Lemezkritika: The Field - The Follower
2016. március 28. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: The Field - The Follower

thefollower.jpg

Senki sem csinál olyan zenét, mint The Field (azaz Axel Willner svéd minimális techno-producer), de még rajongói is elismerik, hogy Willner összes lemeze szinte ugyanúgy hangzik. De ez soha senkit sem zavart, hiszen Willner olyan techno-pop klasszikusokat szállított az elmúlt évtizedben, mint bemutatkozása, a From Here We Go Sublime (2007-ből), a Looping State of Mind (2012-ből) és a legutóbbi remekműve, a Cupid's Head (2013-ból). Mindegyiken ugyanaz a hangulatos minimális elektronika szerepelt különféle popdalokból vett finom hangmintákkal és mindegyik nagyszerű, jóleső hallgatás volt ebben a felgyorsult korban, amikor a nyugalomnak szinte a nyomát sem találjuk a popzenében. Ahogy a zenében, úgy a külsőben sem volt túl nagy változás: Willner összes lemezborítója teljesen ugyanúgy nézett ki a From Here We Go Sublime óta, legfeljebb a színek változtak meg. Az új The Field album, a most pénteken megjelenő The Follower enyhe változást mutat a producer stílusában: új eszközök és sok kísérletezés hallhatók rajta, Willner elmondása szerint pedig az album témája "a régi mítoszok, az utópia megtalálása és az, hogy az emberiség újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el". Ahogy korábban, a dalok (amik közül a legrövidebb is kilencperces, a leghosszabb pedig majdnem negyedórás) lassan, lépésről lépésre építkeznek, de azok számára, akiknek van türelmük figyelmesen végighallgatni őket, feltárják valódi gyönyörűségüket. A The Follower a sikeres váltások közé tartozik: megőrzi Willner korábbi munkáinak egyedi hangulatát és nem hasonlít senki másra a kortárs elektronikus zenei színtérről, de közben az is észrevehető, hogy nem viccelt a kísérletezéssel, az album nem teljesen ugyanolyan, mint elődjei. A dalok közül nem nagyon tudok egyet kiemelni, hiszen mindegyik az a fajta lassan kibontakozó, összetett remekmű, ami Willner korábbi munkáin is jelen volt, de talán ezek karrierje eddigi legjobbjai (első hallgatásra mondjuk a "Monte Veritá" és a "Soft Streams" még emlékezetesebb, mint a többi). 2016 eddig nem túl sok igazán emlékezetes albumot adott (azért volt néhány: The Life of Pablo, Black Tusk - Pillars of Ash, Cobalt - Slow Forever, Good Willsmith - Things Our Bodies Used to Have, ANTI, Aluk Todolo - Voix), de a The Follower talán az eddigi legjobb. 4,5/5

Kompakt, 2016. április 1.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr678532276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása