Ebben a részben már betörünk a legjobb ötvenbe - úgyhogy a megszokott kedvenc punk kislemezeim mellett befért néhány klasszikus rockdal, de attól még nem marad ki a német avantgárd zene, a huszadik század legjobb dalszerzője (természetesen Townes Van Zandt-re gondolok) és a dal, amire Mr. Blonde levágta szegény rendőr fülét abban a bizonyos filmben.
Előző részek:
60: Joan Baez
"Diamonds & Rust"
A&M, 1975
A "Diamonds & Rust", 1975-ös albuma címadó dala Joan Baez egyik legnépszerűbb felvétele és kijelenthetjük, hogy ez az amerikai folkénekes legjobb szerzeménye. Ez több szempontból is meglepő: először is, Baez fénykora inkább a hatvanas évek elejére tehető, amikor a New York Greenwich Village városrészének mozgalmas folk színterén tevékenykedett és főleg tiltakozó és társadalmi üzenetű dalokat vett fel. Másodszor, Baez elsősorban nem dalszerzőként volt ismert, a leghíresebb kislemezei közül szinte mindegyik feldolgozás, így a "There but for Fortune" eredetileg a rengeteg protest songjáról híres Phil Ochs felvétele, a "The Night They Drove Old Dixie Down" persze a Band-é, a "We Shall Overcome" eredete pedig homályos, bár általában Pete Seeger-rel azonosítják. Harmadszor, a "Diamonds & Rust"-ban nincs semmi társadalmi téma: a dalban Baezt felhívja egy régi szerető, ami eszébe juttatja a tíz évvel ezelőtt, Greenwich Village egy szűk szállójában történt eseményeket. Baez később elismerte, hogy a dal Bob Dylannel való kapcsolatáról szól, akivel együtt volt egy ideig a hatvanas évek elején. A személyes téma szokatlan, de működik: a "Diamonds & Rust" a kritikusok és a rajongók véleménye szerint is Baez egyik legjobb dala (úgy látszik, a Judas Priest is a rajongók közé tartozott, ugyanis feldolgozták a "Diamonds & Rust"-ot, ez a változat a Sin After Sin-en hallható).
Még hasonló:
- Paul Simon - "Me and Julio Down by the Schoolyard"
- The Beach Boys - "Disney Girls (1957)"
59: Stiff Little Fingers
"Alternative Ulster"
Rough Trade, 1979
A Stiff Little Fingers főleg arról híres, hogy a Pop, csajok satöbbi filmváltozatában Dick megemlíti őket (amikor épp arról van szó, hogy melyik zenekarok voltak hatással a Green Day-re) - és arról, hogy ők adták ki az egyik legkirályabb punk rock bemutatkozó albumot. A Stiff Little Fingers Írország válasza volt a Sex Pistols-ra és a Clash-re, ha úgy tetszik, és Inflammable Material című debütálásukon minden ott van: az utóbbi zenekar komoly személyes és politikai üzenetei és az előbbi dühös, zajos, huligán hozzáállása. És volt rajta néhány kiváló dal is, amelyek közül az "Alternative Ulster" a legemlékezetesebb, a punk fiatalos dühét komoly politikai és társadalmi problémák, konkrétan Észak-Írország helyzete felé vetíti. A dal mindkét oldalt (Royal Ulster Constabulary, IRA) kritizálja, vérontással és a politikai és társadalmi megrekedés elhozásával vádolja őket. Az "Alternative Ulster" lázító dal, de a legtöbb hasonló témájú punk rock kislemezzel ("White Riot"?) ellentétben a párbeszédet és az intelligenciát helyezi az eszetlen erőszak elé. De közben legalább olyan szórakoztatóan dühös, mint egy Sex Pistols szám.
Még hasonló:
- Stiff Little Fingers - "Suspect Device"
- The Heartbreakers - "Born to Lose"
58: NEU!
"Hallogallo"
Brain, 1972
A düsseldorfi Neu! 1972-es bemutatkozó lemeze egy megkérdőjelezhetetlen krautrock klasszikus - talán a legjobb a hetvenes évek német experimentális lemezeinek sorában. A két kiemelkedő dal, a "Hallogallo" és a "Negativland" (egyaránt tíz perc körüliek) viszont annyira tökéletes, hogy nem is nagyon számítana, ha a többe nem lenne jó: Klaus Dinger dobos itt játszotta először a híres "motorik" ritmust, ami később nagy hatással volt más országok előadóira is. A "Hallogallo" a többi dalhoz hasonlóan minimális szerzemény, csak egy riff és egy ritmus tökéletes fúziója, ami tíz percig tart, de ha meghallgatod, azt kívánod, hogy bárcsak órákig tartana. A "Hallogallo" időtlen dal, mai is olyan modernistának és előrehaladónak hangzik, mint negyven évvel ezelőtt, a robotikus ritmusokat a gitárok természetes szépsége ellensúlyozza. A "Hallogallo" egyedülálló krautrock klasszikus, a legjobb dal a hetvenes évek egyik legjobb albumán.
Még hasonló:
- Neu! - "Negativland"
- Faust - "It's a Rainy Day, Sunshine Girl"
57: The Slits
"Typical Girls"
Island, 1979
Lehet, hogy a Runaways jött korábban, de a Slits volt az első igazán meghatározó női punk rock zenekar - már 1977-ben aktívak voltak, a Clash-t kísérték a White Riot turnén a Buzzcocks, a Prefects és a Subway Sect társaságában, majd elvesztettek egy tagot (Palmolie-ot, aki a The Raincoats nevű formáció tagja lett) és szerződtettek egy újat (Budgie-t, aki később a Siouxsie and the Banshees dobosa lett). Szóval amikor 1979-ben felvették első nagylemezüket, a Cut-ot, már veterán zenekarnak számítottak. Az album producere Dennis Bovell volt, aki reggae-s és dub-os hatásokat adott a Slits posztpunkjához - a punk energiája és a reggae laza, elnyújtott dallamai nagyszerűen keverednek, Ari Up, az akkor még tizenéves frontcsaj pedig különösen érdekes, német (mivel Németországból származott), angol és jamaicai elemeket vegyítő stílusban énekel. A tizenéves lányok buta szokásait és "foltokkal, hájjal és természetes illatokkal" való megszállottságát kigúnyoló "Typical Girls" a Slits meghatározó dala és az album csúcspontja (mellesleg a zenekar legelső kislemezeként jelent meg), egyszerre játékos és agresszív, máig frissítően vad felvétel.
Még hasonló:
- The Fall - "No Xmas for John Quays"
- The Residents - "Constantinople"
56: Harry Nilsson
"Without You"
RCA, 1971
Harry Nilsson stílusos szoftrock klasszikusa, a Nilsson Schmilsson az egyik legnagyszerűbb lemez a hetvenes évekből, egy csodás, barokkos hangszerelésekkel teli álmodozó és humoros album, ami magán hordozza a Beatles játékosságának és Brian Wilson napfényes hangszereléseinek hatását. A "Coconut", Nilsson saját szerzeménye talán a legismertebb dal, ez a könnyed, trópusi hangulatú calypso szám a másnaposságról szerepelt a Kutyaszorítóban soundtrackjében - ami nem kis érv mellette. A legjobb szám azonban egy feldolgozás, az eredetileg a Badfinger kislemezeként megjelent "Without You" (érdekes, hogy Nilsson másik legismertebb dala, az "Everybody's Talkin'" sem eredeti, hanem Fred Neil szerzeménye). Az eredeti dal ebben az esetben messze elmarad a feldolgozástól: a "Without You" itt átalakul egy csodálatos, fájdalmas búcsúlevéllé, amit Nilsson megindító suttogással és könyörgéssel ad elő, a kíséretet pedig ünnepélyes vonós és basszusgitáros hangszerelés biztosítja. A "Without You" egy érzelmes, mindent elsöprő ballada - sok ilyet hallottunk, de Nilsson dala kiemelkedik közülük és a műfaj egyik csúcspontjának számít.
Még hasonló:
- Harry Nilsson - "Coconut"
- Randy Newman - "Sail Away"
55: Townes Van Zandt
"Pancho and Lefty"
Tomato, 1972
Townes Van Zandt legtöbbet feldolgozott dala egy outlaw country/western ballada, ami szembemegy a stílus hagyományaival. Miközben a legtöbb outlaw country előadó (például Willie Nelson vagy Kris Kristofferson) dalaiban a vadnyugat pisztolyhősei valóban hősies, tiszteletre méltó alakokként jelennek meg és a szövegek sokszor legendás tetteikről szólnak, a "Pancho and Lefty" lerántja a leplet a kiábrándító valóságról. Van Zandt dalában (amit Nelson később feldolgozott és híressé tett) Pancho és Lefty inkább szánalmas, mint legendás figurák - a jelek szerint Lefty elárulja társát a hatóságoknak, a dal végén Pancho halott, Lefty pedig egy olcsó motelben öregszik, a sivatag csendes és Cleveland hideg. És ha ez nem lenne, elég, Van Zandt megadja a kegyelemdöfést, amikor elárulja, hogy Pancho nem is volt olyan nagy szám, bármikor elkaphatták volna és csak kegyelemből hagyták meglógni párszor. A "Pancho and Lefty" mítoszokat dönt porba, de zeneileg Van Zandt-hoz méltóan gyönyörű dal, az éneket és az akusztikus gitárt panaszos hegedűszólamok kísérik. A huszadik század egyik legjobb dalszerzőjének egyik legjobban sikerült dala.
Még hasonló:
- Townes Van Zandt - "To Live Is to Fly"
- Mickey Newbury - "An American Trilogy"
54: Brian Eno
"1/1"
Polydor, 1978
Tudjuk, hogy nem Brian Eno találta fel az ambient zenét és az Ambient 1: Music for Airports egyáltalán nem a legelső ambient album, amit valaha felvettek. Eno csak elég nagyképű volt ahhoz, hogy a már korábban létező hangzásokat a korábbinál céltudatosabban használja fel és az egymásra halmozott felvételekből álló, minimális zenét elkeresztelje "ambient"-nek. És végül is a Music for Airports a műfaj talán legjobb LP-méretű példája, szóval megbocsáthatunk a félrevezetett hallgatóknak. A Music for Airports a címének megfelelően arra lett kitalálva, hogy megnyugtassa a repterek váróiban ülő, a gépükre várakozó utasokat, így kellően csendes, visszafogott és személytelen munka (a daloknak még cím sincs, csak két-két számjegy). Az "1/1"-ként ismert tizenhat perces nyitány Eno ambient kísérleteinek csúcspontja, egy különböző hosszúságú felvételekből összevágott felvétel, egy ismétlődő zongorafutamra épül, amihez itt-ott más hangszerek csatlakoznak, a végeredmény pedig egy bonyolult és folyton változó mintázat.
A játékosok (köztük Eno és Robert Wyatt) külön vették fel a "1/1" szólamait egymás tudta nélkül, és Eno-nak annyira megtetszett a különböző felvételek együttes hatása, ezért összefonta őket. Ezután az egészet lelassította feleakkora sebességre, hogy a végleges zene hatása nyugodtabb és elmélyültebb legyen - a "1/1" csodás, meditatív felvétel, ha kicsit le akarsz lassulni vagy segítségre van szükséged az elalváshoz, nem tudok jobbat ajánlani.
Még hasonló:
- Brian Eno - "Discreet Music"
- Harold Budd - "Madrigals of the Rose Angel"
53: Can
"Halleluhwah"
United Artists, 1971
Az Ege Bamyasi népszerűbb és könnyebben befogadható album, de mindenki, aki azt állítja, hogy jobb a Tago Mago-nál, az nem figyelt eléggé. Az eredeti énekes, Malcolm Mooney távozása és utódja, Damo Suzuki csatlakozása utáni első Can album a zenekar legextrémebb kiadványa, a kevés tökéletes duplalemez egyike a hetvenes évekből, amit részben Miles Davis free jazzes és fúziós kísérletei, részben pedig a német avantgárd elektronika inspirált, na meg az okkultista Aleister Crowley (az utóbbi hatása a sötétebb hangzásban mutatkozik meg). A "Halleluhwah" tizennyolc percével a leghosszabb felvétel az albumon és ebben az esetben ez egyet jelent azzal, hogy a legjobb is: ebben a dalban megmutatkozik a Can védjegyének számító hangzás, Suzuki figyelmeztetés nélkül váltogat csendes mormogás és agresszív üvöltözés között, Jack Liebezeit úgy veri a dobokat, mint egy őrült, Holger Czukay pedig beveti kedvenc produkciós trükkjeit. A "Halleluhwah" improvizált gitárok és billentyűk, utólag módosított felvételek és monumentális trance/funk ritmusok összessége (Liebezeit szinte változtatás nélkül ismétli ugyanazt a ritmust újra és újra) - a Can meghatározó dala.
Még hasonló:
- Can - "Future Days"
- Holger Czukay - "Cool in the Pool"
52: The Pop Group
"She Is Beyond Good and Evil"
Radar, 1979
A Gang of Four, a PiL, az A Certain Ratio és a többi fontos posztpunk zenekar előtt ott volt a The Pop Group, a hetvenes évek egyik legújítóbb rockzenekara, akik szinte egymagukban feltalálták a posztpunkot abban a formában, ahogy most ismerjük. Pedig az életművük nem valami nagy, mindössze két nagylemezből (az 1979-es Y és az 1980-as For How Much Longer Do We Tolerate Mass Muder?) és három kislemezből áll, ha nem számoljuk tavaly, újjáalakulásuk után megjelent harmadik lemezüket, a szintén figyelemreméltó Citizen Zombie-t. Hangzásukat egyenlő arányban inspirálta a punk primitív rockhangzása és politikai témaválasztása, a reggae és a funk táncolható ritmusossága, a free jazz és a klasszikus zene szabad formái, valamint a francia romanticizmus, a Beat-költészet, a szituacionizmus és az egzisztencialista filozófia. Zenéjük hatását láthatjuk a kétezres évek dance-punk hullámán (különösen a Liars 2001-es lemeze, a They Threw Us All in a Trench and Stuck a Monument on Top mutatja a Pop Group hatását) és az egész indie rockon.
A "She Is Beyond Good and Evil" nem volt rajta a Pop Group klasszikus bemutatkozó lemezén, a Y-on, hanem a zenekar bemutatkozó kislemezeként jelent meg - és ez lett a meghatározó daluk. A szövegéből hiányoznak a Y nyílt Thatcher-kritikái, Mark Stewart énekes-szövegíró elmondása szerint a dal a szerelem forradalmi erejéről szól, de a szöveg elég elvont ahhoz, hogy semmi se legyen egyértelmű. Zeneileg a dal legjobb formájában mutatja be a kirobbanó erejű Pop Group-ot, a különös, szinte afrikai hatású ritmusok metsző gitárral keverednek, a végeredmény előrevetíti a Talking Heads Remain in Light-jának hangzását - és semmire sem hasonlít a hetvenes évek posztpunk katalógusából.
Még hasonló:
- The Pop Group - "We Are Time"
- A Certain Ratio - "Do the Du (Casse)"
51: Gavin Bryars
"The Sinking of the Titanic"
Obscure, 1975
Az egyik legjobb dolog, amit Brian Eno a hetvenes években csinált az volt, hogy megjelentette Obscure nevű kiadójánál Gavin Bryars minimalista szerzeményét, a "The Sinking of the Titanic"-ot (az azonos című lemezen egy másik felvétel, a "Jesus' Blood Never Failed Me Yet" társaságában). A zenemű inspirálója Harold Bride, a Titanic egyik távírójának beszámolója volt, ami szerint a hajó zenekara folytatta a játékot, miközben a Titanic süllyedni kezdett (Bride szerint az "Ősz" című keringőt játszották). Bryars elképzelte, hogy a zene hangjai még azután is visszhangoztak, hogy a Titanicot már elnyelte az óceán - ennek az eredménye a "The Sinking of the Titanic", a kortárs komolyzene egyik leginkább lehangoló és gyászos klasszikusa. Ez a felvétel egy páratlan zenemű az elkerülhetetlen végzetről és arról, mi marad utánunk, ha már elmentünk. Több mint húsz percen keresztül zúg és hullámzik, mielőtt a lassú keringő utolsó visszhangjai is elülnek, de ebből egy másodperc sincs elpocsékolva.
Még hasonló:
- Robert Ashley - Automatic Writing
- Steve Reich - Music for 18 Musicians
50: Pink Floyd
"Wish You Were Here"
Harvest/Columbia, 1975
Melyik Pink Floyd dalt válasszam, ha csak egy fér el a listában? Bár ez a zenekar több népszerű dalt vett fel az évtizedben, mint bármelyik progresszív vagy klasszikus rockzenekar ("Echoes", "Money", "Shine on You Crazy Diamond", "Dogs", "Another Brick in the Wall (Part 2)", hogy megemlítsek néhányat), a választás mégsem volt olyan nehéz. A "Wish You Were Here", a legjobb Pink Floyd album címadó dala mentes minden furcsaságtól, ami amúgy jellemzi a zenekar életművét: nem húszperces és egyáltalán nem egy rockopera, nincsenek benne musique concréte vagy avantgárd hatások és a színpadiasság is hiányzik. Azonban ez a dal bebizonyítja, hogy az említett díszítések alatt egy olyan zenekar húzódott meg, ami képes volt nagyszerű dalokat írni. A "Wish You Were Here" pedig nem egyszerűen egy jó dal: ez a legjobb, amit a Pink Floyd valaha felvett, van benne utalás Syd Barrett-re (az egész Wish You Were Here albumot az ő hiánya inspirálta), kifinomult és aprólékos produkció, gyönyörű instrumentális részek és a rocktörténet egyik legjobb refrénje, ami tényleg első hallgatásra felejthetetlen. Ha meghallgatjuk, érezzük a magányt és egy régi barát elvesztésének fájdalmát, ami Waters-t és Gilmour-t inspirálta a dal megírására - ami hihetetlen módon nem jelent meg kislemezként.
Még hasonló:
- Pink Floyd - "Shine on You Crazy Diamond (Parts I-V)"
- Pink Floyd - "Dogs"
49: Art Ensemble of Chicago
"Theme de Yoyo"
Pathé Marconi, 1970
Az Art Ensemble of Chicago alulértékelt 1970-es lemeze, a Les Stances a Sophie a hetvenes évek egyik legstílusosabb avantgárd jazz albuma, ami stílusok sokaságát olvasztja össze (a posztbop, a free jazz, az R&B és a funk is jelen van), de mégis viszonylag könnyen hallgatható azok számára is, akik nem rajonganak annyira a műfajért. Az album egy olyan francia újhullámos film zenéje, ami sosem valósult meg (és ez a tény valahogy még vonzóbbá teszi), Párizsban készült és valahogy érezhető is rajta a francia főváros művészvilágának hangulata. Az album kilencperces nyitódala, a "Theme de Yoyo" egy valódi himnusz, amiben a funkos ritmusokat és a visító fúvósokat Fontella Bass egyszerre szemtelen és érzéki éneklése fűszerezi. A Les Stances a Sophie egyedülálló album az Art Ensemble of Chicago életművében, a jazz-funk és a fúziós zene rendezettebb elemeit a free jazz kaotikusságával egyesíti és a renek játékosoknak köszönhetően valahogy sikerül egyensúlyt teremtenie a kettő között - és mellesleg ez az egyik legmenőbb jazz album az évtizedből.
Még hasonló:
- Ornette Coleman - "What Reason Could I Give?"
- Chick Corea/Return to Forever - "Return to Forever"
48: Don McLean
"American Pie"
United Artists, 1971
Don McLean ezzel a nyolc és fél perces dallal össze akarta foglalni, hol tartott Amerika és a rock and roll a hetvenes évek elején - de végül nem csak ennyit csinált, hanem megteremtette a klasszikus rock egyik meghatározó kislemezét és örökre beírta a nevét a műfaj történelmébe. Az "American Pie" a begyepesedett zenehallgatók himnusza, hiszen akár úgy is lehet értelmezni, hogy Buddy Holly-val együtt meghalt az egész rock and roll és utána minden csak szarabb lett, de máshogy is lehet hallgatni ezt a dalt. Helyesebb lenne azt mondani, hogy ez egy olyan ember vallomása, aki az ötvenes-hatvanas évek rockzenéjének megszállottja volt (McLean meg is említ mindenkit Holly-tól, Ritchie Valens-től és The Big Poppertől kezdve Elvis Presley-ig, Bob Dylanig, James Deanig és a Beatlesig) és a hetvenes évek elején látta, hogy az egész tönkremegy. A rock a fogyasztói kultúra szórakoztatóiparának ágává süllyedt, a testet felszabadító, lázadó ötvenes évek és a szellemet felszabadító, ellenkultúrai mozgalmakkal teli hatvanas évek egy sivárabb kornak adták át a helyüket, ahol már a bevétel volt a legfőbb cél.
Persze, tudjuk, hogy a hetvenes évek több újítást hoztak, mint az előző évtizedek, de az olyan sorok, mint a legelső "Emlékszem, hogy egyszer réges-régen/A zene mosolygásra késztetett" egyértelművé teszik, hogy a hatvanas évek végén valami varázs kiveszett a rockzenéből. McLean dala az egyik legszomorúbb a listán, mert ez egy búcsú a kamaszkortól, a fiatalság örömeitől és a huszadik századi nyugati történelem (és a rockzenei történelem) talán legszebb korszakától. Persze lehet érzelgősséggel vádolni McLean-t, de egy ilyen témáról nehéz nem túlcsordulóan írni.
Még hasonló:
- David Crosby - "Music Is Love"
- Joni Mitchell - "Woodstock"
47: Fern Kinney
"Groove Me"
Malaco, 1979
Fern Kinney nem éppen a legismertebb név a listán, inkább egy elfelejtett egyslágeres előadó - az egy sláger pedig a "Together We Are Beautiful" című kislemez 1979-es bemutatkozó albumáról. Ez egy olyan könnyed és levegős dal, hogy szinte észre se vesszük, Kinney vékony hangon énekel a vonósok és ritmusok fölött - megjelenése idején a brit slágerlista élére jutott, de ma meghallgatva már nehéz elképzelni, hogy miért. De mielőtt leírnánk Kinney-t, hallgassuk meg a "Groove Me"-t; ez a dal eredetileg egy mocskosszájú funk kislemez volt King Floyd-tól, az ő változatán Kinney háttérvokálozik. Kilenc évvel a "Groove Me" eredeti felvétele után az énekesnő már szólóban dolgozta át kilencperces diszkó-szörnyeteggé a dalt, ami a műfaj egyik legnagyszerűbb példája lett: ez egy kidolgozott és finom dal, ami ugyanúgy mutatja Giorgio Moroder, mint a reggae hatását, a produkciója a Kraftwerk számítógépes ritmusait idézi, miközben az egész az R&B és a soul keretei között marad. Kinney is ügyesen adja elő a sorait - a végeredmény pedig egy bombasztikus, már a posztdiszkót előrevetítő dal, ami előrehaladóbb, mint a műfaj bármelyik mainstream képviselője.
Még hasonló:
- Fern Kinney - "Baby Let Me Kiss You"
- Chic - "Le Freak"
46: Stealers Wheel
"Stuck in the Middle with You"
A&M, 1972
Nos, hallottad már K-Billy-től A hetvenes évek szuper slágereit? A kedvenc műsorom.
Nem is érdemes tagadni: a "Stuck in the Middle with You", egy 1972-es kislemez az amúgy teljesen jelentéktelen, folk rockot játszó Stealers Wheel-től elsősorban azért van a listán, mert ez a dal festi alá azt a bizonyos jelentet Quentin Tarantino első filmjében (Kutyaszorítóban, ha valaki nem tudná), amikor Mr. Blonde (azaz Michael Madsen) csak a saját szórakoztatására megkínozza szerencsétlen foglyul ejtett rendőrt, levágja a fülét és majdnem elevenen megégeti. A brutális, véres képsorok alatt pedig ez a komolytalan, Bob Dylan énekesi és szövegírói stílusának paródiájaként megírt dal szól, amit hallgatva önkéntelenül is mosolyognunk kéne... ha Mr. Blonde nem aközben táncolna és énekelne rá, hogy levágja egy másik ember fülét. A "Stuck in the Middle with You" már végleg összefonódott ezzel a jelenettel, de épp ezért most már fontos része a popkultúrának és nem maradhat ki a listából.
Még hasonló:
- The George Baker Selection - "Little Green Bag"
- Blue Swede - "Hooked on a Feeling"
45: Wire
"Outdoor Miner"
Harvest, 1978
Nem biztos, hogy a Wire-t punk zenekarnak lehet nevezni (Colin Newman énekes-gitáros legalábbis tagadta, hogy az lenne), de ha az volt, akkor minden bizonnyal a Wire volt a legjobb punk zenekar. 1977-es bemutatkozó lemezük, a Pink Flag a stílus egyik legnagyszerűbb albuma volt épp azért, mert nem volt hagyományos értelemben vett punk rock album, megszegte az összes szabályt, amit a punk rock vagy a pop felállított - és ennél punkosabb dolog nem is létezik. De ennyinél nem álltak le: következő lemezeikkel (az 1978-as Chairs Missing és az 1979-es 154) kiterjesztették hangzásukat, beépítve a progresszív rock, a pszichedelikus rock, az art rock, a new wave és az elektronikus zene elemeit a zenéjükbe - és mégsem hagyták el azt a hangzást, amivel először betörtek a punk színtérre. És ami a legfontosabb: ezek az albumok legalább olyan jók voltak, mint a Pink Flag.
Az "Outdoor Miner" (kihangsúlyoznám: a kislemezen megjelent változat, nem a rövidebb és primitívebb albumverzió) az egyik legszebb eredménye ennek a fejlődésnek. Egy rövid, könnyed és kellemes Beatles-i popdal, amiben egy (a punk rockra nem igazán jellemző) finom zongoraszólam dominál, valamint Newman nehezen értelmezhető szövege. A kislemez kisebb sláger volt megjelenése idején, azóta viszont a Wire egyik legnépszerűbb dalai közé emelkedett, egy 2004-es válogatás, az A Houseguest's Wish például az "Outdoor Miner" 19 különböző feldolgozását gyűjti össze.
Még hasonló:
- Wire - "Ex Lion Tamer"
- Wire - "I Am the Fly"
44: Bruce Springsteen
"Thunder Road"
Columbia, 1975
A "Thunder Road" - Bruce Springsteen legjobb albuma, a Born to Run nyitánya - panaszos szájharmonikával és csendes zongorával indul. Nem jó jel: Springsteen első két albuma (az egyaránt 1973-ban megjelent Greetings from Asbury Park, N.J. és The Wild, the Innocent & the E Street Shuffle) viszonylag népszerűek voltak a kritikusok körében, de sokan Bob Dylan és Van Morrison zenéjének másolataként tekintettek rájuk - és a kereskedelmi siker sem volt túl nagy. Az, hogy a Born to Run első néhány másodperce olyan, mint egy Bob Dylan-szám első néhány másodpercre, katasztrófáit is jelenthetett volna. De aztán Springsteen belekezd a szövegbe, és onnan már csak Roy Bittan csilingelő zongorája, a Főnök diadalmas gitárja és Clarence Clemons felemelő szaxofonja vezeti a dalt, ami Springsteen amerikai romantikus látomásának legtökéletesebb megtestesülése. A "Thunder Roat"-ot tornácokon táncoló lányok, végtelen országutak, száguldó autók és a jobb életet, az ígéret földjét kereső szökevények népesítik be, a rádióban Roy Orbison énekel (csak a magányosoknak) és mindig van esélyünk a szabadulásra, a végső győzelemre, még ha a város tele is van vesztesekkel. Lehet, hogy a "Thunder Road" csak egy szép ábrándkép, de mindenki, aki meghallgatta, biztosan azt kívánja, bárcsak igaz lenne.
Még hasonló:
- Bruce Springsteen - "Born to Run"
- Bruce Springsteen - "Racing in the Street"
43: James Brown
"The Payback"
Polydor, 1973
James Brown 1973-as lemeze, a The Payback az egyik legjobb, amit valaha felvett - eredetileg egy blaxploitation film zenéjének készült, de amikor a készítők meghallották, visszautasították az anyagot. Így Brown végül rendes albumként jelentette meg ezt a nagyrészt epikus jammelésekből és ismétlődő groove-okból álló duplalemezt - és még egyszer bebizonyította, hogy ki a legkeményebb előadó a funk világában. A címadó dal (ami majdnem nyolc perces, de még így is a második legrövidebb dal a lemezen) kislemezként is megjelent, az R&B lista élére jutott és máig Brown egyik legnépszerűbb dalaként él az emlékezetben. A "The Payback" szövegét eredetileg nem Brown írta, de a felvétele előtt erősen átalakította egy bosszútörténetté, amiben visszafizet egy embernek, aki elárulta. A dal hatása a következő évtizedek R&B és hiphop zenéjére megkérdőjelezhetetlen, olyan előadók használták fel részleteit saját dalaikban, mint az En Vouge, Mary J. Blige, a Massive Attack vagy legutóbb Kendrick Lamar (a "King Kunta"-ban természetesen, ami nagyrészt egy tisztelgés a hetvenes évek funkja előtt). James Brown volt az afroamerikai zene egyik legnagyobb hatású előadója és nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a dallal a hiphop elődei közé is beírta magát.
Még hasonló:
- James Brown - "Get Up (I Feel Like Being a) Sex Machine"
- Sly and the Family Stone - "Family Affair"
42: Stevie Wonder
"Living for the City"
Tamla, 1973
A "Living for the City" nem Stevie Wonder legnagyobb slágere a hetvenes évekből (vagyis karrierje legerősebb évtizedéből): a "Superstition", a "You Are the Sunshine of My Life", a "Higher Ground" vagy a "Sir Duke" ismerősebbek lehetnek sokak számára. De a "Living for the City" Wonder legjobb és legfontosabb dala, a magnum opus, ami az énekes-dalszerző lenyűgöző 1972 és 1976 közötti katalógusának középpontja. Wonder szokása szerint maga írta és énekelte a dalt, valamint az összes hangszeren is ő játszott; a dal a rendszer veleszületett rasszizmusáról, a kizsákmányolásról, az igazságtalanságról és az erőszakos nagyvárosi életről szól. A "Living for the City" egy filmszerű dal, amiben Wonder belső látomását a városi közlekedés, párbeszédes és szirénák hangjai festik alá - évtizedekkel azelőtt, hogy Dr. Dre mindennapos dologgá tette az utóbbit a hasonló üzeneteket közvetítő hiphop produkciójában. Lehet, hogy Wonder vak, de a "Living for the City" azt bizonyítja, hogy a hetvenes években jobban átlátta a világ helyzetét, mint a legtöbb popzenész.
Még hasonló:
- Stevie Wonder - "Superstition"
- Stevie Wonder - "Sir Duke"
41: New York Dolls
"Personality Crisis"
Mercury, 1973
A New York Dolls hagyományos példája azoknak a zenekaroknak, amik megelőzték korukat: a hetvenes évek elején a legtöbb kiadó és producer nem akart közösködni ezekkel a női ruhákban járkáló, kisminkelt garázsrock zenészekkel, akik egyesítették a Rolling Stones mocskos rock and rollját, a Stooges anarchista zajongását, Bowie és a T. Rex androgün glam rockját és a hatvanas évek lánycsapatainak fülbemászó popzenéjét. Végül az art rock nagymester Todd Rundgren közreműködésével sikerült felvenni a New York Dolls bemutatkozó albumát, ami hatalmas kritikai sikert aratott megjelenésekor, de rosszul fogyott és megosztotta a hallgatókat extrém stílusával. Ma persze már mindenki a hetvenes évek egyik legjobb albumának és a rocktörténet egyik legnagyobbat ütő bemutatkozásának tartja a New York Dolls-t: a következő évek legtöbb rock, punk és glam zenekara (köztük a Ramones, a KISS vagy a Guns N' Roses) egyszerűen nem létezhetett volna nélküle. A "Personality Crisis", az album legelső dala mindent összefoglal: egyszerre mocskos, fülbemászó, felháborító, imádnivaló, zajos és dallamos - épp, mint maga a New York Dolls. A zenekar nem nagyon tudta felülmúlni bemutatkozását, de ebben az esetben ez megbocsátható: nincs még egy olyan dal, mint a "Personality Crisis" és nincs még egy olyan album, mint a New York Dolls.
Még hasonló:
- New York Dolls - "Jet Boy"
- KISS - "Black Diamond"
Következő rész:
