Ha az 1970-es évek jazz zenéjéről beszélünk, akkor a kulcsszó mindenképpen a fúzió. A fúziós jazz jelentése meglepő módon az, hogy a hatvanas évek végétől az egész hetvenes éveken keresztül sok előadó más stílusokkal olvasztotta össze a hagyományos jazzt, hogy ezzel új és izgalmas hangzásokat teremtsen. Mint mondtam, ez már a hatvanas években elkezdődött, először a különböző "világzenékkel", főleg az afrikai és dél-amerikai stílusokkal egyesült a műfaj (latin jazz): a két legnagyobb ága ennek az úgynevezett afro-cuban jazz és a brazil jazz. Ennek a hangzásnak a legnagyobb úttörői közé tartozott a Bembeya Jazz National, egy guineai formáció, akik afrikai ritmusokkal keverték a tradicionális jazz hangzást (egy jó példa erre az "Armée Guinéenne", az egyik legnagyobb klasszikus a hatvanas évek jazz zenéjéből). Az afro-cuban jazz legfontosabb alakjának általában Dizzy Gillespie-t tartják, aki a negyvenes években sokat tett a stílus fejlődéséért és aki először népszerűvé tette az Egyesült Államokban. Hozzá kötődik a legkorábbi afro-cuban jazz felvételnek tartott "Manteca" és hatása a modern jazzre felbecsülhetetlen. A brazil jazz legfontosabb ága, a bossa nova a jazz és a szamba egyesüléséből származik és megteremtése João Gilberto gitáros nevéhez kapcsolódik, aki máig a legismertebb brazil jazz zenész. Ő volt az, aki az egész világon népszerűvé tette a bossa nova stílust 1964-es az Getz/Gilberto című albummal, amit Stan Getz amerikai szaxofonossal vett fel; ez az album máig a legnagyobb jazz klasszikusok közé tartozik, a Rolling Stone minden idők legjobb albumai listájába is bekerült (nem is meglepő, mert olyan tökéletes felvételek vannak rajta, mint a "Corcovado (Quiet Nights for Quiet Stars", egy személyes kedvencem a hatvanas évekből). (vicces, hogy miközben ezt írom, valaki éppen szaxofonozik a szomszédban, na mindegy)
Ezek a stílusok voltak a fúziós jazz elődei, ami először a hatvanas évek legvégén tűnt fel. A hatvanas évek elején és közepén a jazz és a rock két teljesen különálló dolognak számítottak, de aztán bizonyos jazz-, illetve rockzenészeknek eszébe jutott, hogy jó ötlet lenne egyesíteni a két stílust. Köztük volt a Pink Floyd (ekkor még Syd Barrett vezetésével), akik az (1995-ben megjelent) London '66-'67 című instrumentális EP-jükön már egyesítették a jazzt a pszichedelikus rockkal és a space rockkal (ez utóbbi stílust ők találták fel). Az EP-n amúgy megtaláljuk az "Interstellar Overdrive" egy még hosszabb változatát valamint a kiadatlan "Nick's Boogie"-t. A jazz oldaláról többek között Miles Davis hatását emelhetjük ki: 1968-as Miles in the Sky című lemezén már elektromos hangszereket találunk (George Benson, akit a jazz és a diszkó egyesítése kapcsán már az előző írásban bemutattam, elektromos gitáron játszik, Herbie Hancock elektromos zongorán, Ron Carter pedig elektromos basszuson). Davis folytatta a kísérletezést a Filles de Kilimanjaro-n, ekkor már Chick Coreával és Wayne Shorterrel kibővülve, majd ugyanezekkel a zenészekkel vette fel az 1969-es In a Silent Way-t, amit első igazi fúziós albumának tekinthetünk. Itt Davis teljesen maga mögött hagyta a posztbop hangzást és egy elnyújtott, a címnek megfelelően csendes, űrbéli hangtájképet teremtett, amit két egész lemezoldal hosszúságú felvételben fedezett fel. Ez a különös sci-fi lemez nem csak a későbbi fúziós jazz albumokra volt nagy hatással, de Brian Eno is biztos sokat hallgatta, mielőtt "feltalálta" az ambient zenét, a rengeteg későbbi space rockerről nem is beszélve (a "Shhh/Peaceful"-t annak ellenére is érdemes végighallgatni, hogy tizennyolc perces).
Persze nem csak a Pink Floyd egyesítette a rockot és a jazzt a rockzenekarok közül: a korai jazz-rock zenekarok közül mindenképpen kiemelkedik a Soft Machine (amiről már volt szó az egyik progresszív rockos írásban), Frank Zappa (második szólólemeze az 1969-es Hot Rats egy úttörő jazz-rock album), aztán a folkos részben említett Tim Buckley, a Cream, a Doors és a Blood, Sweat & Tears is említésre méltó rockzenekarok vagy előadók, akik már a hatvanas években beleépítették a jazz elemeit a rockzenébe.
Ezzel el is jutottunk a hetvenes évek elejéhez; a hetvenes évekbeli fúziós jazzről beszélünk, akkor a kiindulópont mindenképpen Miles Davis munkássága az évtized elején. Davis Bitches Brew sessionjei 1969-ben kezdődtek, a résztvevő zenészek között volt Wayne Shorter, Joe Zawinul, Chick Corea vagy John McLaughlin maga a zene pedig elhagyta a jazz hagyományos szving ritmusát és helyette rockos ritmusok jelentek meg, egy lazább stílus, amit már nem kötötek meg a különböző hagyományos jazz skálák, valamint a rock hagyományos hangszerei (így az elektromos gitár és basszus vagy az elektromos zongora). A végeredmény egy duplalemez lett, ami nagy lépés volt a hagyományos jazztől a a fúziós jazz, a jazz-funk és a jazz-rock felé - ez a változtatás nagy kereskedelmi sikert eredményezett Davisnek (a Bitches Brew aranylemez lett és egy Grammyt is kapott), a konzervatív jazzkritikusok azonban elítélték. Az ellenséges hozzáállásnak két oka is volt: egyrészt ezek a régimódi jazzkritikusok úgy tekintettek a műfajra, mint valami felsőbbrendű dologra, amihez képest a rock egy egyszerű és buta stílus. Amikor Davis egyesíteni akarta a két műfajt, azt úgy vették, hogy fel akarja hígítani a jazz tisztaságát a rockos hatásokkal. A másik ok pedig az volt, hogy miközben a jazz hagyományosan inkább afroamerikai stílus, addig a rock sokkal jobban a fehérekhez kötődik - néhány begyepesedett kritikus úgy érezte, Davis valami árulásszerűt követ el azzal, hogy egybeolvasztja a két stílust. Ma persze senki sem emlékszik a korabeli kritikusok hozzáállására - a Bitches Brew az egyik Davis három albuma közül, amik ott vannak minden idők legjobbjai között a Rolling Stone szerint (a Kind of Blue és a Sketches of Spain mellett) és általában mindenki a legfontosabb jazz albumok közé sorolja. Davis azonban nem állt le a Bitches Brew sikere után: egy év múlva követte az albumot egy filmzene (a trombitás második próbálkozása ezzel a formátummal az 1957-es Ascenseur pour l'échafaud, egy kissé alulértékelt gyöngyszem után), Bill Cayton dokumentumfilmjéhez Jack Johnson ökölvívó életéről. A Jack Johnson (ami később A Tribute to Jack Johnson címen is megjelent) még erősebben a jazz-rock vonalra megy rá, mielőtt felvette, Davis elmondta, hogy össze akarja rakni "a legnagyobb rock and roll zenekart, amit valaha hallottál" - a Bitches Brew-ról ismert zenészek mellett Sonny Sharrock gitáros és Billy Cobham dobos is megjelennek itt (az előbbitől érdemes meghallgatni az 1969-es Black Womant, az utóbbiról még lesz szó később). Az album tükrözi a film témája, Jack Johnson személyiségét és életét: egyrészt ez egy sokkal "feketébb" lemez a Bitches Brew-nál, ezzel utalva a rasszizmusra, amivel Johnsonnak szembe kellett néznie karrierje folyamán. Másrészt pedig érezhető benne a luxus, a gyors kocsik, a szép ruhák, a nők és a jazz imádata, ami Johnsont jellemezte. Megjelenése idején a kiadó sajnos nem annyira lelkesedett érte és inkább a Miles Davis at Fillmore című koncertlemezt reklámozta - de McLaughlin, Cobham és Michael Henderson basszusgitáros rögtönzött blues rockos groove-ja, amit meghallva Davis gyorsan előkapta a trombitáját és eljátszotta élete egyik legnagyszerűbb szólóját, nos ezek a pillanatok biztosítják a Jack Johnson helyzetét Davis egyik legnagyszerűbb munkájaként. Davis legnagyszerűbb fúziós munkája - és karrierje legjobb albuma - azonban az 1972-es On the Corner, amivel újra vissza akarta csábítani a jazzhez a funk és az R&B felé forduló afroamerikai fiatalokat. Miközben a Bitches Brew Davis klasszikus rocklemeze, amivel inkább a fehérek zenéje felé akart közelíteni, addig az On the Cornernél feketébb munkát nem igazán találunk az életművében - a funk és a rock ritmusaira épül az egész, a teljesen egységes hangzása pedig egy nyüzsgő városképet idéz - természetesen egy olyan városrészt, ahol főleg feketék laknak - ahol minden üzletből kihallatszik valami zene vagy legalább ritmus, és ahol minden sarkon utcazenészek adják hozzá a magukét a mindent betöltő zajhoz. Az On the Corner olyan, mint mindezeknek a zajoknak az összessége, ami egy egységes, lüktető és folyton változó egésszé áll össze, egyszerre tűnik teljesen kaotikusnak és aprólékosan kidolgozottnak, egyszerre olyan, mint Davis korábbi fúziós lemezeinek továbbfejlesztett változata és valami avantgárd vagy modern klasszikus lemez egy olyan előadótól, mint mondjuk Karlheinz Stockhausen (aki az album inspirálói között volt). A zenészek listája elképesztő: Chick Corea, Herbie Hancock, Michael Henderson, Jack DeJohnette, Billy Cobham, James Mtume, Paul Buckmaster... de mindez mit sem számít, ahogy itt a különböző felvételek és az egybeolvadó stílusok sem megkülönböztetők, az On the Corneren mindez egy mindent elnyomó egésszé áll össze. Funkos gitárok, indiai ütősök, dubos és elektronikus produkció, proto-hiphopos ritmusok, tánczene, ambient, világzene, posztpunk... mindez ott van ezen az albumon és még valami: az On the Corner annyira tele van élettel, hogy majdnem kicsordul a hangszórókból. Nem nagyon készült ehhez fogható album a jazz történetében és tulajdonképpen felesleges a fúziós jazzről írni ezután, hiszen az On the Corner mindent összegez, amit el lehet mondani erről a stílusról, de azért folytassui még egy kicsit (Davis persze csinált még figyelemreméltó albumokat a hetvenes években, gondoljunk csak a Live-Evil-re vagy a Get Up with It-re, de nem akarom, hogy ez az egész írás róla szóljon).
Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy mindenki, aki nagyot alkotott a fúziós jazzben, megjelent Miles Davis fúziós albumainak legalább egyikén: Tony Williams, a The Tony Williams Lifetime vezetője a három hatvanas évekbeli albumon szerepelt, Joe Zawinul és Wayne Shorter a Weather Reportból, John McLaughlin a Mahavishnu Orchestrából, Chick Corea a Return to Foreverből vagy Billy Cobham pedig már mind kaptak említést. Az első formáció, akit bemutatnék, a Weather Report, mert talán ők a fúziós jazz legnépszerűbb zenekara. Kezdetben inkább experimentális zenét játszottak, de aztán barátságosabb utakra tértek és 1977-es Heavy Weather című lemezük (a második, amelyen Jaco Pastorius is játszott) a Columbia jazzkatalógusának legjobban fogyó lemeze rajta a "Birdland" című meghatározó szerzeménnyel, ami szintén nagy kedvenc a jazzrajongók körében és magában is sikeres volt kereskedelmileg, ami nem mindennapi az instrumentális számok körében. Érdekes, hogy az album a hetvenes évek vége felé készült, amikor a fúziós jazz sikere és ereje már kezdett alábbhagyni és mégis a műfaj egyik legsikeresebb példájává tudott válni. A Heavy Weather nem volt egy úttörő lemez, de nagy sikerének köszönhetően ott van a fúziós klasszikusok sorában és egyértelmű, hogy a Weather Report legjobb felállásának legerősebb munkája.
A Mahavishnu Orchestrát John McLaughlin alapította 1971-ben, aki Miles Davis összes fúziós lemezén játszott az In a Silent Way-től az On the Cornerig és hallhatóan sokat tanult a mestertől. McLaughlin a Bitches Brew sessionjein találkozott először Billy Cobhammel, aki szintén a Mahavishnu eredeti felállásának tagja volt, valamint ekkor találkozott Sri Chimnoy indiai guru tanításaival is, amik szintén nagy hatással voltak a későbbi zenekarra (a Mahavishnu szó jelentése "isteni útmutatás, erő és igazság" vagy röviden "Hatalmas Visnu"). A Mahavishnu Orchestra is a jazz-rock vonalon tevékenykedett, jóval experimentálisabb zenét játszottak, mint a Weather Report, így kereskedelmi sikerül nem volt olyan nagy - ahogy nem is túl ismertek a nem jazzrajongók körében - de első két lemezük, a fúziós jazzt a progresszív rockkal keresztező The Inner Mounting Flame és Birds of Fire igazi klasszikusok. Később már nem tudtak ezekhez fogható albumot csinálni, bár az 1976-os Inner Worldsön hallható "Planetary Citizen" népszerű szám volt a korai hiphop producerek körében - hangmintáit megtaláljuk például a Massive Attack "Unfinished Sympathy"-jében is.
Chick Corea, aki Herbie Hancock és Keith Jarrett mellett a hetvenes évek talán legnagyobb jazz-zongoristája szintén szerepelt Miles Davis összes fúziós lemezén, aztán megalapította a Return to Forevert, fúziós jazz harmadik meghatározó zenekarát a Weather Report és a Mahavishnu Orchestra mellett. Corea először szintén az avantgárd zenéért lelkesedett, de aztán a szcientológia hatására rájött, hogy ő igazából kommunikálni akar az emberekkel, ezért megalapította az említett Return to Forevert, ami sokkal populárisabb zenét játszott, mint első zenekara, a Circle. A Return to Forver cím néküli bemutatkozó lemeze a legjobb, amit valaha felvett és az elektromos hangszerekkel játszott jazz egyik klasszikusa, a legfigyelemreméltóbb felvétel az első, ami az igen kreatív "Return to Forever" címre hallgat, ez egy öt részre felosztott, 12 perces dal, amelynek bizonyos részeiben Corea egyedül játssza különös dallamait, máshol pedig az egész zenekar szerepel. Corea egyébként az egyik olyan zenész a felsoroltak közül, aki még ma is aktív - nemrég Budapesten is fellépett.
Herbie Hancock már azelőtt is nagy névnek számított, hogy megjelent volna Miles Davis fúziós lemezein, olyan lemezei, mint az Empyrean Isles vagy a Maiden Voyage a posztbop stílus nagyszerű példái. Persze rá is nagy hatással volt a jazz, a funk és a rock egyesítése, amit Davis véghez vitt a Jack Johnsonon vagy az On the Corneren (amelyeken ugyebár maga Hancock is játszott) így a hetvenes években ő is a fúziós jazz felé fordult, fel is vette a műfaj egyik nagy klasszikusát, az 1973-as Head Hunters-t. Azok a kritikusok és hallgatók, akik már Miles Davis Bitches Brew-jánál is elégedetlenkedtek, ezt az albumot biztosan nagyon utálták: miközben Hancock az olyan korábbi munkáin, mind mondjuk a Sextant még nem szakadt el teljesen a hagyományos hangzástól, itt már teljesen kommersz, szexis és laza funkot játszott, az újonnan összeállított ritmusszekció biztosította a groove-okat, maga Hancock pedig élete legjobb szólóit játszotta például a nyitó "Chameleon"-on, ami egyértelműen az egyik legnagyszerűbb önálló track az egész fúziós jazzben, valamint behozta a képbe a szintetizátort is, ami szintén nagy újítás volt a műfajban. Bár a sokan elítélték, a Head Hunters nagyon jól fogyott és minden idők legsikeresebb jazz albuma is volt egy ideig (egész pontosan addig, amíg a Kenny G nevű rémálom el nem hódította ezt a címet a nyolcvanas években).
A fúziós jazz legnagyobb nevei mellett említést érdemel Billy Cobham is, a dobos aki az előzőekhez hasonlóan szerepelt Miles Davis fúziós albumain és a Mahavishnu Orchestra tagja is volt egy rövid ideig. Bemutatkozó szólólemeze, a Spectrum azonban elhomályosítja a Mahavishnu első két albumát: ez az album tartalmazza talán a jazz és a rock legsikeresebb egyesítését. A legjobb dolog rajta talán Tommy Bolin gitárja - nagyrészt neki köszönhető, hogy a Spectrum legalább olyan kemény rocklemeznek hangzik, mint bármi amit a Led Zeppelin vagy a Deep Purple kiadott az évtized első felében. Bolin amúgy később tényleg csatlakozott a Deep Purple-höz, huszonöt évesen azonban túladagolta magát és meghalt. Ezen a lemezen azonban tényleg legjobb formáját adja - ahogy Cobham dobon és Jan Hammer elektromos zongorán és szintetizátoron - és részben ezért a hetvenes évek egyik legjobb fúziós jazz albuma a Spectrum.
Szerintem elég ennyit tudni a fúziós jazzről, úgyhogy most említsünk meg néhány olyan előadót, akik más stílusokban alkottak nagyot a hetvenes években. Legyen az első Ornette Coleman, egy veterán zenész, aki az ötvenes-hatvanas évek fordulóján adta ki legismertebb lemezeit, a The Shape of Jazz to Come-ot és a Free Jazz-t, amik címüknek megfelelően tényleg úttörő munkák, Coleman tulajdonképpen megteremtette velük az egész free jazz stílust. Az 1971-es Science Fiction, egy nem annyira közismert lemeze ezekhez hasonlóan egy nagyon előrehaladó album, ami szintén találó címet kapott. A Science Fiction egy idegenszerű, nem evilági, de zseniális album olyan dalstruktúrákkal és ritmusokkal, amik semmire sem hasonlítanak a hetvenes évek egész jazz terméséből. Annak ellenére azonban, hogy a Science Fiction ilyen egyedi, meglepően könnyen befogadható album, minden dala egy külön képzeletbeli világ, de vannak bennük barátságos hangok is - a "Rock the Clock" például az oly sokat említett Miles Davis jazz-funkját idézi, a "Law Years" pedig valójában nagyon is egyszerű bebop. Mindezt a különös hangeffektek, Asha Puthli indiai énekesnő közreműködése és az előremutató hangzás szépen beleépíti abba a sci-fi világba, amit ez az album oly nagyszerűen megteremt.
A következő legyen a már említett Keith Jarrett, minden idők egyik legünnepeltebb jazz-zongoristája, aki karrierje elején Art Blakey-val, később Miles Davisszel játszott (a Live-Evil-en és a Get Up with It-en hallhatjuk Davis klasszikus fúziós lemezei közül) de szólóelőadóként is nagyon sikeres volt. Szólólemezei közül is választhatnék párat - a The Survivor's Suite vagy a Belonging például a legjobbjai között vannak - de pályafutása csúcs egyértelműen a The Köln Concert, egy teljesen szólóban felvett koncertlemez, ami több mint egy órányi improvizálásból áll. Ez minden bizonnyal a világ legjobb jazz-koncertlemeze (és a legjobban fogyó is), ami majdnem sosem készült el, Jarrett ugyanis le akarta mondani a kölni fellépését. De szerencsére végül fellépett, a végeredmény pedig ma is ugyanolyan elképesztő, mint 1975-ben volt.
Egy újabb ismerős név következik: Alice Coltrane, John Coltrane özvegye, aki többek között azért számít nagy újítónak a jazzben, mert hárfásként zenekarvezető tudott lenni - sőt: nagyszerű lemezek sorát tudta kiadni. Coltrane tulajdonképpen néhai férje munkáját folytatta korai albumain, amelyek hangzása egyszerre erősen experimentális és viszonylag könnyen befogadható. Ahogy John Coltrane olyan kései lemezein, mint az Ascension, úgy Alice is a spirituális jazz útján indult el, ennek jegyében készültek el olyan remekművei, mint a Journey in Satchidananda vagy a Universal Consciusness (vagy jóval később a Turiya Sings és a Divine Songs). A legjobb ezek közül a Universal Consciousness - a hetvenes évek egyik legjobb jazz lemeze és az egész spirituális jazz stílus csúcspontja. Ez egy igazi kozmikus, transzcendens album, egyesíti a free jazzt, a hagyományos indiai zenét és a klasszikus zenét (Coltrane folyamatosan ezt csinálta, de sosem olyan jól, mint itt), minden zenész nagyszerűen teljesít rajta (Jimmy Garrison, Jack DeJohnette, Clifford Jarvis és Rashied Ali ritmusszekciója kiemelkedő, de Coltrane itt bebizonyítja, hogy orgonistaként is ő a legjobb). Az egész album, olyan, mint valami ima - teljesen mindegy, hogy melyik istenhez, hiszen találunk itt "O Allah", "The Ankh of Amen-Ra" és "Hare Krishna" című dalokat is - egy költői, vallásos és nem evilági remekmű. A Universal Consciousness kötelező hallgatás mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a jazz.
Az Art Ensemble of Chicago nem éppen a legismertebb jazz zenekar, de számomra egyértelműen az egyik legjobb. Első figyelemreméltó lemezük, a Congliptious 1968-ban, még The Roscoe Mitchell Art Ensemble név alatt jelent meg és a hatvanas évek egy kicsit alulértékelt jazz klasszikusa. Az 1970-es Comme à la radio Brigitte Fontaine énekesnővel közösen készült el, ez a francia sanzonénekes legnépszerűbb albuma nagyrészt annak köszönhetően, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy alternatív rockerei közül néhányan (a Sonic Youth és a Stereolab tagjai valamint Jarvis Cocker) kifejezték imádatukat iránta. Az Art Ensemble of Chicago legjobb lemeze szintén Franciaországhoz kötődik; a Les Stances à Sophie kísérőzene egy francia újhullámos filmhez, ami sosem készült el és legjobb formájában mutatja be ezt az eklektikusságáról ismert zenekart: bebop, free jazz, soul, variációk egy Monteverdi témára, funk, egy hagyományos hatvanas évekbeli jazz filmzene hangulata, R&B ritmusok... mindezt megtaláljuk az albumon, ami az avantgárd jazz egyik mérföldköve és egyszerűen az egyik legjobb jazz album, amit valaha felvettek. A "Theme de Yoyo" kilencperces nyitánya, ez a tényleg elképesztő felvétel is elég ahhoz, hogy bárkit meggyőzzünk erről.
Nem lehet nem megemlíteni az avantgárd jazz egyik legnagyobb alakját, Sun Ra-t, aki már a hatvanas években is számos remekművet készített (The Heliocentric Worlds of Sun Ra, Other Planes of There), de karrierje egyik legnagyszerűbb albumát, a Space Is the Place-t 1972-ben adta ki. Ezen az albumon egyesítette az egész karrierjén végigfutó ókori egyiptomi ikonográfiát a tiszta sci-fi fantáziaképekkel (Ornette Coleman lemezéhez hasonlóan), a végeredmény pedig egy tökéletes űrbéli avantgárd klasszikus lett. A több mint húszperces címadó felvétel ugyanúgy legjobbjai közé tartozik, mint mondjuk a "Sea of Sounds" vagy a "Rocket Number Nine". Sun Ra írt egy azonos című filmet is, ami egy elég elszállt afrofuturista blaxploitation sci-fi - az album és a film együtt Sun Ra legsikeresebb próbálkozását örökítik meg arra, hogy egy tágabb közönséghez is eljuttassa erősen pszichedelikus űrjazzét az avantgárd lemezekért rajongó furcsa alakok körénél.
Az utolsó előadó, akit megemlítek Anthony Braxton, akit részben 1978-as Max Roach-csal közöt albuma (Birth and Rebirth) miatt ismerünk, de legjobbja az 1970-es For Alto, egy szólólemez 72 percnyi altszaxofonos improvizálással és bármilyen más hangszer vagy zenész nélkül. Bár egy teljesen szólóban felvett free jazz album nem tartozik a legvonzóbb dolgok közé valakinek, aki nem rajong az experimentális zenékért, de ez a lemez megér egy próbát. A For Alto egy fontos mérföldkő a free jazz fejlődésében, de egy viszonylag ismeretlen album is, így izgalmas tudott maradni, miközben a Kind of Blue, az A Love Supreme és társaik már elvesztettek valamit ebből az izgalomból a rengeteg ünneplés miatt. Ez egy meglepően könnyen hallgatható, de nagyon erős album, tele van jazz-futurizmussal, miközben egy végtelenül csábító és elgondolkodtató munka. Az egyértelmű, hogy minden idők legjobb szóló szaxofonlemeze, de minden idők legjobb jazzlemezei között is előkelő helyet érdemel.
