembere, aki vibráló személyiségével és négyoktávos terjedelmű énekhangjával a popzene egyik meghatározó alakja. Bár a Queen inkább poposabb oldala miatt ismert, de az első néhány lemezükre a heavy metál, a hard rock és kicsit a progresszív rock volt hatással - ezek közül a Sheer Heart Attack, a zenekar harmadik nagylemeze sikerült a legjobban és ez karrierjük művészi csúcspontja is (valamint az egyetlen olyan munkájuk, amit még úgy-ahogy végig tudok hallgatni). Ne várjunk ettől az albumtól túl sok keménységet - a legdurvább dal, a "Stone Cold Crazy" mondjuk elég szépen előrevetítette a thrash és speed metált - de vannak itt szép pillanatok, mint a "Brighton Rock", a "Killer Queen" vagy a meglepően szép és túlzottan rövid "Lily of the Valley", talán a kedvenc dalom az egész életműből. A Sheer Heart Attack egy elég erős, eklektikus album jó dalokkal, de ami utána jött, ahhoz nem nagyon akarok hozzászólni. Nem is tudom, szerintem a rock and roll a kezdetektől (vagyis Elvis Presley első feltűnésétől) fogva valamilyen mértékben a lázadásról szólt - tudjuk, hogy az ötvenes évek Amerikájában a szülők még Presley erkölcstelen csípőrázásától akarták megóvni az ártatlan ifjúságot. Persze nem jártak sikerrel; aztán jött a többi lázadó: először Little Richard, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és a többiek, aztán Hendrix, a Doors, a Rolling Stones, Iggy Pop stb. És hogy a Queen lenne a hetvenes évek legnagyobb rockzenekara? Akik folyamatosan stadionnyi közönségeket elégítettek ki, eladtak vagy 300 millió lemezt világszerte és közben tulajdonképpen senkit sem bántottak meg? Szerintem a rock and roll nem focistadionokba való, hanem klubokba vagy kocsmákba, és nem nyafogós, operai ambícióval teli rapszódiákat és hasonló hamis fantáziákat gyártó zenekarok kezébe, hanem olyanokéba, akik nem féltek kimondani a csúf igazságot: szerencsére a "Bohemian Rhapsody" és az A Night at the Opera évében már megjelent Patti Smith bemutatkozó lemeze, egy év múlva pedig a Ramones vezetésével a pub- és punk rockerek visszahozták a tökösséget a rock and rollba, ami a nagyravágyó, ám semmitmondó arénarock korszakában eltűnni látszott. A Queen páratlan kommerszsége persze ma is a legnépszerűbb zenekarok közé emeli őket és folyamatosan újabb és újabb generációk fedezik fel a zenéjüket ("Én 14 éves vagyok és utálok minden mai zenét, bárcsak a nyolcvanas években lettem volna fiatal!" stb.), a még mindig zenélő tagok pedig minden egyes lehetőséget kihasználnak, hogy lehúzhassanak még egy bőrt az egész történetről (annál mélyebbre mondjuk nemigen juthatnak, hogy egyszer Adam Lamberttel turnéztak). Persze, a Queen hatása elképesztő, nélkülük biztosan nem létezne a Muse vagy az Imagine Dragons (nem is tudom, mi lenne velünk akkor), de legyünk őszinték: az arénarock már vagy harminc éve kiment a divatból. A Queenről pedig legfeljebb annyi jót mondhatok, hogy van egy-két egész jó popdaluk, ami még ma is hallgatható. (A "Don't Stop Me Now" például klasszikus, ahogy a Bowie-val közös "Under Pressure" is, de több most nem jut eszembe.)

A következő alanyunkat elvileg épp annyira utálnom kéne, mint a Queent: a KISS megtestesíti a nagy, buta rock and roll fogalmát; néhány bizarr arcfestésű metálrajongó agyszüleménye, akik nevetségesen egyszerű rockdalokat írtak olyan mély témákról, mint a szex, a bulizás, az ivás és a hangos zene. Ja és ők minden idők egyik legtöbb lemezt eladott zenekara valamint a hetvenes-nyolcvanas évek stadionrockjának egyik meghatározó vállalkozása a Queen, a U2 és a hasonlók mellett. De a KISS mégis megtestesíti azt, ami olyan lenyűgöző a rock and rollban: karrierjük a dekadencia, a pofátlanság, az egoizmus, a színpadiasság (a színpadon és azon kívül), a pirotechnika és a hatalmas hangerő keveréke, a zenéjük talán nagy és buta, de tele van emlékezetes riffekkel és emlékezetes refrénekkel, amelyekből néhányszor igen erős albumok álltak össze. Sokan a "művelt" zenehallgatói rétegből még mindig elítélik a KISS-t, de számomra a zenekar legjobb pillanatai tényleg ellenállhatatlanok.  A hetvenes években pedig számos ilyen legjobb pillanatot találunk: az első három KISS album egyértelműen a legerősebb munkáik közé tartozik és tele vannak klasszikus KISS slágerekkel (mint a "Black Diamond" a bemutatkozásról, a "Parasite" a Hotter Than Hell-ről vagy a "She" a Dressed to Kill-ről) ezt a nagyszerű első korszakot pedig a zenekar kétségkívül legnagyszerűbb kiadványa, az Alive! című koncertalbum tetőzi be, rajta a "Rock and Roll All Nite" című bulihimnusz felejthetetlen változatával. A Destroyer, a Rock and Roll Over és a Love Gun egy újabb sikeres korszakot jelentettek a KISS számára, mindegyik album erős volt újabb halhatatlan dalokkal ("Detroit Rock City", "Calling Dr. Love", "Love Gun") - és nagyjából ennyi adatott meg nekik. Az ezután következő lemezeik között volt néhány tűrhető (Ace Frehley szólóalbuma az 1978-as termésből, esetleg a Creatures of the Night) de a legtöbb inkább a "katasztrofálisan rossz" különböző szintjeit jeleníti meg (Peter Criss szólólemeze, az Unmasked vagy a Dynasty példának okáért, de az 1981-es Music from "The Elder" a katasztrofálisan rossz egy új, korábban nem ismert szintjét teremtette meg). Valahogy még ebből a korszakból is kikerült néhány remek dal: a személyes kedvenc "I Love It Loud", a "Lick It Up" vagy akár a "Heaven's on Fire". De a nyolcvanas években - amikor az őket követő, borzasztó hajmetál zenekarok uralták a rock and roll piacot - a KISS csillaga már leáldozott, elvesztették hatalmas rajongótáborukat és jelentőségüket. Azonban a hetvenes évek második felében, amikor a KISS neve egyet jelentett a rock and roll fogalmával (amivel ők teljesen tisztában is voltak) kevés szórakoztatóbb társaság volt náluk - és mi tagadás, ezek a transzvesztita kabuki-színészeknek öltözött, lángoló gitárokkal és verhetetlen riffekkel nyomuló őrültek még ma is elsőként jut eszünkbe, ha a rock and rollra gondolunk.

A következő zenekarunk kicsit kilóg ebből a társaságból: a legtöbb eddig felsorolt zenekar az évtized első felében vagy közepén vált először népszerűvé, néhányan (mint a Rush vagy a Judas Priest) a következő évtizedben is népszerűek tudtak maradni, de a KISS például elvesztette legtöbb rajongóját . A Van Halen azonban 1978-ban mutatkozott be klasszikus cím nélküli albumával - amikor a punk rock és a new wave hulláma már elsöpörte a stadionrockot és a progresszív rockot - és így is minden idők egyik legikonikusabb heavy metál zenekarává tudtak válni. Ezt úgy érték el, hogy beépítették zenéjükbe a punk tanítását, miközben meghagyták a heavy metál teátrális és grandiózus hangulatát is: az albumon nincs három percnél hosszabb dal, semmi epikus túlzás és semmi érzelgősség és sehol sincs az a túlméretezett ambíció, amiért a Led Zeppelinnek és a hasonlóknak lejárt az ideje az évtized végén. A Van Halen legjobb dalai - vagyis majdnem az összes dal az albumon - tele van energiával, kirobbanó gitárjátékkel Eddie Van Halen részéről (akihez hasonló gitáristent nem nagyon találunk az 1977 utáni zenében) és David Lee Roth vokáljaival (ki is az a Sammy Hagar? Nem is érdekes). Az "Eruption" a legnagyobb gitárszóló, amit valaha felvettek ("Stairway to Heaven"? "Comfortably Numb"? kérdezhetné mindenki, a válasz pedig: az "Eruption" jobb), aztán ott van még a "Runnin' with the Devil", az "Ain't Talkin' 'Bout Love", az "Atomic Punk", a "Jamie's Cryin'"... A Van Halen amúgy sikeresebb volt a nyolcvanas években (bemutatkozó albumuk eredeti megjelenése idején nem kapott túl pozitív kritikákat, bár ma már klasszikusnak számít), főleg az 1984 című lemezzel és a róla megjelent "Jump"-pal na meg a "Beat It" gitárszólójával, amit szintén Eddie játszott. De mindez semmi a Van Halen páratlan energiájához és újításához képest.

Az AC/DC körül mostanában egyik probléma követi a másikat: először Malcolm Young alapító ritmusgitáros esett ki a zenekarból demenciája miatt, most meg Brian Johnson halláskárosulása teszi bizonytalanná a zenekar sorsát. Ennek ellenére az AC/DC népszerűsége máig töretlen, legutóbbi lemezük (a 2014-es Rock or Bust) is jól fogyott, és a még mindig tartó turnéra (amelynek hátralévő koncertjein egy egyelőre ismeretlen másik énekes fog fellépni Johnson helyett) szintén jól fogynak a jegyek. Az AC/DC-t leginkább azért éri sok kritika, mert nem éppen ők a világ legkreatívabb zenekara: legsikeresebb lemezük, az 1980-as Back in Black óta tulajdonképpen minden egyes kiadványukon pontosan ugyanolyan zenét találunk, vagyis régimódi, bluesos alapú hard rockot - csak éppen ezeken a lemezeken már nincs egy akkora szám, mint a "Back in Black" vagy a "Highway to Hell". Ha legalább a szövegek javítanának valamit a helyzeten - ja, de hát minden egyes AC/DC számnak olyan címe van, mint a "Rock the House", a "Rock the Blues Away", a "Got Some Rock & Roll Thunder", a "Rock or Bust"... és mindez csak a legutóbbi lemezről. A másik nagy problémám az 1980 utáni AC/DC-vel számomra az, hogy szinte elviselhetetlennek tartom Brian Johnson énekhangját - a legutóbbi koncerteken már az öregkor is érezhetően roncsolja Johnson teljesítményét, de számomra alapból borzasztóan idegesítőek azok a torokhangok, amiket éneklés címén kikényszerít magából. Az AC/DC életműve 1980 után egyre butább számokból és albumokból áll rajtuk az unásig ismételt, sosem változó formulával és egyre agyatlanabb szövegekkel - a mélypontot már a kilencvenes években elérte a zenekar az olyan dalokkal, mint a "Big Gun" vagy a "Thunderstruck", azóta nem is nagyon mozdultak ki onnan (a Black Ice talán jobb album volt, mint a Ballbreaker vagy a Stiff Upper Lip, de ez nem valami nagy dicsőség). Most, hogy eleget kritizáltam az AC/DC-t, elmondanám, hogy miért nem tartom őket mégsem rossz zenekarnak: mert működésük első öt-hat évében jó néhány nagyszerű rocklemezt készítettek (a High Voltage 1976-os változata és az 1980-as Back in Black között). A Back in Blacket leszámítva ezeken az albumokon még Bon Scott énekelt, aki sokkal szerethetőbb alak, mint Brian Johnson - elsősorban azért, mert a vele felvett dalok nem csak addig jók, amíg be nem jön a vokál, hanem azután is. Az AC/DC számos hard rock klasszikust vett fel ebben a korszakban, a formula itt sem volt más, mint később (súlyos riffek, bluesos gitárok, szexről és piálásról szóló szövegek...), de ezeken a korai lemezeken ez még szórakoztató is és nem olyan fáradt és unalmas, mint a későbbieken. Scott tényleg komolyan is vette ezeket az üzeneteket - az AC/DC második és legjobb énekese 1980-ban, harminchárom évesen meghalt, miután egy átbulizott éjszaka után belefulladt a saját hányásába. Előtte azonban elkészült néhány olyan elejétől a végéig szórakoztató album, mint a Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976), a Highway to Hell (1979) és mindenek felett az 1978-as Powerage, az AC/DC legjobb lemeze (Keith Richards és Mark Kozelek ajánlásával). Ez az album az AC/DC első igazán érett munkája - bár nem nagyon lehet érettnek nevezni - és egyszerűen nincsenek rajta rossz dalok, csak nagyszerű riffek, egyszerű szövegek és színtiszta rock and roll, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ajánlatos még meghallgatni az ugyanabban az évben megjelent If You Want Blood You've Got It című koncertalbumot, ami jobb, mint bármelyik stúdióalbum, amit a zenekar 1980 után kiadott. A Highway to Hell volt az utolsó album, amit a zenekar Bon Scott-tal vett fel és rajta van a legnagyobb slágerük ebből a korszakból, a címadó dal, aminek címe eredetileg a folytonos turnézásra utalt - Scott halála után azonban kissé megváltozott a jelentése. A zenekart persze nem állította meg az énekes elvesztése, gyorsan beszereztek egy helyettest és felvették vele legsikeresebb lemezüket rajta karrierjük legnépszerűbb dalával ("Back in Black", amivel persze Scott előtt tisztelegtek), azt pedig mind tudjuk, hogy mi következett azután.

Az utolsó konkrét zenekar, akiket megemlítenék egy olyan formáció, amit nem lehet nem megemlíteni, ha a rock and rollról van szó, vagyis a Motörhead. Lemmy Kilmister és társai az olyan zenekarok közé tartoztak, amit a hangos gitárzene minden rajongója elfogadott - a metalheadek ugyanúgy, mint a punkok. Lemmy zenei pályafutása kezdetén roadként dolgozott a Nice (a nemrég elhunyt Keith Emerson korai zenekara) és Jimi Hendrix mellett, majd a Hawkwind, egy úttörő space rock zenekar tagjaként ért el első sikereit (ő énekelte például a Hawkwind legjobb dalát, a "Silver Machine"-t). A legtöbbek számára azonban a Motörhead basszusgitárosaként és énekeseként ismert - ő alapította a zenekart és egy általa írt Hawkwind-számról nevezte el (a "motorhead" szó jelentése egyébként speedfüggő személy). A felállás sokat változott az évek folyamán (az legsikeresebb felállásban Lemmy mellett a szintén tavaly elhunyt Phil "Philty Animal" Taylor dobos és "Fast" Eddie Clark gitáros szerepelt), egyedül maga Lemmy volt a biztos pont, azt is mondhatjuk, hogy ő maga volt a Motörhead. Sokszor mondanak olyanokat, hogy a Motörhead volt a leghangosabb zenekar a világon és az is lehet, hogy ez az igazság: a zenéjükben nem találjuk meg azt a teátrálisságot vagy azokat az epikus méreteket, amik olyan gyakran megjelennek más metálzenekaroknál, a dalaik rövidek, gyorsak is iszonyú hangosan szólnak. Nem voltak punk rock zenekar, de beépítették a metálba a punk tömörségét és energiáját, közreműködve a a speed és a thrash metál létrehozásában. Maga Lemmy amúgy nem tartotta heavy metál zenekarnak a Motörheadet, sőt, nem is nagyon rajongott a stílusért: inkább az olyan punk rockereket nevezte meg rokonaiként, mint a Damned vagy a Ramones (az utóbbi zenekar előtt tisztelgett is a R.A.M.O.N.E.S. című dallal), a Motörhead stílusát pedig egyszerűen csak "rock and roll"-nak nevezte. A punk mellett leginkább az ötvenes-hatvanas évek korai rock and roll előadóit nevezték meg példaképeikként (például Chuck Berry-t vagy Little Richardot). A lényeg annyi, hogy a Motörhead tényleg iszonyú hangos zenekar volt, akik nem változtattak sokat a stílusukon negyvenéves működésük alatt, de még utolsó évtizedeikben sem játszottak unalmas vagy buta zenét - sőt: még a vége felé is készítettek erős lemezeket, mint az Inferno (2004) vagy a Hammered (2002). De igazából bármelyik korszakban találunk meggyőző munkákat, a legjobbak közé tartozik az Overkill (1979), az Ace of Spades (1980), az Another Perfect Day (1983) vagy az Overnight Sensation (1996). Ha tényleg csak egy Motörhead albumot akarnál meghallgatni életedben, legyen az 1984-es No Remorse című gyűjtemény, ezen rajta van tulajdonképpen minden jó dal a zenekar legerősebb korszakából az "Overkill"-től az "Ace of Spades"-ig meg néhány nagyszerű új felvétel, köztük a "Killed by Death" vagy a "Locomotive". Ez az album nagyszerű bevezető az életműbe és bár nem tökéletes, de ezt nem is várhatjuk el egy másfél órás duplalemeztől. Nem írhatok most a Motörheadről anélkül, hogy megemlíteném Lemmy halálát, ami - ha nem is volt teljesen váratlan - tényleg hatalmas és szomorú veszteség volt a rock and roll világának. Sokáig elpusztíthatatlannak tűnt, a rock and roll életforma egyik utolsó nagy művelőjének - most már tényleg nagyon kevesen maradtak a nagyok közül.

Végül ejtsünk néhány szót az évtized végének újdonságairól: Nagy-Britanniában a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egymást érték a tüntetések és kormányellenes megmozdulások, a gazdasági hanyatlás miatt ugyanis sokan munka nélkül maradtak és nőtt a szegénység. Részben ennek hatására fordultak a fiatalok a punk rock és a new wave felé, ezek a zenei stílusok ugyanis jobban kifejezték a dühöt és az elégedetlenséget, mint az ekkoriban kifutóban lévő hard rock/progresszív rock hullám. A korai heavy metál nagyjai a gyorsan terjeszkedő és jobban eladható új stílusoknak és belső válságaiknak köszönhetően elveszítették népszerűségüket: a Led Zeppelin a tagok közötti viszályok és tragédiák miatt lecsökkentette tevékenységét majd 1980-ban fel is oszlott, a Black Sabbath-ból kirúgták Ozzy Osbourne-t megbízhatatlansága miatt, ezzel a zenekar elvesztette ikonikus frontemberét, a Deep Purple pedig már 1976-ban lehúzta a redőnyt. Azonban nem maradt el az utánpótlás, a heavy metál zenekarok második generációja: köztük volt az itt is megemlített Judas Priest és Motörhead, ők voltak az 1978-ban induló NWOBHM (azaz New Wave of British Heavy Metal - a brit heavy metál új hulláma) fő inspirálói. Az NWOBHM underground mozgalomként indult, de aztán az évtized fordulóján betört a mainstreambe és felfrissítette a kifáradóban lévő heavy metált. A legnagyobb NWOBHM-zenekarok - mint az Iron Maiden, a Def Leppard vagy a Saxon - a következő évben mind nagyon sikeresek lettek és rengeteg további zenekar jött létre ebben az időben, akik hasonló hangzással népszerűek tudtak lenni. Az olyan még gyorsabb és még keményebb stílusok, mint a thrash metal vagy a power metal is az NWOBHM-ból indultak ki, a Metallica, a Slayer és társaik sokat köszönhettek a mozgalomnak, a Venom pedig Black Metal című albumával az azonos nevű műfajra és a death metalra volt nagy hatással. Szerintem több mint elég ennyit leírni erről a témáról, úgyhogy itt be is fejezem az 1970-es évek heavy metál/hard rock/stadionrock zenéjének rövid összefoglalását.