Lemezkritika: Kanye West - The Life of Pablo
2016. február 20. írta: aron.kovacs

Lemezkritika: Kanye West - The Life of Pablo

kanyewestthelifeofpablo.jpg

Bevezető: Hogyan is kezdjek el egy lemezkritikát egy új Kanye West albumról? Felsoroljam West érdemeit, hátha sikerül meggyőzni valakit arról, hogy milyen fontos művész ő? Esetleg ellentmondásos személyiségéről írjak egy kicsit, megemlítve az olyan eseteket, mint ez vagy esetleg ez? Lehet utálni Kanye Westet - bizonyára ő a világ egyik legutáltabb híressége, de részben ugyanazon okok miatt ő az egyik legünnepeltebb is. Nem arról beszélek, hogy ő minden idők egyik legtöbb díjat kapott művésze - pedig ez is igaz - hanem arról, hogy sokak által kibeszélt személyisége a 21. század legfontosabb alakjává teszi, olyan multimédiás ikonná, aki minden egyes apró megnyilvánulásával cikkek százait inspirálja és akit az esetek többségében valódi bűnös élvezet követni. West karrierjét követni már a kezdetektől fogva olyan, mint felülni egy kiszámíthatatlan hullámvasútra, ahol sosem tudjuk, hová vezet a következő kanyar.

Hetedik nagylemezének előzményeit bátran a legőrültebb felvezetésnek nevezhetjük a popzene történetében. West ilyen értelemben hihetetlen módon képes volt továbblépni a 2013-as Yeezus szintjéről, hiszen itt már nem csak a zene, de maga a megjelentetés módja is olyan, mint valami őrült műalkotás, amire csak egy Kanye West-szintű zseni képes. Az album valódi címét csak a tervezett megjelenés napján tudtuk meg, de West már 2014 óta dolgozott rajta, akkor még azt tervezte, hogy abban az évben meg is fog jelenni. Először So Help Me God volt a címe, aztán Swish, aztán pedig Waves - közben olyan dalok jelentek meg vagy szivárogtak ki róla, mint az "Only One", egy ujjgyakorlat Paul McCartney akusztikus gitárkíséretével, a "FourFiveSeconds", egy világrengető popdal Rihanna közreműködésével, az "All Day", egy barátságtalan hardcore hiphop kislemez vagy a lusta R&B próbálkozásnak hangzó "Wolves" Sia vokáljával rombolva. Közben mindenki attól rettegett, hogy a végeredmény nagyon gyenge lesz, a dalok összefüggéstelenek voltak és nagyon gyengék a Yeezus vagy a My Beautiful Dark Twisted Fantasy dalaihoz képest, hiányzott belőlük a szándék és az energia. Aztán még ijesztőbb volt a "FACTS" megjelenése 2015 utolsó napján - a korábbi dalok nem voltak a legjobbak, ez viszont egész egyszerűen a legrosszabb szám volt, amit West valaha felvett, eltekintve talán a "Drunk and Hot Girls"-től, vagy még attól se. Aztán 2016 januárja és februárja újra Kanye West imádatával telt el: a "Real Friends" és a "No More Parties in L.A." után mindenki megnyugodhatott: Kanye visszatért! Az album címét Swish-ről Wavesre változtatta, megosztott egy dallistát, amit utána naponta megváltoztatott, kijelentette, hogy a Waves sem végleges cím, egy sosem látott tweetviharral kinyírta Wiz Khalifát, aztán megint botrányt kavart mindössze három szóval, lejátszotta a teljes új albumot a Madison Square Gardenben legújabb divatbemutatójával együtt - ekkor már megvolt a végleges cím, de még mindig rejtély volt, hogy ki is az a Pablo. Aztán mégsem adta ki az albumot, hogy Chance the Rapper kívánságára rárakhassa a "Waves"-t (ami ugyebár nem lett volna rajta az eredeti The Life of Pablo dallistáján), kiadott még egy új dalt ("30 Hours") és megint teljesen átírta a dallistát, aztán végre két nappal a tervezett megjelenési dátum után végre felrakta a Pablót a Tidalra, csak hogy újra leszedhesse a vásárlási opciót, hogy befejezhesse a "Wolves"-t - egy dalt, ami teljesen befejezettnek tűnt. De ha elfelejtjük ezt a kaotikus teremtéstörténetet, akkor mi marad? Milyen album valójában a The Life of Pablo?

Na, itt kezdődik a kritika: "Nézd, én találtam ki Kanyét, akkor még egy Kanye se volt/Most meg körülnézek, és minden tele van Kanyékkal", rappeli West az "I Love Kanye" című freestyle-on. És fején találja a szöget: Kanye West a 21. század legnagyobb hatású zenésze, 2004-es bemutatkozó lemeze, a The College Dropout idején még talán teljesen egyedi figura volt, de ha most körülnézünk, minden sarkon egy olyan rapperbe vagy énekesbe botlunk, aki biztosan nem létezhetne nélküle és aki sokban hasonlít rá. Chance the Rapper, Young Thug, Drake, Kendrick Lamar, The Weeknd, Frank Ocean... és még sokan mások. Az új album nagyon nehezen megfogható, nagyon sokféle módon beszülhetünk róla. A The Life of Pablo az album, amin Kanye megszilárdítja helyét a popzene legfontosabb kortárs művészeként, az első Kanye West album, ami nem több egy jó albumnál, egy olyan album, amelyen egyszerre érezhető a rengeteg belefektetett munka és a befejezetlenség vagy összecsapottság. A The Life of Pablo a My Beautiful Dark Twisted Fantasy-hez hasonlóan továbblép a zenén, bepillantást engedve az alkotó agyába és életébe. épp olyan megosztó, mint az ember, aki megteremtette. Ez mind igaz és még sok minden más is.

A The Life of Pablo egy félrecsúszott remekmű, ahol Kanye karrierjének legrosszabb sorai ("Azt hiszem, még mindig lefeküdhetünk Taylor Swifttel/Miattam lett híres az a ribanc", "Az exem azt mondta, nekem adta élete legszebb éveit/Nemrég láttam róla egy képet, azt hiszem, igazat mondott") és az egyértelműen túl sok és túl sokféle dal (tényleg kellett a "FACTS (Charlie Heat Version" vagy a "Silver Surfer Intermission"?) rombolják az amúgy Kanyéhoz méltóan erős albumot. Az "Ultralight Beam" Kanye legerősebb nyitánya, ahol beváltja az ígéretét, miszerint a Pablo gospelalbum lesz: maga Kanye alig van jelen, Chance the Rapper elsőrangú verzéje, Kelly Price, The-Dream, Kirk Franklin és egy instagramról szedett négyéves kislány imádkozása teszi letaglózóvá a felvételt. A "Father Stretch My Hands"-en a chicagói T.L. Barnett lelkész azonos című felvételéből kölcsönöz részleteket, az album címe pedig nem Pablo Picassóra utal (pedig rá is utalhatna), hanem Szent Pálra. A Pablo azonban nem csak hangmintái miatt nevezhető gospelalbumnak: Kanye legfontosabb üzenete itt az, hogy csak isten ítélhet meg; a Pablo tele van önreflexióval, Kanye szinte minden dalon saját személyiségét és tetteit vizsgálja, az "FML" The Weeknd által énekelt refrénjén meg is mondja: "Bár mindig elbaszom az életem/Csak én beszélhetek önmagamról". Miközben mindig mindenki azzal foglalkozik, mit is csinált legutóbb Kanye, maga Kanye ezeken a dalokon sokkal erősebben vizsgálja önmagát.

A The Life of Pablo zeneileg egy nagy összevisszaság, minden korábbi Kanye album stílusának összegzése, a The College Dropout poros soul hangmintái ugyanúgy megjelennek rajta ("Real Friends"), mint a Graduation ambiciózusabb, nagyméretű hangzása ("Fade", "Famous"...), az 808s & Heartbreak autotune-os szenvedése ("Wolves"), a My Beautiful Dark Twisted Fantasy epikus mérete vagy a Yeezus avantgárd elhajlásai. Bizonyos dalok olyanok, mintha klubokba tervezték volna őket, mások meglepő helyekről válogatott hangmintákkal tűnnek ki (mint Arthur Rusell felbukkanása a "30 Hours"-on), bizonyos dalok pedig olyanok, mintha az a "régi Kanye" tért volna vissza, aki az "I Love Kanye"-n kap említést (a Madlib produkciójára épülő "No More Parties in L.A."). Az albumot semmi sem tartja össze, menthetetlenül szétesik és káosszá válik. De ennek a káosznak minden pillanata izgalmas, minden hibája művészi értékű és minden első hallásra szörnyű sora szórakoztatóvá válik sokadik hallgatásra. 4,5/5

GOOD Music/Def Jam, 2016. február 14.

A bejegyzés trackback címe:

https://thesmith.blog.hu/api/trackback/id/tr78404602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása