A folk és a country jelentősége az 1970-es években egyértelműen lecsökkent az előző évtizedhez képest. Miközben a hatvanas években a folk nagy szerepet játszott a rock és a pop fejlődésében annak köszönhetően, hogy néhány rockzenekar (mint a Byrds) beépítették a hagyományos amerikai zene elemeit saját stílusukba, ezzel hatottak például a Beatlesre is, akik szintén felhasználták ezeket a folkos hatásokat a Help! és a Rubber Soul albumok idején. A másik oldalt pedig Bob Dylan testesítette meg, aki teljesen hagyományos folkénekesként indult az évtized elején - amikor a stílus nagyon népszerű volt az Egyesült Államokban - majd 1965-ben a Bringing It All Back Home és a Highway 61 Revisited lemezekkel beépítette a rock and roll hangzást, a teljes zenekaros és elektromos gitáros hangszerelést zenéjébe. Ezzel a lépéssel (és fellépésével az 1965-ös Newport Folkfesztiválon) Dylan örökre átírta a folk rock és a rock and roll történetét és utat engedett a rengeteg követőnek, akik az évtized hátralevő éveiben és a hetvenes években főleg a folkra vagy a countryra építve értek el nagy sikereket a rock and roll világában. Ilyen zenekarokat és előadókat találunk az Egyesült Államokban (Neil Young, Bruce Springsteen, John Prine...) és az Egyesült Királyságban is (Fairport Convention, Pentangle, Inredible String Band...). A hetvenes években azonban a folk már nem volt egy olyan mindenki által elismert és egyetemes műfaj, mint korábban és miközben találunk nagyszerű, klasszikusnak számító folkalbumokat ebben az évtizedben is, a folk rock fejlődése tulajdonképpen eljutott a csúcsra Bob Dylan 1965-ös albumainak köszönhetően. A hetvenes évek legjobb folklemezei már nem úttörő alkotások, inkább nagy egyéniségű előadók önkifejező munkái (mint Nick Drake, Leonard Cohen, Joni Mitchell vagy Bob Dylan lemezei), experimentális lépések (Robbie Basho, John Fahey és az amerikai primitivizmus, Linda Perhacs pszichedelikus folkja vagy a Comus progresszív folkja) vagy egyszerűen jól sikerült mestermunkák. Az első részben az Egyesült Királyságból származó folklemezek közül mutatnék be pár különösen jót.
Cat Stevens - Tea for the Tillerman (1970)
Cat Stevens mostanában főleg arról híres, hogy átváltott az iszlám hitre és Yusuf Islamnak nevezi magát, de főleg azért nem felejtettük el teljesen, mert a hetvenes évek elején elkészítette a brit folk egyik legnagyobb klasszikusát. Ez volt Stevens negyedik nagylemeze, a korábbiakon is voltak slágerek és az Egyesül Királyságban már népszerű előadónak számított, de a világhírt a Tea for the Tillerman hozta meg neki. Stevensnek mindig is tehetsége volt a fülbemászó és kellemes dallamokhoz és ezt sosem használta ki jobban, mint ezen az albumon. De persze nem számítana olyan nagy klasszikusnak a Tea for the Tillerman, ha csak szép dallamai lennének említésre méltóak; Stevens érzékeny, aktuális fontos kérdéseket tárgyaló szövegei (a spirituális útkeresésről és a transzcendenciáról) tökéletesen működnek a popos dalszerzéssel közösen. Az album tele van nyertes dalokkal ("But I Might Die Tonight", Hard Headed Woman", "Miles from Nowhere", On the Road to Find Out"), de a nagy dobás a "Wild World", ami az amerikai slágerlista tizenegyedik helyéig jutott és ismertté tette Stevens nevét az Államokban is. Semmi sem mutatja jobban, hogy ennek a lemeznek még az új évezredben is vannak visszhangjai, mint hogy a Flaming Lips 2002-es Yoshimi Battles the Pink Robots-án szerepel egy dal, ami nem több, mint a "Father and Son" minőségi lekoppintása (a "Fight Test").
Vashti Bunyan - Just Another Diamond Day (1970)
Vashti Bunyan első albuma nagy eséllyel a legjobb azok közül, amik itt fel vannak sorolva és egyben a legtragikusabb is. Ahogy Nick Drake-et, úgy Vashti Bunyant sem ismerték el eléggé a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor zeneileg aktív volt. Első kislemezei, mint a "Some Things Just Stick in Your Mind" vagy a "Train Song" nem értek el semmilyen kritikai vagy kereskedelmi sikert, bármilyen nagyszerűek is voltak. Ezután Bunyan kiadó nélkül találta magát, majd elindult Skóciába, ahol Donovan egy zenei kommuna alapítására készült. Ebből a projektből végül nem lett semmi, de Bunyan és útitársa, Robert Lewis lovaskocsis utazása az országon keresztül megihlette az énekesnőt, aki útközben megírta a Just Another Diamond Day teljes anyagát. Ezek a dalok úgy lenyűgözték Joe Boyd producert, hogy Bunyan meg is kapta az engedélyt a felvételekre. Aztán az album nem lett túl sikeres - annyira nem, hogy Bunyannak teljesen el is ment a kedve a zenéléstől, visszavonult és egyszerű életet élt egészen a kétezres évek közepéig, amikor a Just Another Diamond Day hirtelen egy egész generációnyi fiatal zenészt inspirált és a freak folk stílus előfutára lett. Andrew Bird? Devendra Banhart? Panda Bear? Joanna Newsom? Egyikük sem létezhetne Vashti Bunyan nélkül és ezt ők maguk is pontosan tudták - az Animal Collective meg is kérte Bunyant, hogy készítsen velük egy közös EP-t (a Prospect Hummert), ahogy Banhart is felvett vele egy dalt (a "Rejoicing in the Hands"-t, legjobb lemezének címadó dalát). Banhart és Newsom egyébként megjelentek Bunyan 2005-ös második nagylemezén is.
Hogy milyen album a Just Another Diamond Day? Nos, veszélyesen közel van a tökéleteshez. Könnyed, álomszerű és gyönyörű felvételek gyűjteménye, egy teljesen egyedülálló úti beszámoló és egy olyan album, ami évtizedekkel megelőzte a korát. Bunyan csak harmincöt évvel később készített új nagylemezt (a 2005-ös Lookafteringet, ami hihetetlen módon majdnem ugyanolyan jól sikerült), majd pár éve jött ki a harmadik albuma (a szintén csodás Heartleap). Igen, ezek is jók, de a Just Another Diamond Day több, mint egy jó album - ez minden idők egyik legjobb albuma és a brit folkzene történetének csúcspontja.
Nick Drake - Bryter Layter (1971)
Nick Drake rövid élete és még rövidebb karrierje alatt összesen három lemezt készített, ezek azonban ma már mind az angol folk legnagyobb klasszikusai közé tartoznak. Megjelenésük idején azonban nem nagyon ismerték el Drake munkásságát részben túlzottan visszahúzódó természete miatt (ami meggátolta abban is, hogy élő fellépéseket vállalhasson). Második albuma, a Bryter Layter van a legközelebb a popzenéhez teljes zenekaros hangszerelései miatt, ezért ideális ezzel az albummal kezdeni életművének megismerését. Drake-et nagyon lesújtotta bemutatkozása, az 1969-es Five Leaves Left sikertelensége, de ezzel az albummal még tett egy próbálkozást a befutásra. Miközben a Five Leaves Left nagyrészt szólóban előadott dalainak elvágyódó hangulata mintha már megjósolta volna Drake későbbi, tragikus sorsát, a Bryter Layter néha egészen felemelőnek és reménykedőnek hat, mintha Drake még egyszer megtapasztalhatta volna az örömöt, mielőtt végleg a sötétségbe hullott volna a Pink Moon-nal.
A Bryter Layteren olyan zenészek kísérik, mint Richard Thompson vagy John Cale a Velvet Undergroundból, a végeredmény pedig karrierje legkidolgozottabb és legszebb albuma, amelynek bizonyos dalai (mint a "Hazey Jane II") szinte a korai Bruce Springsteen albumok romantikusságát idézik, mások Drake leggyönyörűbb felvételei közé tartoznak (mint a "Northern Sky", az életmű egyik csúcspontja) és még az instrumentális töltelékek is működnek, mint a barokkos címadó dal. Itt-ott persze átszivárog Drake kétségbeesettsége, ami áthatja teljes életművét (a lemondó "One of These Things First" vagy a "Fly"), de összességében érezhető, hogy itt még nem adta fel végleg. A Bryter Layter nem Drake legjobb albuma, de egy gyönyörű, melankolikus alkotás, amihez mindig jólesik visszatérni.
Nick Drake - Pink Moon (1972)
A Bryter Layter volt az utolsó pillanat, amikor Nick Drake még kapaszkodott valami reményszerűségbe, utolsó és legjobb albumán azonban már teljesen elhagyta minden vágy az életre. A Pink Moon minden idők egyik leginkább lehangoló albuma, csak a Joy Division Closerje mérhető hozzá, de Drake-nek nem volt szüksége gótikus szintikre és jéghideg hangzásra, hogy elérje a tökéletes hatást, neki elég volt a hangja és egy akusztikus gitár. Az egész album kísérőzenekar nélkül készült el, egyedül a címadó- és nyitódalon szerepel egy később rátett zongoraszólam, a többin tényleg nincs más, csak Drake elhaló énekhangja és finoman pengetett akusztikus gitárja. Ahogy valaki nagyon találóan leírta Drake zenéjét, a Pink Moon akkor is csendes lenne, ha a lehető legmagasabb hangerőn játszanánk le. Ha a zene ugyanolyan sötét lenne, mint Drake szövegei, akkor ez az album hallgathatatlan lenne; a tehetséges, de élete során mellőzött dalszerző mindig is a depresszióval küzdött, de itt már feladta a harcot, két év múlva, mindössze huszonhat évesen meg is halt - nem egyértelmű, hogy öngyilkos lett-e, vagy véletlen túladagolás végzett vele, de igazából nem is számít. Egy történet szerint Drake bevitte a Pink Moon elkészült felvételeit kiadója irodájába és egyszerűen az egyik titkárnő asztalán hagyta őket, aztán visszavonult szülei házába és teljesen elszigetelődött a külvilágtól, csak néhány nagyon közeli baráttal érintkezett néha (később pedig már velük sem). 1974-ben egy jobb időszakában belekezdett egy új album munkálataiba, de az már sosem készült el. Halála után még évtizedekig ismeretlennek számított, de aztán a kilencvenes években és az új évezredben újra felfedezték életművét - ma pedig már a brit folk egyik legelismertebb alakjának számít. 2003-ban mindhárom lemeze felkerült a Rolling Stone Minden Idők 500 Legjobb Albuma listájára, 2013-ban kettő az NME hasonló listájára és a Pitchfork is beválasztotta a Bryter Laytert és a Pink Moont a hetvenes évek legjobb albumai közé.
A Pink Moon azonban túlmutat az evilági elismeréseken - ez a lemez egy olyan ember hangja, aki már egyáltalán nem kapaszkodik az életbe, egy valóban túlvilági hangzású remekmű, amihez nem volt szükség semmilyen különleges effektre.
Sandy Denny - Sandy (1972)
A Fairport Convention volt egyértelműen az egyik legfontosabb brit folk rock zenekar, az Egyesült Királyságban elterjedt electric folk stílus megteremtését sokan hozzájuk (és legjobb lemezükhöz, az 1969-es Liege & Lief-hez) kötik. Ez a siker részben a társulat énekesnőjének, Sandy Denny-nek köszönhető, aki a brit folkzene egyik legnagyobb alakja, aki Nick Drake-hez hasonlóan túl fiatalon távozott az élők sorából. Denny pályája kezdetén a Strawbs tagja volt egy rövid ideig, majd a Fairport Convention énekeseként futott be igazán, részt vett a rövid életű Fotheringay nevű formációban és a Led Zeppein IV-on is megjelent (a "The Battle of Evermore" duettje Robert Planttel). Négy szólólemeze mind minőségi, de a legjobb közülük a második, az 1972-es Sandy, amelyen már megint megjelenik Richard Thompson (és felesége, Linda is), ami kissé alulértékelt mostanában - legalább akkora figyelmet érdemelne, mint a Fairport Convention népszerűbb munkái a hatvanas évekből. A "Bushes and Briars" nem csak Denny legjobb szólóban felvett dala, de a pszichedelikus folk stílus egyik úttörő felvétele is, amelynek helye van a hetvenes évek legnagyszerűbb dalai között. Denny 1978-ban, mindössze 31 évesen halt meg, de máig a brit folk legnagyobb jelentőségű alakjai között tartják számon.
Bridget St. John - Thank You For... (1972)
A hatvanas évek vége hozta meg a brit folkzene legnagyobb robbanását: rengeteg zenekar vagy előadó jelent meg ekkoriban, akiket részben a hagyományos angol népzene, részben pedig a Szerelem Nyarának pszichedelikus örömzenéje ihletett meg. Gondoljunk csak az olyanokra, mint az Incredible String Band (akik a pszichedelikus folk úttörői voltak olyan klasszikus albumaiknak köszönhetően, mint az 1968-os The Hangman's Beautiful Daughter), Donovan (aki teljesen hagyományos folklemezekkel kezdte karrierjét, majd belekóstolt a pszichedéliába remekművével, az 1966-os Sunshine Supermannel, amit a Beatles Sgt. Pepperje elődjének is tekinthetünk) vagy a Pentangle (akik többet is elkészítettek a brit folk klasszikus albumai közül, így az 1969-es Basket of Lightot). Bridget St. John egy ma nagyrészt ismeretlen zenész, karrierje csúcspontjának első három albuma számít, amiket John Peel Dandelion kiadója adott ki. Ekkor az olyan brit magazinok, mint a Melody Maker elismerték a zenéjét és olyan nagy nevek mellett léphetett fel, mint Paul Simon vagy David Bowie.
Három remekműve közül az utolsó, az 1982-es Thank You For... egy igazán gyönyörű munka, felidézi a hatvanas évek virágos optimizmusát az olyan szépen előadott, kiváló dalokkal, mint a címadó szám vagy a "Happy Day". De közben érezhető, hogy ez már csak a Szerelem Nyarának halványuló emléke és a brit folk aranykorának legvége, egyfajta szép visszatekintés a nagy évekre. A Thank You For... egy kriminálisan alulértékelt, melankolikus remekmű, amit hallgatva muszáj igazat adnunk John Peelnek, aki Anglia legjobb női dalszerzőjének nevezte St. Johnt. Nem is meglepő, hogy St. John ezután már semmi maradandót nem tett le az asztalra, ez az album viszont egy igazi rejtett gyöngyszem a hetvenes évek folkterméséből.
Richard and Linda Thompson - Pour Down Like Silver (1975)
A korábbiakból is lehet már sejteni, hogy Richard Thompson nem elhanyagolható figurája az 1970-es évek brit folkzenéjének. A gitáros a Fairport Convention tagjaként kezdte pályafutását, aztán feleségével, Lindával együtt kezdett albumokat készíteni (ezek előtt volt egy szólólemeze, a Henry the Human Fly, ami igen kínos módon a Warner Brothers Records történetének legrosszabbul fogyó albuma, amit ma viszont Thompson legjobbjai között tartanak számon). Thompson nagyszerű dalszerzői képességei és remek gitárjátéka nagyon sokat adtak hozzá ezekhez az albumokhoz, amelyek közül általában az elsőt, az 1974-es I Want to See the Bright Lights Tonight-ot szokták kiemelni. A harmadik Richard and Linda Thompson lemez, a Pour Down Like Silver azonban legalább ugyanolyan jó, mint az - talán még jobb is. Ez egyszerűen Thompsonék legjobb dalainak gyűjteménye, a "Streets of Paradise" túláradó nyitányától a "Night Comes In" nyolc epikus percéig, a "Beat the Retreat" visszafogott szépségéig és a "Dimming of the Day" nagyszerű zárásáig (ami számomra a popzene történetének egyik legjobb albumzárása, egy kifinomult és elegáns mestermunka, Thompson karrierjének csúcspontja). Nem érdekesek az album hátterében meghúzódó vallási problémák, a Pour Down Like Silver egy időtálló és nagyszerű brit folkalbum a műfaj egyik legnagyobb alakjától.
Maddy Prior/June Tabor - Silly Sisters (1976)
Maddy Prior, a Steeleye Span nevű electric folk formáció énekesnője és June Tabor szólóelőadó készítették el a tradicionális brit folkzene tulajdonképpen legjobb albumát ezzel a nagyrészt ismeretlen 1976-os LP-vel. Az itt megjelenő dalok tényleg hagyományos angol népdalok, a zenészek szinte mind nagy nevek (Martin Carthy, Nic Jones és Andy Irvine szólóelőadóként is tevékenykednek, Danny Thompson pedig olyanokkal dolgozott együtt, mint a Pentangle, Richard Thompson, Nick Drake vagy John Martyn), de a két énekesnő a cappella felvételei (mint a "Burning of Auchidoon" vagy "Four Loom Weaver") a legjobbak, Prior és Tabor nagyszerű harmóniái különösen emlékezetesek. A Silly Sisters elejétől a végéig bájos és gyönyörű hagyományos, akusztikus folkalbum, amely tényleg megérdemel legalább egy hallgatást. Kereskedelmileg persze nem volt sikeres, de művészileg egyértelműen: ma sokan az évtized egyik legjobb brit folkalbumának tartják, Prior és Tabor pedig később újra összeálltak (ekkor már Silly Sisters név alatt), hogy felvegyék második közös albumukat, az 1988-as No More to the Dance-t.
Első körben elég ennyi brit folklemezt ismerni - de van még rengeteg! Ne feledkezzünk el John Martyn, a Steeleye Span, az Albion Band, a korai T. Rex és (néha) a Jethro Tull is mind szóba jöhetnek, ha erről a témáról van szó.
