Már mindent leírtam, amit ilyenkor le szokás az év 101 legjobb daláról szóló listámban, úgyhogy most nem kezdenék feleslegesen beszélni arról, milyen csodálatos volt a 2015-ös év. Nézzük, melyik 51 lemez volt az, amit szerintem bűn lenne idén nem meghallgatni!

Előtte azonban itt van még húsz album, amik nem fértek bele ebbe a listába, de attól még ugyanolyan jók:

• Hop Along - Painted Shut
• Julien Baker - Sprained Ankle
• Holly Herndon - Platform
• Miguel - Wildheart
• Viet Cong - Viet Cong
• Arca - Mutant
• Lightning Bolt - Fantasy Empire
• Downtown Boys - Full Communism
• Neon Indian - VEGA INTL. Night School
• Baroness - Purple
• High on Fire - Luminiferous
• Car Seat Headrest - Teens of Style
• Jason Isbell - Something More Than Free
• Container - LP
• FKA twigs - M3LL155X EP
• Helm - Olympic Mess
• Earl Sweatshirt - I Don't Like Shit, I Don't Go Outside
• Chelsea Wolfe - Abyss
• Kelela - Hallucinogen EP
• Young Thug - Barter 6

De a lényeg most következik:

51. Thundercat - The Beyond / Where the Giants Roam

Thundercat idén közreműködött Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-án és Kamasi Washington Te Epicjén is, két valódi szörnyetegen, nyomasztó méretű és súlyos albumokon. A basszusgitáros azonban szólólemezeiről is legalább annyira ismert, mint vendégszerepléseiről (Flying Lotus, Erykah Badu és a Suicidal Tendencies lemezein is megjelent). A legfontosabb témája egy ideje már az, ami mindenkit foglalkoztat és amitől mindenki fél: a halál. A 2013-as Apocalypse barátja és zenésztársa, Austin Peralta halála után készült és nagyrészt ez is inspirálta, míg Flying Lotus tavalyi You're Dead!-je, amin Thundercat is közreműködött, ugye egyértelműen témába vágó munka. Miközben FlyLo albuma széteső experimentális elektronika és free jazz kaotikus keverékével próbálja zenébe foglalni a halál élményét (és szó szerint élménnyé is változtatja), addig Thundercat idei minialbumán inkább csendben elmélkedik a kérdésen laza, rögtönzött funk és R&B hátterek előtt; ezen a mindössze tizenhat perces albumon csak egyetlen "gyorsabb" pillanat van, a Washington és Flying Lotus közreműködésével felvett "Them Changes", ezen kívül a nyitó "Hard Times"-tól az utolsó "Where the Giants Roam"-ig csak levegős, álmodozó és elmélyült felvételeket találunk itt.

Miközben sok afroamerikai előadó (D'Angelo, Kendrick Lamar, Kamasi Washington...) nagyhangú, hatalmas méretű lemezeket csinált mostanában a fekete létről, addig Thundercat inkább a háttérben maradt és visszafogta magát, de ezzel a hozzáállással elkészítette az év egyik legsokatmondóbb albumát.

Brainfeeder

50. SOPHIE - PRODUCT

A PRODUCT zeneileg nem sokkal több, mint a londoni Samuel Long az évtized során kijött, nagyszerű kislemezeinek gyűjteménye néhány új dallal (mint a "Just Like We Never Said Goodbye", ami az év legjobb dalairól szóló listámon is megjelent). Azonban ez az album több mint aminek látszik: az évtized egyik meghatározó producerének eddigi legfontosabb kiadványa, egy szinte kizárólag a neten megtalálható, mindenféle különös műanyag termékekből (szexjátékszerekből például) összeálló egység, ami jóval többet mond korunk társadalmáról és fogyasztásáról, mint azt gondolnád. A PRODUCT esetében a zene szinte mellékes (pedig az se rossz, hiszen ez olyan modern klasszikus számok gyűjteménye, mint a "Bipp", a "Hard" vagy a "Lemonade"), ez egy olyan, az albumformátumon túlmutató kijelentés, mint az idei Oneohtrix Point Never lemez. Csakhogy Daniel Lopatinnal ellentétben Long nem koncepciókban, háttértörténetekben gondolkozik, hanem - ahogy a cím is mutatja - termékekben. És 2015-ben nem igazán jelent meg izgalmasabb termék, mint SOPHIE bemutatkozó albuma.

Numbers

49. Natalie Prass - Natalie Prass

Ebben az évben különösen divatos volt a hetvenes évek art rockját idézgetni és ezt sokkal tapasztaltabb és befutottabb előadók is csinálták idén, mint Natalie Prass. Valami azonban mégis felhívta a figyelmet a huszonkilenc éves énekesnő bemutatkozó albumára, amihez már 2009 óta írogatott dalokat, és amit gyerekkori barátja, Matthew E. White segítségével készített el. Ahogy a hasonló albumok többsége, úgy Prass debütálás sem tűnik másnak, mint egy 2010-es évekbeli kísérletre az olyan zene újrateremtésére, amit mondjuk Todd Rundgren csinált a hetvenes évek első felében vagy Gene Clark a No Other című lemezén. Azonban nem sokan képesek ezt ilyen szépen kivitelezni: Prass és White a gyönyörű hetvenes évek countryját és folkját mártják túláradóan barokkos produkcióba, hozzáadnak némi jazzes hangulatot és már kész is van a tökéletes nosztalgikus lemez, amiben valahogy még sincs semmi nosztalgia, mert teljesen egyértelmű, hogy csak ebben az évtizedben készülhetett.

A másik nagyon meggyőző dolog ebben az albumban az, hogy Prass milyen átérzéssel énekli ezeket a szövegeket, amiket bizonyos esetekben sok évvel a felvételek előtt írt. Ennek valójában az az oka, hogy sokszor már megírta a szövegeit, de csak életének későbbi eseményei adták meg hozzájuk a szükséges tapasztalatokat, így például a "Christy", amiben az elbeszélő barátja megcsalja egy másik lánnyal. Prass csak akkor tudta igazán őszintén elénekelni, amikor valóban megtörtént vele a dalban szereplő eset. Tehát ezen az albumon a produkció és az emberi hang ugyanolyan fontosak, White vonósai és fúvósai ugyanolyan erővel közvetítik a zene üzenetét, mint Prass néhol suttogássá halkuló éneke.

Spacebomb/Startime International/Caroline International

48. Dwight Yoakam - Second Hand Heart

Sajnálom, Jason Isbell (és Chris Stapleton, Eric Church, Kacey Musgraves, Ashley Monroe meg mindenki más), de 2015 legjobb country albumát egy hatvanhoz közelíti veterán előadó követte el, aki 2012-es 3 Pearsével egy hétéves szünet után nagy kritikai sikerrel tért vissza a zenéhez. A Second Hand Heart hasonlóan népszerű volt kritikusi körben és mellesleg Yoakam legjobban fogyó lemeze volt az 1988-as Buenas Noches from a Lonely Room óta. Ezzel az albummal nem csak karrierje új szakaszának, de egész életművének egyik csúcspontját készítette el az alulértékelt hagyományőrző countryénekes: a Second Hand Hearton leginkább a hangzás működik, inkább egységes érzetet hagy maga után, mint kiemelkedő dalokat vagy refréneket. Yoakam szokásához hűen a country és a rock and roll régebbi hagyományaihoz nyúl vissza, a hatvanas évek előadóihoz (a Beatles dallamai és a Byrds lármás gitárjai egyaránt jelen vannak) és az ötvenes évek Bakersfield hangzásához, amit olyan előadók képviseltek, mint Buck Owens vagy Merle Haggard.

Miközben Yoakam hangzásának elődjeit könnyen be lehet azonosítani, a Second Hand Heart több, mint Owens és a Beatles stílusának ötlettelen összeolvasztása, ez egy meglepően modernnek hangzó countrylemez, ami közben valahogy réginek is hangzik. Mintha egy elfelejtett klasszikus countrylemez lenne a hetvenes évekből, amit valaki megtalált egy poros szekrény mélyén és modernizálta volna az új évezred hallgatói számára.

Warner Bros./Nashville

47. Autre Ne Veut - Age of Transparency

Az Autre Ne Veut néven alkotó Arthur Ashin 2013-ban elkészítette az évtized egyik legjobb poplemezét, az Anxiety-t, egy tulajdonképpen tökéletes R&B-ből és szintipopból építkező poszt-rock lemezt, amin olyan ragyogó csúcspontokat találhatunk, mint a csillagközi "Play by Play", egy valódi 2010-es évekbeli űrodösszeia. Ashin a folytatásnál sem engedte el magát, az Age of Transparency-n talán kevesebb a "Play by Play"-hez hasonló, mindenki számára befogadható és nagyszerű pillanat és ez egy elvontabb, furcsább lemez, mint elődje, de attól még hasonlóan bátor és ügyesen kivitelezett alkotás. Ahogy a címéből is gondolhatjuk, ez a lemez kísérletet tesz korhangulatának megörökítésére, egy olyan kor érzetét sűríti töredezett, agresszív és kétségbeejtő poszt-R&B dalokba, ahol az internetnek és a mobiltelefonoknak köszönhetően folyamatosan mindannyian össze vagyunk kötve mindenkivel és ahol az információk tömege másodpercek töredéke alatt terjed a világ egyik feléből a másikra és mi okostelefonjaink segítségével azonnal tudomást szerezhetünk bármiről, ami épp történik a Földön. Egy olyan korban élünk, ahol az információ áramlása megfékezhetetlen és a feszültség folyamatos, Ashin pedig mindezt nagyszerűen fordítja le a zene nyelvére. Persze, ezt mások is megtették már korábban, hiszen miről is szólna Kanye West My Beautiful Dark Twisted Fantasyje vagy Yeezusa, Rustie Glass Swordsa és a Radiohead Kid A-je, ha nem az internet korának sötét oldaláról, de az Age of Transparency akkor is nagyszerű lemez, ha az üzenetei nem egészen eredetiek. Hogy miért? Mert Ashin itt képes olyan egységes atmoszférát és olyan lenyűgöző előadásmódot teremteni, ami tényleg lenyűgöző és nagy tehetségről árulkodik.

Downtown

46. Beach House - Depression Cherry

Nekem a Depression Cherry egy színárnyalatot jelent, egy olyan színt, amit csak azok ismerhetnek igazán, akik voltak már valaha depressziósak vagy legalább nagyon szomorúak az életükben. A lehangoltság, a vörösbor, az összetört szívek és a rumos meggy színeiből áll össze és hasonlít arra, ami a Beach House ötödik nagylemezének borítóján látható. Valahogy így. Rosszul esik összehasonlítani ezt az albumot a legutóbbi kettő Beach House lemezzel, hiszen mind a 2010-es Teen Dream, mind a 2012-es Bloom nagyravágyóbbak nála, az első pedig nagyságrendekkel jobb is. Azonban a Depression Cherry nekem nem egyszerűen egy új lábjegyzet egy amerikai indie pop duó karrierjében, hanem egy életérzés, egy elég elkeserítő állapot, egy szomorú életszakasz. Márpedig, ha egy lemez képes ilyen képeket és érzéseket felidézni a hallgatóiban, akkor nem lehet nagy gond vele, nem igaz?

Ha nagyon akarnék a Depression Cherry zenei részéről is írni, akkor azt mondanám, hogy ez egy szándékosan egyszerűbb lemez, mint a több mint negyedórával hosszabb és sokkal befogadhatóbb, dallamosabb hangzású Bloom és inkább a Beach House alulértékelt korai albumainak stílusához tér vissza. Ez nem azt jelenti, hogy pont olyan lenne, mint azok, mert a Depression Cherry-t egy olyan csábítóan komor légkör veszi körül, ami nem annyira jellemző bármelyik korábbi Beach House munkára (nem mintha azok nem lettek volna csábítóak és komorak, de más formában voltak azok): itt sokkal fontosabb szerepet kap a zaj és a légkör, mint a dallamok vagy a szövegek. Nincs olyan fülbemászó szám például, mint a "Zebra", inkább az olyan lassan kibontakozó, finom zajból felépülő gyöngyszemek uralkodnak, mint a nyitó "Levitation" vagy a "PPP", a legemlékezetesebb dal meg persze a My Bloody Valentine-t és a shoegazing egészének mesterien zajos gitárjait idéző "Sparks". Nem ez a legjobb Beach House album, vannak gyengeségei, de épp ezért szerethető mégis, mert emberinek és őszintének hangzik tőlük, egy valóban nehéz időket élő zenész művének.

Sub Pop

45. Napalm Death - Apex Predator - Easy Meat

Hogy a New Bemuda volt 2015 legjobb metálalbuma? Na neeeee! Miközben az indie rock rajongóinak kedvenc black metál zenekara idén megpróbált bekeményíteni, de a végeredmény szinte teljesen felejthető lett, a minden idők egyik legextrémebb extrém metál formációjának tartott Napalm Death egy nagyon kicsit ellazult  és elkészítette karrierje egyik legjobb lemezét. Ez amúgy nem meglepő: a Napalm Death a nyolcvanas években jött létre, de azóta már teljesen kicserélődtek a tagok, úgyhogy az Apex Predator - Easy Meatet felvevő zenekarnak már semmi köze ahhoz, ami a legnagyobb grindcore klasszikusnak számító 1987-es Scumot elkészítette (amúgy az is két különböző zenekar volt, de mindegy). A helyzet az, hogy az Apex Predator - Easy Meaten hallható Napalm Death nem annyira híve az egyperces, tiszta üvöltözésből és eszement gitárcsépelésből álló, a hardcore punkot és a legdurvább thrash metált példának tekintő daloknak, de valahogy mégis gonoszabbnak és keményebbnek hangzik, mint a nyolcvanas évek Napalm Death-je. Ja, és az Apex Predator - Easy Meat sokkal jobb lemez, mint a Scum, de ezt szerintem mindenkinek el kell ismernie, akinek többet jelent a minőség, mint a hatás vagy a jelentőség.

Én amúgy nagy rajongója vagyok a Napalm Death zenéjének és a legtöbb lemezüket szeretem is - így a kilencvenes évek "experimentális" albumait is, amiket amúgy minden régimódi rajongó utál (különösen a Diatribes a kedvencem, ha tetszik, ha nem). Az Apex Predator - Easy Meat kissé folytatja ezt az experimentális vonalat, jobban kiterjeszti a Napalm Death zenei felségterületét, mint mondjuk a 2012-es Utilitarian vagy a zenekar egyik legjobb munkája, a 2009-es Time Waits for No Slave. Az alapot itt is a hardcore és a hipergyors grindcore jelenti, de egy csipetnyi groove metál is van a keverékben, hogy kissé élvezhetőbb legyen a végeredmény és a nyitódal , a lassabb címadó track a korai Swans lelketlenül gonosz no wave-jét idézi. Bár a szövegekből tulajdonképpen egy szót sem lehet érteni, hiszen Mark Greenway üvöltözése még azoknak is kibogozhatatlan, akiknek angol az anyanyelvük, Shane Embury szövegei nagyon is fájdalmasak, az elveszített barátokat és a jobb életre való vágyat idézik fel.

Összességében az Apex Predator - Easy Meat olyan, mint a borítóján látható kép: egyszerre kétségbeejtő, ijesztő és gyomorforgató, de közben valahol mélyen szokatlan módon izgalmas is, éppen úgy, ahogy a Napalm Death többi remekműve.

Century Media

44. Oneohtrix Point Never - Garden of Delete

Az idei Oneohtrix Point Never jó lemez, meg minden, de szerintem inkább abba a kategóriába tartozik, amiről szórakoztatóbb dolog írni meg beszélgetni, mint tényleg meghallgatni. A Garden of Delete-et annyi izgalmas dolog veszi körül - egy mindent átfogó koncepció, az albumhoz kapcsolódó twitter fiókok, videók és weboldalak, egy kitalált zenekar, ami egy kitalált stílust játszik, egy tizenéves földönkívüli, aki eljuttatta a végleges album felvételeit Daniel Lopatinnak stb. - hogy maga az album kissé eltűnik közöttük, pedig önmagban is elég meggyőző alkotás, az eddigi legeseménydúsabb OPN lemez. Ha nem tudnánk, hogy Lopatin csinálta, akkor szerintem kis se találnánk, hogy ez ugyanannak a fickónak a műve, aki 2013-ban kiadta  az R Plus Sevent. Erre a lemezre ugyanúgy hatott a top 40-es rádió, mint a grunge és az alternatív rock (Lopatin együtt turnézott a Nine Inch Nailsszel és a Soundgardennel, részben ez az élmény inspirálta a Garden of Delete zenéjét), a tiszta elektronikus tánczene, valamint az elektronika olyan elvontabb ágai, mint a trance vagy az indusztriális zene. A végeredmény tényleg az eddigi legexperimentálisabb Oneohtrix Point Never munka, az eddigi hat kiadványon szerintem összesen nem történik annyi dolog, mint itt egyedül.

Az én problémám inkább az, hogy miközben nagyszerűen lehet elmélkedni azon, hogy a Garden of Delete milyen fontos albuma az internet korának, meg hogy milyen szépen porolja le Lopatin a Ziggy Stardust-féle ambiciózus koncepciókat, de én sokkal inkább hallgatnám meg még egyszer a Replicát vagy az R Plus Sevent, mint ezt az albumot. De az biztos, hogy ez 2015 legjobb hypergrunge lemeze.

Warp

43. Matana Roberts - COIN COIN Chapter Three: River Run Thee

Ha azt hiszitek, Kendrick Lamar a To Pimp a Butterfly hangzásával egyedülálló és forradalmi módon idézte fel a régi afroamerikai zenéket, akkor hallgassátok meg Matana Roberts COIN COIN sorozatának első két darabját, amelyeken teljes zenekari kísérettel felvett jazzt és kamarazenét kever, régi spirituálékat és új szerzeményeket vonultat fel. A tizenkét részesre tervezett albumsorozat harmadik fejezetében Roberts (aki korábban inkább stúdiózenészként dolgozott olyan zenekarokkal, mint a TV on the Radio és felejthető szólólemezeket adott ki) semmilyen zenekart nem használ fel, a River Run Thee-n csak ő szerepel és azok a felvételek, amiket szabad téren készített, de meglepő módon így is sikerült remekművet teremtenie, talán a legjobbat az eddigi három COIN COIN lemez közül.

Valahol az album második felében Roberts kimondja a legfontosabb mondatot, ami ezekkel az albumokkal kapcsolatos: "szeretek történeteket mondani". Ez kissé leegyszerűsíti a munkáját, hiszen Roberts nem csak történeteket mond: az máris kiderült, hogy ő több mint zenész vagy történetmondó, nevezhetjük történésznek, zenekarvezetőnek és nagyszerű szólóelőadónak, szaxofonistának, dalszerzőnek és improvizálónak, ahogy tetszik. Roberts mindezeket egyszerre testesíti meg és egyszerre Amerika (és az amerikai zene) múltjának felelevenítője és előremutató, experimentális zenész. Azt hiszem, ez elég ok arra, hogy az egyik legfontosabb élő amerikai előadónak nevezzem.

Constellation

42. Jlin - Dark Energy

Mostanában annyi afroamerikai előadó csinál mindenféle fekete hagyományokat felidéző albumokat, hogy csak olyanokból is összeállíthatnék minimum egy ötvenes listát: Matana Robertsről épp az előbb írtam, de mondhatnám Kendricket, D'Angelót vagy éppen Jlint, az év egyik legizgalmasabb újoncát. A Dark Energy témája első pillantásra talán nem ugyanaz, mint a többi albumé, meg hát elég nehéz eldönteni, hogy egy footwork album most miről is akar szólni. A Dark Energy ugyanis egyértelműen footwork album, a stílus minden elemét megtaláljuk benne úgy, ahogy azt a néhai DJ Rashad megírta a nagykönyvben.

Az Indiana állambeli Garyből származó producer azonban már csak szülőhelye miatt is vonzza a "feketének lenni Amerikában" témát. "Nem tudok vidám helyekről szóló zenét csinálni, az értelmetlen" mondta Jlin bemutatkozó albumáról és ezt érezni is lehet a Dark Energy sötét terekkel teli, nyomasztó dalaiban, amik minden érzelem közül leginkább a félelmet ébresztik fel a hallgatóban. Jlin szülővárosa egyfajta kísértetváros omladozó gyárépületekkel, összesen 6-7000 elhagyott ingatlannal, amit főleg szegény afroamerikaik és kisebb részben egyre jobban aggódó fehérek népesítenek be. A Dark Energy ebben a világban létezik és képes arra, hogy ezt a hangulatot hallgatóinak is átadja.

De itt még mindig tánczenéről beszélünk, bármilyen sötét helyekről is származik, az "Erotic Heart" vagy a "Guantanamo" pedig valódi, táncparkettre tervezett számokként is értelmezhetők. Ez a Dark Energy legnagyobb előnye: egyszerre képes elgondolkodtató, mély üzeneteket hordozó és táncolható zeneként működni, ezért több ez a lemez, mint egy újabb tisztelgés DJ Rashad hatása előtt.

Planet Mu

41. Katie Dey - asdfasdf

Lehet, hogy sok jobb kizárólag Bandcampen megjelent albumot is fel lehetne sorolni az asdfasdf-nél, de mégis ezt választottam ki a listához, mert Katie Dey ezzel a mindössze 21 perces dalsorozattal olyat teremtett, amire nem sokan képesek: olyan zenét, ami bárkit mosolyra késztet, aki véletlenül rátalál és olyat, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. A 2010-es években egyre gyakoribbá válik, hogy egy korábban csak hálószobai felvételeket készítő előadó hirtelen világhírűvé váljon (How to Dress Well? Fetty Wap?) és az asdfasdf mindazt testesíti meg, ami jó a ma oly divatos hálószobai elektronikában. Dey-nek nincsenek nagy ambíciói, egyszerűen olyan zenét akar készíteni, ami tetszik neki, és ami a hallgatóknak is tetszeni fog. Ezek a dalok ragyogó, édes és fülbemászó hangrohamok, amik bárkit le tudnak venni a lábáról: álmodozó elektronikus twee pop olyan gyöngyszemekkel, mint a "Don't Be Scared" című nyitány vagy a mindössze másfél perces, de így is a csúcspontok közé tartozó "Unkillable". Lehet, hogy idén voltak fontosabb lemezek nála, de az asdfasdf volt az egyik legszerethetőbb.

Orchid Tapes

40. Kurt Vile - b'lieve i'm goin' down...

A b'lieve i'm goin' down... nem Kurt Vile legjobb albuma: az még mindig a 2011-es Smoke Ring for My Halo, az amerikai énekes-dalszerző áttörést hozó lemeze, ami a legnépszerűbb indie előadók közé repítette. De még a 2013-as Wakin on a Pretty Daze is jobb album, egy jóval pszichedelikusabb és ambiciózusabb munka, amelyek két tízperces dalt is találunk (és ami szintén nagy kritikai siker volt). Vile mindig is a lazaság híve volt, dalaiban főleg a könnyed gitárpengetés és a kissé Bob Dylant idéző, de ugyanannyira a kilencvenes évek slacker kultúráját és a stoner rock beszívott bölcselkedését egybeolvasztó bőbeszédű énekszólamok.

Hatodik albumán Vile mintha pihenne egy kicsit a Wakin on a Pretty Daze megerőltetései után: a nagy részét éjszaka vette fel, részben a sivatagban; van rajta némi dob, bendzsó és zongorakíséret de minden pillanatban Vile hangja és gitárja van az előtérben. A b'lieve i'm goin' down... klasszikus rockalbum egy indie kívülálló előadásában, amelyen a keserédes filozofálásokat poénok és vicces utalások tömege ellensúlyozza. A b'lieve i'm goin' down... hamisítatlan Kurt Vile album, ami épp olyan szerethető, mint az eddigiek, ha nem is annyira nagyravágyó.

Matador

39. Godspeed You! Black Emperor - Asunder, Sweet and Other Distress

Én úgy vagyok vele, hogy egy Godspeed You! Black Emperor album csak jó dolog lehet és az esetek többségében igazam is van. A kanadai kollektíva már a kilencvenes évek vége óta a posztrock legfontosabb formációjának számít és már eddig is három klasszikusnak számító lemezzel büszkélkedhettek (az F♯ A♯ ∞ című bemutatkozás, a Lift Your Skinny Fists Like Antennas to Heaven című második album és az 'Allelujah! Don't Bend! Ascend! című 2012-es visszatérő korong) meg minden idők legjobb EP-jével (Slow Riot for New Zerø Kanada) és idén sem okoztak csalódást. Az Asunder, Sweet and Other Distress azért nem olyan jó, mint a Godspeed szentháromságának tagjai és a mérete is kisebb, mint azoké. Pedig a Godspeed esetében a méret a kulcs mindenhez. Ez a zenekar mindig a húsz percen keresztül, kínos lassúsággal építkező epikus dalokra (vagy inkább tételekre) támaszkodott, de itt csak negyven perc áll rendelkezésükre, amit ugyan csak négy dal tölt ki, de nekik ez így is szűkös tér.

Ennek megfelelően az Asunder kissé elhagyja ezt a hagyományos Godspeed stílust és új területekre merészkedik: az album nyitánya (a "Peasantry or 'Light! Inside of Light!'") máris egy hatalmas gitárszólammal kezdődik, olyan dologgal, amit a legtöbb GY!BE lemezen csak minimum negyedóra után hallhatunk, ezután pedig egyre több kemény hangzást pakolnak rá. Az album közepe ezzel szemben leginkább egy negyedórás ambient tételnek mondható, és az egészről teljesen hiányoznak a távoli, recsegő rádióadásokból szedett hangminták és az időről időre felhangzó fehérzaj, ami mindig is fontos része volt a Godspeed zenéjének.

Ez nem azt jelenti, hogy a Godspeed teljesen búcsút mondott volna megszokott dinamikájának és stílusának, az Asunder egyszerűen csak egy másféle munka, ami az óvatosan kúszó zene helyett inkább a mellbevágó és egyenes hangokkal kísérletezik.

Constellation

38. Smurphy - A Shapeless Pool of Lovely Pale Colours Suspended in the Darkness

Jessica Smurphy új albumának címe valójában egy idézet a Pán Péterből, pedig olyan, mintha tényleg ehhez az albumhoz találták volna ki. A mexikóvárosi N.A.A.F.I. kollektíva tagjaként ismert Smurphy úgy tudta elkészíteni az év egyik legjobb klubokba illő albumát, hogy közben egy kisebb experimentális remekművet is teremtett, amelyen a táncparketti zenéket álomszerű énekszólamok egészítik ki és amelyen ideges footwork ritmusok félig elfelejtett emlékei, nyugodtabb, ambientes és dubos pillanatok valamint jazzes dallamok teremtenek meg egy olyan pszichedelikus összképet, ami tényleg olyan, mintha sötétségben terjedő, formátlan színfoltok volnának. Ez adja az album erejét: a merev ritmusok és az elszállt ambient kettőssége, a mindenféle irányból összedobott hangzás, amitől barátságosan lo-fi hangzású lesz a végeredmény.

Miközben az A Shapeless Pool of Lovely Pale Colours Suspended in the Darkness tökéletesen működik tánczeneként, hiszen elvileg erre találták ki, közben az a fajta pszichedelikus és kaotikus elektronikus album is, amiben el lehet veszni, ha egy kényelmesen hátradőlve, fejhallgatóval hallgatjuk végig.

Leaving

37. Destroyer - Poison Season

Már megemlítettem, milyen sok - nagyrészt indie - előadó tért vissza a hetvenes évek hangzásához ebben az évben és Dan Bejar köztük is kiemelkedő helyet foglal el. A főleg Destroyer nevű zenekaráról ismert énekes-dalszerző (aki amúgy a New Pornographers tagja is) 2011-ben elkészítette immár körülbelül húszéves karrierjének legjobb lemezét, a Kaputt-ot, ami veszélyes dologgal próbálkozott: egyszerre popos hangzású és érett indie lemez akart lenni. Ebből könnyen lehetett volna katasztrófa is, de a szoftrockot, nu-discót és a Bejartól már megszokott barokkos popzenét egyesítő, néhol epikus méretű album az évtized egyik legsikeresebb indie lemeze lett.

Egy ilyen karriercsúcsponthoz folytatást készíteni mindig nehéz feladat, de Bejar sikeresen vette ezt a kihívást is, a módszere az volt, hogy kissé visszavett az ambíciókból és elkészítette a Poison Seasont, ezt az egyszerre gyönyörű és szorongó remekművet. Bár ez az album nem olyan túláradó hangzású, mint a Kaputt, de azért visszafogottnak se nevezzük: a Poison Season nagyszabású vonós- és fúvóskíséretekkel éri el azt a barokkos és kifinomult hatást, amit az előző lemezen is hallottunk, a diszkó vagy a szoftrock helyett a hetvenes évek art rockját és jazz-rockját idéző, az olyan előadókat, mint a Steely Dan, Lou Reed vagy a Big Star. Bejar szerelembe esik a Times Square-rel vagy egy rádióállomással és tiszteleg a hetvenes évek New Yorki énekes-dalszerző mítosza, John Carpenter és Bruce Springsteen előtt, énekel álombéli szeretőkről és rengeteget a szomorúságról és a csalódásról. És a végén mégiscsak elkészíti karrierje újabb csúcspontját, nem igaz?

Merge/Dead Oceans

36. Rae Sremmurd - SremmLife

Abban az évben, amikor a legsikeresebb hiphop lemezek vagy valami súlyos politikai problémával foglalkoztak (Kendrick) vagy pedig súlyos személyes kérdésekkel (Drake, Future) felvillanyozó volt, hogy még mindig vannak rapperek, akik csak szórakoztatni akarnak. A Rae Sremmurd atlantai testvérpárja közéjük tartozott: bemutatkozó albumukon nem találunk mást, csak vicces, laza, szórakoztató és táncolható trapet és kommersz hiphopot, amit hallgatva kissé fellélegezhetünk a dühös szlogenek között.

A SremmLife, ez a tiszta EDM-es alapokra építő stadionrap lemez olyan album volt, amihez mindenki más túl komoly vagy depressziós volt 2015 hiphop színterén, az, amit hallva még a mindig morcos Kanye is elmosolyodott. Ha néha kicsit felengednénk és csak a zene okozta élvezettel foglalkoznánk a mélyen szántó üzenetek felett, akkor mindenki elkezdené értékelni az olyan súlytalan örömzenéléseket, mint a SremmLife.

Interscope/Ear Drummer

35. Lana Del Rey - Honeymoon

Miközben én már a kezdetektől Lana Del Rey rajongó voltam (vagyis azóta, hogy először meghallottam a "Video Games"-t a rádióban valamikor 2012-ben), mások akkoriban meglepő odaadással utálták a mainstream popzene legfurcsább díváját. Born to Die című albuma a Tiny Mix Tapestől kerek nulla pontot kapott ötből, a Fact ellenben az évtized eddigi legjobb lemezei között is elég előkelő helyen szerepeltette. Ez a gyűlölködés most már a múlté, tavalyi Ultraviolence című lemeze szinte egyöntetű kritikai siker volt, ahogy az idei Honeymoon is. Az utóbbi karrierje eddigi legjobb albuma és még csak nem is kicsivel magasodik elődei felé.

Az album címe mindenkiben szép képeket idéz fel: elvégre az, hogy mézeshetek, nem lehet túl szomorú téma. Lana itt elvileg a szerelemről énekel, de az ő előadásában mindez sokkal inkább gyászolásra emlékeztet: a Honeymoon egy borzasztó lassan folyó album túláradó vonós hangszerelésekkel és olyan dobprogramozással, ami néha csak percekkel a dal kezdete után jelenik meg. Itt eltűnik a Born to Die poposabb stílusa és az Ultraviolence pszichedelikus blues rockja is és csak Lana Del Rey marad, nem csak a hangja, de mintha a zene is belőle áradna és az ő érzelmeit fejezné ki. Lana minden eddigi albumán ezt az életérzést próbálta sugározni: az unott és mélabús, összetört szívű régimódi hollywoodi díva képét, aki a kaliforniai nyár napsütésében luxusvillájának medencéje mellett üldögél bizonyára benyugtatózva és valami egzotikus koktéllal a kezében. Ezen az albumon nincsenek fülbemászó dallamok vagy emlékezetes refrének, a Honeymoon Lana Del Rey személyisége zenébe foglalva, nem több, nem kevesebb.

A Honeymoon csúcspontja viszont egy rövid "Space Oddity" utalás a "Terrence Loves You" vége felé. Ez mindent elmond az itt hallható Lana Del Reyről: magányosan sodródik az L.A.-i luxusvilág űrjében elveszve és céltalanul. Amikor az albumot hallgatjuk, mi is úgy érezzük, hogy ebben a világban vagyunk és, hogy a szerelemnek (vagy a mézesheteknek) sosem lehet boldog végkifejlete.

Interscope/Polydor

34. Sleater-Kinney - No Cities to Love

Tíz év telt el a Sleater-Kinney utolsó albumának megjelenése óta, a 2005-ös The Woods izgalmas, új irányokat mutató lemez volt a kilencvenes évek riot grrrl színteréről kitört zenekar számára és sok kritikus és rajongó véleménye, hogy ez volt pályafutásuk legjobb lemeze. Aztán feloszlottak és csak tavaly jelentek meg újra az alternatív rock sok rajongójának örömére. De ha egy rég feloszlott zenekar újra összeáll, az nem mindig szerencsés dolog: sok esetben a visszatérő albumok gyengének bizonyulnak és sok formáció inkább csak arra koncentrál, hogy minél több pénzt keressenek világ körüli turnéikkal. Kevés a kivétel (mint a Swans), de szerencsére az olympiából származó punk trió közéjük tartozik: már tavaly kiadtak egy remek új kislemezt, a No Cities to Love-on is hallható "Bury Our Friends"-et, idén januárban pedig kiadták a várva várt visszatérő lemezt, ami viszont meglepetést okozott. Corin Tucker, Carrie Brownstein és Janet Weiss ugyanis tehetséges zenészek, akik nevéhez már több klasszikusnak számító album fűződik, de arra biztos kevesen számítottak volna, hogy a No Cities to Love ilyen jó lesz.

Félórás hosszával és puritán hangzásával ez az album nem hagyja el a Sleater-Kinney punk gyökereit, azonban nem csak a zenekar egyik legjobb lemeze, hanem olyan, mint egy greatest hits válogatás, minden dal tökéletesen működik rajta, nincs gyenge pillanat, csak tűpontos dalszerzés és nagyszerű kivitelezés. A Sleater-Kinney itt egy pillanatra sem enged fel, ahogy legjobb régi lemezeiken sem (ezzel leginkább az 1997-es Dig Me Outra gondolok) és itt dühös, de kifinomult gyöngyszemek sorakoznak egymás után: a "Price Tag" vagy az "A New Wave" például ugyanakkorát ütnek, mint a "Bury Our Friends" és bérelt helyük van a legjobb Sleater-Kinney számok között.

Sub Pop

33. Levon Vincent - Levon Vincent

Levon Vincent sok szép pillanatot szerzett nekünk az évtized első felében (az olyan dalokkal, mint a "Man or Mistress"), de azért még mindig elég furcsa alaknak számít: általában saját kiadóján, kizárólag bakelit formátumban adta ki számait, közben pedig fiatal producerek befutását segítette. Bemutatkozó albumával azonban már szinte túlzásba vitte ezt az egyedi kiadási módokkal kapcsolatos érdeklődését: a Levon Vincent egy WeTransfer link formájában jelent meg az interneten, fizikai formátumban pedig csak azok szerezhették meg, akik gyorsan lecsaptak a limitált szériás négylemezes bakelit változatra, ami mindenféle jelölés nélkül érkezett meg, csak egy kézzel írt dallista másolatával együtt, amelyen Vincent külön köszönetet mond mindenkinek.

A zene viszont elég meggyőző: az album 11 tökéletes, csavaros klubhimnuszból áll tele szintipop és diszkó hatásokkal, de az egész olyan furcsának hat, mint Vincent nagyon független megjelentetési stílusa. Érezhető itt a dub, a krautrock és a techno befolyása, igen, de nem ez a lényeg: ez az album lélegzetelállító elektronikus remekmű, ami beváltja azt az ígéretet, amit Vincent korábbi dalai tettek. És az év egyik legjobb bemutatkozása.

Novel Sound

32. Blur - The Magic Whip

Emlékszem, amikor minden bejelentés nélkül megjelent a Blur első dala az első albumukról 2002 óta. Az év eleje volt és még messze nem volt egyértelmű, hogy 2015 lesz a legjobb év a zenében már nagyon régóta, így nagyon fel voltam izgulva, hogy lesz egy új Blur album, mert akkor még tényleg ez tűnt a legizgalmasabbnak. A "Go Out" pedig jó szám volt, ezt már az első hallgatás után eldöntöttem, bár valahol mélyen azért többet vártam. Elvégre a "Go Out" nem éppen olyan dalnak tűnt, amit minden idők egyik legnagyobb zenekara visszatérését jelzi, de sok hallgatás után már tényleg nagyon szerettem. Olyan volt, mintha a Blur legnagyobb sikerének számító "Song 2"-t egy sokkal érettebb és hozzáértőbb zenekar dolgozta volna át valóban komolyan vehető dallá. Aztán meghallgattam a "There Are Too Many of Us"-t is és az is tetszett, még jobban is, mint a "Go Out", Damon Albarn egy újabb szomorkás remekművének tűnt, hiszen Albarn mindig is a szomorú popzene királya volt.

Bevallom, elég sok ideig nem hallgattam meg az egész The Magic Whipet a megjelenése után, de aztán egyszer rászántam magam és egészen meglepődtem. Leginkább az volt a meglepő, hogy a "Go Out" és a "There Are Too Many of Us", amik eddig kiemelkedő daloknak tűntek, egyáltalán nem voltak azok. Rengeteg jobb dal van náluk a Blur visszatérő albumán, ami egyáltalán nem olyan, amilyennek egy visszatérő albumot elképzelnénk. A The Magic Whip inkább egy jól összeszokott, hozzáértő zenekar munkájának hangzik, amit egy tehetséges dalszerző vezet. Az "Ice Cream Man" és az "I Broadcast" a legjobbak a gyorsabb dalok közül, de a The Magic Whip legszebb pillanatai a lassabb, komorabb számok, mint a gyönyörű "Pyongyang" vagy az album középponti darabja, a fenségesen lehangoló "Thought I Was a Spaceman". Először meglepetésnek tűnt az új Blur album híre, de ha meghallgatjuk, észrevesszük, hogy nincs ebben semmi meglepő: a The Magic Whipen egy remek zenekar bebizonyítja, hogy nem fogott rajta az elmúlt évtized és közben felveszi néhány legjobb dalát.

Parlophone/Warner Bros.

31. Tobias Jesso Jr. - Goon

Az év egyik legjobb indie bemutatkozásán Tobias Jesso Jr. egy olyan előadótípust keltett új életre, amiről már rég azt hittük, hogy véglegesen lemondhatunk róla: a zongorás férfi balladaénekesét. A harmincéves énekes-dalszerző húszas éveit azzal töltötte, hogy megpróbált befutni zenészként Los Angelesben inkább kevesebb, mint több sikerrel. Bemutatkozó lemezének "Hollywood" című központi dala ezeket a tapasztalatokat foglalja zenébe, a címben szereplő világ fényét, hírességeit és hangulatát és persze a vágyat arra, hogy végre elérhesse a célját.

Aztán éppen ezzel a dallal sikerült elérnie azokat: Adele a "Hollywood"-ot hallva megkérte Jessót, hogy dolgozzon vele új albumán és a népszerű "When We Were Young" részben az ő szerzeménye. Persze Jesso már tavalyi "True Love" című dalával befutott az indie világában, de az Adele kollaboráció már egy másik szint, egy nagy lépés afelé, hogy valaki valódi popsztárrá váljon. Nem tudom, mit hoz a jövő, de addig is itt van a Goon, egy tényleg nagyszerű lemez szép zongorás balladákkal a vágyról, a szívfájdalomról és az árulásról, vagyis azokról a dolgokról, amit a Jessóhoz hasonló szomorkodó balladaszerzők általában kedvelnek. A dalcímek olyanok, mint a "How Could You Babe", a "Can't Stop Thinking About You", a "Can We Still Be Friends" vagy a "Crocodile Tears", amik mindent elmondanak arról, hogy milyen is ez a zene; a Goon sok idei lemezhez hasonlóan a hetvenes évek énekes-dalszerző világához nyúl vissza meg persze a Beatleshez, de elsősorban ez egy ígéretes új előadó bemutatkozása, akire a jövőben is figyelni kell.

True Panther

30. Deerhunter - Fading Frontier

Bradford Cox nem a legszelídebb frontember az indie rock világában: nevezte már magát terroristának, követelte, hogy több csúnya ember legyen a zenebizniszben, orális szexben részesült éneklés közben és nemrég összecsapott Billy Corgannel, a Smashing Pumpkins hasonlóan rossz hírű vezetőjével. A Deerhunter legutóbbi albuma, a 2013-as Monomania az idegességet és agressziót, amit Cox érzett a zenébe is átvitte (sokan inkább csak elméleti érdemei miatt értékelik magasra azt a lemezt, de szerintem ezektől elvonatkoztatva is remekműnek számít).

2014-es, súlyos sérüléseket okozó autóbalesete azonban fordulópontot jelentett Cox életében és ez érződik az elmúlt évek talán legjobb indie zenekara hetedik nagylemezén. A Fading Frontier érezhetőbben lágyabb anyag, mint a Monomania (és minden más, amit a zenekar eddig kiadott) és az előképei is jóval barátságosabbak. A zene olyan, mintha az R.E.M.-hez vagy Tom Petty-hez hasonló rádióbarát rockhoz adnánk némi pszichedelikus mellékízt és az egészet kilőnénk az űrbe. A Fading Frontier a szépséges, kissé elszállt hangok és a halandósággal szembenéző szövegek lemeze, amelyen Cox olyan sorokkal értékeli balesete előtti életét, mint az "Egész életemben egy mindig elhalványuló határt üldöztem" (ez magyarázatot ad az album címére is).

Azonban mindez nem azt jelenti, hogy a Deerhunter elhagyta volna megszokott élét a fülbemászó dallamok és a rádióbarát refrének kedvéért, még mindig marad hely az olyan soroknak, mint a "Már a kereszthez szögezve születtem/Már születésemkor úgy éreztem, el vagyok veszve" (az első kislemezként kijött "Snakeskin"-ből, ami a zenekar egyik legmeredekebb dala). A 2010-es évek eddig nagyszerűen alakulnak a Deerhunter számára: egy modern klasszikust (Halcyon Digest, 2010) két teljesen más hangzású, de egyaránt remek album követett. Cox végül is büszke lehet magára.

4AD

29. Kamasi Washington - The Epic

Mit kezdhetünk ezzel az albummal? Majdnem háromórányi avantgárd jazz egy eddig teljesen ismeretlen fiatal szaxofonistától és tízfős zenekarától, akiket gyakran vonósszekció és egy teljes kórus egészet ki, ami 3 CD-n (vagy vinylen) keresztül terpeszkedik, Flying Lotus Brainfeeder kiadójánál jelent meg, és mindez 2015-ben? Papíron ez minimum nagyképűnek hangzik - még akkor is, ha tudjuk, hogy az a fickó a felelős érte, aki Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-ának hangszerelését is csinálta, vagy, hogy a lemezen Thundercat is szerepel, aki szintén közreműködött Lamar albumán.

De azzal az egy dologgal nem számoltunk, hogy Washington tényleg egy modern jazz virtuóz - végül is az, hogy egyáltalán ilyen népszerűségre tehetett szert, hatalmas tehetségre vall. A 2010-es években legfeljebb egy-két jazz előadó szerepelt a nagyobb publikációk év végi listáin, mint Matana Roberts, Colin Stetson vagy Thundercat és még ők is csak az alternatív ízlést előtérbe helyező oldalak vagy magazinok körében voltak népszerűek. Washington azonban 2015 egyik legnagyobb sztárja lett, és a The Epic 173 percnyi tárgyi bizonyíték arra, hogy ez nem véletlen: a The Epic a hatvanas évek végén népszerű avantgárd jazz és free jazz előadókat követi, ahogy a soul, a funk és az R&B elemeit is beviszi a hangzásba (így születnek meg az olyan hibridek, mint mondjuk a "The Rhythm Changes"). A végeredmény John és Alice Coltrane, Pharoah Sanders, Sun Ra és az Art Ensemble of Chicago méltó utóda, egy valóban epikus remekmű, amihez hasonlót mostanában sajnos nagyon ritkán hallhatunk.

28. Jessica Pratt - On Your Own Love Again

A Deerhunter vagy Dan Bejar - akik egyaránt a legfontosabb indie rock előadók között vannak - idén kidolgozott, érezhetően nagy költségvetésű lemezekkel álltak elő, ahogy néhányan azok közül is, akik a lista hátralévő részében fognak felbukkanni. Éppen ezért esik jól, hogy valaki még emlékszik az otthon felvett zene varázsára és arra, hogy mi is a különleges az indie rockban. Idén Jessica Pratt készítette az év legjobb hagyományos indie albumát, az On Your Own Love Againt, ezt a teljes egészében otthon felvett remekművet. Pratt életének nehéz szakaszán volt túl, amikor felvette ezeket a dalokat: nemrég elvesztette az anyját és egy hosszú kapcsolata is végéhez ért, így az On Your Own Love Againben erősen jelen van a fájdalom és a szomorúság, de közben az elfogadás is, a belépés egy új életszakaszba.

Ezek a felvételek hallhatóan nem a legkorszerűbb stúdiókban készültek, de éppen ez adja az On Your Own Love Again báját: Pratt nagyszerű dalszerzése, gyönyörű dallamai és tökéletes gitárpengetése olyan lo-fi hangzásban szólalnak meg, ami valahogy emberibbé teszi az egészet. Fel lehet hozni persze az egyértelmű elődöket: a korai rock and roll előadók dallamai, Brian Wilson vagy Van Dyke Parks dalszerzése (Joanna Newsom Ys című albumát, amelynek elkészítésében az utóbbinak is nagy szerepe volt Pratt is sokat hallgatta), Nico szólólemezei, a hetvenes évek olyan folkelőadói, mint Nick Drake vagy az olyan kortárs zenészek, mint Ariel Pink. De nem ez teszi különlegessé az On Your Own Love Againt, hanem Pratt érzelmekkel teli, de ellenállhatatlan előadásmódja és gitárjátéka, amelyet az egyes dalok felvételekor addig tökéletesített, amíg megfájdultak az ujjai.

Drag City

27. Future - DS2

Future élete nem volt a legvidámabb az elmúlt években: tavaly elhagyta terhes menyasszonya, az R&B énekes Ciara; egy alkalommal Dubaiban letartóztatták Escót, a DJ-jét és elvesztette az összes zenét, amit két év alatt felvett, ő pedig az alkoholhoz, a drogokhoz és sztriptíztáncosnőkhoz menekült vigaszért. Közben elkezdte kidolgozni új hangzását, amit három mixtape-en keresztül tökéletesített és a DS2-n, harmadik nagylemezén végre rászabadított a világra.

A DS2 Future-jének nincs sok köze a Plutón megismert rappernek, aki űrbéli hátterek előtt énekelt/rappelt és olyan popos, de nagyszerű produkcióval kiegyensúlyozott slágereket követett el, mint a "Same Damn Time" és leginkább a "Turn on the Lights", az évtized első felének egyik legnagyszerűbb dala. A hangzás itt feldúlt, dühös, kemény, beszívott és paranoiás. Ez belassult, egyenlő arányban szomorú és nyomasztó digitális blues; nagyon személyes rap, amihez foghatót legfeljebb Drake-től kaptunk ebben az évben.

A1/Epic/Freebandz

26. Tribulation - The Children of the Night

Vannak még esélyesek az év metál albuma címre: Panopticon - Autumn Eternal, Horrendous - Anareta, Leviathan - Scar Sighted, hogy csak hármat említsek. De az egyértelmű befutó és a nyertes a Tribulation Children of the Nightja, egy már most klasszikusnak érződő remekmű ettől a sokoldalú svéd zenekartól, akik már 2013-as The Formulas of Death című munkájukon és hozzáadták a progresszív rock, a tisztább gitárok és zongorák elemeit az alapot képező thrash metálhoz, de a Metallicához hasonlóan harmadik lemezükön érték el a tökéletes hangzást és itt készítették el remekművüket. A The Children of the Night érezhetően az a fajta lemez, amit az elkövetkező évtizedekben is hallgatni fognak. A Tribulation itt minden részletet tökéletesen oldott meg: a dalszerzés nagyszerű, minden dal tele van olyan dallamokkal, amiket egy hallgatás után meg lehet jegyezni. Nem meglepő, hogy a Tribulation mostanában a Deafheavennel turnézik együtt, hiszen mindkét zenekarnak az az erőssége, hogy képesek fülbemászóvá tenni az extrém zenét. De miközben a Deafheaven új lemeze túlértékelt volt, addig a The Children of the Night tökéletes: itt nem annyira a Cannibal Corpse, a Morbid Angel, a Bathory vagy éppen a Napalm Death a legfontosabb előkép, hanem inkább az Iron Maiden és a Deep Purple, vagyis inkább a barátságosabb heavy metál és rengeteg más műfaj, elsősorban a klasszikus rock, a pszichedelius rock, a progresszív rock, a gótikus rock, a hard rock. Ezt a kidolgozott, mesteri albumot hallgatva nehéz elhinni, hogy a Tribulation valaha egyszerű death metál banda volt.

De minden díszítés ellenére a legjobb pillanat a The Children of the Nighton a legelső dal elképesztően erős első pár másodperce, ami tiszta metál - senki sem tudott olyan hatásos albumnyitást létrehozni az évben, mint a Tribulation tette.

Century Media

Második rész (25-1)