Én tényleg utálok repülni, de Claire Boucher kedvéért (aki elkészítette a tavalyi év legjobb albumát, ha engem kérdeztek) ki ne vállalna be másfél órányi rosszullétet? Amúgy nem szoktam külföldre járkálni koncertekre, de Boucher európai turnéját nem hagyhattam ki, hiszen ez egyrészt nem túl gyakori dolog, másrészt őrültség lenne kihagyni a mai popzene legizgalmasabb előadóját, ha már egyszer a kontinensen van. Egyébként ez volt a második koncertem idén, de Ryley Walker a38-as fellépéséről nem is írtam, hiszen akusztikus gitáros nyafogásának nagy részét másnap reggelre elfelejtettem, Grimes után pedig már arra sem emlékszem, miért is vettem jegyet a chicagói független folk/blues zene világából érkező, eléggé felejthető énekes-dalszerző fellépésére.

Az előzenekar szerepét betöltő HANA fellépése szerencsétlen módon leginkább a rengeteg technikai probléma miatt volt emlékezetes, de álmodozó hangulatú elektronikus popzenéje nem kifejezetten rossz, ha van is egy kicsit monoton és fárasztó mellékhatása. Otthoni hallgatásra biztos jobb lehet, mint koncerten - részben azért, mert otthon biztos nem áll meg a közepe táján minden második dal és nem kell perceken keresztül szórakozni a technikával, amíg végre folytathatjuk a hallgatást, na mindegy - úgyhogy meg lehet majd hallgatni a fiatal énekesnő jövő hónapra ígért bemutatkozó EP-jét. Az élőben hallott dalok közül a "Chimera" tetszett a legjobban, de az "Underwater" címe jellemzi legjobban HANA zenéjét - miközben hallgatjuk, tényleg úgy érezzük magunkat, mintha súlyos víztakaró alatt feküdnénk félálomban.

Grimes fellépése szokás szerint inkább rövid és tömör volt, mint elnyújtott: a színpadon Boucheren kívül csak a háttérénekes és gitáros szerepét betöltő HANA valamint két táncos volt jelen, akik időnként szintén szolgáltattak némi vokált, de inkább a szalagokkal, törőkkel, elemlámpákkal meg hasonlókkal körített mozdulataik miatt voltak fontosak. A bevezető "laughing and not being normal" után Boucher azonnal egyik legkönnyebben felismerhető dalával, a "Genesis"-szel nyitotta a koncertet, majd a nagyon szomorú, de attól még könnyen táncolható "REALiTi" következett. Ez a két dal nagyszerű bevezetést nyújtott a koncert ezután következő, sokkal keményebb részéhez, ami tulajdonképpen az új lemez legjobb dalaiból álló válogatás volt. A "Flesh without Blood" élőben kevésbé elektronikus, inkább a pop-punkos gitár dominál, a "Venus Fly" Janelle Monáe nélkül is működik sőt, a koncerten hallott változat szerintem simán erősebb, mint a kicsit túl kaotikus albumverzió, ez volt az este egyik legemlékezetesebb dala. A "Flesh without Blood"-ban és a "Venus Fly"-ban is van némi punkos él, de a csúcspont ahogy a lemezen, úgy élőben is a "Scream". Ha ebből a dalból hiányzott is Aristophanes, a tajvani rapper jelenléte, Boucher fülsértő sikolyaival pótolta - ez volt a koncert leghangosabb és érezhetően legdühösebb dala, még úgy is, hogy egy szót sem értettünk a szövegből. A "Butterfly" (ami szerintem amúgy is az Art Angels egyik gyengébb pillanata) közben kicsit alábbhagyott a lendület, de a Visions-ön megjelent "Be a Body" új változatával és a "Go"-val (amit én mindig is Grimes leggyengébb dalának tartottam kissé olcsó dubstepes stílusa miatt, de itt még ez is műkődött) vissza is tért, majd egy nagyrészt kíséret nélküli "Ave Maria" után az "Oblivion" és a "Phone Sex" kövezte ki az utat az utolsó és legnagyobb számnak, a "Kill v. Maim"-nek (amihez ugye nemrég jött ki a videó), ahol visszatért a punkos/gitáros dühöngés és ami hatalmas, mindenkit megmozgató refrénjével nagyszerű lezárása volt a koncertnek.

Bár Boucher látszólag kissé meg volt fázva és elfelejtette a "Butterfly" második verzéjének szövegét (még jó,hogy volt nála emlékeztető), ahogy egy-két sort az "Oblivion"-ból is kihagyott, még mindig ő a világ egyik első számú előadója. A koncert épp olyan egyszerre dühös és euforikus élmény volt, mint zseniális tavalyi lemeze, egy másodpercre sem állt le (a dalok közötti pillanatokat Boucher szinte érthetetlen, elhadart mondatokkal töltötte ki a dalok hátteréről meg a lámpalázról) és, bár szokás szerint viszonylag rövid volt, a végén úgy érezhettük, pont elég volt ez a tizenkét dal, hiszen ilyen erős zenéből egyszerre nem lehet túl sokat befogadni. Claire Boucher megint bebizonyította, hogy ő a mai könnyűzene egyik legeredetibb, legkreatívabb és legszerethetőbb alakja és élőben még jobb is, mint felvételről. Korai lenne ilyet mondani, de... az év legjobb koncertje?