200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (201-181)
2016. április 25. írta: aron.kovacs

200+1 kedvenc dal az 1970-es évekből (201-181)

200songs.png

Lássuk be: az 1970-es évek volt a popzene legnagyobb évtizede. És nem csak a jól ismert, szakállas klasszikus rocknak köszönhetően; ez az évtized hozta el a fúziós jazzt, a diszkót és a punkot, a progresszív rockot, az ambientet és a new age-et, a heavy metalt, a new wave-et és az indusztriális zenét - és annyi más stílust. Azok a zenék, amiket manapság hallgatunk - a hiphop, a house vagy akár az alternatív rock - mind ide vezethetők vissza. Ez az évtized olyan volt, mint egy olvasztótégely, ami a popzenében korábban is létező elemekből élettel teli, új hangzásokat hozott létre - olyan hangokat, amik máig inspirálnak minket és azokat a zenészeket, akiket hallgatunk. A hetvenes évek zenéje mindenkinek mást jelent - annyi jó album és dal jelent meg 1971 és 1979 között, hogy könnyen lehetne kétszer-háromszor ilyen hosszú listát is írni - de nekem elsősorban ezt a 200+1 felvételt, amelyek között megtalálsz mindent a szoftrocktól a hard rockig, az afrobeattől a reggae-ig, a berlini iskolától a Canterbury soundig és a progresszív rocktól a punk rockig; és mindenkit az AC/DC-től John Carpenterig, a Big Star-tól a Doors-ig és a Popol Vuh-tól Serge Gainsbourg-ig. Vágjunk is bele az első 21 résztvevővel!


3029929e8bc35979dc1c9561b84938c3.png
201: Joe Jackson
"Is She Really Going Out with Him?"

Az évtized végén, amikor a diszkó népszerűsége már a vége felé közeledett, az újhullámos zenészek váltak az izgalmas, új popzene hírnökeivé. A következő évtizedben az olyan előadók, mint a Tears for Fears vagy az INXS tökélyre vitték a popos new wave-et, a hetvenes években pedig az olyan előadók próbálkoztak ezzel, mint a brit származású, de New Yorkban élő Joe Jackson. Első kislemeze, az „Is She Really Going Out with Him?” 1978-as megjelenésekor még nem zavart sok vizet, de amikor a következő évben újra kiadták, már az amerikai slágerlista 21. helyéig jutott – azt jelezve, hogy ekkor már nem annyira a dekadensnek ítélt diszkóra volt vevő az amerikai közönség, hanem a tisztább és egyszerűbb popzenére. Az „Is She Really Going Out with Him?” zenei elődjei nem annyira az olyan radikálisabb new wave előadók, mint a Talking Heads vagy a Devo, hanem a reggae és a ska elemeit a brit punkba beépítő olyan zenekarok, mint a Madness vagy a Specials. Jackson azonban humoros és mindenki számára érthető szöveget és egy emlékezetes refrént írt a dalhoz, aminek köszönhetően befutott az Egyesült Államokban és 1979-es bemutatkozó lemeze (a Look Sharp!) is jól fogyott. Áramvonalas, minimális ska/2 Tone hangzásának és dallamosságának köszönhetően az „Is She Really Going Out with Him?” semmit sem veszített vonzerejéből és 1982-es top 10-es slágere, a „Steppin Out’” mellett máig Jackson legnépszerűbb felvétele.

A&M, 1978

200: Motörhead
"Overkill"

Lemmy halálával a rock and roll egy pótolhatatlan figuráját veszítette el és a helyén betölthetetlen űr maradt: érdes, durván dallamos hangja, általában a lányok kergetéséről és a folyamatos ivásról és speedhasználatról szóló szövegei ugyanolyan ikonikus részei voltak a Motörhead-vezér karakterének, mint napszemüvege, tiszteletet parancsoló bajusza és furcsa, magas mikrofonállványa. Lemmy körülbelül tízévesen találkozott először a zenével, ami megváltoztatta az életét Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis majd később a Beatles közvetítésében. A hatvanas évek második felében Hendrix és a The Nice roadjaként tevékenykedett (első számú feladata a kábítószerek felhajtása volt), majd egy ideig a Hawkwind nevű úttörő space rock/progrock zenekar énekes-basszusgitárosa volt. Igazából sosem illett közéjük, 1975-ben ki is rúgták - elsősorban azért, mert nem nagyon kedvelték. Lemmy a Motörheaddel találta meg igazán a saját hangját; először "Fast" Eddie Clark és Phil "Philty Animal" Taylor társaságában futott be. Az "Overkill" volt a Motörhead második (és egyik legjobb) nagylemezének címadó dala, a témája maga a rock and roll, a hangereje pedig épp olyan elképesztően magas, mint az összes többi Motörhead-klasszikusé. Az egyik sora szerint az a legfontosabb, hogy a beleidben érezd a zenét - hagyd, hogy gerincedbe ökleljen és megmozgasson. Lemmy élete végéig ezt a formulát követte, közben áthidalta a metál és a punk közti űrt és megszerettette magát a hangos gitárzene minden kedvelőjével (de nem csak velük: Lemmy talán az egész rockzene egyik legszélesebb körben imádott alakja) és számtalan későbbi zenekart inspirált még több hangos zene teremtésére.

Bronze Records/EMI, 1979

199: Loretta Lynn
"Coal Miner's Daughter"

Láttátok A szénbányász lánya című filmet? Loretta Lynn életéről szól és Sissy Spacek - az a csaj a Sivár vidékből - játssza a főszerepet, aki kapott is érte egy Oscart (amúgy Tommy Lee Jones is benne van). Bevallom, én nem láttam, de ha meghallgatod a „Coal Miner’s Daughter”-t, ezt az 1970-es kislemezt Loretta Lynntől, a tradicionális country egyik királynőjétől, akkor nagyjából tudni fogod, mi is van a film – és a pályafutás – hátterében. A „Coal Miner’s Daughter” ugyanolyan letisztult, régimódi dal, mint Lynn többi nagy sikere a hatvanas-hetvenes évekből, de ezúttal nem olyan vérmes a témája, mint a többi nagy slágerénél: nem szid le egy részegen hazajövő, még szexéhes férjet (mint a „Don’t Come Home A-Drinkin’ (With Lovin’ on Your Mind)”-on) és nem is fenyeget veréssel egy nőt, aki el akarja csábítani ugyanazt a férjet (mint a „Fist City”-n). Ez egy nagyon őszintén nosztalgikus, már-már szentimentális dalocska arról, hogy milyen nehéz volt Lynn gyerekkora, de ennek mégis nagy szerepe volt abban, hogy végül kivé vált. Lynn később visszatért a meredekebb témákhoz: 1975-ös „The Pill” című felvételét, ami a fogamzásgátlásról szól, például be is tiltották. De máig a „Coal Miner’s Daughter” az egyik legnagyobb klasszikus Lynn katalógusából – ami  méreteit tekintve az egyik leghatalmasabb a huszadik századi country-történetben (a most 83 éves énekesnő nemrég állt elő új nagylemezzel, az elsővel a 2004-es, Jack White-tal közös Van Lear Rose óta – és még ez is egy minőségi, jó fogadtatású album lett).

Decca, 1970

198: The Pretenders
"Brass in Pocket"

Chrissie Hynde az Ohio-beli Akronban született, a hetvenes évek elején pedig csak arra vágyott, hogy kijuthasson onnan. Így összegyűjtött némi pénzt és Londonba költözött, ahol Malcolm McLaren punk ruhaüzletében, a SEX-ben dolgozott egy ideig, majd az NME újságírója lett, közben pedig összegyűjtött néhány zenészt, hogy megalapítsa saját zenekarát, a Pretenderst. Hynde és társai a brit punk rock és a new wave jegyeit vegyítették nagyszerű kislemezeiken, amelyek között voltak vadabb számok (mint a „Tattooed Love Boys” James Honeyman-Scott őrült gitárjátékával), de legnagyobb sikerük, az eredetileg 1979-ben megjelent „Brass in Pocket” egy nagyon finom és szép példa a hetvenes évek végének újhullámos popzenéjére. Az vita tárgya, hogy Hynde az első szexuális élményét vagy az első koncertjét eleveníti fel a szövegben – de a lényeg az, hogy nem véletlenül ismételgeti a „Különleges vagyok” sort, mert ő tényleg nem akárki. Hynde egy bátor és szókimondó figura, a punk rock egyik meghatározó énekesnője. Lehet, hogy később több interjúban is elzárkózott ettől a daltól, de a „Brass in Pocket” még mindig pályafutása legfontosabb pillanata.

Real/Sire, 1979

197: George Harrison
"Isn't It a Pity"

Miután a Beatles 1970-ben feloszlott, minden tag előállt a saját szólólemezével: John Lennon ütött a legnagyobbat „elemi üvöltés” albumával, a John Lennon/Plastic Ono Banddel, Paul McCartney inkább érzelgős popdalokat adott ki a McCartney-n (rajta volt mondjuk szólókarrierje egyik legnagyobb sikere, a „Maybe I’m Amazed”, ami nem fért bele ebbe a listába), Ringo Starr pedig már akkor is vacak lemezeket ontott magából. A legnagyobb és legátfogóbb állítás George Harrison triplalemeze, az All Things Must Pass volt, ami Phil Spector producerrel és rengeteg háttérzenésszel készült, miközben olyan előadók hatását mutatta, mint Bob Dylan, a Band vagy Billy Preston. A hat lemezoldalon találunk folkot, gospelt, hard rockot és – mi tagadás – némi súlytanal örömzenélést is; na meg az „Isn’t It a Pity”-t, talán a legjobb dalt, amit Harrison szólóban felvett (igen, még a „My Sweet Lord”-nál is jobb). Amúgy a dal két változata is szerepel az albumon, de ebben az esetben nem igaz „a kevesebb több” szabály: érdemesebb meghallgatni a hétperces változatot. Ezt a himnikus folkballadát Harrison még 1966-ban írta, de végül is nem nagy baj, hogy csak 1970-ben jelenhetett meg: így megrendítő és gyönyörű elmélkedésként szolgál a Beatles feloszlására (főleg úgy, hogy Ringo Starr dobol rajta és az utolsó refrénje a „Hey Jude”-ra utal).  Az „Isn’t It a Pity” egyszerűen a legjobb dolog, amit a Beatles leginkább alulértékelt dalszerzője szólókarrierje során felvett – nem meglepő, hogy olyan sokan dolgozták fel később (a legjobb változat amúgy a Galaxie 500 második lemezén, az On Fire című slowcore klasszikuson hallható) és, hogy a Coldplay lekoppintotta egyik legnagyobb slágere, a „The Scientist” kedvéért.

Apple, 1970

196: The Specials
"A Message to You, Rudy"

A Specials stílusok kavalkádját hordozta magán: 1977-ben, a punk rock nagy évében jöttek létre Coventry-ben, így természetesen megtaláljuk zenéjükben a brit punk energiáját és hozzáállását, de közben a dalaik a Maytals, a Paragons és társaik hatására rocksteady ritmusokra épülnek, öltözködési stílusuk pedig a hatvanas évek modjait idézi. Ezt a stílusirányzatot ska revivalként vagy 2 Tone-ként ismerjük (az utóbbi elnevezés Jerry Dammers, a zenekar alapítójának kiadója, a 2 Tone Records nevéből ered); de a Specials nem csak egyedi zenei egyvelegei miatt figyelemreméltó zenekar: miközben Dammers és társai a felszínen egy faji egyenlőségre törekvő brit reggae-zenekar voltak, valójában sokkal közelebb álltak a Kinks éles eszű, szatirikus brit társadalomkritikákat teremtő modelljéhez. 1981-ben, a Nagy-Britannia válságos helyzetét megénkelő „Ghost Town”-nal, vagy 1984-ben, a Nelson Mandela bebörtönzése és az apartheid ellen tiltakozó „Free Nelson Mandela”-val már jóval erősebben politizáltak, 1979-es bemutatkozó lemezük főleg könnyed rocksteady-feldolgozásokból áll, csak ritkán szűrődnek be a csúf brit valóság képei (így a „Nite Klub”-ban vagy a „Stupid Marriage”-ben). Az albumot nyitó „A Message to You, Rudy” egy ismeretlen 1967-es David Livingstone szám feldolgozása (Rico Rodriguez harsonás mindkét változaton szerepel), tele van élénkséggel, rézfúvósokkal és jókedvvel. Ennek ellenére a Specials ekkor sem csak a szórakozásról szólt: a huszadik századi brit történelem egy sötétebb korszakában jöttek létre és rasszizmus- és Thatcher-ellenes üzeneteikkel egy egész szubkultúrát sorakoztattak fel a 2 Tone zászlaja alatt. (Az album producere amúgy az okos brit punk királya, Elvis Costello volt, aki észrevette, hogy a Specials zenéje akkor működik a legjobban, ha nem nagyon nyúl hozzá és meghagyja az élőben felvett dalok energiáját.)

2 Tone, 1979

195: Led Zeppelin
"Going to California"

Ebből a listából sok klasszikus rockzenekar szándékosan/nem szándékosan kimaradt; ha csak arra vársz, hogy mikor jön a "Stairway to Heaven", a "Smoke on the Water" vagy a "Bohemian Rhapsody", akkor csalódást kell okoznom: egyik sincs benne. A Led Zeppelint teljesen kihagyni azonban nem csak hiba, hanem tiszta ostobaság lett volna, úgyhogy itt van a "Going to California". Nem ez a folkos dal az egyértelmű választás a Zeppelin klasszikus negyedik albumáról, az egész életműből meg pláne, hogy nem - de a "Stairway to Heaven"-t már mindenki fejből tudja és nekem mindig is ez volt a kedvencem a IV-ról. Ebből a dalból hiányzik az izmos blues rockos hangzás, ami meghatározza az album legtöbb felvételét, inkább John Paul Jones csilingelő mandolinja határozza meg - visszatér a III megosztó, folk-hangzásához, csak éppen jobb, mint bármelyik dal az egy évvel korábban megjelent lemezről. Plant szövege valójában Joni Mitchell-ről szól, akiért az énekes megszállottan rajongott, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a "Going to California" tényleg úgy hangzik, mint egy kaliforniai miszticizmussal teli kései hatvanas-évekbeli ballada - amihez hasonlókat Mitchell is énekelt akkoriban.

Atlantic, 1971

194: Ian Dury
"Sex & Drugs & Rock & Roll"

Ian Dury-t hétévesen támadta meg a gyermekbénulás, de ennek ellenére ő volt a brit punk első hullámának egyik legsokszínűbb és legenergikusabb figurája, a stílus egyik legélesebb eszű dalszerzője Elvis Costello mellett. 1977-es bemutatkozása, a New Boots and Panties!! Costello korai lemezeihez hasonlóan sok stílus összeolvadását örökíti meg (pub rock, diszkó, funk, musichall, korai rock and roll) ezzel eltávolodva a punk puritán hangzásától. Bár néhányan brit punk rock-klasszikusnak tartják ezt az albumot, valójában nem sok köze van a Sex Pistols vagy a Clash radikális, politikai töltetű zenéjéhez: az intézményellenes szövegek helyett Dury inkább brit munkásosztálybeli történeteket írt vagy szókimondó szerelmes dalokat, nem idegen tőle a profánság, de bőven találunk itt humort és melegszívűséget is. Dury meghatározó (egyaránt erről a dalról nevezték el az életéről szóló könyvet és filmet) kislemeze, a "Sex & Drugs & Rock & Roll" szintén ilyen félreértett felvétel, erősen erre utaló címe és refrénje ellenére ez nem egy kicsapongó életstílust megéneklő punk-himnusz, hanem egy egyszerű utalás arra, hogy van élet a lélekölő munkanapokon kívül is. Ian Dury nem a korai brit punk rock legismertebb alakja, de továbbra is egy nagyon szerethető figura és ez a dal a legnagyobb eredménye.

Stiff Records, 1977

193: Tom Zé
"Só (Solidão)"

A hatvanas évek végén Tom Zé és társai, Caetano Veloso, Gal Costa, az Os Mutantes valamint Gil Gilberto voltak a tropicália (vagy tropicalismo) mozgalom éllovasai - ezek a brazil előadók egyesítették a hagyományos brazil hangzást a rock and roll lázadó hozzáállásával, a populáris zene dallamait avantgárd újításokkal és mindezt a militarista rendszer elleni tiltakozásnak vetették alá. Az 1968-as Tropicália: ou Panis et Circensis című gyűjteményen a mozgalom minden jelentős tagja megjelent és ez volt a tropicália meghatározó kiadványa is (ott van rajta a tropicália minden népszerű himnusza az Os Mutantes "Panis et circenses"-étől Gal Costy "Baby"-jéig). Miután a tropicália végül kifulladt, előadói közül a legtöbbről évtizedekre elfeledkeztek, pedig Tom Zé például aktív maradt, a hetvenes években is olyan minőségi experimentális albumokat adott ki, mint a Todos os Olhos vagy az Estudando o Samba - az utóbbi konceptalbumot fedezte fel véletlenül a Talking Heads-vezető David Byrne a kilencvenes évek elején. Ezt követően Tom Zé újra népszerűvé vált bizonyos zenehallgatók körében, akik értékelték a tropicália dadaista hatásait és a szokatlan dallamokat vegyítő stílusát - ma az avantgárd zene legnagyobb alakjai (mint Frank Zappa vagy Captain Beefheart) mellett emlegetik a nevét. A "Só (Solidão)" - az egyik legjobb dal Zé 1976-os lemezéről szépen bemutatja, milyen zseniálisan egyensúlyozott a hagyományos brazil stílusok (mint a szamba vagy a bossa nova) elemeit az experimentális dalszerzéssel.

Continental, 1976

192: Boney M.
"Nightflight to Venus"

A Boney M. Frank Farian német producer találmánya volt, egy európai válasz az Amerikából áradó diszkóra - és azok közé a formációk közé tartozik, amiket manapság divatos kinevetni. Ismerve a "Rasputin"-hoz hasonló, ma már enyhén parodisztikusnak ható kislemezeket ez nem is meglepő - de a csapat 1978-as nagylemeze, a Nightflight to Venus című ambiciózus űrbéli eurodiszkó-album nyitánya és címadó dala egy elég megdöbbentő felvétel. A vocoder ma már bevett eszköz nemcsak az elektronikus zenében, de a mainstream popban és a hiphopban is (először talán a Daft Punk jut eszünkbe róla, de T-Pain vagy Future zenéje sem nagyon létezhetne nélküle), a "Nightflight to Venus" azonban az egyik első alkalmat jelenti, hogy egy kommersz popzenekar alkalmazta egy dalában. A Kraftwerk vagy a Zapp robotikus R&B-je szintén jó példái a korai vocoder-használatnak a popzenében, de a Boney M. ezzel a dallal egyértelműen az úttörők közé tartozik - és akkor még nem is említettük a dal elképesztően jó ritmusát. A Boney M.-et nem ajánlatos komolyan venni, de a "Nightflight to Venus" még mindig egy elsőrangú és időtálló űrutazásos popdal.

Atlantic/Sire/Hansa Records, 1978

190.jpg

191: The Temptations
"Papa Was a Rollin' Stone"

A hatvanas években a Temptations és Berry Gordy Motown kiadójának hasonló R&B énekescsapata (így a Martha and the Vandellas, a Supremes és sokan mások) sorban adták ki a slágereket. A "My Girl", a "Cloud Nine" vagy az "Ain't Too Proud to Beg" egyaránt ismerősek lehetnek az öt férfi énekes-táncosból álló formációtól - a legnagyobb klasszikus azonban talán a "Papa Was a Rollin' Stone", egy 1972-es kislemez, ami a Temptations utolsó klasszikus dala volt. Az eredeti formájában 12 perces dal (ami Norman Whitfield és Barrett Strong, a Motown dalszerzőinek műve volt és eredetileg az Undisputed Truth nevű formáció vett fel) egy ambiciózus pszichedelikus soul remekmű, a Temptations utolsó number one-ja, amiért eredetileg nem rajongott a zenekar, ma azonban a legnépszerűbb számaik között tartják számon. A "Papa Was a Rollin' Stone" a Motown hanyatlását örökíti meg: akkor jelent meg, amikor a kiadó népszerűsége már messze nem volt akkora, mint az előző évtizedben és egyszerű szövegekre építő, könnyed R&B/soul stílusa is kissé porosnak számított már, valamint maga a Temptations is a szétesés szélén állt belső válságaik miatt - de ez a felvétel így is elég lenyűgöző.

Gordy Records, 1972 

190: Electric Light Orchestra
"Telephone Line"

Amikor Jeff Lynne 1970-ben megalapította az Electric Light Orchestrát, az volt a célja, hogy folytassa a Beatles félbe maradt küldetését és kibővítse a Sgt. Pepper és a Magical Mystery Tour pszichedelikus fantáziáit a hetvenes évek szélesvásznú klasszikus rock méreteire. Lynne egyedül vezette az ELO-t az évtized folyamán – ő volt John Lennon és Paul McCartney egy személyben – számos zenei stíluson és slágeren keresztül (a kezdeti szimfonikus rock/art rock után voltak hard rockos, progresszív és diszkós kitérők is). Az ELO legsikeresebb korszaka (az 1974-es Eldorado és az 1979-es Discovery közötti) számos nagy slágert hagyott ránk és néhány egészen erős albumot is – de ennek ellenére az ELO neve folyamatosan kimarad a hetvenes évek nagy klasszikus rockzenekarainak sorából. Sosem említik őket a Who vagy a Led Zeppelin között – pedig legalább annyi nagyszerű dalt vettek fel, mint azok: a „Mr. Blue Sky”, a „Livin’ Thing” vagy a „Strange Magic” ismerős lehet, de a „Telephone Line” (az 1976-os A New World Record negyedik kislemeze) koronázza meg Lynne próbálkozásait. Alapjaiban ez nem több egy Paul McCartney féle érzelgős Beatles-balladánál, de Lynne mesteri produkciója, ami vonósokat, háttérvokálokat, telefoncsörgést és mindenféle hirtelen akkordváltásokat pakol egymásra erőlködés nélkül, az ELO legjobban sikerült dalává teszik. „Alkonyban élek” énekli Lynne a refrénben – a „Telephone Line” hasonlóan az alkony és az éjszaka dala, egy álmodozó éjszakai szerenád, ami előtt még maga McCartney is meghajolhatna.

Jet/United Artists, 1976

189: The Beatles
"Let It Be"

A "The Long and Winding Road" volt a Beatles utolsó number one-ja az Egyesült Államokban, ami a "Let It Be"-hez hasonlóan egy Paul McCartney által írt, kissé csöpögős ballada volt - de e két dal közül egyértelműen a "Let It Be" volt a jobb és a jelentősebb. A Nagy Négyes azonos című utolsóként megjelent nagylemezét ugye korábban vették fel, mint az 1969-es Abbey Road-ot, ami sokkal szebb befejezést jelentett a zenekarnak. A Let It Be (ami eredetileg a Get Back címre hallgatott) katasztrofálisak voltak, a belső konfliktusok miatt végül otthagyták az egész projektet és inkább egy teljesen más lemezt vettek fel. 1970-ben - amikor már egyértelmű volt, hogy a Beatlesnek vége - természetesen mégis megjelent a Let It Be Phil Spector szörnyű, nyálas vonósokat felvonultató produkciójával - egyértelműen ez volt a zenekar leggyengébb nagylemeze a With the Beatles óta (a Yellow Submarine filmzenét nem számítva), főleg unalmas blues-próbálkozásokat és érzelgős balladákat tudott nyújtani. A "Let It Be" az utóbbi kategóriába tartozik, de megjelenések körülményei mégis erős dallá teszik: ahogy McCartney (akit különösen megviselt a Beatles feloszlása) a dal címében is megörökített kifejezést ismételgeti a refrénben, a "Let It Be" hirtelen egy túlélő mantrává változik, ami nem csak McCartney-nak adott erőt a zenekar megszűnése utáni újrakezdéshez, de máig egyetemes himnusz azoknak, akik valami nehézséggel néznek szembe.

Apple, 1970

187.jpg

188: Earth, Wind & Fire
"Shining Star"

Idén februárban meghalt Maurice White, az Earth, Wind & Fire vezetője és miközben sokan gyászolták, arról nem szabad elfeledkezni, hogy White és társai sosem részesültek olyan elismerésben a kritikusok és sok hallgató részéről, mint mondjuk a Sly and the Family Stone. Sokan kommersznek bélyegezték az Earth, Wind & Fire-t és az tény, hogy nem voltak olyan újító zenekar, mint Sly Stone-ék: nem voltak úttörők, inkább a már jól ismert afroamerikai stílusokat (funk, R&B, soul, jazz, diszkó stb.) vegyítették egy könnyen befogadható és táncolható, pozitív üzenetű egésszé. A közhangulatnak megfelelően a hetvenes évek elején pszichedelikus soullal próbálkoztak, majd - miután ezzel nem értek el túl nagy sikereket - az egyszerűbb funk felé fordultak és az 1975-ös That's the Way of the World album (ami a teljesen ismeretlen, azonos című film zenéje volt) meghozta nekik az áttörést. A címadó dal vagy a "Reasons" (benne Philip Bailey meghatározó falzettjével) is sikeres kislemezek voltak, de a "Shining Star", ez a három percnél is rövidebb, egyszerű, de felemelő dal a legjobb, felemelő, inspiráló szövegével és fülbemászó dallamával az EWF legsikerültebb felvételei közé tartozik. Az Earth, Wind & Fire zenéje nem akart túl sokat, de egy olyan, folyamatosan tartó ünneplés volt, amire mindenki meghívást kapott - és a "Shining Star"-hoz hasonló dalok szolgáltatták a legemlékezetesebb pillanatokat.

Columbia, 1975

186.jpg

187: Cheap Trick
"Surrender"

A Cheap Trick nagyszerű zenekar, de mégis igen ritkán bukkan fel a "minden idők legjobb albumai" típusú listákon, legfeljebb a "Surrender", magasan a legnagyobb slágerük kap némi szeretetet kritikusi oldalról. Most, hogy Rick Nielsenéket beavatták a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, szánjunk egy percet a tisztelgésre e zenekar előtt, akik legjobb lemezeiken könnyedén egyesítették a hard rock, a power pop, a punk és a new wave elemeit, koncertjeiken mindig (és máig is) nagyszerű teljesítményt nyújtottak és mellesleg felvették a hetvenes évek nagy tizenéves himnuszát, a "Surrender"-t, ami felidézi a Big Star úttörő power pop hangzását (a riff kissé a "When My Baby's Beside Me"-re emlékeztet) de sokkal több energiát visz a zenébe, mint Alex Chiltonék dalai. A Cheap Trick sosem tartozott a legmagasabbra értékelt vagy legnépszerűbb zenekarok közé (Japánban is korábban befutottak, mint az Egyesült Államokban), de a "Surrender" biztosítja, hogy sosem fognak feledésbe merülni.

Epic, 1978

44f692fb72f8ef0ac377a340c04698c2.png

186: Instant Funk
"I Got My Mind Made Up (Larry Levan Mix)"

A mai tánczenében megkerülhetetlen remix fogalma az 1970-es években tűnt fel először és miközben a legelső újítók (mint a feltalálója, Tom Moulton, vagy az olyan befolyásos DJ-k, mint David Mancuso) még nem hagytak túl sok saját produkciót maguk után, Larry Levan - a valaha volt legnagyobb DJ - karrierje során több mint 250 remixet készített és az egyik leglenyűgözőbb életművet mondhatta magáénak a tánczene világában. Levan elsősorban túlfűtött, eksztatikus hangzásáról és bulijairól volt ismert (amik minden idők egyik leginkább legendás klubjában, a Paradise Garage-ban kaptak helyet), de rengeteg nagyszerű remix is maradt utána, amelyek közül az Instant Funk "I Got My Mind Made Up"-ja, a Skyy "First Time Around"-ja, Taana Gardner "Work That Body"-ja vagy az Inner Life "Ain't No Mountain High Enough"-ja voltak a legelsők. Az Instant Funk - egy diszkós, táncolható funkos játszó philadelphiai formáció - slágere, az "I Got My Mind Made Up (You Can Get It Girl)" eredeti formájában is erős, de Levan változata hosszabb, izgalmasabb és emlékezetesebb, a többi hasonló klasszikus kislemezhez hasonlóan félúton van a diszkó és a modern elektronikus tánczenei stílusuk (house, garage) között.

Salsoul, 1978

alice_cooper.jpg

185: Alice Cooper
"School's Out"

A "School's Out" természetesen nem maradhat ki az ilyen listákból - Alice Cooper meghatározó kislemeze legalább olyan ikonikusnak számít, mint a "Smells Like Teen Spirit" vagy az imént említett "Surrender". Nincs még egy olyan szép nap egy középiskolás évében, mint az utolsó tanítási nap, és ezt Cooper nagyon jól tudta, felvette hát ezt a kirobbanó, felemelő és lázító iskolaellenes himnuszt, amely ma is ugyanolyan hatásos, mint 1972-es megjelenésekor. Bár Cooper később az olcsó sokkrock felé fordult (azért a klasszikus hatodik Péntek 13 filmhez készült "He's Back (The Man Behind the Mask)" mindenkinek örök kedvenc, aki a sorozaton nőtt fel), a hetvenes évek elején készült, élesebb, generációs üzeneteket hordozó számai még mindig aktuálisak (az "I'm Eighteen" szintén egy jó példa Cooper korai, erősebb korszakára) és a "School's Out" egyértelműen az első helyet foglalja el ezek között (részben persze Richard Linklaternek és a Tökéletlen időknek köszönhetően).

Warner Bros., 1972

comus.jpg

184: Comus
"Drip Drip"

A legtöbb népszerű progresszív rockzenekar nem nagyon haladt előre, inkább nagyszabású gitárszólókkal, billentyűszólókkal és olcsó fantasykbe illő szövegekkel próbálta megnyerni a stadionok közönségét - és aztán ott volt a Comus. Ez a brit progresszív/pszichedelikus folkzenekar rövid életű és akkor szinte teljesen ismeretlen formáció volt, két nagylemeze jelent meg, amelyek közül az első (az 1971-es First Utterance) az igazán erős, a második csak egy felejthetőbb és barátságosabb próbálkozás volt, amit mellesleg nem is teljesen ugyanazok a zenészek vettek fel. A First Utterance - és az olyan meghatározó dalok, mint a nyitó "Diana" vagy a "Drip Drip", a tízperces központi darab - azonban a legzseniálisabb dolgok között van a progresszív rock 1970-74 közötti nagy korszakából. Az album elszállt, pszichedelikus hangzása és pogányságot, erőszakot, sokkterápiát és hasonló témákat felvonultató szövegei tettek arról, hogy a Comus fényévekkel elkerülje a slágerlistákat, de a hatásuk megmutatkozott a 2000-es években, amikor az Animal Collective-hez hasonló formációk nagyon hasonló zenét kezdtek játszani (bár ezt már "freak folk"-nak hívták). A "Drip Drip" és társai pedig továbbra is időtlen klasszikusok a hetvenes évek furcsa experimentális zenéjéből.

Dawn, 1971

182.jpg

183: Gloria Ann Taylor
"Love Is a Hurtin' Thing (12" Version)"

Elfelejtett hatvanas-hetvenes évekbeli soul előadókat nem nehéz találni, közéjük tartozik Gloria Ann Taylor is, aki látszólag annyira rejtélyes és ismeretlen, hogy még a discogsos lapja is teljesen hibás, egy Gloria Ann Taylor-James nevű személy életrajza szerepel rajta az övé helyett. Nem valami megbocsáthatatlan, tragikus véletlen, hogy nem lett belőle nagy sztár, egész egyszerűen így alakultak a dolgok (pedig Taylor erőteljes, Aretha Franklinére emlékeztető hangja és pszichedelikus soult, diszkót valamint funkot egyesítő hangszerelései kétségkívül nagyszerűek). Az viszont biztos, hogy kislemezei (köztük is elsősorban az 1973-as Deep Inside You című 12"-es darab) a legkeresettebb alulértékelt diszkó/soul kiadványok között vannak manapság. Bár a tavalyi Love Is a Hurtin' Thing című válogatás összes dala figyelemreméltó, a "Love Is a Hurtin' Thing" hétperces változata (ami a szám eredeti verziója mellett a "How Can You Say It" és a "Music" című kislemezek részleteit tartalmazza) - egy kaotikus, rejtélyes és kissé nyugtalanító felvétel, ami megjelenése idején nagy kereskedelmi kudarc volt. A dal mindenféle érzelmek és hangzások keveréke, ami máig sem veszített erejéből.

Columbia, 1974

176.jpg

182: Tantra
"Hills of Katmandu"

A hetvenes évek végén a szintetizátorok kinőve a Bruce Haack-féle különcök zenéjéből beléptek a mainstream tánczene világába - az előrehaladóbb producerek a diszkóban elkezdték felváltani a gazdag, nagyzenekari hangszereléseket az új eszközökkel. Így létrejött a hi-NRG, a space disco és az Italo disco, ezeket az olyan zenészek teremtették meg, mint Cerrone, a Yellow Magic Orchestra vagy Giorgio Moroder. A Tantra kisebb név az Italo disco színtéren, de ők készítették el a nyolcvanas évek egy meghatározó Italo albumát (The Double Album, 1980), amelyen szerepelt az 1979-ben kislemezként is megjelent több mint 16 perces "Hills of Katmandu". Ez a felvétel tiszta őrület: bonyolult, komolytalan és teátrális (és Patrick Cowley ismertebb remixének alapanyaga). Ezen kívül a B oldalon megjelent, könnyedebb, de szintén nagyon hosszú "Wishbone"-nal együtt elég jó bevezetés az Italo disco hangzásba.

Phillips, 1979

e1861df399b6aaf8ad895ac1b8346cfe.png

181: Siouxsie and the Banshees
"Hong Kong Garden"

Bár Siouxsie Sioux és társai a Sex Pistols lelkes követőiként jelentek meg először a brit punk rock népszerűségének csúcspontján, később mégis inkább a posztpunk, az alternatív rock és a gótikus rock újítóiként vonultak be a zenetörténetbe. Legelső kislemezük, az 1978-as "Hong Kong Garden" máris az egyik legnagyszerűbb felvétel volt a punk első hullámát követő korszakból, nagyszerű gitárjátékával és Steve Lillywhite elsőrangú produkciójával (különös tekintettel a dobhangzásra). Azt se felejtsük el, hogy mekkora hatással volt Siouxsie külseje a következő évtizedek gótikus/alternatív rockzenészeire; már akkor úgy nézett ki, mint Robert Smith, amikor Robert Smith még hírből sem ismerte a fekete szemceruzát és a kócos hajat. De komolyra fordítva a szót a "Hong Kong Garden" tényleg a korai posztpunk klasszikusa, ami meghatározta nem csak a Banshees, de az egész stílus hangzásának későbbi alakulását.

Polydor, 1978

Következő rész:

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr898548964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása