A hetvenes évek legjobb dalai - ezúttal némi elfelejtett pszichedelikus rockkal, minden idők leghíresebb horror-főcímzenéjével, egyslágeres szintipop csodával, német pszichedelikus folkkal és Bob Dylannel.
Előző részek:
80: Robert Wyatt
"Sea Song"
Virgin, 1974
Robert Wyatt, a Soft Machine alapító tagja a brit art rock legjobb nevű dobosa volt a hetvenes évek első felében - aztán egy baleset következtében (bulizás közben kiesett egy negyedik emeleti fürdőszobaablakból) deréktól lefelé megbénult, ami karrierje végét is jelenthette volna. Rock dobosként Wyatt nem is tevékenykedhetett tovább, de a zenét szerencsére nem hagyta ott végleg, lábadozása közben felvette második szólólemezét, a Rock Bottom-ot, amit egyik legjobbjaként tartunk számon, és amivel megkezdte pályafutása második szakaszát. Az albumon a Canterbury sound olyan alakjai vendégszerepelnek, mint Mike Oldfield, Fred Frith (a Henry Cow alapító tagja) vagy Hugh Hopper (a Soft Machine basszusgitárosa). A Rock Bottom elnyújtott, lebegő hangjai és lassú dallamai - amik Wyatt billentyűs hangszerek és szintetizátorok iránti érdeklődésének eredményei - tényleg a baleset utáni hosszú felépülési folyamatot idézik. A nyitó "Sea Song" Wyatt legnépszerűbb dalainak egyike, egy súlyosan melankolikus felvétel, ahol a komor hangulat mégsem zárja ki a nagyszerű dallamokat. Wyatt a leendő feleségéről énekel (akivel a Rock Bottom megjelenésének évében házasodott össze), miközben a ritmust egyetlen, kézzel ütött dob szolgáltatja.
Még hasonló:
- Soft Machine - "Moon in June"
- Henry Cow - "Deluge"
79: Bill Withers
"Ain't No Sunshine"
Sussex, 1971
Bill Withers harmincegy éves gyári munkás volt - egész pontosan vécéülőkéket állított össze - amikor megírta az "Ain't No Sunshine"-t, ami nem éppen a legjobb háttér egy kezdő dalszerző számára. Withers-nek azonban szerencséje volt, mert az "Ain't No Sunshine", ami eredetileg egy másik, "Harlem" című dal B oldalán jelent meg hatalmas sláger lett, miután a lemezlovasok inkább ezt kezdték játszani a rádiókban a másik felvétel helyett. A dal az amerikai top 10-be juttatta Withers-t és utat nyitott a további sikereinek (a "Use Me" és a Grover Washington, Jr.-al közös "Just the Two of Us" című kislemezei a második helyig jutottak). Azonban az "Ain't No Sunshine" Withers legismertebb dala, egy letört R&B ballada a magányról és az elveszni látszó szerelemről. Máig gyakran megszólal szomorú filmjelenetekben és tény, hogy kevesen foglalták össze a szívfájdalom érzését két percben ennél jobban.
Még hasonló:
- Smokey Robinson & the Miracles - "The Tears of a Clown"
- Gladys Knight & the Pips - "Midnight Train to Georgia"
78: Carly Simon
"You're So Vain"
Elektra, 1972
Carly Simon legsikeresebb kislemeze, a "You're So Vain" talán a legrejtélyesebb dal a popzene történetében; a dal leghíresebb sora a refrén elején szereplő "Olyan hiú vagy, hogy biztos azt hiszed, ez rólad szól" - és az igazság az, hogy a "You're So Vain" tényleg konkrét személyekről (egészen pontosan három konkrét személyről) szól, de nem egyértelmű, hogy kikről. Simon később elismerte, hogy az egyik önimádó szerető, akiről a dalban elmondja a véleményét Warren Beatty színész, de máig vita tárgya, hogy ki a másik kettő. Ha hiszünk Simonnak, akkor biztos, hogy nem Mick Jagger volt (aki háttérvokált szolgáltat a "You're So Vain"-hez) és nem is James Taylor, de David Bowie, David Cassidy, Cat Stevens, David Geffen vagy Dan Armstrong mind a lehetőségek között vannak. Azonban nem csak ezért izgalmas dal ma is a "You're So Vain": egy hetvenes évekbeli szoftrock sláger, ami nem hangzik teljesen idejétmúltnak, aminek eredeti a témája és fülbemászó a dallama, szóval ez a halhatatlan popdalok kategóriájába tartozik.
Még hasonló:
- James Taylor - "Fire and Rain"
- Carole King - "So Far Away"
77: Sex Pistols
"God Save the Queen"
Virgin/A&M, 1977
Nem a Sex Pistols találta fel a punk rockot, de a "God Save the Queen", a zenekar második kislemeze volt, ami lángra lobbantotta a mozgalmat. Eltávolodva a hetvenes évek első felében népszerű brit rockzene "progresszív" hangzásától és művészi ambícióitól a "God Save the Queen" csak primitív, dühös rock and roll, egy felháborító támadás - az épp trónra lépése 25. évfordulóját ünneplő - II. Erzsébet és a monarchia ellen, ami fel akarja hívni a figyelmet a kormány munkásosztállyal szembeni rossz bánásmódjára. A Sex Pistols célja nem volt több a felforgatásnál: nem elég, hogy legnagyobb kislemezükön egy Angliában szentnek és sérthetetlennek tartott személyt kritizáltak nyíltan, de első (és egyetlen) lemezük címébe is beletettek egy trágár szót, csak, hogy még több embert idegesítsenek fel. Rövid létezésüket a káosz, az anarchia és a rendszerellenesség hatotta át, Johnny Rotten és a Sid Vicious neve (és öltözködése stílusa) ma már egyet jelent a lázadással a rockzenében. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Sex Pistols a legjobb punk kislemezt vette fel a "God Save the Queen"-nel, de az tagadhatatlan, hogy ez volt a mozgalom egyik legfontosabb dala.
Még hasonló:
- Sex Pistols - "Anarchy in the U.K."
- Sex Pistols - "Pretty Vacant"
76: Candido
"Jingo"
Salsoul, 1979
A kubai származású Candido Camero az afro-cuban jazz egyik legnépszerűbb dobosaként vált ismertté az ötvenes-hatvanas években, de karrierje során sok különböző stílusban kipróbálta magát a poptól és a rocktól kezdve az R&B-ig és latin jazzig, de legfontosabb kislemezével a diszkóba kóstolt bele. 1979-es Dancin' and Prancin' című albuma a Salsoul Records gondozásában jelent meg, Candido itt egyesítette a tánczene elemeit az afro-cuban jazz hagyományaival és a saját, egyedi dobolási stílusával (amiben egyszerre több konga dobon játszik). Az albumról megjelent "Jingo" című kislemez a nagy hatású nigériai dobos, Babatunde Olatunji szerzeménye volt, aki 1959-es Drums of Passion című lemezével az afrobeat és a highlife stílusok egyik úttörőjeként mutatkozott be. Ez az album olyan követőket szerzett Olatunji-nak, mint John Coltrane, Cannonball Adderley, Quincy Jones vagy Stevie Wonder - a "Jin-Go-Lo-Ba" című felvételt pedig többen is feldolgozták (például Serge Gainsbourg). Candido változata azonban nem egyszerűen csak egy feldolgozás, hanem egyedi fúziója az afro-cuban jazz és a diszkó stílusainak, ami a house zene elődjének és egyik első képviselőjének számít, évekkel megelőzve a stílus születését.
Még hasonló:
- Mulatu Astatke - "Yègellé Tezeta"
- The Trammps - "Disco Inferno"
75: The Buggles
"Video Killed the Radio Star"
Island, 1979
A "Video Killed the Radio Star", a Buggles bemutatkozó kislemeze főleg videoklipje miatt híres, amit 1981 augusztusában legelőször játszottak le az MTV műsorán az adó indulásakor. A dalt először a Bruce Woolley and the Camera Club vett fel, majd a zenekar két tagja és a dal társszerzői, Trevor Horn és Geoff Downes adták ki első Buggles néven futó kislemezükként. A "Video Killed the Radio Star" barátságos szintipop hangzását a Kraftwerk inspirálta, a szövege pedig a 20. század technikai újításaival szembeni pozitív és negatív hozzáállásokat jeleníti meg. Ez egy nosztalgikus dal, a régi szép időkre (a hatvanas évek technológiai változásai előtti korra) emlékszik vissza és arról panaszkodik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának társadalma nem értékeli eléggé a múltat. Annak ellenére, hogy a "Video Killed the Radio Star" nem üdvözli egyértelműen a gyors fejlődést, az MTV-n lejátszott első dalként mégis fontos szimbóluma lett annak, hogy a videoklipek és a zenei tévék a nyolcvanas-kilencvenes években egyre nagyobb szerepet kaptak, elnyomva a rádiókat. Ma legjobb egyslágeres csodák között emlékszünk rá, de a "Video Killed the Radio Star" több volt egy fülbemászó szintipop kislemeznél, ez a dal nyitotta meg a popzene egy fontos korszakát.
Még hasonló:
- The Human League - "Being Boiled"
- Orchestral Manoeuvres in the Dark - "Electricity"
74: Donnie and Joe Emerson
"Baby"
Enterprise & Co., 1979
Az 1970-es évek nem hagyott ránk túl sok klasszikus pszichedelikus albumot vagy kislemezt, de a két testvérből álló Donnie and Joe Emerson 1979-es dala, a "Baby" egy elfelejtett gyöngyszem, ami mindenképpen megérdemel egy említést itt. Az Emerson fivérek egyetlen albumot adtak ki (az 1979-es Dreamin' Wild-ot), ez egy elég eklektikus munka, megtaláljuk benne a rock, a soul, az R&B, a country és a funk elemeit - megjelenése idején nem aratott nagy kereskedelmi sikert és igazából senki nem is foglalkozott vele, amíg 2008-ban újra fel nem fedezte egy lemezgyűjtő (aki megtalálta egy példányát egy régi bakeliteket árusító boltban). Azóta a Dreamin' Wild-ot újra kiadták, a "Baby" pedig underground körökben nagy kedvenc lett - a csúcspontot az jelentette, hogy Ariel Pink feldolgozta a dalt 2012-es lemezén, a Mature Themes-en (ami az indie rock rajongóinak új generációjával ismertette meg a "Baby"-t). Bár Pink változata is csodálatos, az eredeti dal álmodozó, hetvenes évekbeli tengerparti pszichedéliája olyan nosztalgikus hangulatot teremt, amit máshol nem nagyon találhatunk meg.
Még hasonló:
- The Soft Boys - "Wading Through a Ventilator"
- The Teardrop Explodes - "Bouncing Babies"
73: William Onyeabor
"Atomic Bomb"
Wilfilms, 1978
William Onyeabor, ez a szinte teljesen ismeretlen, de annál nagyobb hatású nigériai zenész életműve mostanában kezd közismertté válni a Luaka Bop kiadó olyan gyűjteményeinek köszönhetően, mint a 2013-as Who Is William Onyeabor? vagy a 2014-es Box Set. Onyeabor zenéje azonban nem egyszerű afrobeat, hanem újító, (az afrikai zenében igen szokatlan) szintetizátorokkal kiegészített kőkemény funk - nem meglepő, hogy több kortárs elektronikus zenész (mint Four Tet, Caribou vagy James Holden) is kifejtették már a jelentőségét. Legnagyobb "slágere", az 1978-as, azonos című albumán megjelent "Atomic Bomb" a nukleáris háború fenyegtő árnyékát a szerelem kifejezésévé alakítja át, miközben csábító ritmusait, laza dallamait (különösen azt a szinte fájdalmasan gyönyörű szintetizátorszólamot, ami két és fél perc körül kezdődik) és felemelő háttérvokáljait hallgatva egyszerűen lehetetlen egy helyben ülni. Sokan vannak akik elvből elutasítják a "világzenét" és magam sem vagyok oda érte, de William Onyeabor tényleg megér egy hallgatást.
Még hasonló:
- William Onyeabor - "Better Change Your Mind"
- Cymande - "The Message"
72: Leonard Cohen
"Avalanche"
Columbia, 1971
Leonard Cohen, a hatvanas-hetvenes évek egyik nagy zenei költője Bob Dylan és Joni Mitchel társaságában, de velük ellentétben máig értékelhető lemezeket csinál, életműve pedig hozzájuk hasonlóan tele van remekművekkel. Már az sem egyértelmű, hogy melyik Cohen legjobb dala - a nagy tömegek számára persze mindig a "Hallelujah" lesz az egyértelmű választás, de valójában inkább az "Avalanche" a legnagyszerűbb dal, amit valaha felvett. Ez nyitja Cohen kiemelkedő 1971-es albumát, a Songs of Love and Hate-et és ezúttal egyértelműen az utóbbi érzelem dominál rajta. A kanadai énekes-dalszerző legnépszerűbb dalai általában melankolikus, lassú folkdalok, kicsit kilóg a vallási áhítattal teli, gospeles ízű "Hallelujah" és az erősen szexuális töltetű "I'm Your Man", de az "Avalanche" még távolabb megy: ez öt percnyi tiszta öngyűlölet, a legsötétebb és legreménytelenebb szám, amit Cohen valaha felvett. Soraiból itt szinte csöpög a méreg - ha rossz kedved van, ne a "Hallelujah"-t hallgasd meg azt remélve, hogy az majd valahogy megnyugtat, inkább tedd fel az "Avalanche"-t és rájössz, hogy szerencsés vagy, mert ennél még sokkal mélyebben is lehetnél. A jövő morbid, sötét hangulatú dalszerzői Tom Waits-től Morrissey-ig és Nick Cave-től Trent Reznor-ig mind köszönetet mondhatnak Leonard Cohennek, aki ezzel a dallal megteremtette zenéjük előképét.
Még hasonló:
- Leonard Cohen - "Famous Blue Raincoat"
- Leonard Cohen - "Who by Fire"
71: John Carpenter
"Halloween Theme"
Columbia, 1979
John Carpenter klasszikus 1978-as horrorja, a Halloween főcímzenéje (amit Carpenter maga szerzett és vett föl, mint majdnem minden filmzenéjét) az évek folyamán kinőtt abból a szerepből, hogy a film néhány jelentének aláfestéseként funkcionál - és minden idők legismertebb horror-főcímzenéje lett. Bernard Herrmann zenéje a Psycho-ban és Harry Manfredini-é a Péntek 13.-ban szintén ikonikus, de miközben azokat inkább arra tervezték, hogy a nézők idegein táncoljanak és ne hagyják őket nyugodni, a "Halloween" maga a borzongás, a növekvő rémület és az az érzés, amikor azt hisszük, valaki követ minket (lehetőleg egy üres kertvárosi utcán az éjszaka közepén). A "Halloween" azok közé a dallamok közé tartozik, amit mindenki hallott már valahol, még ha nem is az eredeti filmben (ami nagy kár, mert az eredeti Halloween magasan a legjobb az egész sorozatból) és a képzeletünkben ez a minimális, de felejthetetlen instrumentális felvétel egyesül a horror-filmzene fogalmával és még mindig beleborzongunk, ha meghalljuk kezdő hangjegyeit.
Még hasonló:
- John Carpenter - Assault on Precinct 13
- Libra - Schock
70: Gang of Four
"Damaged Goods"
EMI/Warner Bros., 1979
A Gang of Four először 1978-ban adta ki a "Damaged Goods"-ot bemutatkozó kislemezén egy független kiadónál, ami olyan népszerű lett, hogy a nagyok le is szerződtették a Leeds-ben alapult posztpunk zenekart. A következő évben pedig jött a bemutatkozó nagylemez, az Entertainment!, ami továbbra is az egyik legnagyobb hatású kiadvány a brit posztpunk színtérről. Az album címét biztosan ironikusan értette (elvégre az Entertainment! maró kritikákkal teli gyűjtemény, amiben ott van készítői véleménye az etikátlan kapitalizmusról, a megalkuvó politikusokról és a fogyasztói társadalomról), de az igazság az, hogy ez tényleg szórakoztató album, ahol Andy Gill és társai bemutatják, mennyire értetek a popzenéhez. A "Damaged Goods", amit újra felvettek az albumhoz, Dave Allen vad basszusszólamára épül és tele van éles, de fülbemászó dallamokkal, talán az összes dalnál jobban összefoglalja a Gang of Four újító hangzását. A "Damaged Goods" egyesíti a punk primitív rock hangzását a funk táncolható ritmusaival és a reggae dallamaival, ezzel (az ESG-vel és a Liquid Liquid-del karöltve) megelőzve a kétezres évek dance-punk hullámát - de a Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa és Kurt Cobain is nagy rajongói voltak a dalnak és az albumnak.
Még hasonló:
- Gang of Four - "I Found That Essence Rare"
- Killing Joke - "Turn to Red"
69: Big Star
"September Gurls"
Ardent, 1974
Lehet, hogy a "September Gurls" nem a legjobb dal, amit Alex Chilton valaha írt, de ha azt mondjuk, hogy ez a legjobb popdal, amit a Big Star felvett, akkor már nem tévedünk nagyot. A szöveg Chilton-hoz méltóan elég lehangoló, egy szeptember született lányról szól, aki elhagyta Chiltont (mert a decemberi fiúk eleve szerencsétlennek születtek), de a felemelő power pop gitárok, az ellenállhatatlan, fülbemászó dallamok és a napfényes harmóniák elfedik az alattuk meghúzódó szomorúságot. Az 1974-es Radio City (a második Big Star album, amelyen már nem játszott Chris Bell gitáros) nagyrészt izmos, gitárközpontú rockdalokból áll és a hangzása kevésbé popos, mint az 1972-es #1 Record-é, de a "September Gurls" visszatér az előző lemez könnyedebb stílusához, miközben a csilingelő gitárhangzás jobb, mint a Big Star bármelyik korábbi dalán; továbbra is a Byrds-t idézik, de ezen a dalon talán felül is múlják őket. A "September Gurls" továbbra is a popzene történetének egyik legfájdalmasabb dala a szakításról, miközben ha meghallgatjuk, nem is érezzük szomorúnak, inkább nosztalgikusnak hat és kellemesnek, mint egy napsütéses szeptemberi délután.
Még hasonló:
- Big Star - "The Ballad of El Goodo"
- The Raspberries - "Go All the Way"
68: Throbbing Gristle
"Hot on the Heels of Love"
Industrial, 1979
Nézd, a Throbbing Gristle a legbetegesebb zenekar azok közül, amik 1970 és 1979 között működtek és harmadik lemezük, a 20 Jazz Funk Greats pedig konkrétan a legbetegesebb album, ami valaha készült. A zenekar neve egy brit szlengszó a merevedésre, az album borítója úgy néz ki, mint egy vidám fotó egy tengerparti kirándulásról... csak éppen azon a helyen készült, ahol a legtöbben követnek el öngyilkosságot Nagy-Britanniában, az album címe pedig a leggúnyosabb dolog az egészben: ha abban a hitben veszed meg, hogy 20 klasszikus jazz/funk felvétel lesz rajta, akkor felkészülhetsz a legnagyobb meglepetésre. Az album össze-vissza cikázik a szintipop, az úttörő elektronikus zene, a rock, az exotica és a diszkó között, megteremtve az indusztriális zene alapjait; és ott van a "Hot on the Heels of Love", ez a Giorgio Moroder-féle italo diszkót idéző, minimális szerzemény Cosey Fanni Tutti ziháló énekszólamával és olyan ritmussal, ami majdnem táncolhatóvá teszi a dalt - de a "Hot on the Heels of Love" a többi 20 Jazz Funk Greats-es felvételhez méltóan valahogy nyugtalanító is. És azt se felejtsük el, hogy mennyivel előzte meg a korát: nem csak az indusztriális zene, de az egész mai experimentális techno/house színtér sokat köszönhet neki, és ha 2016-ban hallgatjuk, akkor is azt hihetjük, hogy épp tavaly vették fel, nem pedig több mint harminc éve.
Még hasonló:
- Throbbing Gristle - "Hamburger Lady"
- Nurse With Wound - "The Six Buttons of Sex Appeal"
67: Bauhaus
"Bela Lugosi's Dead"
Small Wonder, 1979
Ez a kilenc és fél perces felvétel, a brit Bauhaus bemutatkozó kislemeze sokak szerint az első gótikus rock felvétel. Bár a zenekar a posztpunk színtéren született és később belekóstoltak olyan stílusokba is, mint a funk és a reggae, az tagadhatatlan, hogy a "Bela Lugosi's Dead" olyan gótikus, mint semmi más. A címben máris Lugosi Bélát, a magyar származású színészt emlegetik, aki nagyjából megteremtette a modern vámpírképet alakításával az 1931-es Drakulában, a kislemez eredeti borítóján a Dr. Caligari egyik jelenete volt látható, a másikon pedig egy képkocka A sátán keservei című 1926-os némafilmből. A "Bela Lugosi's Dead" nagy hatással volt a nyolcvanas években fellángoló gótikus rock divatra, a Cure, a The Birthday Party vagy a Closer-korabeli Joy Division zenéjén érezhető a dal hatása. A Misfits szintén horrorfilmes témákat dolgozott fel hardcore punkos dalain, de a "Bela Lugosi's Dead", ez a majdnem tízperces szörnyeteg tényleg olyan nyomasztó és nyugtalanító felvétel, mint egy valódi horror.
Még hasonló:
- Nico - "Janitor of Lunacy"
- The Damned - "Neat Neat Neat"
66: Gila
"This Morning"
Warner Bros., 1973
Na, ezt próbáld megfejteni: egy stuttgarti zenekar 1973-ban kiad egy pszichedelikus folkalbumot némi progresszív beütéssel, amit Dee Brown híres könyvéről nevez el, amely az indiánok sorsáról szól az amerikai nyugaton. A Gila nagyjából a Popol Vuh tagjaként ismert Conny Viet szólóprojektje volt, ezen az albumon viszont közreműködött a Vuh vezetője, Florian Fricke és a zenekar dobosa, Daniel Fichelscher is, a végeredmény pedig egy nem könnyen hallgatható, experimentális hangokkal teli, de még így is gyönyörű pszichedelikus album, amit a neves közreműködök ellenére mégis Viet nagyszerű dalszerzése határoz meg. A "This Morning", az album nyitánya például olyan álomszerűen gyönyörű pszichedelikus folk felvétel, ami felférhetne a műfaj olyan klasszikusaira is, mint Linda Perhacs Parallelograms-a vagy Vashti Bunyan Just Another Diamond Day-je. De a Gila krautrockból eredő, egyedi hangzása biztosít arról, hogy a "This Morning" ezek közül egyikre sem hasonlít igazán.
Még hasonló:
- Popol Vuh - "Hosianna Mantra"
- Guru Guru - "Girl Call"
65: James Chance and the Contortions
"Contort Yourself"
ZE, 1979
A No New York-on minden ott van: a Brian Eno produkciójával kibővített válogatáslemezen van néhány dal New York no wave színterének négy legfontosabb zenekarától, a Lydia Lunch-féle Teenage Jesus and the Jerks, a Mars és a D.N.A. mellett négy felvétel James Chance-től és a Contortions-től. Chance meghatározó figura volt az évtized utolsó éveinek New York-i avantgárd színterén, ideje nagy részét szórakozóhelyeken és bárokban töltötte, számos művésznevet használt és zenéjében a punk, a funk és a free jazz elemeit vegyítette, amíg a végeredmény kellően hallgathatatlan lett. Bár legismertebb formációja, a Contortions a No New York-on mutatkozott be, a következő évben rendes debütáló lemezük is megjelent Buy címen - ami máris elég ironikusnak hat, hiszen a no wave pont nem az a stílus volt, amire olyan sokan vevők voltak - Chance itt is a free jazzes szaxofonokat és az ideges funk hatásokat keverte a radikális posztpunk hangzásba, ami a Contortions védjegye volt. A "Contort Yourself" a legjobb dal az albumon és ez a zenekar meghatározó felvétele is, sőt, az egész no wave színtér himnuszának is nevezhetjük: mindent összefoglal, amiről a no wave szólt és ami jó volt benne. És végül is nem is olyan hallgathatatlan, ha már megszoktuk.
Még hasonló:
- Contortions - "Dish It Out"
- Teenage Jesus and the Jerks - "Orphans"
64: Bob Dylan
"Tangled Up in Blue"
Columbia, 1975
A "Tangled Up in Blue"-ról már annyit írtak, hogy nem nagyon lehet újat mondani róla: ez a legjobb szám Bob Dylan minden bizonnyal legjobb lemezén, egy hatperces dal a szakításról, ami többet mond, mint más előadók ötvenperces albumai a szakításról, a szövege az egyik legfurcsább és legbonyolultabb, amit valaha írtak, összeolvad benne az első- és a harmadik személy, ahogy a múlt és a jövő is összemosódik. A "Tangled Up in Blue"-ban semmi sem egyértelmű, csak az, hogy a ragyogó sorok között sivár és lehangoló valóság húzódik meg. Dylan jól ismert orrhangján adja elő a dalt, a hat perc alatt szinte egy másodpercre se fogja be a száját, igazából nem is énekel, csak beszél - és olyan sokat, hogy a dal jóval hosszabbnak tűnik valódi idejénél. De a kaotikus szófosás, ami egymás mellé dob mindenféle karaktereket, helyszíneket és időket, mégsem fedheti el a dal mögött meghúzódó mély szomorúságot - a "Tangled Up in Blue" nagyszerű címének megfelelően valóban a legszomorúbb dalok egyike az elmúlt ötven évből. Ahogy mondtam, a Blood on the Tracks nagy eséllyel Dylan legjobb lemeze, de a "Tangled Up in Blue" után a többi kilenc dal nem nagyon tud újat mondani.
Még hasonló:
- Bob Dylan - "Idiot Wind"
- Bob Dylan - "Buckets of Rain"
63: Tangerine Dream
"Phaedra"
Virgin, 1974
Lehet, hogy a berlini iskolaként ismert német elektronikus zenei irányzat legnépszerűbb képviselője, a Tangerine Dream korábbi albumai experimentálisabb hangzást testesítettek meg, de a Phaedra a zenekar meghatározó albuma, ami rengeteg később szintipop-kísérletezőre volt hatással. A nagy váltás Christopher Franke Moog sequencer-jének bevonása volt, ami megteremtette azt a hipnotikus, repetitív mintákra épülő hangzást, ami meghatározta a Tangerine Dream későbbi munkáit. Bár azok között is voltak figyelemreméltóak (mint az 1975-ös Rubycon), ez a lemez és különösen monumentális, tizenhét perces címadó dala, a "Phaedra" az abszolút csúcsot jelenti a zenekar életművében. Lehet, hogy nem ez a dal volt a legbátrabb vagy a legelőrehaladóbb dolog, ami Berlinből került ki a hetvenes években, de a Tangerine Dream itt tökéletes egyensúlyt teremtett a könnyen befogadható és az experimentális hangzások, a harmónia és a disszonancia között - a Phaedra széles körben elismert album volt, miközben későbbi kívülálló elektronikus zenészek sokaságára hatott és a címadó dalt hallgatva most is érezni lehet ezt a hatást.
Még hasonló:
- Edgar Froese - "Epsilon in Malaysian Pale"
- Manuel Göttsching - "Echo Waves"
62: Suicide
"Frankie Teardrop"
Red Star, 1977
A "Frankie Teardrop" a valódi szörnyeteg a Suicide katalógusában. Néhányan az "amerikai Kraftwerk"-nek nevezték ezt a New York-ban alapult zenekart, de azok biztos nem voltak maguknál: miközben a német formáció mindig a nyugodt elektronikát részesítette előnyben, addig a Suicide nihilista elektronikus rockabilly-je tele volt ijesztő és nyugtalanító részletekkel, és a dalaikban az autópályák széle tele volt füstölgő autóroncsokkal és hullákkal. New York különösen izgalmas hely volt a hetvenes évek avantgárd zenéjében, rengeteg izgalmas posztpunk, new wave és no wave zenekar tevékenykedett itt, de a Suicide teátrálissága és egyedi, úttörő hangzása lekörözte az összes kortársát. A "Frankie Teardrop" egy tízperces, minimális alapokra (bennük az ötvenes évek rock and rollját idéző billentyűkre és nyomasztó dobgépekre) épülő horrorisztikus gyilkos ballada, amit Alan Vega énekes pszichotikus, embertelen üvöltései kísérnek - a végeredmény a zenetörténetben páratlanul nyomasztó és klausztrofobikus hangulat. A Suicide zenéje rengeteg későbbi előadóra volt hatással - köztük meglepő módon Bruce Springsteen-re, aki az 1982-es Nebraska hangzásával tiszelgett előttük, például a "State Trooper" című dalon.
Még hasonló:
- Suicide - "Ghost Rider"
- Suicide - "Cheree"
61: The Cars
"Just What I Needed"
Elektra, 1978
Az a borító (a rocktörténet egyik legjobb lemezborítója) mindent elmond: a Cars bemutatkozó lemeze tele van önfeledt, könnyedén fülbemászó, rádióbarát rockzenével, ami 1978-ban, egy évvel a punk robbanása után nagyszerűen beépítette az új hangzásokat a popzenébe, felfrissítve és teljesen megváltoztatva azt. Ezen az albumon ugyanúgy érezhetjük a Ramones rövid, tömör, de dallamos felvételeinek hatását, mint mondjuk Elvis Costello vagy a Blondie new wave-jéét, miközben a zene előrevetíti a kilencvenes és a kétezres évek rádióbarát rockot játszó formációinak zenéjét (így a Weezer sem létezhetne a Cars nélkül, de a Nirvana, a Smashing Pumpkins vagy a Strokes is tisztelgett előttük). A "Just What I Needed", a Cars bemutatkozó kislemeze mindent összefoglalt: izgalmas, gitáros bevezető, feszes felépítés, jól felépített dallamok és egy halhatatlan szintiszólam (máig is csak kevés jobbat hallottunk nála) kevesebb, mint négy perc alatt. A "Just What I Needed" nagyszerű popdal, amit az album többi klasszikus kislemezével együtt ma is lehetetlen nem szeretni.
Még hasonló:
- The Cars - "Good Times Roll"
- The Cars - "My Best Friend's Girl"
Következő rész:
