200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (100-81)
2016. április 30. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (100-81)

 200songs6.png

Szóval itt is van az első húsz dal a legjobb száz közül... jó szórakozást! (Az eddigi részekhez képest annyit változtattam, hogy minden dal után kiemeltem még két további felvételt, amik kimaradtak a listából, de attól még érdemelnek egy említést. Bizonyos esetekben ugyanattól az előadótól ajánlottam még további dalokat, máskor pedig csak hasonló stílusú számokat választottam más előadóktól, akiktől bizonyos esetekben semmi sincs ezen a listán, de attól még szeretjük őket).

Előző részek:

  1. 201-181
  2. 180-161
  3. 160-141
  4. 140-121
  5. 120-101

 

100.jpg

100: ABBA
"Dancing Queen"

Polar/Epic/Atlantic, 1976 

Nem semmi egy Euróvíziós győztesként indult zenekartól, hogy helyet kapott ezen a listán - lássuk be, az ABBA-n kívül az összes feledésbe merült már az évtizedből (Anne-Marie David? Teach-In? Brotherhood of Men? Léteztek ezek egyáltalán valaha?). Ez a négytagú svéd popzenekar azonban képes volt maga mögött hagyni az "Eurovízós győztes" billogot és ráduplázott annak a bizonyos dalnak (a "Waterloo"-ról van szó, természetesen) a sikerére és máig minden idők egyik legjobb popzenekarként él az emlékezetünkben. A dalaik egyszerűek, fülbemászóak, táncolhatóak és - mi tagadás - minőségiek: a "Mamma Mia", a "Knowing Me, Knowing You", a "Money, Money, Money" vagy az "SOS" (a személyes kedvencem) bizonyára mindenkinek ismerősek. A "Dancing Queen" azonban egy másik szint, ez az 1976-os kislemez a tökéletes popdalok közé tartozik; kirobbanó, örömteli europop, ami máig ugyanolyan frissnek hangzik, mint megjelenésekor. Nem csak a hatása nagy a mai tánczenére, de még most is sokszor hallhatjuk klubokban és a kortárs dance-pop nagyjai közül is feldolgozták néhányan (mint Kylie Minogue) - ahogy meglepő módon a Sex Pistols vagy a U2 is.

Ahogy sok ehhez hasonló bombasztikus, diszkós tánczenével megtörtént (gondoljunk Donna Summer "I Feel Love"-jára vagy Diana Ross "I'm Coming Out"-jára), a "Dancing Queen" is népszerű himnusz lett a melegek körében. Ezt viszont inkább el kéne felejteni - a "Dancing Queen" nem a homoszexualitásról szól (ahogy a többi említett dal sem), a fiatalságról, a gondtalanságról és a táncról. És végül is ez minden idők egyik legnagyobb példányszámban fogyó kislemeze, ami nem is véletlen.

Még hasonló:

 

99.jpg

99: La Düsseldorf
"Time"

Nova/Radar, 1976

David Bowie "a nyolcvanas évek soundtrackjének" nevezte a La Düsseldorfot, a krautrock egyik legnagyobb sikerű és legkönnyebben megközelíthető zenekarát. A zenekar 1976-os, cím nélküli bemutatkozó albuma a legjobb érv amellett, hogy Bowie nem beszélt hülyeséget. A La Düsseldorf a Neu!-ból ismert Klaus Dinger mellékprojektjeként indult, de miután ő és a Neu! másik fele, Michael Rother már olyan rossz viszonyban voltak, hogy nem tudtak együtt dolgozni, Dinger feloszlatta a zenekart és testvére, Thomas, valamint Hans Lampe társaságában a La Düsseldorfra helyezte a hangsúlyt. (Az utolsó Neu! album, a Neu! '75 felét már amúgy is ez a formáció vett fel.) A La Düsseldorf-on a Rother által kedvelt barátságosabb hangás és Dinger zajosabb, kaotikusabb zenéje érdekes módon nagyjából kiegészítik egymást, miközben a hangzás jóval poposabb, mint bármelyik Neu! lemezé. A csúcspontok között van a "Silver Cloud", amibe Dinger gitárja folyton ki- vagy besodródik, de a "Time" több mint kilencperces zárása az album legnagyszabásúbb felvétele, amiben a poszt-punk minimalizmusa, a Neu! ismerős, lüktető ritmusai és komor templomi orgonák keverednek egymással, a végeredmény pedig lenyűgöző. Minden tiszteletünk a Pink Floyd-é, de a La Düsseldorf vette fel a hetvenes évek legjobb "Time"-című dalát.

Még hasonló:

 

98.jpg

98: The Only Ones
"Another Girl, Another Planet"

Columbia, 1978

Pete Perrett a heroinról énekel - az repíti egy másik bolygóra, és nem valami lány szerelme, ha nem lenne elég egyértelmű. De az "Another Girl, Another Planet" elsősorban nem ezért érdekes, hanem azért, mert minden idők egyik legjobb rock kislemeze és a legtisztább, legfelemelőbb (igen, még a témája ellenére is) popdal, amit a punk rock kitermelt magából. Természetesen mind Perrett énekesi teljesítményére emlékszünk belőle a legjobban - bármilyen sötét is a dolog, amiről énekel, a refrén szinte himnikusnak hat a megformálásában. De az "Another Girl, Another Planet" sikere nem csak az ő érdeme: a látványos énekszólam, a vészjósló szöveg, John Perry gitárja és a ritmusszekció (Mike Kellie dobos és Alan Mair basszusgitáros) eszeveszett hajtása egyaránt felelősek érte. Az Only Ones végül épp olyan szomorú véget ért, amilyet ennek a dalnak a sorai jósolnak ("Mindig a halállal flörtölök/Ölhetnék, de igazából nem érdekel/Szembenézhetek a fenyegetéseddel/Kiállhatok és üvölthetek, sikolthatok"...), a kábítószerek és a viszályok miatt 1982-ben feloszlott a zenekar anélkül, hogy még egy olyan ikonikus dalt teremtettek volna, mint az "Another Girl, Another Planet". Azonban ez a dal máig az egyik legfontosabb a hetvenes évek punk rock terméséből, feldolgzta a Replacements és a Blink-182 (akikre egyaránt hatással volt) és ma kritikusok és hallgatók sokasága tartja minden idők egyik legjobb rockdalának.

Még hasonló:

 

97.jpg

97: Cerrone
"Supernature"

Malligator, 1977

A Cerrone III: Supernature talán a legjobb album, ami kikerült az euródiszkó színtérről (bár Giorgio Moroder From Here to Eternity-je szorosan a nyomában van). Marc Cerrone, az olasz-francia zeneszerző és producer itt volt karrierje csúcspontján művészileg, az olyan dalok, mint a hűvös szintetizátorokat és nagyzenekari hangszerelést egyesítő "Give Me Love" vagy "Love Is the Answer" bebizonyítják, hogy hozzáértő kezekben a diszkó és művészeti formává válhatott. Az albumon nincsenek gyenge dalok: az "In the Smoke" álmodozó szintijei vagy a "Sweet Drums" és a "Love Is Here" rövidebb tánczenéi is kiválóak, de a tízperces címadó dal (a "Supernature") viszi el a pálmát. Ez a dal nem több és nem kevesebb, mint tíz percnyi szintetizált önkívület, ahol az élő vonósok és a mesterséges, szintetizált hangok úgy egyesülnek, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A "Supernature" egy egész műfaj meghatározó kislemeze és a kevés olyan eurodiszkó szám egyike, amik semmit sem veszítettek erejükből és frissességükből.

Még hasonló:

 

96.jpg

96: Judas Priest
"Exciter"

CBS, Inc./Columbia, 1978 

A legtöbb Judas Priest-rajongó véleménye nem nagyon egyezik meg abban a kérdésben, hogy melyik a zenekar legjobb albuma: a British Steel a klasszikus, a Sad Wings of Destiny az újító, a stadionok közönsége és a nyolcvanas évek rajongói számára a Screaming for Vengeance vagy a Defenders of the Faith az első és biztos vannak olyanok is, akik a Painkiller-re esküsznek. Bár ezek közül egyik sem rossz választás, mégis a Stained Class a legjobb döntés: itt jelent meg először igazán érett formájában a Priest erőt, gyorsaságot, színpadiasságot és grandiózumot egyesítő hangzása és (bár a "Beyond the Realms of Death" a közönségkedvenc, az egyetlen dal az albumról, ami máig is minden Priest-koncerten megszólal) a legelső dal, az "Exciter" foglalja össze ezt a legjobban. Ez a dal magasan a leggyorsabb volt a Priest addigi felvételei közül és nagy hatással volt a speed metál első úttörőire (akik közül az egyik legfontosabb, az Exciter még a nevét is ettől a daltól kölcsönözte) és a thrash metál elődjeire. Az "Exciter" nem jelent meg kislemezként és sosem volt olyan népszerű, mint a "Breaking the Law" vagy a "Living After Midnight" (ahogy a Stained Class egyik dala sem), de ezzel a számmal a Priest nagyon magasra tette a mércét a követői számára.

Még hasonló:

  • Van Halen - "Runnin' with the Devil"
  • Motörhead - "Bomber"

 

95.png

95: The Modern Lovers
"Roadrunner"

Beserkley, 1976

A Modern Lovers már két éve feloszlott, amikor megjelent különböző John Cale-lel közös sessionökből összevágott bemutatkozó lemezük, de Jonathan Richman és társai így is a hetvenes évek egyik legnagyobb hatású rockzenekara voltak. Első számú himnuszuk, a "Roadrunner" egy halhatatlan, klasszikus rockdal: kétakkordos felépítését és lüktető ritmusát a Velvet Underground "Sister Ray"-je inspirálta (Richman kamaszként sokszor látta Lou Reed-ék fellépéseit és ezek nagy hatással voltak saját zenéjére, az sem véletlen, hogy Cale, a VU alapító tagja volt a Modern Lovers producere), a "Sister Ray" buja, dekadens szövegével ellentétben azonban a "Roadrunner" sorai felemelőek és pozitívak. Ez a tökéletes dal éjszakai vezetéshez, megerősíti a fáradt utazó akaratát és arra biztat, hogy folytassuk az utat és ne sose adjuk fel. A dal és az egész The Modern Lovers album hatása felbecsülhetetlen: a nyolcvanas évek egész alternatív és indie rock színtere rengeteget köszönhet neki és nehéz lenne elképzelni a Replacements, a Pavement vagy a Spoon zenéjét nélküle.

Még hasonló:

 

94.jpg

94: Michael Jackson
"Don't Stop 'Til You Get Enough"

Epic/CBS, 1979

A Thriller minden tekintetben jobb album, mint az Off the Wall - ha meghallgatjuk a kettőt egymás után, észrevehetjük, mennyit fejlődött Michael Jackson énekesként, dalszerzőként és popsztárként a két album között. Azonban az Off the Wall volt az album, amelyen Quincy Jones eltüntette Michael Jacksont, a gyereksztárt, akit nagyon aranyosnak tartottunk a Jackson 5 videóiban - és helyette elővarázsolta Michael Jacksont, a felnőtt popsztárt, aki néhány évvel később kiadta minden idők legnagyobb példányszámban fogyó albumát és a nyolcvanas években annyi klasszikus kislemezt adott ki, mint senki más (talán Prince-t leszámítva). Azonban minden az Off the Wall-on kezdődött, azon belül az album legelső - és legjobb - dalával, a "Don't Stop 'Til You Get Enough"-on, amit meghallva nincs ember, aki ne akarna táncolni. A dal - ahogy az egész album - produkciója ma is frissnek, energikusnak és izgalmasnak hat, Jackson előadásmódja talán még nem olyan tökéletes, mint a következő albumon, de már érezhető, hogy mi lesz a folytatás. Lehet, hogy a monumentális "Wanna Be Startin' Somethin'" mellett a "Don't Stop 'Til You Get Enough" olyannak hat, mint egy kissé félénk kistestvér - de ez a dal akkor is hatalmas ugrást jelenít meg Michael Jackson életművében az egyszerű soulos popzenétől az R&B-t, funkos, jazzt, diszkót és rockot egyesítő, minden mást elsöprő popzenéig.

Még hasonló:

 

93.jpg

93: Sandy Denny
"Bushes and Briars"

Island/A&M, 1972

Sandy Denny a Fairport Convention énekesnőjeként vált először ismertté - ez a brit zenekar volt az egyik legnagyobb név a hagyományos angol népzenét újra divatba hozó előadók sorában. Az Unhalfbricking és a Liege & Lief - amelyeken egyaránt Denny énekel - a hatvanas évek legjobb brit folklemezei közé tartoztak. Az énekesnő 1969-ben aztán kilépett a Fairport Convention-ből és szólókarrierbe kezdett, amely nem tartott túl sokáig, Denny ugyanis 1978-ban, mindössze 31 évesen meghalt. Második szólóban felvett albuma, a Sandy azonban legalább ugyanolyan figyelemreméltó lemez a hatvanas-hetvenes évek brit folkzenéjében, mint bármelyik a Fairport Convention-től. Itt egyszerre jelenik meg Denny korábbi, főleg a brit hagyományokból építkező stílusa, valamint egy új, gazdagabb hangzás, ami meghatározta a későbbi munkáit (Trevor Lucas producer, Denny későbbi férje nagyszerűen gondoskodott arról, hogy ezek a hangzások kiegészítsék egymást). A "Bushes and Briars" talán a legjobb dal ezek közül, Lucas nagyszerű hátteret teremt rajta Denny gyönyörű hangjának és dalszerzési képességének. De ez az album tele van jó dalokkal és érdemes végighallgatni.

Még hasonló:

 

92.jpg

92: Steve Hillage
"Garden of Paradise"

Blue Plate/Virgin, 1979

Steve Hillage a Canterbury Soundként ismert progresszív rock stílus egyik nagy alakja volt és főleg a Gong - az egyik legsikeresebb francia progresszív zenekar - tagjaként emlékszünk rá. A Gong elszállt, űrbéli pszichedelikus progresszív rockjának hatása érezhető is 1979-es ambient albumán, a Rainbow Dome Musick-on. Ez a mindössze két nagyon hosszú felvételből álló lemez nyomokban tartalmazza a new age, a progresszív rock, a space rock és az avantgárd zene elemeit, de mindez csodálatos, tényleg mennyei ambientté áll össze - a Rainbow Dome Musick nem úttörő album, de a már létező elemeket nagyon izgalmas módon állítja össze valami furcsa, ismeretlennek ható egésszé és ezért a végeredmény úgy hangzik, mintha az ambient hetvenes évekbeli fejlődésének csúcspontja lenne. Az első lemezoldalt betöltő, huszonhárom perces "Garden of Paradise" gitár, zongora és szintetizátor hangok buja és kidolgozott egysége, amit Miquette Giraudy tibeti harangokkal és sequencerrel egészít ki - ezek a hangok együtt felépítik Hillage paradicsomi kertjét. Ez az a fajta zene, amit nem lehet egyszerűen meghallgatni - ha felteszed, el kell merülnöd be, hogy tényleg megértsd a lényegét.

Még hasonló:

 

91.jpg

91: The Adverts
"One Chord Wonders"

Bright, 1978

Az Adverts nagyszerű bemutatkozó albumának legelső dala talán nem a legjobb szám a punk rock első hullámából - de a címe annyira tökéletes, hogy nem lehet kihagyni a listából. Amúgy a Crossing the Red Sea with the Adverts többi dala is sokatmondó címeket kapott ("Bored Teenagers", "New Boys", "No Time to Be 21", "Great British Mistake"), de a "One Chord Wonders" mindent összefoglal, amit a punk rockról tudni kell. A stadionrock, a progresszív rock és a klasszikus rock a hetvenes évek végére unalmassá vált, a rock and roll eredeti szándéka elveszett a túlméretezett és túlzottan ambiciózus, de semmitmondó dalok között, az ellenszert pedig a következő generáció hozta el. Az 1977-ben kirobbanó punk rock mozgalom nagy alakjai olyan fiatalok voltak, akiknek elege volt mindebből - az "Anarchy in the U.K.", a "Blitzkrieg Bop", a "Complete Control" és az összes többi ilyen egyakkordos csodák voltak, amik megmentették a rockot az unalomba süllyedéstől abban az évben. Az Adverts csak 1978-ban adta ki saját bemutatkozását, rajta a "One Chord Wonders"-szel, de ez a dal így is a punk rock egyik meghatározó állítása volt.

Még hasonló:

 

90.jpg

90: Alice Coltrane
"Journey in Satchidananda"

Impulse!, 1971

A Journey in Satchidananda, Alice Coltrane negyedik albuma három évvel férje, a legendás szaxofonos John Coltrane halála után jelent meg - és miközben érezhető rajta a néhai férj hatása, mégis inkább azért figyelemreméltó, mert bemutatja, mennyit fejlődött Alice Coltrane az elmúlt évek során zenekarvezetőként. Az sem árt persze, hogy Pharoah Sanders - a free jazz egyik úttörője és a világ egyik legjobb tenorszaxofonosa is közreműködik rajta. Coltrane és Sanders egyaránt spirituális zenét játszottak tele vallási áhítattal és (bár Coltrane következő albuma, a Universal Consciousness még jobban sikerült) itt sikerült beleágyazni ezt az előrehaladó, modális és free jazz elemeket is tartalmazó zenébe. A címadó dalon - Coltrane egyik legünnepeltebb felvételén - Coltrane és Sanders visszafogottan és dallamosan játszanak, így a zene azok számára is befogadható, akik amúgy nehezen viselik a kaotikus free jazzt, de attól még a "Journey in Satchidananda" is ugyanolyan úttörő munka, mint Alice Coltrane összes felvétele a hetvenes évek elejéről.

Még hasonló:

 

89.jpg

89: The Velvet Underground
"Rock & Roll"

Cotillion, 1970

1968-ban, amikor Lou Reed és a Velvet Underground kiadták a White Light/White Heat-et, a rocktörténet talán legagresszívebben kísérletező albumát, nem sokan számítottak volna arra, hogy két évvel később a zenekar egy teljesen hagyományos, a mainstream rádiók hangzásától sem idegen rocklemezt fog kiadni. A Loaded viszont éppen ilyen album volt, a célja, hogy a zenekar eltávolodjon az Andy Warhol-féle avantgárd időktől és kísérletet tegyen a kereskedelmi siker elérésére. Eltűntek a tizenhét perces, kétakkordos dalok, helyettük pedig ott volt a "Sweet Jane", az "I Found a Reason" és a "Rock & Roll" - a VU karrierjének legkönnyebben befogadható felvételei. Bár a "Sweet Jane" a nagy kedvenc, a "Rock & Roll" ugyanúgy megérdemli a helyet a listán: a címének megfelelően ez talán a VU legegyenesebb rockdala, a téma pedig Reed-től szokatlanul barátságos: az, hogy a rock and roll hogy szabadította fel a fogyasztói társadalomban unatkozó fiatalok testét és szellemét az ötvenes-hatvanas években, amikor először megjelent. A "Rock & Roll" a VU-ra nem jellemző, laza és kellemes rockdal, de tagadhatatlan, hogy a maga nemében tökéletes.

Még hasonló:

 

88.jpg

88: Gaz
"Sing Sing"

Salsoul, 1978

A különböző skandináv országok szülötteiből álló Gaz egyetlen albumot adott ki a Salsoul Records - egy New Yorkban alapult, főleg diszkóban utazó kiadó - gondozásában, de az a cím nélküli bemutatkozás egy elejétől a végéig szórakoztató munka, a "Sing Sing", egy róla megjelent 12"-es kislemez pedig máig nagy hatású felvétel. Sokan felhasználták ritmusát a breakbeat és a hiphop korai úttörői közül (köztük Grandmaster Flash vagy a Wu-Tang Clan), a kiadó pedig még Kylie Minogue-ot is megvádolta azzal, hogy lenyúlta a dal részleteit "Speakerphone" című kislemezéhez. Ezeknek talán az lehet az oka, hogy a "Sing Sing" a hetvenes évek egyik legjobb underground diszkó kislemeze, egy komolytalan és szórakoztató dal tele fülbemászó fúvós riffekkel és napfényes szintiszólamokkal. Ha azt hiszed, a diszkó unalmas stílus volt és minden egyes előadója ugyanúgy hangzott, akkor hallgasd meg a Gaz bemutatkozó lemezét, vagy akár csak ezt a számot és be kell ismerned, hogy ez messze van az igazságtól.

Még hasonló:

 

87.jpg

87: The Cramps
"Human Fly"

Illegal/I.R.S., 1979

Ha hiszed, ha nem, a Cramps, ez az elmebeteg psychobilly zenekar első EP-je, a Gravest Hits producere nem volt más, mint a Big Star vezetőjeként ismert Alex Chilton. A Cramps zenéje azonban távolabb se lehetne a Big Star nosztalgikus, kamaszkorhoz szóló ódáitól és napfényes sirámjaitól a viszonzatlan szerelem fájdalmáról: ezek a dalok rövidek, erőszakosak és pszichotikusak, az ötvenes évek rockabilly-jének és a hatvanas évek szörfrockjának felújított változatai a punk rock generáció primitív, méregtől csöpögő hozzáállása számára (nem is véletlen, hogy a basszusgitáros Kristy Marlana Wallace a Poison Ivy művésznevet vette föl, nem igaz?). A Cramps hangzását a rockabilly, a rhythm and blues, a hatvanas évekbeli garázsrock és a Screamin' Jay Hawkins-féle sokkrock inspirálta, a szövegeikben pedig számos szexuális és sci-fi/horror b-filmes utalást találunk. Legnépszerűbb daluk, a legelső kislemezükön megjelent "Human Fly" is az utóbbi körbe tartozik, miközben összefoglalja a Cramps összes újítását, a hatása pedig máig érezhető az olyan garázspunk előadókon, mint a néhai Jay Reatard, a Thee Oh Sees, Ty Segall vagy akár a White Stripes.

Még hasonló:

 

86.jpg

86: Al Green
"Let's Stay Together"

Hi, 1971

Al Green volt a hetvenes évek egyik legsikeresebb pop/soul előadója, mielőtt 1974-ben az akkori barátnője leöntötte forró kukoricadarával majd lelőtte magát, amiért Green visszautasította a házassági ajánlatát (ebben az is közrejátszhatott, hogy a nő már férjnél volt), nagyszerű és elképesztően sikeres kislemezek sorát adta ki. Azt is mondhatjuk, hogy az évtized első felének afroamerikai popzenéjét ő uralta; az 1975-ös Greatest Hits-en összegyűjtött dalok bármelyike itt lehetne a listán, a "Tired of Being Alone", az "I'm Still in Love with You", a "Call Me" vagy a későbbi "Love and Happiness" mind kiemelkedőek. Green meghatározó kislemeze azonban az 1971-es "Let's Stay Together", egy buja, szexuális kisugárzású soul/R&B felvétel tele laza érzelmességgel és csábítással. A dal szerepelt Tarantino Ponyvaregényében, de ez talán az egyetlen szám a filmből, ami nem azért ikonikus, mert megszólalt benne, hanem mert már korábban is az volt a hetvenes évek egyik legjobb soul kislemezeként.

Még hasonó:

 

85.jpg

85: The Doors
"Riders on the Storm"

Elektra, 1971

Mostanában nem divat szeretni a Doors-t, sok kritikus és zenehallgató nagyképű, túlzottan ambiciózus zenekarnak tartja őket, akik nem nagyon tettek hozzá sokat a hatvanas évek rockzenéjéhez néhány csapongó, epikus méretű pszichedelikus-bluesos improvizálásnál. Valahol meg lehet érteni ezt a véleményt is, de Jim Morrison hatását a következő évtized rockzenészeire (például Iggy Pop-ra) nem lehet figyelmen kívül hagyni, és el kell ismernünk, hogy fénykorában ő volt minden idők egyik legjobb frontembere. Egyesek szerint a "The End" az egyik legrosszabb dal, ami valaha készült, de én mindig érdekesnek tartottam - és a "Riders on the Storm", a második kislemez a Doors Morrison halála eőtti utolsó és egyik legjobb albumáról, az L.A. Woman-ről van a legközelebb annak a dalnak a szintjéhez. A "The End"-hez hasonlóan a "Riders on the Storm" is albumzáró dal, bár valamivel rövidebb elődjénél, de így is hosszabb hét percnél. Bár nincs benne olyan ikonikusan felháborító rész, mint a "The End" ödipuszi képzelgései, de vannak itt emlékezetes sorok Morrison beteges fantáziájának mélyéről ("Egy gyilkos van az úton/Az agya vonaglik, mint egy varangy"). A "Riders on the Storm" nagyszerűen vészjósló zenei kíséret a végtelen amerikai országutakhoz és a Doors egyik legemlékezetesebb felvétele.

Elektra, 1971

Még hasonló:

 

84.jpg

84: Ramones
"Rockaway Beach"

Sire, 1977

A "Rockaway Beach" nem az egyértelmű választás a Ramones-tól - márpedig ebbe a listába nem fér egynél több dal az egyik első punk zenekarként és a CBGB-kör egyik meghatározó tagjaként ismert formációtól. A Ramones pályafutásának legnagyobb eredménye a legtöbb hozzáértő szerint az 1976-os bemutatkozó lemezük, ami egy évvel a punk robbanása előtt jelent meg, megelőzve a Sex Pistols, a Clash és az összes többi kortársuk első albumait. A Ramones nyitódala, a "Blitzkrieg Bop" egyben a legmagasabbra értékelt Ramones-dal is, körülbelül azon az alapon, hogy ami az első, az biztos a legjobb is. Pedig a zenekar szintén kiváló második lemezén is találunk klasszikus dalokat: a "Sheena Is a Punk Rocker" se rossz, de Dee Dee Ramone szerzeménye, a "Rockaway Beach" talán a legszórakoztatóbb és legügyesebb dal, amit a Ramones valaha felvett. A Beach Boys fülbemászó kaliforniai popzenéje és a Trashmen primitív szörfrockja inspirálta; nem több egy napfényes és nosztalgikus óceánparti popdalnál, de egyszerűen lehetetlen nem beleszeretni az első hallgatás után.

Még hasonló:

 

83.jpg

83: Neil Young
"After the Gold Rush"

Reprise, 1970

Bár Neil Young felelős a hetvenes évek néhány legjobb rockalbumáért, nem volt nehéz kiválasztani egyetlen dalt tőle ehhez a listához. Az After the Gold Rush, az On the Beach és a Tonight's the Night egyaránt szinte tökéletes albumok, de nincsenek rajtuk kiemelkedő dalok, érdemesebb végighallgatni őket az elejüktől a végükig, mint kiválasztani egy-két számot róluk. Az "After the Gold Rush", Young 1970-es lemezének címadó dala az egyetlen kivétel: ez az álomképekkel teli sci-fi ballada magában is nagyszerűen működik. A dal akkor készült, amikor Young először kirúgta kísérőzenekarát, a Crazy Horse-t és következő lemezéhez visszafogott roots/folk/country hangzást álmodott meg. Az "After the Gold Rush" egyik címszó alá sem illik, ez egy zongorával kísért, kissé irritáló - de a témához illő - fejhangon előadott panasz a természet pusztításáról, ami a hetvenes évek elején is aktuálisnak számított, de ma már hatványozottan az. Nem is meglepő, hogy Young még mindig gyakran előadja koncertjein, csak a "Nézd, hogy menekül Földanya az 1970-es években" sorban az "1970-es évek" helyett "21. század"-ot énekel.

Még hasonló:

 

82.jpg

82: Althea & Donna
"Uptown Top Ranking"

Lightning, 1977

Az "Uptown Top Ranking" háttértörténete olyan csodálatos, hogy már csak azért megérdemli a helyet ezen a listán: a jamaicai Althea Forrest és Donna Reid mindössze tizenhét és tizennyolc évesek voltak, amikor viccből felvették ezt a dalt - Trinity "Three Piece Suit" című deejay trackjére rögtönöztek. Később a BBC Radio 1 legendás DJ-je, John Peel véletlenül lejátszotta a dalt a műsorában, majd hirtelen számtalan hallgató kérte, hogy többször játssza az "Uptown Top Ranking"-et. Ezt követően a dal a brit slágerlista első helyére jutott, Forrest és Reid voltak a legfiatalabb előadók, akik elérték ezt 1977-ig. A páros kiadott még néhány kislemezt ezután, de az "Uptown Top Ranking" sikerét nem tudták megközelíteni - talán épp azért, mert ez a dal a véletlenek összejátszásának eredménye volt, egy egyszeri és megismételhetetlen csoda; és az egyik legszórakoztatóbb reggae kislemez, ami valaha megjelent.

Még hasonló:

 

81.jpg

81: Elvis Costello
"Alison"

Stiff, 1977

Az "Alison" kilóg Elvis Costello 1977-es bemutatkozásáról (a My Aim Is True-ról, ami ennek a dalnak az egyik soráról kapta a címét) és az egész korai katalógusából. Nincsenek benne a bonyolult, ironikus és kétértelmű sorok, amik szinte minden dalát meghatározták ekkoriban, bár a jelentése így sem egyértelmű. Sokan gyilkos balladaként értelmezték az "Alison"-t, Costello szerint viszont a dal arról szól, amikor csalódást okozunk valakinek. Később egy másik történetet is elmondott arról, hogy egy gyönyörű pénztároslány inspirált a dalt, aki úgy nézett ki, mintha épp elhagynák a fiatalsága reményei és álmai. Bármi is az igazság, az "Alison" egyértelműen Costello legnépszerűbb kislemeze (pedig még kísérőzenekara, az Attractions csatlakozása előtt vette fel), ezt még a Pop, csajok, satöbbi főszereplője sem tagadhatta. Costello 2014-es budapesti koncertjén az egyik utolsó ráadásban énekelte el a dalt mikrofon nélkül, csak akusztikus gitáron kísérve magát - bár azon az estén minden dal emlékezetes volt, de érezni lehetett, hogy az "Alison" még ebben a teljesen lecsupaszított formában is a többi felé magasodik.

Még hasonló:

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr708663096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása