25. Prurient - Frozen Niagara Falls
Nem a legokosabb dolog Dominick Fernow legjobb albumának nevezni a Frozen Niagara Fallst, hiszen a főleg Prurient néven alkotó zenész diszkográfiája bizonyára száznál is több nagylemezt számlál. Azonban ha nem is hallottuk mindet, a Frozen Niagara Falls ereje úgy is egyedülállónak tűnik: egy 16 indusztriális zajból felépített dalból álló dalsorozat, amelyen nem az emberi hangok a legfontosabbak, a mindent átható gyilkos morajlással teremti meg a rémület atmoszféráját. Néhol szinte folkos akusztikus gitárok jelennek meg, más dalok szintipopba hajlanak, megint máshol pedig az üvöltés is szerepet kap.
Igazából nehéz erről az albumról beszélni, olyan, mint egy felfoghatatlan méretű, csak hangokból álló szörnyeteg, ami egyszerre ijesztő és valahol mégis gyönyörű. Ez volt a legközelebb idén a Swans The Seerjének mindent átható gonoszságához és sötét zajaihoz vagy a The Knife Shaking the Habitualjának egyszerre hallgathatatlan és gyönyörű absztrakt elektronikájához. Csak éppen hiányzott belőle a koncepció és táncolhatóság, ami azokban megvolt. A Frozen Niagara Falls nem több, mint az emberi félelem zenébe foglalva kilencven idegőrlő percen keresztül, amit mégis megéri végighallgatni.
Profound Lore
24. Julia Holter - Have You in My Wilderness
Julia Holter, ez az L.A.-i experimentális dalszerző eddig is nagyon népszerű albumokat adott ki - legalábbis olyanokat, amik egy bizonyos körben népszerűek voltak. A Tragedy, az Ekstasis és a Loud City Song egyaránt jó lemezek voltak (az utóbbi pedig remekmű), de kissé távol állt tőlük a megfogható dalszerzés, bármikor ellebeghettek absztraktabb és kevésbé befogadható irányba és rengeteg irodalmi utalás volt bennük (görög tragédiáktól Wallace Stevensig) és inkább a modernista költészet, mint a popzene világába tartoztak.
A Have You in My Wilderness kissé visszavesz Holter zenéjének furcsaságából és ez egyszerre teszi az eddigi legbefogadhatóbb és valahol a legunalmasabb albumává. Miközben a dalszerző itt közelebb jár a pophoz, mint eddig bármikor, nekem kissé hiányzott a Loud City Song elvont hangulata. Miközben azokban az albumokban több volt a rejtély, addig itt a dalok jóval egyenesebbek (ez persze nem jelenti azt, hogy nem történhet meg bennük bármi, például, hogy nem válthatnak laza countryból vonósokkal teli barokk popba) és érthetőbbek, így a "Sea Calls Me Home" vagy az "Everytime Boots" egészen felemelő és egyszerű darabok. Holter persze továbbra is az experimentális popzene nagy alakja, de a Have You in My Wilderness-szel karrierje során először a hagyományosabb ízlésű hallgatókat is kielégítette.
Domino
23. U.S. Girls - Half Free
Miközben idén a fél indie színtér hirtelen rajongani kezdett a hetvenes évek énekes-dalszerző ideáljáért és az évtized art rock hangzásáért, az egytagú lo-fi zenekarként indult U.S. Girls mögött álló Meghan Remy a lenézett nyolcvanas évek popzenéjét választotta kiindulópontnak első 4AD-s lemezéhez. Van itt vidám szaxofonos rock, neonfényű pop, futurista reggae és R&B, de mindez darabjaira szedve és teljesen máshogy összeállítva Remy ízlése szerint, a végeredmény pedig hangzásra ugyan idézi például a diszkót (mint a "Woman's Work" című záródal), de valahogy nem nagy tudunk táncolni rá. A Half Free igazából elég szomorú album, családi és kapcsolati problémák tömegével találkozhatunk, ha figyelünk a szövegekre. Ezek közül is kiemelkedik a "Telephone Play No. 1"-ben hallható telefonos beszélgetés, ami alighanem a műfaj legfurcsább példája a populáris zenében. De aztán ott van a "Sororal Feelings" egy boldogtalan házasságban élő férfiról, aki lefeküdt a felesége mindkét lánytestvérével vagy a "Damn That Valley" özvegye, aki katona férjét siratja, miközben a háttérben Louis Percival producer (Remy már megszokott közreműködője) dühös reggae-je szól.
A Half Free egy másféle poplemez - úgy is mondhatjuk, hogy ez egy pop utáni poplemez, amiből teljességgel hiányoznak a boldog érzelmek, csak a nyomasztó történetek és a hűvösen dallamos, de túláradóan díszes és szerethető hátterek maradnak Remy hibátlan előadásában. A Half Free az év egyik kissé alulbecsült albuma, ami szerintem mindenképpen megérdemel egy helyet az ilyen listákon.
4AD
22. Panda Bear - Panda Bear Meets the Grim Reaper
Noah Lennox apa lett és ez igen nagy változásokat hozott az Animal Collective tagjaként ismert előadó életében. Először is, Lennox sokkal érettebb ember lett az elmúlt évek folyamán (azon is gondolkodott, hogy elhagyja az "éretlen" Panda Bear művésznevet) és egyre többet aggódott a halál gondolata miatt. Nem mintha eddig nem tette volna, második albuma, a Young Prayer és jó néhány Animal Collective dal (mint a "Brother Sport") apja halálát idézi fel. Azonban most, hogy Lennoxnak is gyereke született, furcsa módon egyre többet gondolkodott az elmúláson - és ennek a terméke az ötödik Panda Bear album, ami már a címében is a kaszással való találkozást harangozza be.
Ilyen találkozásra azért nem kerül sor, de Lennoxot ettől még megérinti a halál szele. Itt nagyon komoly és érett témákról énekel tökéletes tenorján: az apaságról, a középkorúságról, a halandóságról és a kutyájáról, miközben az album zenei része is méltó eddigi legjobb szólólemezeihez (leginkább a 2007-es Person Pitchre gondolok ezzel). A dobprogramozást itt a kilencvenes évek hiphop producerei inspirálták (Lennox szokása szerint felsorolta azokat, akik hatással voltak rá: Dust Brothers, Q-Tip, A Tribe Called Quest, Pete Rock, DJ Premier, 9th Wonder, J Dilla), a többi rész pedig Lennox már ismerős modern pszichedelikus zenéje mellett hallucinációs, elszállt elektronika, reggae és Diótörő-hangminták jelennek meg (ez utóbbi az újra apja halálát felidéző "Tropic of Cancer"-ben). Panda Bear idén is bebizonyította, hogy ő a legértékesebb Animal Collective tag, akitől még mindig számíthatunk remekművekre (miközben régi zenekara idén csak a "FloriDada"-t tudta felmutatni).
Domino
21. Shamir - Ratchet
Igazából nem lehet túl sok mindent mondani Shamir bemutatkozó lemezéről amit ne lehetne észrevenni egy hallgatás után. Nem a Ratchet volt 2015 legambiciózusabb debütálása - Kamasi Washington, Courtney Barnett vagy Vince Staples mind jóval hangosabban léptek be az ajtón, a Las Vegasi származású énekes-dalszerző sokkal visszafogottabb és szerényebb volt, ám az ő lemeze mégis élvezhetőbb, ha ezt nem is ismeri el mindenki.
Shamir tavaly jelent meg először a popzenei színtéren "On the Regular" című kislemezével, ami azonnal hatalmas siker lett, és a Ratcheten nem kaptunk se többet, se kevesebbet, mint még több ugyanolyan szintű house és diszkó dalocskát, amik tényleg nem akartak mást, csak szórakoztatni. Ezeken a dalokon érződik, hogy Shamir Vegasban nőtt fel, kaszinók és partik között ("Vegas", "Hot Mess", "Make a Scene"), de van itt szó kapcsolati problémákról is ("Demon"), néha pedig Shamir diadalmasan kerül ki a gondjai közül ("Call It Off"). De ezen az albumon a nagyszerű és egyedi produkció viszi a pálmát (Nick Sylvester munkája), ami könnyedén egyesíti a hip house, az R&B, a diszkó és a dance elemeit ízléses és csábító popzenébe. Ezért volt a Ratchet 2015 egyik legjobb debütálása.
XL Recordings
20. Dawn Richard - Blackheart
Dawn Richard apja a Chocolate Milk nevű hetvenes évekbeli soul zenekar volt frontembere, az énekesnő pedig akkor kóstolt bele először a sikerbe, amikor Diddy kiválasztotta a Danity Kane című lánycsapat tagjának, miután Richard egy tévés valóságshowba próbált bekerülni. Később aztán a Diddy - Dirty Money tagjaként működött együtt a producerrel, így részt vett a Last Train to Paris című lemezük felvételein is. Azóta viszont inkább szólókarrierjére koncentrál, a Blackheart második albuma és az eddigi legjobbja is.
Pedig a készítése idején Richard kemény dolgokon ment keresztül: feloszlott korábbi zenekara, a Danity Kane, meghalt a nagyanyja és apjánál rákot állapítottak meg. Éppen ezért az album sokkal hatásosabb, mint elődje, a 2013-as Goldenheart. A Blackheart tele van nyers és mély érzelmekkel, amelyek epikus méretben terpeszkednek az egy órát is meghaladó albumon, amelyet egyébként olyan futurista R&B tölt ki, amihez hasonlót idén legfeljebb FKA twigs M3LL155X-ján hallhattunk. Ez az album azonban erősebb, méghozzá azért, mert több benne a fájdalom és az energia. A Blackheart egy tapasztalt előadó hangja, akinek végre nem kell producerek, zenésztársak és kiadók utasításainak engedelmeskedni, aki végre teljesen maga ura lehet. Bár a Blackheart egy trilógia második részének számít (a Redemptionheart című harmadik fejezet elvileg jövőre jön ki), de önmagában is remekműnek hat.
Our Dawn Entertainment
19. Drake - If You're Reading This It's Too Late
Ez a mixtape (vagy stúdióalbum?) volt az egyetlen nagyobb dolog, amit idén Drake-től kaptunk, ha nem számítjuk a Future-rel közös What a Time to Be Alive-ot, és még csak nem is volt rajta az év legnagyobb Drake száma (a "Hotline Bling") ahogy a többi nagy visszhangot kapott próbálkozása sem (természetesen a "Back to Back"-re gondolok,vagy a "Jumpman"-re és a "Diamonds Dancing"-re). Nem jött ki a talán csak a legendákban létező Views from the 6, bizonyára Kendrick lemezének elsöprő sikere miatt, azonban így is megkaptuk Drake karrierjének eddigi talán legjobb albumát: az If You're Reading This It's Too Late idején a rappert azzal vádolták, hogy valaki más írja a dalait, de még ez sem tudta meggátolni a sikerét. A hangzása sivár, kemény és egyenes, bármilyen puhánynak is nevezték Drake-et ellenlábasai, ez volt az eddigi legvadabb kiadványa. Az "Energy"-n mindenkinek megmondta a véleményét, de már az album címét is (az év egyik legikonikusabb albumcíme, nem igaz?) egy Birdmannek címzett beszólásként lehet értelmezni.
A "No Tellin'"-ben Drake máris figyelmeztet: "Ne beszélj úgy hozzám, mintha a négy évvel ezelőtti Drake volnék/ Már egy magasabb helyen vagyok". Az If You're Reading This minden dala ezt bizonyítja: a legnagyobbat a "Know Yourself" üt persze, de Drake már a nyitó "Legend"-en összefoglalja a lényeget: "Ha meghalnék, kibaszott legenda lennék".
Cash Money/Young Money/OVO Sound/Republic
18. Waxahatchee - Ivy Tripp
A huszonhat éves Katie Crutchfield a 2013-as Cerulean Salttal felhívta magára nem csak az indie zene rajongói, de a mainstream kritikusok figyelmét is. Az egy gyönyörű folkos punk album volt a felnőtté válásról, ami jó kritikákat kapott és sok év végi listán is megjelent, ahogy a rajta hallható "Swan Dive" című dal is. A Cerulean Salt nem volt egy nagyon hangos album, inkább egy valódi emberi érzelmeket - főleg a felnőtté válás küszöbén álló fiatalokét - felvonultató, meghitt "csináld magad" filozófiájú gyöngyszem, amihez kevés hasonlót hallottunk abban az évben, meg az egész évtizedben úgy általában.
Az Ivy Tripp a Cerulean Salt logikus folytatása - Crutchfield most főleg a huszon- és harmincévesek (sőt, a negyvenesek) problémáival foglalkozik, különösen azokéval, akik még mindig nem biztosak abban, hogy mit is kezdjenek az életükkel. Az Ivy Tripp témája az elveszettség és a céltalanság, még a cím, egy Crutchfield által kitalált kifejezés is erre utal (a plusz "p" a "trip" szóban pedig egy elvesztett barátra). Az album apró hátránya, hogy a téma nem éppen a legeredetibb és az üres életekről szóló szövegeknek néha úgy tűnik, nincs sok értelme, de a legtöbb dal azért nagyon szép: a korábbi lemezen ismert folkos, punkos lo-fi hangzás itt megmarad, de Crutchfield az Ivy Tripp-pen magabiztosabb, mint eddig valaha. Finom gitárjátéka és alulértékelt énekhangja olyan csodás pillanatokat eredményez, mint a "Summer of Love" vagy a kislemezként is kijött "La Loose". Az Ivy Tripp nem volt az év leghangosabb albuma - ahogy a Cerulean Salt sem volt az két éve - de ez volt 2015 egyik legszerethetőbb, intimebb hangulatú indie lemeze és Crutchfield eddigi legjobbja.
Merge/Wichita Recordings
17. Titus Andronicus - The Most Lamentable Tragedy
Ebben az évben jó volt Titus Andronicus rajongónak lenni: a New Jerseyből származó punk zenekar 93 perces rockoperája, a The Most Lamentable Tragedy egyfajta modern remekműnek bizonyult, amelyen olyan máris klasszikusnak ható dalok szerepeltek, mint a "Dimed Out", a "Fired Up" vagy a "Fatal Flaw". És ha New Yorkban élő Titus Andronicus rajongó vagy, akkor ez az év különösen jó lehetett: a zenekar öt koncertet adott a Shea Stadium nevű klubban, amelyek a szerencsés résztvevők szerint életük legnagyobb koncertélményei közé tartoztak. Ez az album egy ereje teljében lévő zenekart mutat be, bár a témája nem olyan vidám: a The Most Lamentable Tragedy egy konceptalbum Patrick Stickles frontember harcáról a mániákus depresszióval.
Ennek megfelelően ez nem éppen egy mindennapi album: lehet, hogy nem könnyű egy helyben végighallgatni, de ha megtetted, nagyon örülni fogsz neki, hogy nem hagytad abba, mert ez tényleg az év egyik legnagyobb hallgatási élménye. Egyszerre ragaszkodik a punk dühös és nyers, letisztult hagyományaihoz és megy szembe velük teljesen, hiszen a The Most Lamentable Tragedy rockopera a szó legszorosabb értelmében, egy öt felvonásból álló és összefüggő történettel rendelkező epikus alkotás, ami méreteiben inkább a progresszív zene felé közelít. A legfurcsább azonban az, hogy miközben a háttere elég sötét, az olyan dalokat hallgatni, mint a "Dimed Out", iszonyúan élvezetes és felemelő. Az album valahogy képes ugyanolyan mértékben idézni Bruce Springsteent mint a hetvenes évek bármelyik punk formációját. Miközben elvileg a mániákus depresszióról szól, a The Most Lamentable Tragedy mégis 2015 legéletigenlőbb albuma.
Merge
16. Tame Impala - Currents
A harmadik Tame Impala lemez szerintem 2015 legfélreértettebb albuma, méghozzá elsősorban azért, mert Kevin Parkert sok konzervatívabb hallgatója beskatulyázta a 2010-es évek pszichedelikus gitárhőse szerepébe, egy olyan zenészként, aki nem csinál többet a Beatles zenéjének ízléses modernizálásánál. Amit azonban nem vettek figyelembe, hogy Parker saját akarattal rendelkező és nagyon tehetséges zenész, aki nem akar örökre ugyanannál a hangzásnál marad. A Currents az eddigi legambiciózusabb Tame Impala lemez, búcsú az eddigi lemezeken megszokott zajos, pszichedelikus gitároktól és fejesugrás a meleg szintihangzások, a krautrock, az R&B ritmusok és a nu-disco világába. Még a lemez hagyományosabb hangzású dalai (mint a "The Less I Know the Better") is fényévekre vannak a Lonerism stílusától, a legmeglepőbb pillanatok, mint a "Let It Happen" epikus nyitánya pedig olyanok, mintha Parker megszabadult volna minden kötelékétől és végre olyan zenét hozhatna létre, amilyet mindig is akart.
A Currents szakítós album és az év legjobbja ebben a stílusban - a borítótól kezdve a dalcímekig és a szövegekig minden ezt visszhangozza, de nem csak egy kapcsolat végét, hanem magát a változást próbálja zenébe foglalni. A Currents ugyanis elsősorban a változásról szól: a "Let It Happen" is ezt üzeni és szinte berúgja az ajtót, amelyen aztán átjuthatnak az olyan vallomások, mint a "Yes I'm Changing" vagy a "New Person, Same Old Mistakes". Miközben Parker még karrierje elején jár, máris vonhatunk mindenféle párhuzamokat: a Currents az ő Kid A-je vagy Yankee Hotel Foxtrotja, egy korábban hagyományosabb rockzenekarként létező formáció bátor és sikeres váltása egy teljesen új irány felé.
Egy pár mondat erejéig azonban hagyjuk el a nagy szavakat: Parker már a 2012-es Lonerism idején is Todd Rundgrent nevezte meg fő inspirálójának (elsősorban Rundgren A Wizard, a True Star című klasszikusa volt az album előképe), de csak itt nőtt fel a hetvenes évek legendás art pop előadója mellé. A Currents egy igazi stúdióművész alkotása, egy fejhallgatókra tervezett szétfolyó diszkó mestermunka, amihez az utóbbi időkben talán a Daft Punk tudott hasonlót teremteni a Random Access Memoriesszel. Az a fajta album, ami leginkább kényelmesen hátradőlve, lehunyt szemmel lehet élvezni, elveszve a pszichedelikus szintihullámok között.
Modular/Universal/Fiction/Interscope
15. Jenny Hval - Apocalypse, girl
Jenny Hval két jó albumot már kiadott az elmúlt években (a 2013-as Innocence Is Kinky-t és a tavalyi Meshes of Voice című kollaborációt), de az Apocalypse, girl az eddigi legnagyobb visszhangot kapott munkája. Ez az album a szexualitás felfedezése ("Hat vagy hét éves vagyok és azt álmodom, fiú vagyok", énekli Hval a "Sabbath"-on) és kijelenthetjük, hogy a legjobb album, amit valaha készítettek erről a témáról. A norvég énekes-dalszerző hangját belassult jazz és trip hop veszi körül, de itt Hval előadásmódja áll a középpontban és ő teszi az Apocalypse, girlt kiemelkedő albummá. Valamikor suttog, valamikor mintha prózát mondana, néha fülbemászó reférneket énekel, máskor pedig úgy üvölt, mintha Szent Teréz eksztázisát élné át, de minden pillanatban áthatja az egész lényét az a szexualitás, amit elsőként érzünk, ha meghallgatjuk ezt az albumot. Az Apocalypse, girl nem olyan nagyravágyó, mint a listán szereplő lemezek közül néhány, de egyértelműen a leghatásosabbak között van.
Sacred Bones
14. Joanna Newsom - Divers
Ha Joanna Newsom új albumot ad ki, az mindig az év egyik legnagyobb eseménye, de sajnos elég ritkán történik meg. A Divers Newsom első albuma a 2010-es Have One on Me óta, ami egy hatalmas triplalemez volt és karrierje legambiciózusabb munkája. A Divers azonban nagy eséllyel az eddigi legjobb lemeze, pedig Newsom már eddig is az elmúlt évtized legjobb diszkográfiáját tudhatta magáénak.
A Divers első ránézésre egyszerű album - a 2006-os, középkori zenére támaszkodó Ys öt dala mind hosszabb volt hét percnél, a leghosszabb pedig tizenhat percig forgott, a Have One on Me pedig összesen 124 perces volt, ehhez képest a Divers egylemezes munka, amelyen csak egy dal haladja meg a hét percet. Miközben a Have One on Me egy kapcsolat végével foglalkozott, addig a Divers témája a szerelem és a szeretteink halálától és az idő múlásától való félelem. De azért ez Newsom eddigi legjobb lemeze, mert ugyanazt a túláradó hangszerelést, ami az előző albumot is jellemezte képes emberi méretekbe szorítani (51 percnyi zenét azért meg lehet hallgatni egyszerre) és ezt a tucatnyi billentyűzetből, szintikből, zongorából, klavikordból, mellotronból és az elmaradhatatlan hárfából álló barokkos rémálmot valahogy képes sebezhetőnek és frissnek bemutatni. A Divers Newsom első olyan albuma, ami úgy mutatja be elképesztő dalszerzői tehetségét, hogy közben nem megy el a túlzott ambíciók felé, ami elrettenthet néhány hallgatót. És ha ez nem lenne elég, Newsom szövegíróként is csúcsformában van, bármilyen bonyolultak a hangszerelések az olyan dalokon, mint a "Waltz for the 101st Lightborne", a "You Will Not Take My Heart Alive" vagy a "Leaving the City", a szövegek magukban is elegek ahhoz, hogy elcsábítsanak.
Drag City
13. The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die - Harmlessness
Nincs még egy olyan emo zenekar, amelynek annyira emós a neve, mint a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die-é, de a legmeglepőbb az, hogy ez az amerikai formáció elképesztően jó zenét csinál. Ez az idei már a második nagylemezük, az első, a 2013-as Whenever, If Ever is elég jó munka volt, de a Harmlessness nagyságrendekkel jobb, részben azért mert jóval hosszabb és ambiciózusabb album. Miközben a The World Is a Beautiful Place leginkább emo formációként ismert, a Harmlessness zeneileg sokkal inkább egy poszt-rock album, mint emo vagy punk lemez, mindent betöltő, gyönyörű gitárhangzása és hét-nyolcperces epikus darabjai, mint az "I Can Be Afraid of Anything" és a "Mount Hum" mind erre utalnak.
Ha azonban az emóra nem nevetséges műfajként tekintünk, ami főleg a saját kezünk vagdosásáról szól és olyan nyavalygós fiúzenekarok művelik, mint a My Chemichal Romance, akkor a Harmlessness valódi emo albumként is értelmezhető. Nem volt ugyanis még egy lemez idén, amit hallgatva olyan könnyen elengedhetnénk magunkat és szabadon ereszthetjük az érzelmeinket, mint itt. A Harmlessness leginkább olyan, mint egy barátságos ölelés, ami könnyebé teszi a nehéz időket; talán nem váltotta meg a világot, de az életünket könnyen megváltoztathatja.
Epitaph/Broken World Media
12. Father John Misty - I Love You, Honeybear
A volt Fleet Foxes tag Josh Tillman szólóprojektje, a Father John Misty kétségtelenül az egyik legizgalmasabb dolog nem csak a mai indie rockban de az egész popzenében. Első Father John Misty albuma, a 2012-es Fear Fun is szerethető volt, de az idei I Love You, Honeybear Tillman eddigi legjobb albuma, csúcsra járatja a Father John Misty projekt minden pozitív jellemzőjét és máris egyfajta modern klasszikusnak hat.
A Father John Misty dalok hangszerelése és dallamvilága mindig buja és barokkos ("Hollywood Forver Cemetery Sings"?), szinte túláradóan szép, giccsesnek is tarthatnánk, ha nem hatná át a zene minden másodpercét a szarkazmus, ami az arrogáns és ingerlékeny Father John Misty karakter sajátja. Az I Love You, Honeybearen is érezhető Father John Misty cinizmusa, de közben ez az album sokkal mélyebben beleás a romantikus kapcsolatok témájába, mint például a Fear Fun, konkrétan Tillman és felesége, Emma szerelme a témája. Ez az album ugyanúgy Father John Misty karakterének aprólékosabb vizsgálata, ahogy a házasságé és a szerelemé is: leás az emberi kapcsolatok mélyére és azt mutatja be, ami a leglényegesebb és legegyetemesebb. Az I Love You, Honeybear többet mond a 21. századi emberi kapcsolatokról, mint bármilyen tanulmány, miközben zeneileg is ez az év egyik legszebb albuma: mint Gene Clark No Otherje a 2010-es években, itt minden hang meleg és érzéki, tele van vonósokkal és barokkos hangszerelésekkel. De a középpontban mindig Father John Misty van, ez a romantikus seggfej, aki mégis őszintébb itt, mint bárki ebben az évben.
Bella Union/Sub Pop
11. Björk - Vulnicura
A Vulnicura, az év legmeggyőzőbb visszatérése egyszerre az év legfájdalmasabb albumainak egyike is, egy igazi epikus szakítós lemez, amihez hasonlót Bob Dylan Blood on the Tracksze óta ritkán hallottunk. Ez egy olyan előadó remekműve, aki már a nyolcvanas évek óta folyamatosan az avantgárd popzene élvonalában van és aki még a kilencvenes évek második felében élte karrierje legjobb időszakát, azóta pedig nem igazán tudott legerősebb lemezeihez (az 1995-ös Post és az 1997-es Homogenic) foghatót készíteni.
A Vulnicura Björk karrierjének talán legjobb lemeze, de készítése közben az izlandi énekesnő élete legnehezebb időszakát élte, válása után erőt vett rajta a szerelem elvesztése miatti fájdalom és a depresszió, a végeredmény pedig 2001-es Vespertine című lemezének szöges ellentéte. A Vespertine volt Björk szerelmes albuma, talán a legkönnyebben befogadható elég elvont életművéből, a gyengéd érzelmek kifejezése barátságos folktronica és kamarapop segítségével, ezzel szemben a Vulnicura minden másodpercéből olyan szomorúság és harag árad, amik szinte kibírhatatlanná teszik az album végighallgatását. Björk itt végre rájött, hogy olyanokra kell bíznia a produceri feladatokat, akik épp annyira az avantgárd pop hívei, amennyire ő is az volt a kilencvenes években, és Arca meg The Haxan Cloak a lehető legjobb választások voltak. De Björk elképesztően erős vokáljai is felnőnek a korszerű produkció mellé, az énekesnő minden dalban bebizonyítja, hogy bár az összeomlás szélén van, még mindig nem vesztette el erejét.
One Little Indian/Megaforce/Sony
10. Jamie xx - In Colour
Az In Colour volt az év legnagyobb klubalbuma, ami leginkább azért érdekes, mert a The xx tagjaként ismert Jamie Smith fenekestül kiforgatja rajta a kortárs tánczene fogalmát. Ennek ellenére ez az album távolabb sem lehetne az elvont elektronikus zene gondolatától, otthoni hallgatásra is épp annyira alkalmas, mint arra, hogy klubokban táncoljunk rá, sőt, inkább otthon érdemes meghallgatni.
Ennek elsősorban az az oka, hogy az In Colour elhagyja az elektronikus tánczene "közösségi élmény" részét és inkább a személyes érzelmek és utazások képeit juttatja eszünkbe, mint az önfeledt bulizás képét. Itt van például a "Gosh" című nyitány, ami szabálytalan ritmusaival és gyönyörű szintidallamaival tökéletes bevezetőt biztosít az album további dalaihoz. A "The Rest Is Noise" Aphex Twint idéző ambientje, a "Sleep Sound" töredezett hangmintái is a csúcspontok között vannak, de a The xx énekesnőjével közösen felvett "Loud Places", ez a hosszú éjszakák utáni magányos hazasétálós himnusz a legszebb darab, ami köröket ver minden The xx dalra és úgy általában minden dalra, ami mostanában megjelent. Az "(I Know There's Gonna Be) Good Times" nyári együtténeklős dala talán a legnagyobb dolog ezen az albumon, de éppen laza, szórakoztató stílusa miatt az egyetlen olyan pillanat is, ami kilóg róla.
Az In Colour nem az eksztatikus bulik albuma, hanem az eksztatikus bulik utáni magányos hazautaké az üres nagyvárosi utakon, amiket utcalámpák világítanak meg, miközben a nap első sugarai már felbukkannak a láthatáron. Ettől még ez egy ugyanolyan eksztatikus album, csak nem a tömegnek szól, hanem az egyes embereknek.
Young Turks
9. Jim O'Rourke - Simple Songs
Minden énekes-dalszerző közül, akik megpróbálták újrateremteni a hetvenes évek art rock világának hangulatát 2015-ben Jim O'Rourke jutott legközelebb ahhoz, hogy el is érje ezt a célt. O'Rourke a kilencvenes évek vége óta az experimentális rock és az indie rock legnagyobb alakjai közé tartozik, olyan csodás albumok fűződnek a nevéhez, mint az Eureka vagy az Insignificance, idén pedig újabb remekművel állt elő.
O'Rourke a Simple Songson a hetvenes évek művészkedő énekes-dalszerzői előtt tiszteleg, a stúdióművészek előtt, akik bármit megtehettek és a legtöbb dolgot meg is tették az évtizedben és olyan audiofil-kedvenceket adtak ki, mint az Aja (a Steely Dan 1977-es jazz-rock remekműve) vagy az A Wizard, a True Star (Todd Rundgren furcsa pszichedelikus/progresszív káosza 1973-ból). De azért saját experimentális munkáinak folytatásaként is értelmezhetjük a barokkos, jazzes Simple Songst, ami minden nagy elődje ellenére mégis érezhetően 2010-es évekbeli album. O'Rourke tizennégy éve adta ki legutóbbi popalbumát (az Insignificance-t) és lehet, hogy most újabb tizennégy évig nem kapunk ehhez hasonlót tőle, de a Simple Songs elég bizonyíték arra, hogy O'Rourke popzenészként is a legjobbak között van.
Drag City
8. Courtney Barnett - Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit
Az év leghihetetlenebb ténye: ez a minden másodpercben magabiztos, epikus méreteket öltő indie rock remekmű egy fiatal nő életének nehézségeiről és megfigyeléseiről Courtney Barnett debütáló albuma. Más előadók csak sokadik nagylemezük idejére érnek el arra a szintre, amit Barnett már legelső albuma idején magáénak tudhatott - persze nem most hallottunk először felőle, már 2013-as The Double EP-je is albumként működött, az "Avant Gardener" pedig az évtized első felének egyik ünnepelt indie rock kislemeze volt, de a Sometimes I Sit and Think and Sometimes I Just Sit Barnett első nagylemeze, amit valóban annak is tervezett, és egyszerűen lesöpör az asztalról minden idei indie debütálást.
Úgyhogy bocsi, Natalie Prass, Tobias Jesso Jr. és a többiek, de itt egyszerűen nem rúgtok labdába. Barnett olyan mesteri, zajos gitárokkal tölti meg a gyorsabb dalait (mint a "Pedestrian at Best"), amikkel a kilencvenes évek alternatív rock és grunge zenészeihez közelít, de Barnett világlátása, beszámolói a házvadászatokról ("Depreston"), a gyümölcsvásárlásról és az álmatlanságról egyértelműen a 2010-es évekbe helyezik zenéjét és teljesen egyedülállóvá teszik dalszerzését a jelenlegi indie rock világában. Lehet, hogy Barnett sosem fog még egy olyan tökéletes albumot csinálni, mint a Sometimes... - hiszen ő máris karrierje csúcspontján van - de ez a lemez biztosan a 2010-es évek nagy indie klasszikusai közé fog tartozni.
Mom + Pop Music/Marathon Artists/Milk!
7. Kendrick Lamar - To Pimp a Butterfly
Most imádjuk a To Pimp a Butterfly-t, nem igaz? Ez az év albuma, már ha hallgatunk a Pitchforkra, a Rolling Stonre-ra, a Consequence of Soundra meg a világ majdnem összes zenei magazinjára és blogjára. Úgyhogy itt az ideje, hogy megfogalmazzam a népszerűtlen véleményt: szerintem a To Pimp a Butterfly túlértékelt. Nem azt mondom, hogy nem jó lemez, mert jazzes és funkos hangszerelései tökéletesek, vannak rajta tényleg kiemelkedő dalok, mint a "King Kunta", vagy az "i" sötét átdolgozása, talán még a "The Blacker the Berry" politikai hiphopja is, de ez azért nem az a korszakos remekmű, aminek be akarják állítani.
Más szóval: ez nem a good kid. m.A.A.d. city. Kendrick Lamar bemutatkozó albuma az évtized legjobb lemezei között van, ha nem lenne a My Beautiful Dark Twisted Fantasy, akkor egyértelműen a legjobb is lenne. Az a lemez egy őszinte és sokatmondó modern gengszterrap album volt a felnőtté válásról és a félelemről, minden idők egyik legjobb önéletrajzi ihletésű albuma. A To Pimp a Butterfly ambíciói nagyobbak ennél: Lamar itt már egy egész generáció szószólója akar lenni és meg akarja váltani a világot az "Alright" videójával meg azzal, hogy ő most nagyon hangsúlyozza a feketeségét és a Black Lives Matter mozgalom mellé áll új albuma képi és szövegi világával, de nekem ez az egész kicsit túl soknak tűnik, mintha Lamar annak érdekében készítene ilyen gonosz rendőröket és szegény, ártatlan afroamerikaiakat szerepeltető klipeket, hogy aztán bezsebelje a művelt, liberális fehér közönség elismerését az aktuális problémák feldolgozásáért. Márpedig a To Pimp a Butterfly olyan nagyon aktuális, hogy minden apró részletével ragaszkodik elkészítésének pillanatához és hát ez nem igazán az időtlen klasszikusok jellemzője.
Nem vagyok benne biztos, hogy a To Pimp a Butterfly több lenne, mint korának szép dokumentuma, ha nem lennének Thundercat és Kamasi Washington mesteri, free jazzes hangszerelései, amik Kendrick amúgy még mindig remek szövegeit olyan cool, underground hangulattal egészítik ki, amitől az album tényleg olyan, mintha nagyon menő, intelligens munka lenne. De hogy ebben az évben voltak menőbb és intelligensebb albumok is, abban biztos vagyok.
Top Dawg/Aftermath/Interscope
6. Vince Staples - Summertime '06
Az év bemutatkozása viszont Vince Staples első albuma volt, egy duplalemez, ami rövidebb volt az átlagos duplalemezeknél, de sokkal nehezebb volt végighallgatni, mint bármelyiket. A Summertime '06 az év legnyomasztóbb albuma, egy nyugtalanító, klausztrofobikus zene előtt elmesélt ijesztő történet Vince Staples fiatalkoráról. "Azon a nyáron ellopták a fiatalságot a városomból, és csak én maradtam, hogy elmondjam a történetet" írta Staples az albumról, "Lehet, hogy ennek nincs értelme, de a világon semminek sincs. Megakadtunk. A szerelem szétszakított minket". Ez nem csak a borító Joy Division utalását magyarázza meg, de az album témáját is szépen összefoglalja.
Staples rappel a rasszizmusról, a kábítószerekről, a bűnözésről, a rendőri brutalitásról és mindezt olyan sötét háttér előtt teszi, ami megszégyeníti még Future DS2-ját is (és akkor a klipjeiről még nem is beszéltünk, amik még a zenénél és a szövegeknél is sötétebbek). A Summertime '06 az év legdurvább felnőtté válós lemeze, ez Kendrick Lamar good kid, m.A.A.d. city-jének igazi utódja, csak még annál az albumnál is kegyetlenebb. Hallgasd meg, és rettegj.
ARTium/Def Jam
5. Sufjan Stevens - Carrie & Lowell
Sufjan Stevens semmi újat nem mutatott hetedik nagylemezén: minimális indie folkját már a Seven Swanszen tökéletesítette, azóta pedig nagyravágyóbb területek felé mozdult s 2005-ös Illinois barokkos túlzásaival és a 2010-es The Age of Adz elektronikus beütéseivel.
Azonban, ha a Carrie & Lowellt hallgatod, egy másodpercre sem gondolsz arra, hogy ilyen zene korábban is létezhetett, mert ez egy teljesen egyedülálló album, ami teljesen elszakad a korától és idejétől. Miközben ez 2015 egyik legjobb albuma, az égvilágon semmi köze sincs 2015-höz, inkább olyan, mintha egy másik időszámításból származna. Stevens nem csinál semmit, csak csendben pengeti a gitárját, de mégis úgy érezzük, mintha ezek a dalok - nem is dalok, inkább imák - egyenesen a mennyországból szűrődnének ki. A Carrie & Lowell nem is igazán dalgyűjtemény, olyan, mint egy összefüggő munka, minimális folkzene felett előadott elmélkedések sorozata a halandóságról, az elmúlásról, Istenről. Sokan azt mondanák, ezzel az albummal Stevens visszatért a gyökereihez, de ez nem csak abban az értelemben igaz, hogy megint az akusztikus gitár van a középpontban, hanem arra is, hogy az énekes itt legmélyebb érzelmeit, legfájdalmasabb emlékeit énekli ki magából és már most is érezhető, hogy ez a negyvenhárom perces elégia mindannyiunkat túl fog élni és minden idők legünnepeltebb albumainak egyikeként fog fennmaradni.
Asthmatic Kitty
4. Carly Rae Jepsen - E•MO•TION
Nem hiszem, hogy sokan számítottak volna erre 2012-ben, amikor Carly Rae Jepsen elkészítette az év egyik legnagyobb slágerét a kamaszkori fellángolások mély és filozofikus témájáról, de ettől még ugyanúgy igaz: a harmincéves, de javíthatatlanul éretlen kanadai énekesnő elkészítette 2015 egyik legjobb albumát. Ez azonban tagadhatatlan tény: az E•MO•TION kereskedelmileg talán bukás volt, de kifinomult, a nyolcvanas évek szintipopját idéző, de közben minden részletében modern produkciója és Jepsen még mindig a fiatalság érzését árasztó, de már sokkal komolyabb dalszerzése (amelyben olyanok segítettek neki, mint Dev Hynes vagy a Vampire Weekendből ismert Rostam Batmanglij) miatt a kritikusok kedvence lett.
És ez nem is véletlen: az E•MO•TION egy kvázi hibátlan poplemez egy nyerő kislemezzel, ami sajnos csak másodikként jelent meg (a teljesen klisés dolgokat frissé és erőteljessé változtató "Run Away with Me") és olyan csúcspontokkal, mint a nyolcvanas évekbeli szintikkel támadó ballada, az "All That", vagy a záró "When I Needed You", vagy a "Boy Problems", vagy az "LA Hallucinations", ami már csak a címe miatt is meglepő. Ha arra gondolunk, hogy tavaly mik voltak a legnagyobb poplemezek (Taylor Swift 1989-ja vagy Ariana Grande My Everythingje), akkor jövünk csak rá igazán, milyen jó az E•MO•TION: ez egy olyan mainstream popalbum, amit egyszerűen nem lehet utálni, és bármilyen művi is a "Run Away with Me" szaxofonja, még sokadik hallgatásra sem tudunk ellenállni neki.
604/School Boy/Interscope
3. Colleen Green - I Want to Grow Up
Az év egyik legalulértékeltebb albumán Colleen Green, ez a Los Angelesi indie énekes-dalszerző és gitáros szembemegy az indie rock fiatalság-központú filozófiájával és őszintén kimondja, hogy elege van az egészből. Az utóbbi években annyi önpusztító dolgot csinált, hogy most már tényleg betelt a pohár, fel akar nőni és meg akar komolyodni, megfogalmazza Ezra Koenig híres sorának ("A bölcsesség nagy ajándék, de te elcserélnéd fiatalságra") ellentétét és közben imádnivaló őszinteséggel és humorral énekel a szorongásról, az antiszociális viselkedésről, intim problémákról, a magánytól való félelemről, a kábítószerekről és a tévé kábítószerként való használatáról vagy az ivásról, majd végül kijelenti, "Azt csinálom, amit akarok".
Az I Want to Grow Up nem 2015 legjobb albuma, de mi, átlagemberek leginkább ezzel tudunk együtt érezni, nem Kendrick magasröptű politizálásával, vagy Vince Staples horrorisztikus gengsztertörténeteivel. Colleen Green nem tesz mást, csak megzenésíti azokat a problémákat, amivel szembe kell néznie - és amikkel mindenkinek szembe kell néznie - és ezt úgy teszi, hogy a végeredmény fülbemászó ("TV"), mély ("Deeper Than Love") és mindig szórakoztató, köszönhetően a zajos gitárpopnak, amit Green tökélyre vitt harmadik albumán. Azért olyan jó ez az album, mert ha meghallgatjuk, azt érezzük, hogy nem vagyunk egyedül.
Hardly Art
2. Donnie Trumpet & the Social Experiment - Surf
Abban az évben, amikor a legnagyobb hiphop lemezeket hallgatva gyomorgörcsöt kaptunk nagyon jólesett a Surf létezése. Ez az album bebizonyította, hogy néha az a kulcs a legjobb művészethez, ha hátrahagyjuk a szorongást és a negatív érzelmeket a túlcsorduló szeretet és optimizmus kedvéért. A hiphop egyik legnagyobb fiatal tehetsége, Chance the Rapper pedig pontosan ezt tette bemutatkozó albumán, ami bizonyára a legfurcsább debütálás a hiphop történetében, ugyanis maga Chance tulajdonképpen háttérben marad rajta.
Miközben sokan a 2013-as nyugtalan remekműve, az Acid Rap mixtape folytatását várták tőle, Chance összegyűjtötte jó néhány zenész barátját, akik között ugyanúgy voltak teljesen ismeretlen nevek, mint világsztárok (Janelle Monáe vagy Jeremih is megjelennek), létrehozta a Donnie Trumpet & the Social Experiment nevű zenekart és elkészítette ezt a pofátlan örömzenével teli, fúziós jazzt, R&B-t és neo soult egyesítő albumot tele olyan napsütéses slágerekkel, mint a "Sunday Candy" (amit Jamila Woods refrénje tesz igazán kiemelkedővé), Rick Jamest idéző funkkal ("Wanna Be Cool") és diszkóval ("Go"). A Surf nem akart aktuális vagy sokatmondó lenni és nem is volt az - de ez 2015 legragyogóbb hiphop lemeze, az, amit szívesen meghallgatunk másodszor és harmadszor is, és nem rontja el a kedvünket a hét hátralevő részére.
szerzői kiadvány
1. Grimes - Art Angels
Az Art Angels volt 2015 legfényesebb csillaga, a korszak egyik meghatározó előadójának eddigi legjobb albuma, de szégyen lenne így beszélni róla, úgyhogy nem is teszem ezt.
Az Art Angels popalbum - ha nem hiszed, hallgasd csak meg még egyszer a "Flesh without Blood"-ot vagy a "California"-t - de közben a popzene nem olyan, mint az Art Angels. A popzene olyan mint a 1989 vagy az E•MO•TION, az Art Angels pedig inkább olyan mint a Nevermind, a Kid A vagy a Yeezus - popzene, ami mégsem popzene, egy egyedülálló elme, egy korszakos zseni kifordított látomása a popzenéről, ami valakinek talán felháborító, másnak pedig első hallásra a kedvenc albuma. Ebben az évben az Art Angels volt az egyetlen ilyen album - olyan, a zenén túlmutató remekmű, amit más szempontokból is lehet tárgyalni azon kívül, hogy milyen jó a dalszerzése meg a hangszerelése. De azt is lehet dicsérni, ha éppen azt akarjuk: a két vendégénekesen (Aristophanes a "SCREAM"-en és Janelle Monáe a "Venus Fly"-on) kívül itt minden Claire Boucher műve, ő énekel, a játszik minden hangszeren, ő a producer, még a borítót is ő tervezte, ahogy az egyetlen videót, a "Flesh without Blood/Live in the Vivid Dream"-et is ő rendezte. De, ahogy az fent említett albumok esetében, az Art Angels azt dokumentálja, ahogy Boucher saját képére formálja a popzenét és olyan zenét hoz létre, amihez foghatót még sosem hallottunk és amit nem is sorolhatunk be semmilyen műfaj alá - ez egyszerűen Grimes, és kész.
Beszéltem arról, hogy mennyi előadó tért vissza a hetvenes évek énekes-dalszerző mintájához 2015-ben, de a legtöbben ezt úgy csinálták, hogy barokkos hangszereléseket vittek dalaikba, Boucher azonban új énekes-dalszerző-producer mintát teremtett, ugyanannak a dolognak a 2010-es évekbeli megfelelőjét. Ezen az albumon az experimentális zene lett az új popzene és a kaotikus, szintetikus hangzavar jobban tükrözte az emberi érzelmeket, mint bármilyen énekhang. Claire Boucher a Todd Rundgren féle stúdióművészek valódi utódja ebben az évtizedben, de az ő zenéje nem homályos és kis rétegeket megcélzó, hanem nagybetűs Popzene, olyan, ami talán tíz-húsz év múlva is ugyanolyan jól fog hangzani, mint most. De egy dolog biztos: most semmi sem hangzik jobban.
4AD
